Cigányok a falu társadalmában

Ezúttal is érdemes néhány hallgatói vélemény idézésével kezdeni. (ld. Mell., Adalékok és... „C” jelzetűek)

Egy többé-kevésbé várható, nem meglepő megfogalmazás:

„A romák és nem-romák közötti viszonyról más-más véleményekkel találkoztunk. A nem romák nagyobb részénél ellenséges hozzáállás érződött a romákkal szemben. Véleményük szerint reménytelen az arra való törekvés, hogy a társadalom pereméről vissza tudjanak illeszkedni.”

Egészen más helyzetet érzékeltet a következő kettő:

„Ebben a faluban nincs nagyobb feszültség a cigányság és a magyarok között,...”

„Ám a származási és kulturális ütköztetés ellenére az itt élők összetartanak, jól ismerik egymást, békésen élnek együtt.”

Talán az is hozzájárul ehhez, hogy, mint azt a korábbi fejezetekben láttuk, a létviszonyokban (lakáshelyzet, jövedelmi viszonyok, stb.) nincs igazán jelentős különbség a cigányok és nem cigányok között. Megjelenik ez gondolati síkon is. A kérdőívben kérdeztük (csak a cigány megkérdezettektől; ld. 28.

kérdés), hogy az elmúlt 5-6 évben hogyan változott a cigány, illetve nem cigány családok helyzete. A válaszok: a cigány családok helyzetéről 4-en mondták azt, hogy javult, és 23-an, hogy romlott. A nem cigány családokra vonatkozóan helyzet-javulást 9-en vélelmeztek, romlást 17-en. Mintha valami olyasféle vélemény látszana itt, hogy „a mi helyzetünk nagyon romlik, de ők se állnak sokkal jobban”. Eléggé hasonló attitűdöt mutat egy másik kérdésre adott válaszsor is. Ebben (29. kérdés, szintén csak cigányoktól kérdeztük) azt kértük, hogy mondják el, véleményük szerint milyen volt és hogyan változott a cigány és nem cigány családok egymáshoz viszonyított helyzete. A leggyakoribb válasz (26-ból 9) az volt, régebben a cigány családok rosszabb helyzetben voltak, és a különbség nem változott. Vagyis, ha romlik a helyzet, az egyaránt érinti a cigány és nem cigány családokat. „Közös a sorsunk” – mondta egy beszélgető társunk.

Bár az is igaz, hogy érvényesül valamelyes szegregáció:

„A roma családok általában a falu szélén,...élnek, illetve a faluban, bizonyos utcákban...”

A pontosabb elemzés – amikor az interjúk lapján a cigány családokat bejelöltük a falu térképén – valóban az iménti megfogalmazás szerinti képet mutatja. De az is látható volt, hogy szigorú, tömbszerű szegregáció nincsen. A folyóparti, árvízzel elsősorban veszélyeztetett utcában gyakorlatilag csak cigányok élnek, ez azonban nem több, mint 10-12 ház. Az ezzel párhuzamos utcában és a kettőt összekötő kisebb utcákban már többnyire nem cigányok laknak. Van még egy inkább cigányok lakta utca, a faluközpontból indul a hegy felé, ennek külsőbb részén szintén szinte csak cigányok laknak. De már az utca elején nem cigány családok élnek. És előfordul, ha nem is sok, a falu más részein is cigányok lakta porta. Ha összehasonlítjuk az itt látottakat akár csak a két előző szociotábor helyszínein tapasztaltakkal is, egy közbülső helyzetet

látunk. Gemzsén a kemény, térben is erősen elkülönülő szegregáció, Beregdarócon a teljesen vegyes elhelyezkedés – itt van valami elkülönülés, de nem gettószerű. Nyilván ez azzal is jár, hogy a mindennapi interakciókban óhatatlanul gyakoriak az etnikum-köziek, ez vezethet oda, hogy „...jól ismerik egymást, békésen élnek együtt.”

Ebben a faluban is megjelent azonban a másutt elég sok helyen tapasztalt

„beköltözött-szindróma”:

„Állítása szerint régebbről itt élő cigányokkal nincs problémája, bennük megbízik, de a közelmúltban Ózdról idekerült cigány családok sokszor csúnyán beszélnek vele, éjszaka is hangoskodnak, ezért fél tőlük.”

„...van egy alcsoport a cigányságon belül, akiket mind a fehér bőrű és mind a roma társadalom becsmérel, ezek pedig azok a romák, akik nem is olyan régen költöztek ide a településre, főleg Ózd környékéről. ...”

Úgy látom, ez itt is – éppúgy, mint másutt – reális probléma. A

„betelepültek” szinte kivétel nélkül úgy kerülnek új lakhelyükre, hogy korábbi helyükön életfeltételeik ellehetetlenültek. Nem véletlen, hogy ebben a faluban éppen Ózd környékéről érkeztek. Többnyire hosszabb ideje munkanélküliek, alulképzettek, a valamikori „szocialista ipar” segédmunkásai voltak. Munkájuk természetesen nincs (mint láttuk, a helybelieknek sincs), újonnan jöttek, tehát nem tagjai a még meglévő kölcsönös segítségek rendszerének, nincsenek rokonaik, ismerőseik a faluban. Nem tudnak beilleszkedni a falu helyi társadalmának valamiképpen kialakult viszony-rendszerébe. De élni akarnak, és úgy érzik, hogy a „tősgyökeresek” nem hagyják őket – ha alkalmi munka adódik, eléggé érthetően a régebbi ismerősöket hívják –, és ez könnyen átfordulhat agresszióba.

De, és saját élményeim, tapasztalataim is inkább ezt látszanak alátámasztani, alapvetően a cigány – nem cigány viszonyra ebben a faluban az a jellemzőbb, hogy „A tősgyökeres romákról a faluban élők viszonylag jó véleménnyel vannak és visszafelé is ugyanezt el lehet mondani. Sőt romák ezt mondták a legtöbb helyen ahol voltunk és beszélgettünk velük, hogy „egy vérből valók vagyunk’ vagy például „ugyan itt élünk egyforma szegénységben”, tehát nem érzik azt, hogy ők egy külön nemzet lennének, azonosnak tekintik magukat az itt élő magyarokkal.”

Inkább csak érdekességként, érzékeltetendő, hogy mennyire nem egyszerűek ezek a dolgok, álljon itt egy rövid idézet egy beszélgetés-leírásból:

„Szidták a cigányokat, hogy dologtalanok, lusták. Az asszony különösképp...Míg az asszony a házban volt a férfi elmondta, hogy az asszony is roma." Hát így...

Ámbár talán azért is akarta cigányságát a neofiták túlzó buzgóságával megtagadni az asszony, mert ő is megélte korábban a nem cigányok részéről a megkülönböztetést. Mint legtöbben. A kérdőívben rákérdeztünk (ld. 37. kérdés), hogy „...milyen dolog ma Magyarországon cigánynak lenni?” Azt, hogy nem fontos, cigány-e az ember, (24-ből) 2-en mondták, 20 válaszoló szerint rossz cigánynak lenni, mert általában lenézik, háttérbe szorítják őket, és szintén 2 szerint jó cigánynak lenni. Mint ahogy ugyanígy 20 válaszoló mondta egy másik kérdésben (38. kérdés), érezte már úgy, hogy rosszabbul bánnak vele azért, mert cigány.

És ehhez még valami. Feltételeztük (elméleti megfontolások alapján), hogy adott esetben a cigányokban is megjelenhetnek előítéletek, sztereotípiák a nem cigányokkal szemben. Ezt próbáltuk, legalább jelzés-szinten bemérni kérdőív 39. kérdésével. („Vannak-e olyan tulajdonságai a nem cigány embereknek, amiket nem szeret bennük?”) 21 választ kaptunk (ld. mellékletben Nyílt kérdések válaszai), ebből 1 értelmezhetetlen. 4 válasz kifejezetten azt tartalmazta, hogy nincs ilyen tulajdonság, összesen 3 kifejezetten negatív tulajdonság említés volt („nem őszinték, pozíció harc, ha buliznak, lopnak”).

Legtöbben, 13-an, a cigányokkal szembeni magatartásformákat sorolnak a

„nemszeretem” tulajdonságok közé. (Ilyeneket pl.: „nem köszönnek vissza”,

„nem akarnak kapcsolatot teremteni”, „rasszisták”.) Nem önmagában vett negatív tulajdonságokat tulajdonítanak tehát a nem cigányoknak, hanem – enyhe többséggel – kifejezetten a relációt, a cigány – nem cigány viszonyt értékelik itt is. Tulajdonképpen, egy más megközelítésben, erre utal az is hogy, egy olyan kérdésre (kérdőív 42. kérdés), amiben azt firtattuk, hogy szerinte mit kellene tenni ahhoz, hogy a cigányokról alkotott negatív sztereotípiák megváltozzanak, a leggyakoribb „javaslat” a mindennapi helyzetekben való együttlétet ajánlja.

( Pl.: „munka, szabadidő szórakozás közbeni ismerkedés”, „közös társaságban élni”.) Ennek az együttlétnek egyik alapvetően fontos terepe lehet természetesen az iskola; a falu iskolájáról lesz szó a következő fejezetben.

6. Az iskola

Az iskoláról, sajnos, a szükségesnél, és annál, amit megérdemelne, sokkal kevesebbet tudunk mondani. Ennek több oka van.

Az egyik, hogy elképzeléseinktől eltérően a táborban nem volt pedagógia szakos hallgató. Eredeti terveink szerint őket szerettük volna olyan speciális kiegészítő adatfelvételezésekkel megbízni, amelyek kifejezetten az iskolára, illetve az embereknek (és gyerekeknek) az iskoláról alkotott véleményére vonatkoztak volna. (Hasonlóan a környezettanos hallgatók speciális munkáihoz.) Sajnálatos táborvezetői hiba, hogy amikor ez kiderült, nem módosítottuk (módosítottam) úgy a szakmai programot, hogy néhány adatot mégis szerezzünk erről a területről.

A másik ok a pedagógusok, akikkel találkozni tudtunk, finom, rejtett, elegáns, de elég határozott elzárkózása volt. Egyszerűen mélyebbre menően nem beszéltek az iskoláról. (Érdekes személyes tapasztalatom. Egy hosszú idő óta ott dolgozó pedagógus házaspárral, akikkel különböző okokból többször is találkoztam már, komolyabb interjút terveztem, szándékaim szerint elsősorban az iskoláról. Beleegyeztek, lakásukon találkoztunk. Több órás, nagyon kellemes, sokfelé ágazó beszélgetés lett; több évtizedes interjúzó tapasztalataim minden trükkjének bevetésével sem tudtam az általam tervezett témakörről, az iskoláról, érdemi információkat megtudni.) Mi lehetett az elzárkózás oka? 2 évvel későbbi 2014-es történésből vélem legalább részben megérteni. Miről van szó? 2014 tavaszán a falu polgármestere akciót indított, hogy az iskolát vegyék el a MET-től, kerüljön állami fenntartásba. Valós indoka egyes (természetesen ellenőrizhetetlen) vélemények szerint a szépen felújított iskola épület más célra való megszerzése; vagy ki tudja, mi? Annyi biztos, hogy nem szereti az iskolát.

Talán azért, mert most már az oda járó gyerekek többsége cigány, a polgármester pedig, mondjuk finoman így, nem szereti a cigányokat. (A tábor ideje alatt egy esti beszélgetésre – bár többedik nekifutásra – el tudtuk hívni, egy munkatársával együtt jött. A beszélgetés egy pontján, amikor óhatatlanul szó esett a cigányság dolgairól is, egy hallgató – ezt hangsúlyoznom kell:

tartalmában és hangvételében is teljesen korrekt – kérdésére olyan, a cigányságot sértő választ adott, amitől a kérdező, de több más hallgató is

„kiakadt”, és ennek hangot is adott. Kemény beszélgetésvezető munkánkba került, hogy elkerüljük a botrányt.) Elképzelhetőnek tartom tehát, hogy a pedagógusok, tudván a polgármester iskolával kapcsolatos ellenszenvét, teljesen érthetően el akarták kerülni a konfrontációt.

Mit tudunk mégis elmondani az iskoláról?

Az egyik, amit egyértelműen le lehet szögezni, az az, hogy az iskola a tárgyi feltételek tekintetében nagyon jó. Nagyon szépen, és funkcionálisan is jól átgondoltan felújított épülete van. Berendezése is teljesen jó, korszerű. Külön öröm volt látni a sok géppel felszerelt, internethozzáférést is biztosító számítógépes termet.

Amennyire meg tudtuk ítélni, a személyi feltételek is megfelelőek. Az ott dolgozó pedagógusokkal folytatott kötetlen beszélgetések azt a benyomást keltették bennünk, hogy jó szemléletű, a gyerekekért tenni akaró szakemberek ők. Lényegében alátámasztotta ezt Budai Sándor, az abaújkéri „főigazgató” is.

Az oktatás szakmai színvonaláról sajnos, a mondott okok következtében nem tudunk mit mondani. Oktatási időn kívül voltunk ott, tehát eleve kizárt volt, hogy oktatási eseményt (órát) megnézzünk. Sokat mondhatott volna, ha alaposan megnézzük pl. a továbbtanulási adatokat, ezt elmulasztottuk. Mindezeken túl azonban, úgy vélem, sokat elmond a színvonalról (is), hogy attól a tanévtől kezdődően, amikor mi ott voltunk (2012), középfokú oktatást is indítottak. Esti tagozaton, és erősen számítva a környékbeli falvakból érkező tanulókra is. Épp ottlétünk ideje alatt folyt a jelentkezés, és a 2. vagy 3. napon boldogan újságolta a beírást végző kolléga, hogy megvan az induláshoz szükséges kellő számú jelentkező.

Azt gondolom, ez a fejlemény nem csak önmagában oktatásügyi. A tanulók ugyanis – egyébként az általános iskolában is – jelentős hányadban környező településekről járnak ebbe az iskolába. Valami olyasféle esélyt nyit meg ez az alakulás, hogy ez a falu egy mikroregionális szellemi központtá válhatna.

Persze ennek megkerülhetetlen belső feltétele az volna, hogy magában a faluban váljon az iskola a falu szellemi központjává. Kisugárzó hatása természetesen csak ekkor érvényesülhetne. Nyilván nem véletlenül használtam a feltételes módot. Jelenleg ugyanis, úgy látszik, az iskolának ilyen funkciója nincs. Holott a feltételek adottak: kétségkívül a faluban fellelhető kiképzett szellemi kapacitás (diplomások) zöme az iskolában tömörödik. A pedagógusok között több olyan van – személyes beszélgetések győztek meg erről –, akiknek tudása is, ambíciója is alapot adhatna egyfajta, az iskola falain túlnyúló, a falu társadalmának egészére irányuló aktivitásra. Úgy tűnik, a falu részéről (és itt a dolgok belső természeténél fogva első sorban a falu vezetését kell értenünk) nincs fogadókészség. Talán azért sem – utalok fentebb mondottakra – mert az

iskola fenntartója nem az önkormányzat. Így az iskola nincs függőségi viszonyban az önkormányzattól, nem lehet (helyi) hatalmi szóval utasítani.

Előbbre lépni az iskola és az önkormányzat partneri viszonyának elfogadásán, és az erre alapuló együttműködés tartalmainak és formai kereteinek közös kimunkálásával lehetne. Úgy látszik a jelenlegi falu-vezetés ilyenféle gondolkodásmód elfogadására nincs készen.

Az iskola egyébként, amennyire látom, a maga részéről az elmúlt években is megtette ez irányban is, amit megtehetett. Nyitott a falu felé. Igaz, ez többé-kevésbé kényszer is volt: a „kultúrház” évek óta nem működött, ha a mindennapi aprómunkát (pl. klubok működtetése) nem is tudta vállalni az iskola, legalább nagyobb, elvileg falu egészét érintő rendezvényekkel próbálkozott. (A kultúrház lerobbant épületét egyébként szépen felújították, amikor mi a faluban dolgoztunk, már legalább fél éve kész volt, de semmi nem történt benne. Hogy azóta mi a helyzet, nem tudom.)

Végtére is az a helyzet, hogy adva van egy fizikai adottságait tekintve nagyon jó, funkcionálását, működését tekintve is inkább jó, de legalábbis kielégítő mértékben ellátó iskola, amelyben minden szempontból benne van annak lehetősége, hogy a „falu iskolájává”, a falunak valamiképpen szellemi központjává válhasson. A lehetőség valóra válásától, úgy látszik, nem elsősorban az iskola hibájából, messze vagyunk. Kár.