illesz-kedéses ö-zést. Ez a jelenség főként a nyugat-dunántúli nyelvjárási régió sajátossá-ga, tehát rendkívül különös, hogy a független ö-zést mutató szegedi tájnyelvi környezetben keletkezett írott forrásban is fölbukkan. Kezdeti célkitűzésem az volt, hogy azoknak az iratoknak az ö-zését fogom megvizsgálni, melyekben ez az illesz-kedéses ö-zés is előfordul, lényegében tehát egyfajta kiindulópontként kezelve ezt a jelenséget. Ezt egy előzetes vizsgálat során nyolc irat esetében mutattam ki:
CCVII. 44, CCVII. 70, CCVII. 72, CCVII. 76, CCVII. 77, CCVII. 79, Farkas Ist-vánné Nedelko Margit elleni tanúvallomások, CCVII. 80.
A részletesebb vizsgálat során azonban kiderült, hogy az egyik iratrészlet (amely alapján azt feltételeztem, hogy a CCVII. 80-as dokumentum is tartalmaz illeszke-déses ö-ző adatokat) nem az eredeti mappájában volt, tehát tévedésből rossz helyen kapott helyet a szövegrészlet. Ez a kis cetli valójában a CCVII. 76-os irathoz tarto-zik. A CCVII. 76-os dokumentum egy elválasztó vonalat követően egy másik kéz
írását is tartalmazza, tehát ott két lejegyzővel is számolnunk kell. Mivel négy iratot – ahol aláírások is szerepelnek – a paleográfia és a szakirodalom segítségével kü-lönböző nevekhez társítottam, célszerűbbnek tűnt, ha a kezdeti elképzelésemet föladva inkább írnokok szerint mutatom be az ö-zés jelenségét. Így a négy írnok-hoz tartozó iratokat másik öttel egészítettem ki, hiszen az íráskép alapján ezek az iratok is e jegyzőkhöz kapcsolódhatnak. Továbbá a levéltári gyűjtésem idején egy fiatal történészkutató a boszorkányperekhez tartozó egyéb iratokat átvizsgálva – melyek másik dobozban kaptak helyet –, rátalált az egyik irat másolatára (CCVII.
70/B. jelzésű), melyet így én is be tudtam vonni az elemzésembe.
Természetesen a különböző kezekhez való társítást megfelelő kritikával kell ke-zelnünk, hiszen az ebben a korszakban keletkezett hivatalos iratokat nagyon nehéz lejegyzőkhöz kötni. Szegeden a jegyző általában a tanács tagja is volt, a tisztségek pedig átjárhatóak voltak. A tanácsba a jegyzőket igyekeztek a kamarának vagy más városok patrónus urainak ajánlásai alapján megválasztani, így Szegeden a jegyző gyakran más területekről érkező idegen volt. 1720-tól Szegeden ismeretes az al-jegyző titulus is. „Ezután a al-jegyző általában a főal-jegyzői megjelölést viselte, s fel-adata a várospolitika egyes kérdéseinek irányítása lett. A város irodáját pedig az aljegyző vezette. Az aljegyző végezte a fogalmazási munkákat és a kiadóhivatali teendőket, de feladatköréhez tartozott még a városi irattár, illetve levéltár is” (VASS
1985: 547–548). Mivel a főjegyző egyéb teendőket látott el, vélhetően nem ő volt az, aki a peres ügyek jegyzőkönyveit elkészítette. A főjegyzők nevei jól nyomon követhetőek a Szeged történetével foglalkozó irodalomban, ám az aljegyzők, illet-ve a tanácshoz tartozó egyéb szakértők (pl. ügyész) neillet-vei már nehezebben azono-síthatók, így ez is nehézséget okozott a kutatás során.
Alapvetően a jelenkori nyelvjárási tudásunkat vettem alapul, amikor az adatokat elkezdtem gyűjteni. A SZÖSZI-ben való részvételem mellett volt még egy tényező, ami megkönnyítette a dolgomat az adatgyűjtés során: a saját nyelvjárási kompeten-ciám. Noha nem szegedi születésű vagyok, hanem kecskeméti, a két település, illetve a környékbeli falvak a dél-alföldi nyelvjárási régióhoz tartoznak.1 Ott, ahol bizonytalan voltam, a szegedi tájnyelv szavait és kifejezéseit sommázó Szegedi szótár (SzegSz.) két kötetét lapoztam föl. Erre azért is volt szükség, mert ez a szó-tár nemcsak a múlt században gyűjtött adatközlői megnyilatkozásokat, hanem ko-rábbi írott források anyagait is rendszerezi. A régebbi korokban még lehettek olyan szavak, melyeket az akkori szegediek még ö-vel ejtettek, a mai nyelvjárásban azonban ez visszaszorulhatott, ugyanúgy, ahogy a köznyelvben is vannak olyan szavak, melyek ma már régiesnek vagy kihaltnak tekinthetők. Így előfordult az, hogy a mai nyelvjárási kompetenciámat fölülírta egy-egy ilyen szótárbeli közlés, mint például a gyermek ~ gyermök szópár esetében, melyek közül én magam már nem használom a gyermök formát, noha BÁLINT SÁNDOR szótárában (SzegSz. 532)
1 További fölbontás szerint a kecskeméti régió a kiskunsági csoporthoz, míg a szegedi régió a Szeged környéki csoporthoz tartozik (MDial. 460–461, 5. számú melléklet).
még szerepel az ö-ző verzió.2 Tehát figyelembe vettem azt is, hogy a nyelvjárásban is bekövetkeztek bizonyos módosulások, többek között ezért sem hagyhatók figyelmen kívül a különböző nyelvjárási gyűjtések. Fontosnak tartom még beve-zetni a SZÖSZI-ben alkalmazott egyik definíciót is, melyre a tanulmány későbbi részében még hivatkozni fogok. Ez a terminus technicus az „ö-zhető szótag” meg-határozásra vonatkozik. Ez alatt azt a szótagot értjük, „amelyet egy kortárs született szegedi tájnyelvi beszélő ma ö-vel ejt vagy ö-vel is ejthetőnek tart, és amelyet a köznyelvben e-vel, ë-vel vagy azzal is ejtenek” (NÉMETH–BAGI–MOLNÁR
2015: 227). Természetesen az én esetemben ez a meghatározás némiképp módosí-tandó, hiszen – ahogy fentebb már utaltam rá – számomra azok az ö-zhető szótagok is relevánsak, melyeket ma már nem ejtenek vagy tartanak ejthetőnek a mai nyelv-járási beszélők.
Továbbá alkalmaztam még a hangsúlyos, hangsúlytalan szótag, valamint tolda-lék csoportosítást is. A hangsúlyos szótag alatt olyan szótagokat értek, melyek alkalmasak lehetnek a hangsúlyhordozásra, így az igekötőket, valamint a szó első szótagját soroltam ide. Természetesen az igekötők esetében attól függően, hogy ige előtt, ige után vagy közbeékelődve szerepelnek, más lehet a hangsúlyuk, ám a cso-portosítás megkönnyítése érdekében döntöttem e megoldás mellett. A hangsúlyta-lan szótag alatt a szó nem első szótagját értem, de ettől konzekvensen megkülönböztettem a toldalékot, valamint a toldalék előtt szereplő előhangzót is (melyek szintén nem a szó hangsúlyos részét képezik). Utóbbi kettő esetében szin-tén az egyszerűsítés kedvéért egyetlen csoportmegnevezést (toldalék) használok. A toldaléknak a hangsúlytalan szótagtól való differenciálásával az volt a célom, hogy jobban kirajzolódjanak a kettő közti esetleges különbségek.
A nyelvjárási régiók osztályozásakor a Magyar dialektológia című munka (MDial.) nyújtott támpontot.
2.1. Jegyzők elkülönítése. Az 1. táblázatban az általam leginkább valószínűnek tartott lejegyző kezek szerepelnek a hozzájuk tartozó iratok számával együtt. Az
„A” írnoktól származó dokumentumokról elmondható, hogy minden valószínűség szerint Barcza János lehetett a lejegyzőjük, hiszen a CCVII. 72. számú iratban a nótárius megjelölés is szerepel az aláírása alatt. Jóllehet másik két aláírás is látható ezen dokumentumon (Joannes Széplaky és Josephus Pállfi), de ők ekkor már sze-nátori tisztséget töltöttek be a tanácsban, tehát nem tartom valószínűnek, hogy valamelyikőjük lett volna a lejegyzője ennek az iratnak. A többi irat esetében szin-tén az alapján próbáltam levonni a következtetéseket, hogy a másik két személy magasabb pozíciót tölthetett-e be, mint például a jegyző. Mindamellett természete-sen igyekeztem az aláírásokat a szövegekkel is összehasonlítani, ám ez talán még kevésbé hiteles következtetésekre vezethet, hiszen csupán az aláírások birtokában nincs megfelelő mennyiségű adatunk az összevethetőséghez. A kutatás e fázisában nagy segítségemre volt a Szeged története 2. című munka (VASS 1985), valamint REIZNER JÁNOS leírásai (1899–1900) is. Megjegyzendő még, hogy Barcza nevén kívül a többiek esetében egyszer sem találkozhatunk a nótárius titulussal az
2 Ugyanakkor a gyerök alakváltozat természetesen él az anyanyelvjárásomban.
sok alatt, emiatt szerepelnek a feltüntetett nevek csupán kérdőjellel. A felvázolt nehézségek miatt célszerűbbnek tűnik tehát, ha a tanulmány későbbi részeiben inkább „A”, „B”, „C” és „D” betűkkel hivatkozom a valószínűsíthető kezekre.
1. táblázat
A jegyzők és iratok elkülönítése
Írnok neve Irat száma
„A”
(Barcza János)
CCVII. 44; CCVII. 70; CCVII. 70/B3; CCVII. 72;
CCVII.74; CCVII.75; CCVII. 76. egy része4; CCVII. 79;
CCVII. 80. egy része5; Farkas Istvánné Nedelko Margit elleni tanúvallomások
„B”
(? Széplaky János) CCVII. 65; CCVII. 67; Kocsisné elleni tanúvallomások
„C”
(? Kerny János) CCVII. 76; CCVII. 77.
„D”
(? Muhoray Mihály) CCVII. 80.
3. Hipotézisek, vizsgálati célok. Az ö-zés kialakulásával kapcsolatos elméletek szerint az ö-zés a szuffixumban jelentkezett először, majd innen haladt egyre in-kább a tő felé. Ezt az elképzelést alátámasztja az a tény, hogy vannak csupán a hangsúlytalan szótagban ö-ző nyelvjárások, melyek megrekedtek a folyamat ezen szakaszán (vö. NÉMETH 2004: 28). Ez a tendencia vélhetőleg az ö-zés mértékét is meghatározza, így ennek megfelelően előzetes feltevésem szerint az ö-zés a szuffi-xumban és a szuffixum előtt fog legtöbbször előfordulni, míg legkevésbé a tő hangsúlyos szótagját fogja érinteni.
Mindamellett úgy vélem, érdekes kérdésnek bizonyul az is, hogy a sztenderdben ma is váltakozó alakok közül (fel ~ föl, fent ~ fönt stb.) a labiális vagy inkább az illabiális formát alkalmazták szívesebben az írnokok. Ha a lejegyzők olyan vidék-ről származtak, ahol az ö-zés jelensége megtalálható, akkor hipotézisem szerint a sztenderdben is váltakozó alakok közül inkább a labiális formát fogják választani (vö. JUHÁSZ 2003: 267–314).
Jelen dolgozatban az általam kiválasztott 14 iratban megjelenő ö-zés mértékét kívánom szemléltetni, valamint rá szeretnék mutatni a különböző típusú, eredetű és nyelvföldrajzi hatókörű ö-zések arányaira is. További feltételezésem a vizsgálathoz
3 Ez az irat a levéltári anyag felelősének engedélyével került vissza az eredeti mappába. Így lényegében nem 13 irat ö-zésének vizsgálatáról, hanem 14-ről van szó a jelen dolgo- zatban.
4 Korábban már utaltam rá, hogy ebben az iratban egy elválasztó vonalat követően szerepel egy másik kéz („A”) írása is.
5 Az említett iratrészlet valójában a CCVII. 76-os dokumentumhoz tartozik.
kapcsolódva az, hogy e nyelvjárási jelenség összességében is igen kis mértékben fog jelentkezni, ennek oka pedig vélhetően a hivatali regiszter jellegében és a ki-alakuló, erősödő normarendszer hatásában keresendő.