Kérdések és problémák
2. Elméleti kiindulópont
2.1. A nyelvjárás elsődlegesen beszélt nyelvi voltából adódóan (vö. KISS 2001b:
42–43, 2. melléklet) a dialektológiai vizsgálatok jellemzően hangzó anyagra, annak valamilyen rögzített (felvett vagy lejegyzett) formájára irányulnak. A nem köz-nyelven írt szövegek azonban nyelvjárásiasságuk különböző mértéke ellenére is alkalmasak lehetnek a dialektológiai elemzésre (KISS 2001b: 43). Az írásbeliség-ben működő szűrők, vagyis a szóbeliségétől jelentősen eltérő orientáló minták mű-ködésbe lépésének eredményeképp a prototipikus írott szövegekben kevésbé, illetőleg a szóbeliségtől eltérően jelennek meg a területi sajátosságok (a norma szociokulturálisan meghatározott orientáló mintarendszerként értelmezéséhez lásd TOLCSVAI NAGY 2001: 335). Az azonban kétségtelen, hogy az írott szövegekben is fellelhetők. JUHÁSZ DEZSŐ (1995: 199) szerint „az írás tompítja a táji színezetet, de
működhetnek olyan tényezők, amelyek lehetővé teszik a nyelvi regionalitás külön-böző mértékű érvényre jutását”. A vizsgált szövegek szóbeliség és írásbeliség, illetőleg köznyelv és nyelvjárás viszonyrendszerében való elhelyezéséhez a kelet-kezésükre jellemző sajátosságok vázlatos bemutatására kerül sor. Ezt követi azok-nak a területeknek a megjelölése, ahonnan a szövegek származazok-nak.
2.2. A munkámban vizsgált gyűjtések az egyes kántorok, parasztkántorok kéz-iratait adják közre. A versek megrendelői az elhunyt hozzátartozói, az ő elvárásaik és a szövegekre vonatkozó általánosabb konvenció egyaránt hatással vannak egy-egy vers keletkezésére (KRÍZA 1993: 15–16). Az esemény feldolgozását, a gyász megélését az elhunyt közösségben betöltött szerepének és rokonsági kapcso-latrendszerének szigorú hierarchikus sorrendben történő bemutatása segíti (KUNT
1987: 17; KRÍZA: 1993: 16). A versek megírásakor tehát egyszerre van jelen az egyediségre törekvés, az aktuális halálesethez igazodás és a versekre vonatkozó nyelvi-kulturális konvenciónak való megfelelés szándéka.
A kéziratban fennmaradt verseknek a szóban elhangzott búcsúztatókkal való vi-szonya nem egyértelmű. A bevezető tanulmányok nem szolgálnak arra vonatkozó információval, hogy a temetés előtt elmondott vers szó szerinti leírását végezte el a szerző, esetleg elővázlatként használta a kéziratot, vagy pedig utólag rögzítette a szövegeket. A búcsúztatók keletkezési módja és körülményei inkább az elővázla-tot vagy a pontos leírást erősíthetik meg, hiszen mind a búcsúztatás eseménye, mind a közösségi kapcsolatrendszer nagy jelentőséggel bír a szövegtípus szem-pontjából.
A vizsgált versek két különböző területről származó kéziratos gyűjtésből szár-maznak: dél-gömöri falvakból (BARTHA 1995) és a tolna megyei Felsőnyékről (KRÍZA 1993). A dél-gömöri búcsúztatók a következő településekről: Abafalva, Cakó, Deresk, Gem, Harkács, Lénátfalva, Méhi, Nemesradnót, Rimaszécs, Tornalja, Velkenye, Zsór kerültek a gyűjtésbe, amelyek JUHÁSZ DEZSŐ nyelvjárási régiótérképe (MDial. 5. melléklet) alapján a keleti palóc tömbhöz tartoznak. Felső-nyék átmeneti területnek tekinthető, így több nyelvjárási régió, a dél-dunántúli és a közép-dunántúli régió sajátosságai is előfordulhatnak nyelvjárásában. A nyelvjárási régiók jellemzőinek részletező bemutatásától terjedelmi okok miatt eltekintek (ezekhez lásd JUHÁSZ 2001: 271–273, 275–276, 282, 285–286).
3. Módszerek. A vizsgált szövegek a kéziratokat lejegyzők (a felsőnyéki versek esetében három, a dél-gömörieknél négy kántor) munkái közül egyenlő arányban kerültek ki. Mivel a dél-gömöri versek több mint ötvenévnyi anyagot ölelnek fel a 20. század második feléből, az elemzett szövegek kiválasztása a keletkezési idő figyelembevételével történt. A közel száz év felsőnyéki verseit tartalmazó gyűjtést viszont két alcsoportra bontva vizsgáltam: a 19. századi szövegekre munkámban korai felsőnyéki versekként, a 20. századiakra pedig kései felsőnyékiekként hivat-kozom. A rokonsági terminológia nyelvi kifejezéseinek vizsgálata miatt a szövegek kiválasztásakor az elhunyt életkora is meghatározó szempont volt. Az elemzett
anyagban így egyenlő arányban szerepelnek fiatalok, középkorúak és idősek felett mondott versek.
A munka egyik lehetséges irányát a szövegekben megfigyelhető sajátosságok és az egyes területekre vonatkozó korábbi nyelvjárási adatok összevetése jelentheti.
Jelen vizsgálatban az összevetés alapjául egy kiemelt adattár, A magyar nyelvjárá-sok atlasza (MNyA.) szolgált. Ezt egyrészt a szövegek megfigyelhető sajátosságai (bővebben lásd 4.), másrészt az egyes településekre vonatkozó kisszámú és változó minőségű közölt adat (lásd pl. BENKŐ–LŐRINCZE szerk. 1951: 69–72: Gömör me-gye; 166: Felsőnyék) tette indokolttá. Az összevetés alapjául az MNyA. három kutatópontja (D16: Felsőnyék, L3: Hét, L4: Sajókaza) szolgált. A nyelvi kifejezé-sek érvényességi körének megállapításához kiegészítésként a Magyar értelmező kéziszótár (ÉKsz.2) – KISS 1973 és KISS 2001a: 38–40 alapján –, valamint az Új magyar tájszótár (ÚMTsz.) szolgált viszonyítási pontként.
4. Eredmények. A megfigyelhető jelenségekről a nyelvjárási elemzés módszerei és szempontjai alapján (ehhez lásd FODOR 2001: 323–350; HEGEDŰS 2001a: 351–
361, 2001b: 375–408) elmondható, hogy hangzókészletbeli, morfológiai és lexikai tekintetben egyaránt jelen vannak területi kötöttségűnek tekinthető sajátosságok, ám minden esetben a köznyelvi kifejezés lehetséges változataként. A továbbiakban a jelenségek két speciális csoportjának, a rokonsági terminológia szókincsének és a névmások szövegekben megjelenő változatainak problémaközpontú bemutatására kerül sor. Az így szemléltetett problémák: a jelentések megállapítása és elhatárolá-sa, a tájszavak megjelenése és a szövegösszefüggés kapcsolata, valamint az adatok összevethetőségének kérdése.
4.1. A rokonsági terminológia szókincse. A korai felsőnyéki versekben előfor-duló tájszavak legtöbbje a rokonsági kapcsolatrendszerrel függ össze. Az ángy, ipam, ipam atya, körösztanya, körösztatya, napam, napam asszony, onoka, onokatestvér, öreganya, öregatya, öregbik uram és a rokony szavak közül a leg-több alaki tájszónak tekinthető (a fogalomhoz lásd HEGEDŰS 2001b: 376–378), nagy részük népnyelvi minősítéssel szerepel az ÉKsz.2-ben is, országszerte ismert szavaknak tekinthetők (ilyen az ángy: ÉKsz.2: 42, ipa: i. m. 574, napa: i. m. 963, öregapa: i. m. 1030 és az öreganya: uo.). Az MNyA. térképlapjaival (460. nagy-anya, 461. nagyapa, 474. após, 475. anyós, 476. apatárs, 477. anyatárs, 480. só-gornő, 481. keresztapa és 481. keresztanya) összevetve azonban láthatóvá válik, hogy bár a felsoroltak az egész nyelvterületen elterjedt szavak, előfordulásuk töb-bek között a Felsőnyékhez közeli kutatópontokon, a Dél-Dunántúlon jellemző. A dél-gömöri búcsúztatókban előforduló rokonsági kifejezésekkel és azok MNyA.-térképlapokon megtalálható adataival összevetve megállapítható, hogy a versekben az atlaszadatokkal megegyezően fordulnak elő ezek a szavak. Figyelemre méltó mindemellett, hogy a térképlapokon nem szerepel a szövegekben és a tájszótárban fellelhető ipamuram (ÚMTsz. 2: 1091–1092) és napamasszony (i. m. 4: 37).
A szavak jelentését illetően nem minden esetben vonhatók le egyértelmű követ-keztetések. (Az ÉKsz.2 népnyelvi minősítése emiatt is problematikus lehet, hiszen a szó nem minden jelentése ismert a teljes nyelvterületen.) Az öreganya és az
öreg-apa a szövegösszefüggésnek megfelelően ’nagyszülő’, de akár ’dédszülő’ jelentés-sel is bírhat, az öregbik uram (ÚMTsz. 4: 247) pedig a ’férj bátyja vagy unokabáty-ja’ lehet. Hasonlóan alakulhat a gyámoló, gyámolyó (ÚMTsz. 2: 728) jelentése is.
Noha ez a kifejezés nem tartozik a rokonsági terminológiához, a tágabban értelme-zett társas viszonyrendszerben és a szövegekben elbeszélt esemény szempontjából is igen jelentős szerepet tölt be: tágabban ’védelmező, pártfogó’, szűkebben ’ápoló’
jelentésben használatos (uo.).
A kései felsőnyéki versekben sokkal kevesebb tájszó figyelhető meg, mint a ko-rai szövegekben. Leggyakrabban a nagyszülő variánsaként előforduló öregszülő adatolható, ám ez is csupán négy előfordulással. Az MNyA. 460. és 461. térképlap-ján, valamint az ÚMTsz. (4: 249, 250) adatainál is látható, hogy a Felsőnyékhez közeli dél-dunántúli kutatóponton jelen van ez a változat. A rokonsági terminológia korábbi szövegekben látható kiterjedt szókincséből már csak az ángy jelenik meg, amely a sógornő szinonimájaként használatos többek között a Dél-Dunántúlon (MNyA. 480 és ÚMTsz. 1: 221–222).
A dél-gömöri szövegekben is csupán néhány tájszó fordul elő, melyek többsége a rokonsági terminológiához tartozik. Legjellemzőbb a ’gyermek’ jelentésben meg-figyelhető család: (ÚMTsz. 1: 741–742), pl. „két családos lányod”. A tíz versben előforduló szónál a szövegösszefüggés azonban csak négy esetben teszi lehetővé tájszói jelentés egyértelmű megkülönböztetését a köznyelvitől. Megjelenik emellett a ’keresztszülő’ jelentésű (MNyA. 481. és 482.) koma és a komaasszony, valamint az unokanász is. Ez utóbbit legjelentősebb tájszótárunk nem tárgyalja, noha más unoka- előtagú kifejezés mintájára jelentése esetlegesen kikövetkeztethető (vö.
ÚMTsz. 5: 547).
Megállapítható mindemellett, hogy a szövegben előforduló, a köznyelvitől eltérő jelentésben használt szavak a szövegtípusból adódó tartalmi sajátosságokhoz kö-tődnek: a családi viszonyrendszer mellett a halál eseményéhez, esetleg a betegápo-láshoz. A rokonsági kapcsolatrendszer szavain kívül a ’meghal’ jelentésű kimúlik (ily szörnyű módon kellett kimúlni), valamint a ’fáradság, fáradozás’ értelemben használatos fáradás adatolható a szövegekben.
4.2. A névmások változatai. A versekben határozóként funkcionáló névmások jellemzője a normatívnál nagyobb mértékű jelöltség. A példák legtöbbje személyes vagy mutató névmásokkal kapcsolatos, de előfordulnak olyan formák is, mint az engemet. A mutató névmásoknál a tér jelölése válik hangsúlyosabbá (itten). A ko-rai felsőnyéki és a dél-gömöri szövegekben emellett toldalékos formában is megje-lennek a személyes névmások alapalakjai: énértem, énnekem, tebenned, mitőlünk, tiveletek stb. Ez mind a ragozott formákat, mind a személyeket tekintve igen gya-korinak és változatosnak tekinthető. A többszörös jelöltség révén a személy jelölé-se is előtérbe kerülhet (Éntőlem az ő nevében végbúcsúját vegyétek; tehozzád is szólok). A határozói funkciójú személyes névmás a nyelvileg megjelenő alapalak-kal nyomatékosítható (KUGLER–LACZKÓ 2000: 161). Ennek egy lehetséges szö-vegbeli funkciója egyértelműen megállapítható, hiszen a versek célja a közösségi
hierarchia és rokonsági kapcsolatrendszer árnyalt bemutatásán keresztül az ese-mény társas-kognitív feldolgozásának és a közösségi kapcsolatrendszer újrakonst-ruálódásának elősegítése. A többszörös személyjelölés így ennek egy feltűnő megvalósulásaként is értelmezhető.
Ennél a jelenségkörnél a nyelvatlasz adataival való összevetés lehetősége nem áll fenn, mivel az atlasz elsődleges célja nem az egy-egy jelenséggel kapcsolatos variabilitás dokumentálása. Az egyes térképlapok kérdései nem erre irányulnak (bővebben lásd BALOGH–DEME–IMRE 1980). A névmásokban megfigyelhető sze-mély- és térjelölés szövegekben megfigyelt sajátosságai tehát értelmezhetők azok tartalmi sajátosságai felől, ezek területiségének megállapítása azonban az eddig rendelkezésre álló adatok alapján nem lehetséges.
5. Összegzés és következtetések. Munkámban dél-gömöri és felsőnyéki halotti