Heterogén változások egységes keretben: a kései latin ige
2. Empirikus megállapítások 1
A klasszikus latin korszak igei kategóriái közül a személy és a szám egészükben változatlanok maradtak a kései latinban, még ha kifejezésük módosulhatott is, elsősorban az alanyi személyes névmások gyakoribbá válása révén. Jelentősebb átalakuláson ment keresztül ezzel szemben az idő (és a vele összeszövődő aspektus), továbbá az igenem és a mód kategóriája. Itt az igehasználat e három tényezőjével foglalkozom; ha eltekintünk az igenevektől, és csak a „verbum finitum” alakjait vesszük figyelembe, azt mondhatjuk, hogy mindegyik kategória kifejezése szükséges az ige mondatbeli használatához, mintegy „kötelező választás” kerete.2
2.1. Idő és aspektus
Két lényeges változást tarthatunk számon; mindkét esetben egy körülírás grammatikalizálódása kezdődik meg. A szóban forgó körülírások beletartoztak a klasszikus latin eszköztárába, mint bizonyos igealakok részleges szinonimái.
2.1.1. A hagyományosan „praesens perfectum”-nak (befejezett jelennek) nevezet igeidő a klasszikus latinban két különböző oppozíciónak tagja. A „praesens imperfectum”-mal (folyamatos jelennel: a példában amo) szembenállva
‘befejezettség’-et jelöl (a múltba helyezett igei tartalom a jelen szempontjából
1 Az itt következőkre nézve bővebb felvilágosításokat ad Väänänen (1981).
2 Ugyanakkor nem mondhatjuk azt, hogy a kései latin vagy akár az újlatin nyelvek új igei kategóriákat alakítottak volna ki. Más kérdés, hogy a hangsúlytalan személyes névmások mindegyik újlatin nyelvben szoros pozicionális és prozódiai kapcsolatba kerülnek az igével; ez a kliticizálódás, amely az ige argumentumszerkezetét érinti, már a kései latinban megkezdődött (vö.
Salvi 2004).
ítélendő meg: a példában praesens perfectumok potui, cohortatus sum, egi, debui), mint a következő levélrészletben:
(1) Cicero, Ad familiares 14,2,2 Pisonem nostrum merito eius amo plurimum. Eum, ut potui, per litteras cohortatus sum gratiasque egi, ut debui ‘A mi Pisónkat nagyon szeretem, érdeme szerint. Őt, amennyire tudtam, levélben bátorítottam, köszönetet is mondtam, ahogyan kellett’
Azonban ugyanez az igeidő pontszerűen felfogott múltbeli történést jelent, és oppozícióba kerülhet „praeteritum imperfectum”-mal (folyamatos múlttal: a példában agebatur és faciebat), amely viszont tartamában felfogott történésre, múltbeli állapotra utal – így ugyanezen szerző egy másik levelében:
(2) Cicero, Ad Quintum fratrem 2,5,3 A puero ut discessi, in aream tuam ueni. Res agebatur multis structoribus. Longilium redemptorem cohortatus sum. Fidem mihi faciebat se uelle nobis placere3 ‘Ahogy eljöttem a fiútól, az építkezésedhez mentem. Sok kőművessel haladt a munka. Ösztönző szót szóltam Longilius vállalkozóhoz. Ígérte, hogy a kedvünkre akar tenni’
Korlátozott lexikai körben a ‘befejezettség’-et jelölő „praesens perfectum”-nak a latin egész története folyamán versenytársa egy olyan körülírás, amely a „habeo
‘birtokolok’ + főnév tárgyesete + befejezett melléknévi igenév tárgyesete”
szekvencia révén nyer perfektív jelentést: pontem feci ‘megcsináltam a hidat’
mellett használható habeo pontem factum ‘van egy megcsinált hidam’
(‘birtokolok egy megcsinált hidat’). Ez a körülírás a kései latinban teret nyer az egyszerű formával szemben, s elindul a grammatikalizálódás útján. Egy frank törvénykönyvből idézzünk (kb. VIII. századi megfogalmazás4):
(3) Pactus Legis Salicae 58,1 amplius de facultate non habeat nisi quod donatum habet ‘a készletből többel ne rendelkezzék, mint amennyit [ő maga] adott’
A példa jól mutatja a grammatikalizálódás szemantikai oldalát: az ‘adás’ a
‘birtoklás’-sal ellenkező eredményre vezet, tehát a donatum használata a szerkezetben már mechanizált, így a donatum habet körülírás a ‘befejezettség’
jelölőjévé válik.5 A változás nyelvi rendszeren belüli környezetéhez hozzátartozik, hogy az ún. szenvedő igeragozásban a „befejezett jelen” mindig is
3 A szövegben szereplő igealakok közül az agebatur ‘haladt’ és a (fidem) faciebat ‘ígérte’
valósítják meg a ‘folyamatos’ aspektust.
4 A „Pactus Legis Salicae” és „Lex Salica” elnevezések alatt ránk maradt frank törvényszövegek több egymást követő megfogalmazásban a VI. és a IX. század között készültek (ld. erről a bibligráfiában idézett kiadás apparátusát).
5 Szintaktikai vonatkozásban a grammatikalizálódás csak az újlatin nyelvekben fog befejeződni (rögzül a „segédige + igenév” sorrend és szűkül a szekvencia belsejébe iktatható elemek köre).
körülírt formában, analitikusan mutatkozott, „sum ‘vagyok’ + befejezett melléknévi igenév” összetételként: amatus sum ‘megszerettek [meg vagyok szeretve]’, s hasonlóan a cselekvő ragozással nem rendelkező „álszenvedő”
igéknél: natus sum ‘megszülettem [meg vagyok születve]’, cohortatus sum
‘bátorítottam [az vagyok, aki bátorított]’, vö. (1) és (2). Az újlatin nyelvekben a
„befejezett jelen” elbeszélő múltként él tovább (scripsit ‘írt’ > francia (il) écrivit, olasz scrisse; uēnit ‘jött’ > francia (il) vint, olasz venne), míg a perfektív jelentést a körülírt alak veszi át – egyes nyelvekben csak „habeo + igenév”
szerepel, másutt az intranzitív igék körében „sum + igenév” is (francia (il) a écrit, olasz ha scritto; francia (il) est venu, olasz è venuto).
2.1.2. A másik körülírás, amely a vizsgált időszakban már közel kerül ahhoz, hogy az igeidők rendszerének részévé váljék, szintén a habeo igét alkalmazza, ezúttal a főnévi igenévhez kapcsolva. Az így létrejött kifejezésnek a klasszikus latinban modális jelentése van: ‘szükségesség’ vagy ‘lehetőség’:
(4) Horatius, Epódoszok 16,23 Sic placet? An melius quis habet suadere?
‘Így legyen? Vagy jobbat ki tud /akar tanácsolni?’
A kései latinban a kifejezés értéke a ‘jövő idő’ felé tolódott el: egy omnia quae dicere habet (Itinerarium Egeriae 24,6) szintagma a helyzettől függően rendelkezhet módbeli vagy időbeli jelentéssel (‘mindaz, amit mondani szándékszik / mondani fog’). A jövő idejű jelentés kikristályosodásában szerepet játszhatott a hagyományos egyszerű jövő idő – főként fonológiai eredetű – válsága, majd eltűnése (pl. dicet ‘mondani fog’ és dicit ‘mond’ fenyegető egybeesése a korszakban érvényesülő hangváltozási tendenciák miatt), de talán még inkább az a tény, hogy az „infinitivus + habet” formula részét képezi egy apró paradigmának, amelynek másik tagja ugyanezen körülírás a „segédige”
múlt idejével. Ez utóbbi fordulat kényelmes és gyorsan terjedő eszköz a múltban fennálló szükségesség vagy lehetőség kifejezésére (így dicere habebat vagy dicere habuit ‘az volt a helyzet, hogy mondania kell / mondhat(na)’, ld. alább az igemóddal kapcsolatban, 2.3.2.). A főnévi igenévvel képzett jövő idő gyorsan grammatikalizálódott, és – egyes regionális késésektől eltekintve – az újlatin szöveghagyomány kezdetétől egyszerű igealakként működik (dicere habet >
francia dira, olasz dirà).6
6 Az új szintetikus futurum legrégibb példáját egy VII. századi krónika által idézett szójátékban vélik felfedezni. A szöveg szerint a Daras városnév Iustinianus bizánci császár szavára emlékeztet, ő ugyanis a daras kifejezéssel fordult perzsa ellenfeléhez, hogy kijelentse neki: ‘vissza fogod adni [ti. az elfoglalt területeket]’. „Ahol ezek történtek, ott alapították Daras városát”, mondja a Fredegarius-krónika (2,62). Ha a daras forma valóban a klasszikus dabis helyett áll, és a dare habes összevonása szintetikus igealakká, érdekesnek tarthatjuk, hogy a klasszikus hagyományhoz sok tekintetben ragaszkodni próbáló szövegben a „metanyelvi” környezet előhívja a beszélt nyelvi alakot.
2.2. Igenem
A latin igenem kategóriáján belül a beszélő választása az alany szemantikai státusára utal; ez a meghatározás az újlatin nyelvekre is érvényes marad. A kései latin átalakulások a kategória belső szerkezetét és felszíni kifejezését érintik.
2.2.1. Az igenemen belüli oppozíciók az alanyt szemantikailag ‘aktív’ vagy
‘nem-aktív’ szerepben tüntetik fel.7 A klasszikus latin igeragozás rendszerében a
‘nem-aktív’ státusra utaló igealakok az aktívakhoz képest „jelölt” formaként mutatkoznak, két módon: a folyamatos aspektusú („imperfectum”) igeidők a
„cselekvő” ragozás mellett morfológiailag jelölt „szenvedő” ragozással is rendelkeznek, ha az ige szenvedő szerkezetbe kerülhet; a befejezett aspektusú („perfectum”) igeidők a szenvedő szerkezetben analitikusan viselkednek, ez a fentebb már említett „sum ‘vagyok’ + befejezett melléknévi igenév” körülírás:
(5a) Puer (puellam) amat ‘A fiú szeret(i a lányt)’
(5b) Puer (a puellā) amatur ‘A fiú szerettetik (a lány által)’
(6a) Puer (puellam) amauit ‘A fiú szeretett / (meg)szerette (a lányt)’
(6b) Puer (a puellā) amatus est ‘A fiú szeretve volt / meg lett szeretve (a lány által)’ [tükörfordítással: ‘szeretve van’]8
Ezen a formális és mintegy látványos aszimmetrián kívül a klasszikus latin szenvedő ige egy rejtett szemantikai aszimmetriát is mutat, amely a szenvedő és cselekvő szerkezet transzformációs viszonyában tárul fel. Mint (5b) és (6b) mutatja, a szenvedő ige mellett megjelölhető az ‘ágens’, elöljárós – vagy sokszor elöljáró nélküli – „határozói” eset (ablativus) segítségével; ez a kifejezés a megfelelő „cselekvő” mondatban alannyá alakul:
(7) Puer a puellā amatur ~ Puella puerum amat ‘A lány szereti a fiút’
Vannak azonban olyan passzív mondatok, amelyek nem tartalmaznak üres helyet az ‘ágens’ számára, így ez a megfelelő aktív mondatba sem vezethető be a mondanivaló sérelme nélkül. Más tehát a szenvedő ige helyzete a következő két idézetben:
7 Ez a szemantikai megkülönböztetés természetesen csak formai oppozíció alapján létezhet; itt pszichológiai szempontból nem vizsgálandó, hogy az alany által jelölt realitás mennyiben „aktív”.
8 Igyekeztem tükörfordítást keresni, a magyar nyelvszokástól függetlenül. Ezáltal bemutatható az a továbbiak szempontjából döntő vonatkozás, hogy az amatus est típus utalhat úgy jelenbeli állapotra, hogy a múltbeli forrás-esemény elmosódik. Vö. Caesar, Bellum Gallicum 1,1,1 Gallia est omnis diuisa in partes tres ‘Egész Gallia három részre van osztva / oszlik’: az „analitikus passzívum”, mint a szórend is mutatja, közelít a „melléknév + létige” típusú attributív szerkezethez.
(8) Caesar, Bellum ciuile 1,59,1 Hoc […] Caesari […] nuntiatur ‘Ez Caesarnak hírül adatik’ [vagyis: hírnökök stb. hírül adják]
(9) Sallustius, Catilina 2,5 fortuna simul cum moribus immutatur ‘a szerencse együtt változik meg az erkölcsökkel’
Itt a kontextus nem nyújt fogódzót arra nézve, hogy ‘ki vagy mi változtatja meg a szerencsét’, de erre nincs is szükség: a szenvedő (azt is mondhatnánk: derivált intranzitív9) ige használatát éppen az ‘ágens’ kiiktatásának szükséglete motiválja.
2.2.2. Az alany szemantikailag ‘nem-aktív’ jellegét – kevésbé rendszeres formában – a klasszikus latin az igeragozáson kívül is kifejezheti; eszközei ekkor a más nyelvekből is jól ismert „derivált intranzitívumok”: a visszaható ige és a tranzitív igéből alaki jegy nélkül származtatott nem-aktív jelentésű ige.
Mindkét megoldás – a (9)-ben szereplő passzív igealakhoz hasonlóan – általában kizárja a virtuális ágenst.
(10) Cicero, Ad Quintum fratrem 1,2,16 consules se optime ostendunt ‘a konzulok a legjobbnak látszanak’ [← ‘mutatják magukat’]
(11) Caesar, Bellum Gallicum 2,29,1 ex itinere domum reuerterunt ‘az útról hazatértek’ [a (re)uertere ‘(vissza)fordítani’ ige intranzitív jelentésben lehet szenvedő alakú, de jelöletlen cselekvő alakú is]
2.2.3. Bár a kései latin szövegekben a szintetikus szenvedő ige gyakori marad, közvetett bizonyítékaink vannak arra, hogy lassanként visszaszorul a ‘nem-aktív’ szférát képviselő többi kifejezéshez képest. (Ez a változás összhangban van azzal a ténnyel, hogy a – IX. századdal kezdődő – újlatin szöveganyagban már nincs nyoma morfológiai passzívumnak.) Az egyik tetten érhető tendencia e vonatkozásban a szintetikus és az analitikus passzívum egyenértékűsége a folyamatos aspektusban, ami arra utal, hogy az amatus est típus elveszítheti perfektivitását és benyomulhat az amatur helyére (ahogyan ezt a nem-telikus jelentésű igéknél az újlatin nyelvek is mutatják):
(12a) Itinerarium Egeriae 4,1 qui locus appellatur in Choreb ‘amely hely Chorebnek neveztetik’
(12b) uo. 5,7 illum locum, qui appellatus est Incendium ‘azt a helyet, amely Incendiumnak neveztetik’
Ugyanakkor teret nyer a szenvedő ige rovására a visszaható, valamint az explicit jegy nélkül intranzitivált ige, mindkettő elsősorban a virtuális ágenst kizáró kontextusokban:
9 Ld. Cranmer (1976).
(13) Itinerarium Egeriae 29,3 At ubi autem ceperit (= coeperit) se mane facere ‘de mihelyt kezdett reggel lenni’ [← ‘magát csinálni / létrehozni’]
(14) uo. 19,9 cum iam prope plicarent ciuitati ‘mivel már közel jutottak a városhoz’ [plicare ‘(oda)hajlítani’, intranzitív használatban ‘odahajolni, érkezni’]
Mindkét ‘nem-aktív’ megoldás szokásos az újlatin nyelvekben, a virtuális ágens nélküli vagy az általános ágensű igehasználatban: francia la porte s’ouvre ‘az ajtó kinyílik’; olasz eppur si muove ‘és mégis mozog’, il treno muove da Roma
‘a vonat Rómából indul’.10 2.3. Mód
A klasszikus latin alapvető igemód-oppozíciója a ‘valóság’-ra utaló kijelentő mód (indicativus) és a ‘valóság’-tól megkülönböztetett világokra (‘szükségesség’-re vagy ‘lehetőség’-re) utaló kötőmód (coniunctivus) szembenállása a kései latinban fennmarad. Változás egyrészt a kötőmód ún.
időinek értékében történik, másrészt megindul egy modális körülírás grammatikalizálódása.
2.3.1. A kötőmódot alkotó négy „idő” a klasszikus korszakban ugyanazt az örökölt morfológiai szimmetriát mutatja, mint kijelentő módban működő megfelelőik: két alak épül a folyamatos tőre, kettő a befejezettre, és egy korábbi nyelvtörténeti periódusban mindkét aspektuson belül lehetett egy ‘jelen’ ~ ‘múlt’
szembenállás. Mivel a valóságtól eltérő világok nyelvi ábrázolásakor az időbeli megkülönböztetések sajátos interferenciába lépnek a modális tartalmakkal (pl. a
‘szükségesség’ nehezen vonatkoztatható a múltra, ugyanakkor a ‘+ beváltható’
árnyalat kifejezése kiszoríthatja az időjelentéseket), nem meglepő, hogy a klasszikus latinban a kötőmód szemantikai felépítése egyes pontokon labilis, amit tovább bonyolítanak a mellékmondatokban többé-kevésbé érvényesülő, redundáns „időegyeztetési szabályok”11. Ennek megfelelően a kései latinban polarizációs tendenciát figyelhetünk meg. A „praesens imperfectum coniunctivi”
(folyamatos jelen, klasszikus szemantikai jegyei szerint ‘beváltható jelen’,
10 Az újlatin nyelvekben a ‘nem-aktív’ szférán belül működő visszaható és jegy nélkül intranzitivált igék eloszlása a szókincsben, ill. a szemantikai árnyalatok tekintetében szeszélyes, vö. francia commencer ‘kezdeni’ és ‘kezdődni’ (nem lehet visszaható), ezzel szemben continuer
‘folytatni’ és ‘folytatódni’, se continuer ‘folytatódni’. Ugyanakkor a visszaható ige eredeti
‘visszaható’ jelentése nem tűnt el: francia il s’aime ‘szereti önmagát’. Ezek azok az okok, amelyek miatt nem beszélhetünk az újlatin nyelvekben kifejlett „visszaható” vagy „mediális” igenemről. Az analitikus passzívumtól eltérő ‘nem-aktív’ formák használata akkor látszik célszerűnek, amikor a beszélő egyszerre akarja elkerülni a virtuális (vagy legalábbis konkrét) ágenst és a telikus jelentésű igék passzívumában megjelenő perfektív aspektust, vö. francia la porte est ouverte ‘az ajtó nyitva van’ ~ la porte est ouverte par Pierre ‘az ajtó kinyittatik Péter által’ ~ la porte s’ouvre ‘az ajtó kinyílik’.
11 Az antik grammatikából ránk hagyományozott „kötőmód” elnevezés mutatja, hogy az egész formáció működését a mellékmondatban volt a legkönnyebb megragadni.
ueniat típus), amely korábban a ‘legyen’ és ‘volna’ típusú jelentéseket egyaránt hordozta, mindinkább a ‘szükségesség’ kifejezője lesz, így a sit forma folytatásai (pl. francia soit, olasz sia) alapvetően ‘legyen’ jelentésűek, bár a klasszikus latinból még idézhető:
(15) Cicero, Ad Quintum fratrem 1,1,7 Id autem sit magnum et difficile ceteris ‘Ez pedig mások számára nagy és nehéz dolog volna’ 12
Az említett szemantikai tendenciát természetesen támogatja a világos párhuzam főmondati és mellékmondati módhasználat között: sit ‘legyen’ ~ uolo ut sit
‘akarom, hogy legyen’. Ugyanakkor a ‘lehetőség’-re utalás a kötőmód befejezett múltjában, a „praeteritum perfectum coniunctivi” elnevezésű igeidőben összpontosul – ez eredetileg a múltbeli irreális hipotézis markáns jelölésére szolgált (klasszikus szemantikai jegyei szerint ‘nem-beváltható múlt’, uenisset típus), és innen hatolt be a jelenben értelmezhető hipotézis területére. Így klasszikus latin főmondati használatban:
(16) Cicero, Ad Quintum fratrem 1,3,1 Non enim uidisses fratrem tuum […]
sed quandam effigiem spirantis mortui ‘Mert nem testvéredet láttad volna magad előtt, hanem szinte egy lélegző halott alakját’
Ennek az igeidőnek a folytatásai az újlatin nyelvekben a (jelenbeli és múltbeli) hipotézis kifejezésének jellegzetes – bár, mint rögtön látni fogjuk, nem kizárólagos – eszközei lesznek. Az igealak értékének ‘jelen’ felé tolódására a kései latin dokumentumokban is találunk példát:
(17) Fredegarius-krónika 4,78 mittit nuncius (= nuntios) in Brittania […]
exercitus Burgundiae […] Brittanias debuissint inruere ‘követeket küld Britanniába: a burgundiai seregek kénytelenek Britanniát megtámadni’
A debuissint (klasszikus debuissent) vagy a (16)-ban szereplő uidisses szolgáltatják az újlatin nyelvek ún. kötőmódbeli folyamatos múltját, amely a
‘szükségesség’-et kifejező jelen idő mellett a másik megőrzött kötőmódbeli idő ezekben a nyelvekben.13 Mindez egyúttal azt is jelenti, hogy a kötőmód másik két klasszikus igeidejéből („praesens perfectum coniunctivi” ‘beváltható múlt’, uenerit típus, valamint „praeteritum imperfectum coniunctivi”, ‘nem-beváltható jelen’, ueniret típus) az újlatin nyelvekben legfeljebb szórványos nyomok maradnak. A kései latin szövegek e tekintetben meglehetősen konzervatívak: a szóban forgó alakokat továbbra is használják, bár szintaktikai kezelésükben olykor árulkodó zavarok támadnak.
12 A kötőmód jelen idejének feltételes jelentése az újlatin nyelvekben nyomokban őrződik meg; a (főként régi) olaszra nézve ld. Rohlfs 1954: 25.
13 Egy hangtörténetileg jól áttekinthető példával: ueniat > olasz venga ‘jöjjön’; uenisset > olasz (se) venisse ‘(ha) jönne’.
2.3.2. Mint a 2.1.2. szakaszban utaltam rá, a ‘múltban fennálló szükségesség / lehetőség’ körülírt kifejezése, a „főnévi igenév + múlt idejű habere” kapcsolat14 a kései latinban a grammatikalizáció útjára lépett (párhuzamosan az újlatin jövő idő előképével). Ez a körülírás már az újlatin írásbeliség megjelenése előtt gyakran társult feltételes mellékmondatokkal, és így a főmondatban vetélytársa lett a hipotézis kötőmóddal történő kifejezésének, amelyről az imént volt szó. A tendencia nevezetes kései latin példája:
(18) Pseudo-Augustinus in Migne, Patrologia Latina 39, col. 221415 Sanare habebat te Deus, si confitereris ‘Isten megment(het)ett volna, ha bevallottad volna’
A szóban forgó változás az újlatin nyelvekben a feltételes mód kialakulásához vezetett: a grammatikalizálódás során a körülírás egyetlen igealakká olvadt össze, amely később főmondatbeli használatban mindinkább a uenisset típus helyére került: dicere habebat > francia dirait; dicere habuit > olasz direbbe, ahol a latin ‘az volt a helyzet, hogy mondania kell / mondhat(na)’ jelentést felváltja a ‘mondana’ jelentés.