Aspektus és igekötő. A mondat belső időszerkezete a kései
5. Az igekötőhasználat sajátosságai - áttekintés
A következő részben az igekötők használatának sajátosságait vizsgálom a kódexekből vett példák alapján. Áttekintem az igekötőállomány differenciáló-dásának folyamatát, valamint elterjedésük főbb tendenciáit. Smith elméletének fényében megvizsgálom a jelentésre, illetve az eseményszerkezetre gyakorolt hatásukat, végül kitérek az [ige-igekötő] sorrend előfordulásaira és annak aspektuális vonatkozásaira.
5.1. Irányjelölés
Az igekötőket eleinte csak mozgást kifejező igék mellett használták, a mozgás irányának megjelölése céljából. Ez a jelentés minden igekötőnek sajátja, noha eltérő mértékben. Az egy szótagúvá rövidült régebbi igekötőknél az irányjelentés az ómagyar kor folyamán egyre gyengült (meg, el, be, ki le, fel).
Ezzel szemben a két szótagú lativusragra végződő igekötők többnyire megőrizték irányjelentésüket. (oda, ide, alá, stb.)
Legkorábban keletkezett igekötőink a meg és az el, tehát ezek irányjelentése szorult vissza korunkra leginkább. A leggyakoribb közülük kétség kívül a meg volt, az összes törzsanyagbeli igekötő-előfordulás 54,6%-a5. Ennek azonban csak töredéke őrzi az eredeti ’vissza, hátra’ jelentést:
3 A szemelfaktív szituációs típus státusza vitatott a szakirodalomban, mivel a pillanatnyi eseményt kifejező igék viselkedése több szempontból nem egységes.
4 Kiefer (2006) megjegyzi, hogy – Smith állításával szemben – nem minden eseménytípus szemlélhető perfektív és imperfektív nézőpontből egyaránt. A valódi állapotigék (pl. tud), és a szemelfaktívok egy része (pl. felkiált, felrobban) nem engedik meg az imperfektív olvasatot.
5 Az adat Mátaitól származik és az általa vizsgált nyelvemlékek összességére, mint törzsanyagra érvényes.
(10a) es iuenèc mēd èl hoziaiglan es megtartac vala tet hog èlne tauoznec
tllc (MünchK. 59ra)
(megtart ~ visszatart)
(10b) es ki èlvezi mel’ tied ne kerièd meg (MünchK. 61ra) (kér ~ visszakér)
A meg eredeti irányjelölő jelentése ma már csak néhány igénkben mutatható ki, pl.: megad, megfizet, meghagy, megmarad, stb.
Az el eredetileg a mozgás kiindulópontjától való távolodást fejezett ki:
(11a) a • nepnèc maradeki a • varoſbol nē vitètnèc èl (BécsiK. Zak 14, 2) (nem vitetnek el)
(11b) El futot Iacob Syrianac videkebè (BécsiK. Oz 12, 12) (elfutott)
(11c) èlkzèlèit meècncorzaga (MünchK. 16ra) (elközelít)
Ezt követően jelentek meg a le, be, ki, fel igekötőink, melyek mozgást, mozdítást kifejező igékhez járulva jelölték az irányt:
(12a) Es le zalla a zɾɾè (BécsiK. Rut 3, 6)
(leszáll)
(12b) es bèhoztatoc ahazba (BécsiK. Ag 1, 9)
(behoztátok)
(12c) es bèlll ki megen (BécsiK. Zak 10, 4) (kimegy)
(12d) es zu felèmèlkėdėc (BécsiK. Jud 1, 7) (felemelkedik)
Később azonban már olyan igék mellett is megjelenhettek, amelyek nem
”prototipikus” mozgást, vagy adott esetben nem is mozgást, hanem állapotot fejeztek ki (13c) (Mátai: 1992)
(13a) le omolnac vtocban (BécsiK. Náh 1, 5)
(leomolnak)
(13b) Es felkèlè mièlt (BécsiK. Rut 3, 14)
(felkel)
(13c) es vg le v˙l Ruth az aɾatoc oldalahoz (BécsiK. Rut 2, 14) (leül)
5.2. Igekötő és eseményszerkezet
A fenti példákból kiderül, hogy az igekötők irányjelölésének kizárólagossága fokozatosan gyengült és idővel a nem mozgást kifejező igéken, illetve az állapotot kifejező igéken is megjelenhettek. Az igekötőhasználat kibővülése az igekötők 3.3-as pontban elmondott tulajdonságaival magyarázható. Az igekötő jelenléte azzal a jelentésmozzanattal egészíti ki az eseményt, hogy annak valamely szereplője az esemény során egy új állapotba került. Ez az állapotváltozás a mozgást jelentő igék esetében kézenfekvő, hiszen egy leszállt típusú ige egyúttal azt is kifejezi, hogy az illető „lent van”. Ez az összefüggés analóg módon kiterjeszthetővé vált a nem mozgást kifejező igékre is, így járulhatott hozzájuk igekötő, immár nem irányjelölő, hanem pusztán telicizáló funkcióban. Mátai (1992) ezt az igekötők „tisztán perfektív” funkciójának nevezi. Dolgozatomban azonban amellett érvelek, hogy ez a megjelölés a feltételezett elméleti keret (Smith 1991) terminologiája szerint nem adekvát. Az igekötő jelenlétének közvetlen és elsődleges következménye nem az esemény befejezetté, hanem telikussá válása. (É. Kiss 2004)
Az eseményszerkezetre gyakorolt hatása révén az igekötő az atelikus cselekvéseket és állapotokat telikus teljesítményekké (14a-e) és eredményekké (15a-e) tudta konvertálni:
(14a) Tanollad meg hol legen a • blLèſeg (BécsiK. Bár 3, 14) (tanul → megtanul)
(14b) es batſoal bèfedezuen meg kènic orcaiokat (BécsiK. Bár 6, 12) (ken → megken)
(14c) m u˙dn meg ezic kèt (BécsiK. Bár 6, 19) (eszik → megeszik)
(14d) Vèzzbèn [v] vèric meg Iſl vèzèrenèc alat (BécsiK. Mik 5,13) (ver → megver)
(14e) es kic nem kèrèſtec meg vrat (BécsiK. Szof 1, 6) (keres → megkeres)
(15a) Es megtuggac mrt èn vagoc vr iſtènec (BécsiK. Bár 2, 31) (tud → megtud)
(15b) hog meg èſmèrned vrnac igaſſagat (BécsiK. Mik 6, 5) (ismer → megismer)
(15c) es meg èrtnèc es fulèkèt es meghalgatnac (BécsiK. Bár 2, 31) (ért → megért)
(15d) megharagut èn hirttèlènkedètē reiaioc (BécsiK. Oz 8, 5) (haragszik→megharagszik)
(15e) mert ſèrègeknèc vra meglatta Lordaiat (BécsiK. Zak 10, 3) (lát → meglát)
5.3. Igekötő – a telicitás morfémája?
Az igekötők terjedési folyamata azonban nem állt meg az atelikus eseményeket kifejező igéknél. Olyan igék mellett is kezdtek megjelenni, amelyek már önmagukban, jelentésüknél fogva telikusak voltak. Ezekben az igealakokban az igekötő csak azt a célt szolgálta, hogy megerősítse, mintegy explicit módon kifejezésre juttassa a telicitást.
(16a) es vr mėgzabadeitotta nėpėt (BécsiK. Eszt 10, 9) (megszabadította)
(16b) es nē elegednèc megggg (BécsiK. Oz 4, 10)
(nem elégednek meg)
(16c) kit menden madarac megferteztètnèc (BécsiK. Bár 6, 70) (megfertőztetnek)
(16d) mendenekèt megpuzteit inkab (BécsiK. Dán 8, 24) (megpusztít)
(16e) es megkarhoztaťťa tèt (MünchK. 19ra)
(megkárhoztat)
Az igekötők használatának kiterjesztése telikus eseményekre egyébként a mai magyarban is aktívan működő folyamat: le-fertőtlenít, el-deformál, át-transzformál (É. Kiss 2006)
A középmagyar korra számos ige esetében megszűnt a kontraszt az alapige igekötős és igekötő nélküli használata között. Az alapige és az igekötő együtt lexikalizálódtak, míg az igekötő nélküli változat fokozatosan kiszorult a használatból. Az olyan igék, mint megbocsát, megszabadít, megelégedik, meggyaláz, megtökél, megfogyatkozik, stb. a kérdéses időszakban szinte már csak igekötővel szerepelnek. Szembetűnő kivételt jelentenek a Mi atyánk kezdetű imádság felszólító módú igéi a Müncheni kódexben:
(17) MünchK. 12rb
9 Tu˙ azert ig imadkoziatoc Mi aťāc ki vag meècbèn Scenteltètèſſec tenèuèd
10 In te orzagod Legen te akaratod mikent meen es azonkent fldn
11 Mi tèſti keernc felet valo kėnèrèt aggad mu˙nèknc ma
12 Es boLaſſad mu˙nèknc mu˙ vėtètnkèt mikent es mu˙ boLatonc nèknk vėtèttecnc
13 Es ne vig mu˙¯ket kėſertètbè de źabadoh mu˙¯ket gonoztol Amen
Valószínű, hogy a hagyomány őrizte meg ezt az imát ilyen archaikus alakban, mivel a szövegben közvetlenül utána „visszatérnek” az igekötők:
14 Mert ha meg boLatangatok embereknek heu bu˙¯neket meg boLata tu˙nektek es tu˙ meei aťatok vėtkeu˙tèkèt
5.4. „Igekötőhiány”
Bizonyos igék mellett következetesen nem jelenik meg igekötő, noha az igekötőhasználat analóg kiterjesztése alapján ezt várnánk, illetve a mai használatuk is ezt igazolná. A „hiány” valójában azt jelenti, hogy az igekötő csak később hatolt be egyes igék használati körébe. (Mátai: 1992)
(18a) Ki fèlèlè valamit paɾāLolandaz tėzem (BécsiK. Rut 3, 5) (teszem)
(18b) es tn mēdėnėkèt mėllèkèt nèki Heſter paɾāLoltuala
(tesz) (BécsiK. Eszt 4, 17)
(18c) vrnac angala ièlenec nèki almaban (MünchK. 8va) (jelenik)
(18d) Es ėgèmbè èlèɾèdėnc es iutanac Bėtlèhèmbè (BécsiK. Rut 1, 19) (jutának)
A fenti igék feltehetően azért bizonyultak „ellenállóbnak” az igekötőkkel szemben, mert mindegyik egyértelműen magán viseli a [+telikus]
jegyet (eredmények, teljesítmények), tehát nem volt szükségük igekötőre, ami ezt kifejezésre juttatná. Ahogy azonban az előző pontban említettem, az igekötő idővel ezek mellett is megjelent, hogy formailag is nyilvánvalóvá tegye az esemény telikus voltát.
5.5. Az [ige-igekötő] sorrend hatása az aspektusra
Az [ige-igekötő] sorrend többnyire nem-semleges mondatokban fordul elő.
Felszólítás
(19a) Tanollad meg hol legen a • blLèſeg (BécsiK. Bár 3, 14) (tanuljad meg)
(19b) ved ki tèt es veſd èl tetllèd (MünchK. 11va) (vedd ki, vesd el)
Tagadás
(20a) Azoc kèdeg nē zabadolnac meg a •roſdatol (BécsiK. Bár 6, 11) (nem szabadulnak meg)
(20b) mert ſem megnem aldha [n] ac ſem megnē atkozhattac a • kiralokat
(BécsiK. Bár 6, 65)
(sem meg nem áldhatták, sem meg nem átkozhatták)
(20c) es nemèſmère!!!!g tet (MünchK. 8va) (nem ismeri meg)
Fókuszálás
(21) es valtoztat meg idèkèt es elètekèt (BécsiK. Dán 2, 21) (Ő változtat meg)
Az [ige-igekötő] sorrend előállhat egyes semleges mondatokban is. Az igekötő ige utáni megjelenése nem volt fakultatív, hanem egyfajta prezentáló funkcióval bírt, valamilyen eseménysor bevezetése szolgált. (Peredy 2009) Az igekötő pozíciója azonban semleges mondatokban sem volt befolyással az aspektusra, tehát ebben korban a progresszív nem létezett. (Wacha 1994)