Birtokos vagy predikatív szerkezet

Laczkó (2001) már kimutatta, hogy a HJ nem lehet birtokos szerkezet, ugyanis szerinte az igei és igenévi predikátumok jellegzetesen nem osztják ki ezt a funkciót. Továbbá, ha birtokosnak tekintenénk az első tagot, nem tudnánk megmagyarázni, miért nem kaphatja meg a részeseset ragját.

Nádasdi (2006)-ban Szepesy (1939, 1982, 1986) nézetével vitába szállva behatóan foglalkoztam a birtokos szerkezet előfordulhatóságának problémájával.

Laczkóval egyetértve megállapítottam, hogy ez a szerkezet nem lehet birtokos szerkezet. A birtokos szerkezetben ugyanis mindig megjelenhet a részeseset is, és az egyes számú mutató névmás csak részesesetben fordulhat elő. A kérdéses szerkezetben azonban soha sem lehet dativus:

(5) ennek (a szerkezetnek) a vizsgálata/*ez (a szerkezet) (a) vizsgálata (6) a vihar(*nak az) okozta károk

A két szerkezet különbözőségét jól szemlélteti (5) és (6) párhuzamba állítása.

(5)-ben csak részeseset fordulhat elő, ha a mutató névmás egyes számú alakja is megjelenik, míg (6)-ban a -nak/-nek rag rosszul formálttá teszi a szerkezetet.

Nyelvtörténeti adatokkal szembesítve a birtokos elképzelést látható, hogy az ómagyar korban mind a -ja/-je birtokos személyjel,¹⁴ mind pedig a -nak/-nek esetrag előfordulhatott a birtokos szerkezetben. L. Ómagyar Mária-siralom (7) és a Gyulafehérvári Sorok (8) (kiemelések a cikk szerzőjétől, N. P.):

(7) te verüd hullottja

(8) ünün tonohtványának árulatja

A vizsgált szerkezetünk nyelvtörténeti adatai között azonban csak esetjelölés nélküli alakok jelenhettek meg. A -nak,-nek sohasem fordult elő, és a -ja,-je a kérdéses szerkezetben szintén soha nem lehetett jelen, vö. a 2. pont alatti példákat.

Az EJ esetében könnyebben kizárhatjuk a birtokos szerkezetet. Egyrészt a fentebb hivatkozott Laczkó (2001) szerint az igei és igenévi predikátumok jellegzetesen nem osztják ki ezt a funkciót. Másrészt, ha birtokviszony lenne a szerkezet két tagja között, akkor azt jelölni kellene a verbális elemen.

Márpedig a szerkezet verbális tagján semmilyen személyjelölés sem található.

Továbbá a személyjelölő megjelenése a verbálison a ma is létező alakoknál agrammatikus szerkezetet hoz létre: magva-szakadt(*-a), egy keze meg aszott ember, a vére hullott(*-a) Vászka (Nádasdi 2010a, 2011). A vizsgált szerkezeteinkben birtokviszony helyett tehát predikatív viszonyról beszélhetünk.

Ugyanakkor Kenesei (1986) és Laczkó (2001) szerint a verbális elem igenévnek tekinthető. A következőkben megvizsgálom, hogy valóban tartható-e ez az álláspont, vagy esetleg véges ige van a szerkezetben.

4.1. Véges ige vagy igenév

Ha a részesesetet ki is tudtuk zárni, attól még nem tudjuk bizonyossággal eldönteni, hogy véges igéről vagy igenévről van szó, hiszen alanyesetet igenévtől is származtathatunk, mint pl. a -ván,-vén esetében, l. Sárik (1998).

14 A birtokos toldalékokat Antal (1961) értelmében jelnek tekintem, és nem ragnak.

Laczkó (2001) a maga névmással és a többes szám 3. személlyel való egyeztetés hiányát tekinti meghatározónak abban, hogy igénévi és nem igei formáról beszélhetünk: a magam készítette(-*m) ajándék, szemben a mátrix igével:

magam készítette*(-m) az ajándékot, másrészt méhek csinálta/*?csinálták méz.

Károly (1957) szerint pedig az ómagyar korban az igenévi alak még élesen elkülönült a valódi állítmányi verbum finitumtól: ez fekél var fogotta veres pej ló, hiszen a szövegben ezt is olvashatjuk: ő husát fekél var fogta. Károly érveit A. Jászó (1991a) azzal cáfolja, hogy rámutat, miszerint mindkét változat megvan az igeragozásban: mondotta:mondta, és nem is a geminált alak állandósult a vizsgált szerkezetben. Ez azt mutatja, hogy a fogotta/fogta alakváltozatok léte, ráadásul a -tt-s alak előfordulása jelzői használatban nem bizonyítja, hogy igeként nem tekinthetünk rá.

Felteszem, hogy véges igék vannak a kérdéses szerkezetekben. Az eltérés csupán annyi a két személyjelölt szerkezet között, hogy az EJ-ben a személyjelölő nem a verbális elemen jelenik meg (kez-e), pontosabban az igei elemen nem jelenik meg nyílt toldalék (aszott). A tranzitív igék pedig mind az alanyi, mind a határozott tárgyi argumentumaikkal egyeztetve vannak, és ezért ott különbség jelentkezik a határozott és a határozatlan tárgyi vonzatok között. Határozott tárgy esetén tárgyas igeragok, míg határozatlan tárgy esetén alanyi (általános) személyragok szerepelnek az igén. A HJ-ben az ige mind az alanyával (var), mind pedig a rejtett tárgyával, amely az antecedenst (ló) képviseli a beágyazott tagmondatban argumentumként, egyezik (fogott-a-). Rebrus (1998, 2000) definitumjelölőnek nevezi a tárgyas igeragozás E/3. személyű (-ja/-a/-e/-i) végződését, amely a tárgyas paradigmájú alakok közül megjelenhet még a T/2. (írt-á-tok) és T/3. (írt-á-k) igealakokban. Rebrus egy lehetséges szegmentálás alapján úgy is elemezhetőnek tartja az ilyen alakokat, hogy a definitumjelölő (-/j/A) külön morfémaként jelenik meg, és ehhez kapcsolódik az igei személyrag. Ez E/3. személyben a morféma, mint az alanyi ragozásban, de például T/2. személyben -(A/O)tOk személyrag kapcsolódhat hozzá, szintén úgy, mint alanyi ragozásban: ad-ott- (alanyi) / ad-t-a- (tárgyas) és ad-t-atok (alanyi) / ad-t-á-tok (tárgyas).

Ha igenevek lennének, nem lehetne ilyen eltérés köztük ugyanabban a szerkezetben az ige minőségétől függetlenül, ahogy a főnévi igenév esetében sincs: Jánosnaki most nem szabad elszunnyadni(-ai), illetőleg a viharnakj nem sikerült (a) házakat lerombolni(-aj). Sem tranzitív/intranzitív ige (lerombol/elszunnyad), sem határozott/határozatlan tárgy (/a/ házakat) esetén nincs eltérés a személyjelölő használatában. A különbség a HJ és az EJ között éppen az eltérő szerkezetből adódik, pontosabban az eltérő igeragozásból. Ugyanis egyrészt Laczkó (2001) és Nádasdi (2006) is kimutatta, hogy egyik, a vizsgálatunk tárgyát képező szerkezet sem lehet birtokos. Másrészt a HJ esetében a tárgyi egyeztetés sem lehet független az alanyi egyeztetéstől. Ezt támasztja alá az egyes szám 2. személyű alak is: ez tei laktadi feldet, ahol jól láthatóan az alanyi argumentummal szintén egyeztetve van. Ugyanakkor a Laczkó (2001) szerint is rejtett tárgyi argumentumot tartalmazó szerkezet e rejtett tárgyára ugyanúgy utal a személyrag, ahogy az egy szokásos igénél is előfordul. Ez a rejtett tárgy az oka, hogy tárgyas személyragokat vesz fel a verbális elem, hiszen azzal egyeztetjük, még ha határozatlan névelővel is áll a szerkezet: egy isten-adta/*adott gyermek. A magyarban

ugyanis egyik igenév sem mutat egyezést a tárgyi argumentumával, csak és kizárólag a véges ige. Kenesei (2005) egy rejtett vonatkozó névmási operátorral oldja meg az üres kategória kérdését. Mivel azonban a vonatkozó névmások alanyi ragozást váltanak ki, szerkezetünk pedig a tárgyas ragozás alakjait veszi fel, ezért csak a szokásos személyes névmás előfordulását tudjuk elképzelni a kérdéses szerkezetben. Vélekedésünket megerősíti az is, hogy a tipológiában az univerzálénak tekinthető, hogy a prenominális vonatkozásban vonatkozó névmások nem jelenhetnek meg, l. Downing (1978). Ezt az univerzálét Kayne (1994) is alkalmazza a generatív elméleti keretben írott könyvének a prenominális vonatkozó szerkezetekről szóló fejezetében.

Azt már a bevezetőben is hangsúlyoztam, hogy a nem egyeztetett alakokat (méhek csinálta méz), amelyek eltérnek a szokásos igeragozástól (méhek csinálják/csinálták a mézet), és látszólag a birtokos személyjelezésre (méhek mézcsinálása) hasonlítanak, egyelőre nem tudom megmagyarázni.

Ugyanakkor arra a nyelvemlékekben is találhatunk példákat, hogy az általam vizsgált szerkezet és a befejezett melléknévi igenév személyjelezése morfofonológiailag különbözik. Ez alól a nem egyeztető alakok sem kivételek, tehát rájuk is alkalmazhatónak tartjuk az elemzésünket. Azt már 4.-ben is bemutattam, hogy az ómagyar korban is előfordult a -ja/-je birtokos személyjel a birtokos szerkezetben, l. a (7)-es: te verüd hullottja és (8)-as: ünün tonohtványának árulatja példákban. Ugyanakkor az is empirikus tény, hogy a vizsgált szerkezetünkben a -ja/-je sohasem fordulhatott elő. Míg a birtokos szerkezetben mind a -j-s, mind pedig a -j- nélküli személyjel megjelenhet, l. én atyámnak átkoztai (Érdy-kódex: 6b) és a szépasszony főztje (Simonyi 1907:

199), ezzel szemben a vizsgált szerkezetben nem lehet -j-s változat, l. ravasz átkozta szél és a szépasszony főzte húsleves. A mi szerkezetünkhöz hasonlóan viselkednek a múlt idejű tárgyas személyragos alakok, amelyeknél szintén sohasem jelenhet meg a -j-. Azt már szintén fentebb bemutattam, hogy a szerkezetünk verbális eleme egy -t-s és két -tt-s változatban is előfordulhat, és különbözhet is a főmondatban szereplő alakváltozattól, ahogy ez a Bagonyai ráolvasásokban (1488) is olvasható: ez fekél var fogotta veres pej ló szemben ő husát fekél var fogta példával. Ez az elkülönülés azonban még nem igazolja a véges ige és igenév közötti különbséget, hiszen a mondotta/mondta alakváltozatok szintén megvannak az igeragozásban. Ugyanakkor a fenti ómagyar példányok (fogotta/fogta) is jól mutatják, hogy a -j-s variáns sem az állítmányi használatú egy -t-s, sem a jelzői szerepű két -tt-s alaknál nem jelenhet meg. Ez azt jelenti, hogy morfofonológiailag a mi jelzői használatú szerkezetünk sokkal inkább a tárgyas igealakokra, mint a birtokos személyjelezésre hasonlít annak ellenére is, hogy többes szám 3. személyben a nem egyeztetett alakok vannak túlsúlyban. Továbbá, ha a birtokos személyjeles alakokban lehet -j-s variáns is a -j- nélküli mellett, nem tudnánk megmagyarázni, miért nem lehet sohasem az általunk vizsgált szerkezetben.

A személyjelölő az igenevek közül ma már csak a főnévi igenéven jelenhet verbális eleméhez hasonlóan sohasem fordulhat elő -j-s változatban, viszont a vizsgált szerkezet verbálisával ellentétben egy -t-s variánst nem ismer. A többes szám 3. személyben pedig az -atta,-ette esetében mindig egyeztetett alakokat találunk: ők a hegyről leszállattok eleikbe kele ő nekik sok gyülekezet (Müncheni kódex: 149, a kiemelés tőlem, N.P.). A fenti példák is azt mutatják, hogy az igenévi személyragozás alapvetően különbözik mind az igei személyragozástól (akarvájok, leszállattok), mind pedig a birtokos személyjelezéstől (ők leszállattok).

Ha a személyjelölő a nominális és a verbális tag közötti egyeztetés kifejezője lenne a HJ-ben, akkor nem tudnánk megmagyarázni, hogy miért hiányzik az EJ verbális eleméről, azaz miért nincs *magva-szakadta. Ha csupán igenévi személyragozásról lenne szó az isten-adta esetében, akkor a személyragok nem hiányozhatnának a verbális elemről a magva-szakadt csoport esetében sem. Az eltérés abban ragadható meg, hogy ahol a személyjelölő a verbális elemen jelenik meg, tárgyas igék állnak, ahol pedig a személyjelölő nem az igén jelenik meg, tárgyatlanok. A tranzitív igék az alannyal és határozott tárgy esetén a tárggyal is egyeznek, míg az intranzitív igék csak az alannyal, még ha ez a múlt idő E/3. személyében mindig a morféma is.

A -ván, -vén esetében Kenesei (2005) az Agr jegy (egyeztető morféma) meglétével magyarázza, hogy alanyeset kiosztása lehetséges. Szerinte az Agr jegy az -n elemen realizálódik, és mivel nincs Tense jegy (időjel), ezért nem lesz finit az ige. É.

Kiss (2002) éppen ellenkezőleg, csak Tense jegyet feltételez, és azt ő is az -n elemhez rendeli. Szerinte azonban a -ván, -vén azért nem véges igealak, mert nincs Agr jegye, amit jól bizonyít, hogy nem jelenhet meg más személyekkel. A HJ-ben szemmel is láthatóan van egyeztető morféma (Agr jegy) a verbálison, viszont az EJ-ben ez első látásra nem egyértelmű. Ha viszont belátjuk, hogy az eltérő paradigmából (alanyi/tárgyas ragozás) adódik az eltérés, akkor az EJ-hez is hozzárendelhetjük az egyeztető morfémát. Az Agr jegy itt csak az alannyal egyezik, de az alanyi ragozású múlt idejű alakoknál E/3. személyben a személyrag mindig a morféma.

A generatív nyelvelméletekben a kormányzás-kötés keretében Chomsky (1981) óta a nominativus kiosztása a Tense jegyhez (időjel) köthető, nem pedig az Agr jegyhez (egyeztető morféma). A birtokos szerkezetben ezért nem beszélhetünk nominativusról, csak is esetnélküliségről lehet szó den Dikken (1999) és É. Kiss (2002) szerint.

Mindebből az következik, hogy ha igazoljuk, hogy létezik egy másik igenév a magyarban, amelyik alanyesetet képes adni az argumentumának, akkor hasonlóan kell viselkednie, mint a -ván, -vén-nek.

15 Erdélyben még Székelyföldön használatosak ilyen alakok, l. Klemm (1942: 391): émëtte

’ébrenlétében’.

Chomsky (1981) szerint tehát, ha van Tense jegy, akkor van nominativus.

Továbbá den Dikken (1999) és É. Kiss (2002) szerint a birtokosnál nem lehet nominativus. Itt eset nélküli formában áll a birtokos, ami szerkezeti eseteknél (Nom., Acc., Gen., Dat.) absztrakt eset formájában is előfordulhat. Ha viszont alanyesetet más nem adhat, mint a Tense jegy, akkor ez a tétel megfordítva is igaz. Ha van nominativus, szükségszerűen lennie kell Tense jegynek is, illetve a Tense jegy terminális megfelelőjének, azaz jobb esetben egy testes, hangalakkal jelölt időjelnek. A kérdéses szerkezetekben találunk is ilyet, ha levágjuk a szótövet és az egyeztető morfémát, amely nem más, mint a -t, -tt toldalék (fog-ott-a, asz-ott-). Ez pedig a múlt idő jelével egyezik meg. Azzal pedig, hogy mind az Agr jegy, mind pedig a Tense jegy meglétét kimutattuk, amelyeknek az együttes előfordulását Chomsky (1981) a véges igeség kritériumának tartja, egyúttal igazoltuk, hogy véges igéről van szó a kérdéses szerkezetekben, azaz a HJ-ben és az EJ-ben is. Ugyanakkor Nádasdi (2006) azzal magyarázza, hogy a -ván, -vén nem véges ige, hogy csak Tense jeggyel (időjel) rendelkezik (ahogy ezt É. Kiss (2002) megállapítja, ez az -n morfémához köthető). A -ván, -vén esetében a Tense jegy abból származik, hogy saját alanyi argumentummal rendelkezik, hiszen ahogy már fentebb is hangsúlyoztam, ha van alany, kell lenni időjelnek is. Ugyanakkor azért nem nyilváníthatjuk véges igének, mert nincs Agr jegye (egyeztető morféma), amit jól mutat, hogy személyben és számban nem különbözik.

Miután pedig megállapítottuk, hogy mind a HJ, mind pedig az EJ véges igét tartalmaz, kimutatható, hogy EJ-ben alanyi ragozású (aszott), a HJ-ben pedig tárgyas ragozású (fogotta) igealakok vannak. Igealakok esetében magyarázatot igényel, hogy a többes szám esetében miért léteznek nem egyeztetett formák, mint pl. a méhek csinálta méz vagy az inai-szakadozott. Ezek még további vizsgálatokat igényelnek. Valamint az a kérdés is tisztázásra vár még, hogy miért csak a múlt idővel lehetséges az ilyen (EJ és HJ) konstrukció.

Az EJ-nél egyetlen időjeles, jelen idejű példa fordul elő, ez pedig a neve-nincs.

Ugyanakkor az igeneves példányok között, mint például lába-fájó (férfiú, 1562, Heltai Gáspár: A Jézus Krisztusnak Újtestamentoma: 6), magva-váló (barack, 1667, Lippay János: Posoni kert 3: 15), szintén csak néhány példa akad. A vére hullott/vére-hulló (fű, 1775, Csapó József: Uj füves és virágos magyar kert: 91) pár kivételével azonban egyik típus sem fordul elő mindkét változatban:

*neve-nem-volt, *lába-fájt, *magva-vált, *ügye-fogyó, *agya-lágyuló, amiből az következik, hogy a néhány folyamatos melléknévi példa sem perdöntő az igés változattal szemben. A HJ-nál azonban az olyan idiomatikus változatok, mint például Bánom-kert,¹⁶ Bor-nem-issza (1430, Magyar oklevél-szótár), nem-szeretem (dolog), hús-nem-észi barát (1869, Imre Sándor: Geleji Katona István főleg mint nyelvész: 61, idézi Simonyi 1914: 54) arra utalhatnak, hogy ez a szerkezet is lehetett a korábbi nyelvállapotokban az időre nézve specifikálva.

16 Bánomkert sor Szegeden.