Heterogén változások egységes keretben: a kései latin ige
4. Elméleti és módszertani következtetések
Röviden kitérek néhány olyan elméleti megközelítésre, amelyek hasznosnak bizonyultak vagy bizonyulhatnak az itt bemutatott empirikus anyag elrendezésében, s amelyekre részben magam is támaszkodtam értelmező jellegű megjegyzéseimben. Végül ezeket a megjegyzéseket szeretném tágabb nyelvtörténeti távlatba helyezni.
4.1. Elméleti megközelítések és verifikációjuk
A nyelvi rendszer szinkrón adottságai és alakulásának diakrón valószínűségei közötti összefüggést a klasszikus strukturalizmus elsősorban a fonológia vonatkozásában dolgozta ki (pl. Martinet 1955). A történeti morfoszintaktikai kutatásokra máig inspirálólag hathat az a strukturalista (és pszicholingvisztikai érvekkel is alátámasztható) elképzelés, hogy a rendszer aszimmetriáit a beszélők – beszédaktusaik sorozatán keresztül, preferenciáik megváltoztatásával – korrigálni törekszenek18; erre a korrekcióra fentebb több példát idéztem. A beszédaktusokból és a kommunikációs folyamatból indul ki a grammatikalizáció elméletének reanalízis-fogalma, amelyet a „főnévi igenév + habet” fordulat jövő idejű jelentésének kialakulására is alkalmaztak: ha a kifejezés két alkotórésze elég gyakran fordul elő egymás közvetlen szomszédságában, összetartozó formaként értelmezheti őket a dekódoló19, jellegzetes jelentéssel. Az analitikus formák térnyerése a mondatszerkezetet kialakító szabályok tekintetében azt
17 A mondattani szinonímiának ez a változata jól megfigyelhető egyes magyar igei körülírások és a megfelelő egyszerű igealak viszonyában: az apadóban van kifejezés kiemeli az apad folyamatos értékét; nem mondható, hogy *a folyó nincs apadóban, de apad.
18 „der asymmetrische Bau des sprachlichen Zeichens ist eine wesentliche Voraussetzung der Sprechveränderungen” (Jakobson 1932 / 1971: 14).
19 „not as representing two underlying clauses, but rather as bracketed together in a structure of the type [cantare habeo], provided of course that the forms are adjacent” (Hopper–Traugott 1993:
44).
jelenti, hogy az igei csoport „segédige” komponense differenciáltabb lesz, és a beszélők gyakrabban választanak „összetett” igealakokat, határozottabban elkülönítve ezáltal a lexikai és a grammatikai információt a felszíni szerkezetben. Mint a bevezetőben utaltam rá, a kései latinban lejátszódó változások sokszor korábbi – a klasszikus, sőt olykor az archaikus – korszakból dokumentálható tendenciákat folytatnak; természetesen felmerül az a kérdés, hogy milyen tényezőkre vezethető vissza a nyelvi átalakulás robbanásszerű felgyorsulása, amely egyébként az igerendszernél sokkal jobban érintette a névszó mondatbeli kezelését, a grammatikán kívül pedig átformálta a fonológiai rendszert és a szókincs jelentős szektorait. A modern szociolingvisztika axiómává emelte a nyelvi változás „variációba ágyazottságát”: a nyelvi változás létrejötte feltételezi a szinkrón rendszerben fennálló heterogeneitást.20 Termékeny hipotézisnek bizonyul a posztklasszikus latin nyelv sorsának összekapcsolása a nyelvet használó közösség növekvő széttagoltságával, a városok – elsősorban Róma – forgalmának megnövekedésével és az ebből adódó sokféle interferenciával a különböző rétegek közötti kommunikáció során;
mindebbe beletartozik az idegenajkú lakosság asszimilációja olyan korszakban, amikor a nyelvi hagyomány iránti érzék meggyengül és az írásbeliség visszaszorul21.
4.2. Távlat
Az említett elméleti megközelítések szintézisbe vonhatók, ha elfogadjuk, hogy a vizsgálati módszernek komplexnek kell lennie, és ha sikerül valamilyen vezérelvet találni a tárgyalt nyelvi átalakulások egységes jellemzésére. A változások értelmezése során azt igyekeztünk bizonyítani, hogy az empíria szintjén heterogénnek mutatkozó folyamatok közelíthetők egymáshoz a kiindulópont, az eseménysor és az eredmény tekintetében. A közös háttér talán az „explicitségre törekvés” lehetne, ha ebben az elnevezésben sikerül összefoglalnunk a kategóriákon belüli poliszémiák eltörlésének tendenciáját és az eltörlés módját. Hiszen a beszélők egyrészt keresik a nyelvtani formációk és a jelentések közötti összefüggés világosabb érvényre juttatását, másrészt ezt a lexikai és a grammatikai információ erőteljesebb szétválasztásával teszik. Az értelmezés problematikájától természetesen meg kell különböztetnünk az okok kérdését; és ez utóbbi tekintetben szerényen csak annyit mondhatunk, hogy ismereteink jelenlegi állása szerint a további kutatásnak két irányban kell folynia. Egyrészt az eddigieknél pontosabban vizsgálandó, hogy a klasszikus korszak szinkrón latin rendszere milyen virtualitásokkal rendelkezett, milyen változásokat tett lehetségessé vagy szükségessé a továbbiakban; másrészt a fentebb vázolt szociolingvisztikai tényezők hatásmechanizmusát kell világosabbá tenni abban a tekintetben, hogy a nyelv nagyobb változékonysága mennyiben követelte meg az emlékezetet kevésbé megterhelő és könnyebben
20 Egyetlen klasszikus megállapítást idézek: „Not all variability and heterogeneity in language structure involves change; but all change involves variability and heterogeneity” (Weinreich–
Labov–Herzog 1968: 188).
21 Vö. Herman 2003: 93.
felfogható struktúrák használatát, akár a szintagmatikus láncok megnyújtása árán is. Annyi kétségtelen, hogy az itt megidézett nyelvtörténeti korszak nem szemlélhető elszigetelten: strukturális feszültségeket old fel, de teremt is ugyanakkor22, ami bizonyítja – ha még erre szükség lenne –, hogy a nyelvi rendszer a változás elvét magában hordozza.
Hivatkozások
Szövegek
Caesar, Bellum ciuile. Ed. A. Klotz. Leipzig, Teubner, 1957.
Caesar, Bellum Gallicum. Ed. W. Hering. Leipzig, Teubner, 1987.
Cicero, Epistulae ad familiares. Ed. L. Cl. Purser. Oxford, Clarendon, 1901.
Cicero, Epistulae ad Quintum fratrem. Ed. L. Cl. Purser. Oxford, Clarendon, 1902.
Fredegarius-krónika = Chronicarum quae dicuntur Fredegarii Scholastici libri IV. Ed. B. Krusch. Monumenta Germaniae Historica, Scriptorum rerum Merovingicarum tomus II. Hannover, 1888.
Horatius, Epódoszok = Horatius, Epodon liber. Ed. Borzsák I. Budapest, Tankönyvkiadó, 1975.
Itinerarium Egeriae. Ed. O. Prinz. Heidelberg, C. Winter, 1960.
Pactus Legis Salicae. Ed. K. A. Eckhardt. Monumenta Germaniae Historica, Legum Sectio I. Hannover, 1952.
Sallustius, De coniuratione Catilinae. Ed. L. S. Mazzolani. Milano, Rizzoli, 1976.
Szakirodalom
Bourciez, Édouard 1967. Éléments de linguistique romane. Klincksieck. Paris.
Cranmer, David J. 1976. Derived Intransitivity: a Contrastive Analysis of certain Reflexive Verbs in German, Russian and English. Niemeyer. Tübingen.
Herman József 2003. A vulgáris latin. Tinta Könyvkiadó. Budapest.
Hopper, Paul J.–Traugott, Elizabeth Closs 1993. Grammaticalization.
Cambridge University Press. Cambridge.
Jakobson, Roman 1932 / 1971. Zur Struktur des russischen Verbums. In: Roman Jakobson: Selected Writings II. Mouton. The Hague–Paris. 3–15.
Martinet, André 1955. Économie des changements phonétiques. Francke. Bern.
Moignet, Gérard 1959. Essai sur le mode subjonctif en latin postclassique et en ancien français. Presses Universitaires de France. Paris.
Rohlfs, Gerhard 1954. Historische Grammatik der italienischen Spr ache und ihrer Mundarten III. Francke. Bern.
22 Két példát említsünk: az itt elemzett intranzitiváló visszaható ige mellett a rendszerben továbbra is léteznek „valódi” visszaható igék (se amat ‘szereti önmagát’), tehát a visszaható ige aszimmetriával terhes; a feltételes mondatban vetélkedés alakul ki az örökölt kötőmódi megoldás és az újkeletű főnévi igeneves (később feltételes módként működő) megoldás között, ami az újlatin nyelvek történetében további átrendeződéseknek lesz a forrása.
Salvi, Giampaolo 2004. La formazione della struttura di frase romanza.
Niemeyer. Tübingen.
Väänänen, Veikko 1981. Introduction au latin vulgaire. Klincksieck. Paris.
Weinreich, Uriel–Labov, William–Herzog, Marvin I. 1968. Empirical Foundations for a Theory of Language Change. In: Lehmann, W. P.–
Malkiel, Yakov (eds.): Directions for Historical Linguistics. University of Texas Press. Austin–London. 95–195.
Kiss Sándor
Debreceni Egyetem Francia Tanszék
kiss.sandor@arts.unideb.hu