Az igehirdetés (homiletika) történetében az Újszövetség korá-tól kezdve napjainkig jelképes magyarázatokat, megszemélyesítő hasonlatokat idéző (allegorikus) prédikációkat is (igehirdetés, elő-reszól, tanít) olvashatunk. Izrael népének Egyiptomból való kivo-nulását, Kánaánba érkezését szívesen, érthetően magyarázzák alle-gorikusan. Egyiptom olyan, mint a Sátán birodalma, ahol a rab-szolgákat kegyetlenül kínozzák és legyilkolják. Mózes személye az Isten Bárányára, Jézusra emlékeztet, akinek kihullott vére által megszabadulunk a bűn-szenvedés-halál országából. Küzdelmek között folyó életünkben „lelki fegyverekkel”, hit által győzhetünk.
Isten küldöttének, képviselőjének lelki ereje nagyobb a fáraó gi-gantikus hadseregénél. A halálra ítélt ember megtérése hasonló a Szolgálat Házából való szabaduláshoz. Akik az Úr szavában, ígére-tében kételkedtek, azok Egyiptomban, bűnben maradtak és pusz-tultak el. Csak azok kezdenek új életet, akik elhiszik az Úr igéjét.
Térbe és időbe szabott rövid keresztyén életünk, a kiválasztott nép sorsához hasonlít. Izrael 40 évig járta végig a Sínai-pusztában a kí-sértések útját. Az ördög belülről civódással, bálványozással, aggó-dással kísértette őket, kívülről pedig ellenség zúdult rájuk, hogy megsemmisítsék vagy visszafordítsák Isten táborát. A Tízparancso-lat lényege, amit be kellett tartani: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, lelkedből, erődből, dicsérd, szolgáld, hirdesd szent ne-vét, valamint: szeresd felebarátodat, mint magadat. Ez a keresztyén-ség, Krisztus követésének a lényege is. Hitben járunk, nem látás-ban. Az ellentmondók, kételkedők elhullanak a pusztálátás-ban. A Sá-tán kikért bennünket Istentől, hogy megrostáljon. Akik az Úrban bíznak, Kánaánba, az üdvösségre, vagyis a célba jutnak.
Izrael története Ábrahám ősatyával kezdődik, akit Úr Kaszdin-ban, a Káldeusok földjén megszólít, hogy Sára feleségével
költöz-zön Kánaán földjére. (Krisztus előtt 2000 táján. A kerekített év-számok jelzésszerűek.) Isten héber „neve” Jahve, illetve Jáveh. Mi-vel a zsidók féltek kimondani, helyette az Adonáj szót használták, aminek jelentése, hogy: Úr, „Seregeknek Ura az én nevem.” (Ézsai-ás 51:15.) Isten Úr és Élet. „Vagyok, Aki Vagyok” − felelt Mózes-nek. „Én Vagyok” válaszolt Damaszkusz városa közelében Saulnak, akiből Pál apostol lett. Jézus így jelentette ki az Isten lényegét, hogy „Az Atyának élete van önmagában, akként a Fiúnak is élete van önmagában.” (János 5:40.) Isten megszólít és megmozgat élő-ket és élettelen dolgokat. Véghezviszi egyénben, közösségben, ki-csi nemzetben és óriási birodalomban, az égi és a földi világban, amit akar.
Ábrahám leszármazottja, Jákob unokája hetventagú családjával Kánaánból Egyiptomba költözött. (Krisztus előtt 1700.) A 430 esz-tendő alatt nem olvadtak be (asszimiláció) az óriási kulturális és ka-tonailag világhírű Egyiptomba, mert a több isten csábítása (polite-izmus) helyett az élő Istenhez ragaszkodtak, Aki uralkodik, és dicső-sége betölti az egész földet. (Zsoltárok 18:47. 148:13.) Egyiptom félni kezdett az Úr népétől, és gyilkossággal védekezett-támadt elle-ne. A Szentlélek erősebb, mint az emberek által gyártott fegyverek.
Isten meghatározott ideig elengedheti a Sátánt, azután megkötözi, és bünteti azokat, akiket elcsábított. Mennyei Atyánk már az anyaméhben tud rólunk, az életünk történetéről is, hogy kit és mire hívott el bennünket. Ha akar, kényszerít. Ha akar, lehetőséget ka-punk saját döntésünkre, elhatározásunkra. Választhatunk a jó vagy gonosz között. Mózest és a vezetésre elhívottakat fölkészíti a mun-kára. Bizonyosak a küldetésükben. Az Úr gondolata és útja nem azonos a mi gondolatainkkal és útjainkkal. (Ézsaiás 55:8.) A fáraó elhatározta, hogy kipusztítja Izraelt, Isten szándéka pedig az volt, hogy megszaporítja népét azért, hogy üdvössége a föld végéig ter-jedjen, választott népe által. (Ézsaiás 49:6.) Jézus arra tanította kö-vetőit, hogy legyenek „a világ világossága”. (Máté 5:13.)
Mózes Egyiptomban született (Kr. e. 1350), és nyolcvanéves korában szólította meg az Úr. Izrael népével és a fáraóval vívott testi-lelki harc után (Kr. e.) 1270-ben vezette ki a népet
Egyip-tomból. A 40 évig tartó évtizedekben az Úr fénnyel, felhővel, ég-ből jövő szózattal bizonyította jelenlétét, oltalmazta és táplálta nyáját. Büntette az ellenszegülőket. Mi, keresztyének e földön já-runk, de nem e világból valók vagyunk, mert a mi országunk a mennyekben van. A keményszívű hitetlenek zúgolódtak, halállal fenyegették Mózest, vádolták Istent. A félmilliónál nagyobb tá-bort csoportokba szervezték, istenfélő, alkalmas férfiak irányításá-val, akik a napi feladatok elvégzésére is ügyeltek. Minden keresz-tyén köteles gondot viselni magára, háza népére, a gyülekezetre és nemzetre. A tábor közepén felállított szentsátor figyelmeztetett a jelenlévő Istenre. Itt mutatták be a bűnért való áldozatot. Szom-bati napon és ünnepeken megpihentek, olvasták, magyarázták a Tízparancsolatot és a törvényeket.
Naponként szükségünk van Krisztus szavára.
Isten népe megérkezett (Kr. e.) 1230-ban az ígéret földjére az Úr akaratából. Megszégyenültek, háborút veszítettek a pogányok.
Mózes elvégezte föladatát. Írásba foglalták a negyven év gyönyörű-séges-szomorú történetét. Mózes befejezte, amit rábízott az Úr.
Nincs róla följegyzés, hogy köszönetet, hálát mondtak volna neki, pedig ő általa formálódott Izrael önálló, autonóm nemzetté. Mi-kor az ifjú Dávid hazatért Góliát legyőzéséből, énekkel, tánccal, üdvrivalgással köszöntötték. Mózes földi jutalom és kitüntetés nélkül távozott a minden élők útján. Még az ígéret földjére se lép-hetett be a seregével.
Ezen a földön mellőzhetnek, megalázhatnak, elfelejthetnek, de akkor se csüggedj, mert ha „valamit tesztek, lélekből cselekedjétek, mint az Úrnak és nem embereknek. Tudván, hogy ti az Úrtól veszi-tek az örökségnek jutalmát, mert az Úr Krisztusnak szolgáltok.”
(Kolossé 3:23-24.) − Ámen.