A Mózes és Áron ellen való zúgolódások már Egyiptomban kezdődtek. Miután az Úr rátekintett meggyalázott népére, és sza-badítót küldött hozzájuk, örömmel fogadták a hírt. Istent áldották, és lelkesen készülődtek a szabadulásra. Mózes és Áron bejutottak a fáraóhoz, és kérték, hogy három napot engedjen ünnepelni. A fáraó gőgösen elzavarta őket mondván: „Kicsoda ez az Isten?” Parancsolta a felvigyázóknak, hogy keményebben szorítsák a munkás férfiakat és nőket. (Exodus 5:2,6,9.) A hajcsárok kegyetlenül ostoroztak, a nép pedig Mózest és Áront vádolta, hogy miattuk szenvednek.
A második zavargás a Vörös-tenger partján kezdődött, amikor jól felszerelt egyiptomi haderő indult a védtelen tábor ellen. Előt-tük a tenger, mögötElőt-tük edzett katonaság, egérút a menekülésre se jobbra, se balra, és a megrémült hangadók Mózesre támadtak, hogy mit cselekedett: „Józan ésszel magyaráztuk neked Egyiptom-ban, hogy maradjunk nyugton, törődjünk bele a sorsunkba. Bele-rántottál egy csapdába. Egyiptomban legalább sírhelyünk lett vol-na, eltemettek volna. Mit cselekedtél?”
Mózes mit tehetne mást, minthogy Istenhez fordul:
– Uram, miért hoztál ide? Miért tűröd, hogy Egyiptom ránk szabaduljon?
Az erős Úr ismeri Egyiptom erejét, valamint a nép rémüldö-zését, és szól:
– Mózes, ne félj, álljatok meg és nézzétek az Úr szabadítását, aki „hadakozik tiérettetek, ti pedig veszteg legyetek”! (Exodus 14:14.) És úgy lett, mert a tenger vize annyira elapadt, hogy Izrael fiai száraz lábbal vonultak át rajta. A tábor tovább haladt.
Márában azért jajgattak, hogy mit igyanak, majd kiszáradtak a szomjúság miatt. Mózes az Úr tanácsára pálcájával megérintette a keserű vizet, ami ihatóvá lett. Az Úr azt is ígérte, hogyha nekem hisztek, akkor betegségekből is felgyógyítalak, megőrizlek a bajok között, mert én vagyok az Úr a te gyógyítód. (Exodus 15:26.)
Élimbe érkeztek, ahol újra kezdődött a panaszkodás. Tovább ha-ladtak. Szín pusztájában egyre hangosabban szidalmazták a ve-zetőket, hogy jobb volt Egyiptomban a húsos fazekak mellett jóllak-ni, mint a pusztában éhen halni. (Exodus 17:1-3.) Isten mannát és fürjeket hullatott az égből, vagyis kenyérrel és hússal táplálta népét.
Negyven éven át „az angyalok kenyerét ették.” (Zsoltárok 78:25.) Finnyáskodtak, kiszaladt a szájukon, hogy „ezt a hitvány eledelt utálja a lelkünk”. (Exodus 32:38.) Utálták azt, amit ingyen kaptak az Isten-től az égből, ahelyett hogy hálával fogyasztották volna. Az Úr meg-neheztelt a zúgolódókra, tüzet gyullasztott a tábor szélén, és füstöt, pernyét, lángokat kavart a szél. A bujtogatók hajukat, ruhájukat szaggatva rohantak Mózeshez bocsánatért, hogy imádkozzon érettük, mert Isten megígérte, hogy irgalmas és nagykegyelmű hozzájuk,
megbocsát a szeme fényének. Mózes a sértődés helyett tovább vállalja a nép terheit, és meghalni is kész érettük. (Numeri 11:11-15. 14:18-19, Deuteronomium 32:10.)
A félmilliónál is nagyobb tömeg felelőtlen hangadókat követve Szín pusztájában csoportba verődve ököllel és habzó szájjal fenye-gették Mózest, a régi szólamot ismételve, hogy miért hozta ide őket.
Meghalni? Nincs víz! Se füge, se élelem. Ki a hibás? Mózes és Áron, akik a pusztába csábítottak őket. Kórusban fújták, hogy „Vizet, vi-zet!” Az anyák alélt gyermekeket sírva ölelgettek, úgy kérték: „Vizet, mert szomjan halunk!” Lázadás helyett most is könyöröghettek volna: „Irgalmas Urunk, köszönjük az eddigi csudáidat, áldásodat, és most arra kérünk, hogy újra segíts rajtunk, hogy láthassuk a Te dicsőségedet!” Úgy viselkedtek, mintha soha nem láttak volna sem-mi csodát. Mózest és Áront átkozzák, sőt az Istent is fenyegették, hogy elhagyta őket.
Mózes és Áron a szentsátorba menekülnek a „nép haragja elöl”.
Mózes keserűen imádkozik:
– Uram, miért hívtál erre a szolgálatra? Miért választottál veze-tőnek? Miért küldtél a fáraóhoz? Elismerés, köszönet helyett vádol és gyaláz egem a Te néped, az én nemzetem, akikért mindent oda-hagytam, önmagamat is megtagadva. Meddig szégyenítesz azokkal, akik felelőtlenek, szalmaszálat se mozdítottak a közösségért? Miért szégyenítesz azokkal, akik véremből való vér, csontomból való csont, akiket úgy hordozok a szívemben, mint édesanya méhében a magzatát? Uram, egyet kérek Tőled: ha kedves vagyok Neked, ak-kor törölj el engemet a föld színéről…
Hirtelen elhallgatott, mert úgy érezte, hogy kételkedés futott át rajta. Az a gondolat foglalkoztatta, hogy ő ezzel a néppel soha nem jut el Kánaánba. Csalódottnak, üresnek érezte magát.
Isten hallotta, látta Mózes imádságát és lelkiállapotát. Válaszolt neki:
– Kelj föl, a veszekedőkkel vonuljatok a kősziklához, pálcáddal üsd meg azt, és víz fakad belőle. Mivel pedig kételkedtél bennem, és nem bíztál a te Istenedben, ezért nem léphetsz az ígéret földjére.
Mózes fölállt, kiment a néphez, tette, amire az Úr indította. A siránkozókkal elindult, rásújtott a kősziklára Refidimben, és vizet fakasztott belőle. A helyet Márának (keserű, szomorú), Masszának és Meribának (versengés, pereskedés, vitatkozás) nevezték, ami nem földrajzi hely, hanem az esemény jellemzője. (Deuteronomium 6:16. Numeri 20:2-6.)
Refidimben (Massza, Meriba) Izrael megkísértette az Urat, hogy velük van-é vagy sem. Nem Isten létéről vitáztak, hogy van-é vagy nincs, hanem biztosra vették, hogy elhagyta őket, mert tehe-tetlen. Isten megpróbálhatja népét, hogy hisznek és bíznak-é benne vagy sem? A geológusok megmagyarázzák, hogy a kvarcvíz kifolyá-sát egy kődarab zárta el, amit Mózes a botjával elmozdított. A Bib-liában az van megírva, hogy Refidimben, Márában és Meribában újra Isten győzött, Mózes és a nép pedig veszített. „Mivel, hogy nem hittetek nekem, hogy megdicsőítettetek engem Izrael fiainak szeme előtt, ezért nem viszitek be a közösséget a földre, amelyet adtam nékik.”
(Numeri 20:12.27:13-14. Deuteronomium 34:4.) A pusztában negyven év alatt fognak elhullani, a fiaik pedig elfoglalják Kánaánt.
A Szentlélek arra figyelmezteti a gyülekezet tagjait és vezetőit, hogy soha ne kételkedjenek az Úrban, ne csüggedjenek szívükben, „mint az elkeseredésben, a kísértés ama napján a pusztában”. (Zsidók 3:8.) Hit által az is lehetséges Istennél, hogy vizet fakasszon a kősziklából.
„Ha nem hisztek, bizony meg nem maradtok.” (Ézsaiás 7: 9.)