6. EREDMÉNYEK ÉRTÉKELÉSE
6.1. DNS lókuszok vizsgálata során kapott eredmények értékelése ló
A mikroszatellit elemzések során a megfigyelt és az effektív allélszámokban, valamint a heterozigozitásban meglehetősen változatos eredményeket kaptam a hazánkban tenyésztett vizsgált lófajták esetében. A lókuszok allélfrekvencia értékei szintén nagy polimorfizmust mutattak. A kísérletekben megvizsgált fajták közül a lipicai állomány bizonyult a legváltozatosabbnak a megfigyelt allélok számában és gyakoriságában egyaránt, amely azzal magyarázható, hogy a fajtát meglehetősen sok, számszerint 8 törzsben tenyésztették (Bodó és Hecker, 1998). Az angol telivér hazai populációja viszont jóval kevesebb alléllal rendelkezett a vizsgált 17 mikroszatellitet tekintve, amely a fajta zárt tenyésztésére mutat.
Achmann és munkatársai (2004) saját vizsgálataimhoz hasonló kísérletsorozatot végzett a lipicai fajtán belül. Ezekben 561 egyedet vizsgáltak hét ország, köztük Magyarország lipicai állományából. Az elemzéseket 22 mikroszatellit esetében végezték el, meghatározták a várt és mért heterozigozitást, lókuszonkénti átlagos allélszámot, valamint a különböző országok tenyészetei között a genetikai távolságot, illeteve a génáramlást. Saját vizsgálataimban a lipicai fajta a legközelebb az amerikai ügetőhöz állt, a magyar hidegvérű fajta pedig a lipicaihoz, ami már esetlegesen a küllemben és a felhasználhatóságban is jól megmutatkozik. A lipicai és a magyar hidegvérű fajták kifejezetten nehéz testalkatúak, széles, izmos hátúak, igás, hintós jellegüknek megfelelően szűgyük széles, feltűnően jól izmolt, amely tulajdonságok fogatlóként jól hasznosulnak. Az ügető kifejezett versenyló, a versenyek során könnyű kocsikba (sulky) vannak befogva, de emellett szívesen használják fogathajtó sportban, a távhajtásban is (Bodó és Hecker, 1998). A genetikai távolság a fajták között 0,2955 (lipicai és amerikai ügető), illetve 0,3152 (magyar hidegvérű és lipicai) volt. Az Achmann és mtsai (2004) kísérletsorozatában a magyar lipicai állomány a Horvátországból származó populációhoz állt genetikailag a legközelebb, a génáramlás 3,0 volt. Saját vizsgálatomban a génáramlás a lipicai fajta és a magyar hidegvérű között 4,7
volt. Achmann és munkatársai a mért heterozigozitás értékét a magyar lipicai populációban 0,707 értékben határozták meg, a saját kutatásaimban ez az érték 0,6656 volt. A Nei-féle várt heterozigozitás (genetikai változatosság) értéke a saját vizsgálatomban 0,7156, míg Achmann 0,675 értéket tapasztalt. Az átlagos lókuszonkénti allélszám a saját vizsgálatomban jóval magasabb volt (10,6471), mint az osztrák kutatócsoport eredményeiben (5,778). Ez a nagy különbség abban keresendő, hogy saját kísérletemben az egész ország területéről válogattam az egyedeket (630), míg Achmann csupán a szilvásváradi populációból vizsgált 76 egyedet. Saját vizsgálataimban az FST értékek a vizsgált fajtapárok között 0,05 körüli értékek voltak (0,0529; 0,0576; 0,0502), míg Achmann vizsgálataiban 0,044 és 0,083 értékek között változtak.
Összességében megállapíthatom, hogy saját vizsgálataim bebizonyították, a hazai lipicai állomány genetikailag nagyon változatos fajta, nagy allélgazdagsággal rendelkezik. Különleges értéke, hogy 400 éve fajtatisztán tenyésztik, tenyésztése során csupán egyszer alkalmaztak idegen fajtát (arab) még az 1800-as években (Bodó és Hecker, 1998). A hazai angol telivér és amerikai ügető állomány esetében már nem tapasztalható ez a genetikai változatosság. Ennek oka a mének alkalmazása lehet a tenyésztés során. Az kiugró allélfrekvencia értékek azzal magyarázhatóak, hogy a fedező mének száma a populáció méretéhez viszonyítva kedvezőtlen volt, vagy a fedező mének azonos allélokkal rendelkeztek, és ez okozhatta az említett lókuszokon az utódpopulációban mutatkozó magas génfrekvencia értékeket.
Hasonló tapasztalatokat szereztek Bjornstad és munkatársai (2000) is, akik a vizsgálandó 4 lófajta mellett az ügető és az angol telivér fajtákat választották referencia fajtaként. Vizsgálataik során 26 mikroszatellitet elemeztek. Saját eredményeimben a telivér fajta rendelkezett a legkevesebb lókuszonkénti átlagos allélszámmal (6,2941), míg az ügetőnél kapott érték 7,2941 volt.
Bjornstad eredményei ezen fajtákban kisebb értéket mutatott, a telivér esetében 4,5, míg az ügető fajtában 5,4 volt. Az átlagos várt heterozigozitás értékek a norvég kutatócsoport vizsgálatai alapján a telivérben 0,599, az ügetőben 0,673 volt. Saját vizsgálatomban ez az érték a hazai angol telivér állományban 0,68, míg az ügető esetében 0,7011 volt. Az FST értékeket tekintve saját vizsgálataimban a legnagyobb értékeket az angol telivér és a magyar hidegvérű fajta (0,0728), illetve az amerikai ügető és a magyar hidegvérű fajta (0,0717)
között detektáltam. Bjornstad kutatócsoportja ennél nagyobb értékeket tapasztalt a vizsgált fajták között, de egyik érték sem éri el a 0,25-öt. A 0,25 feletti FST értékek igen nagy mértékű izolációra, fajon belüli fragmentálódásra utalnak, saját kísérletemben ez nem volt tapasztalható.
Sun-young Lee és Gil-jae Cho (2006) az angol telivér fajtát vizsgálta 14 mikroszatellitre nézve. Saját eredményeim nagyon hasonlítottak a koreai kutatócsoport eredményeihez. Hét mikroszatellit esetében (pl. AHT4, AHT5, VHL20) megegyezett a lókuszonkénti allélszám a két vizsgálat összehasonlítása során. Az átlagos várt és megfigyelt heterozigozitás értékek szintén hasonló eredményeket adtak (saját vizsgálat: Ho=0,643; He=0,6818;
koreai vizsgálat: Ho=0,663; He=0,699).
Zabek és munkatársai (2005) szintén a telivér fajtát választották referencia fajtaként vizsgálataikhoz. Ötven egyedet vizsgáltak 12 mikroszatellit tesztelésével. Alacsonyabb lókuszonkénti átlagos allélszámot tapasztaltak (5,45), mint amit saját vizsgálatomban tapasztaltam a hazai telivér állományban. A jelzett kutatócsoport vizsgálatai alapján a várt heterozigozitás érték (0,686) nem haladta meg a megfigyelt heterozigozitás értéket (0,698), így a beltenyésztettség nem volt jellemző. Ez a hazai angol telivér populációra nem igaz, mivel a saját eredmények alapján bebizonyosodott, hogy az állomány beltenyésztett, amelynek okai a tenyésztési eljárásokban, illetve a ménhasználatban keresendőek. Saját vizsgálataimban a várt érték (0,6818) meghaladta a megfigyelt heterozigozitás értéket (0,643). Az FIS értékek közül pedig a 17 vizsgált lókusz közül 13 esetben tapasztaltam pozitív értéket, ami szintén beltenyésztettségre utal. A valós heterozigóta-gyakoriság ugyanis alacsony volt.
Általánosságban elmondható, hogy saját vizsgálataimban a fajták a legtöbb lókusz esetében szignifikánsan nem tértek el (P>0,05) a Hardy-Weinberg egyensúlytól, kivétel a lipicai fajtában. A hazai lipicai állományban a vizsgált 17 mikroszatellit közül 10 esetben tapasztaltam különböző szintű szignifikáns eltérést. Érdemes megfigyelni, hogy egyik esetben sem tapasztaltam vizsgálataim során, hogy maximális megfigyelt heterozigozitás értéket (Ho=1) vettek volna fel a vizsgált fajták/populációk, ami arra utalhat, hogy az adott fajták/populációk megfelelő számú szülőgenerációtól származtak. A vizsgált 4 fajta közül 3 esetben (angol telivér, magyar
hidegvérű, lipicai) az FIS értékek arra utalnak, hogy a fajták beltenyésztettek (FIS>0), míg egy esetben (amerikai ügető) a negatív értékek vannak többségben a 17 lókusz tekintetében. Az átlagos várt és a megfigyelt heterozigozitás értékeket tekintve mindegyik fajtánál beltenyésztettségre utaló jeleket tapasztaltam, mivel az átlagos He értékek mindegyik esetben meghaladták az átlagos Ho értékeket (He>Ho). Sun-young Lee és munkatársa (2006) vizsgálataik során hasonló eredményekről számoltak be az angol telivér fajtában (Ho=0,663, He=0,699). Az allélgazdagságot tekintve a lipicai és a magyar hidegvérű fajta rendelkezett magasabb értékekkel (7,218, 7,212), ami ugyancsak azt mutatja, hogy a két fajta közelebb áll egymáshoz. A telivér (5,346) és az ügető (6,384) fajta alacsonyabb allélgazdagság értékeket mutatott.
Az utóbb említett két fajta többszörösen igazolt hasonlósága az ügető fajta erős telivérezettsége miatt lehetséges. Az angol telivér fajta szervezeti szilárdsága, gyorsasága, kitartása, nagy vitálkapacitása révén kitűnő regenerátor minden fajta esetében, ahol a teljesítmény növelése a cél a tenyésztés során.
Összességében elmondhatom, hogy vizsgálataim során sikerült felmérnem a hazai lipicai, angol telivér, amerikai ügető és magyar hidegvérű állományok genetikai hátterét, s kijelenthetem, hogy a lipicai fajta változatossága szembetűnő a 4 vizsgált fajta közül. Lehetséges fajtaspecifikus allélek tekintetében szintén gazdagnak mutatkozott ez a fajta (pl. HMS7-P, HMS7-Q, HTG10-S).
A származásellenőrzés hatékonyságának vizsgálata során az angol telivér fajtában kapott 99,98%-os PETOTAL érték megegyezett Sun-young Lee és munkatársai által kapott eredménnyel, igaz a koreai kutatócsoport 14 mikroszatellitre határozta meg a megbízhatósági értéket az angol telivér fajta esetében. Az általam kapott eredmény magasabb hatékonyságot mutatott, mint az ISBC (International Stud Book Committee) által kiadott érték (99,95%;
Tozaki és mtsai, 2001) 15 mikroszatellitre, illetve az ISAG által kötelezővé tett 9 mikroszatellitre nézve számított érték (99,91%; Tozaki és mtsai, 2001).
Összességében megállapíthatom, hogy az általam alkalmazott 17 mikroszatellit származásellenőrzésben való megbízhatósága 99,80 és 99,98%-os érték között változott a vizsgált fajtákat tekintve.
6.2. DNS lókuszok vizsgálata során kapott eredmények értékelése