Determinizmus és pozitivizmus: a próza modern hasadásának

a próza modern hasadásának előzményei

A T. S. Eliot és Ezra Pound poétikái közt fennálló feszültségek a verseken kívül kriti-kai, prózai írásokban is kimutathatók. Az 1954-ben megjelenő Literary Essays of Ezra Pound (Ezra Pound irodalmi tanulmányai) kötetét T. S. Eliot szerkeszti, aki nem csak előszót ír Pound szövegei elé, de maga is a költőtárs kritikájának tárgyává válik a gyűj-teményben. Eliot laudációjában mindössze két ponton fogalmaz meg finom bírálatként is értelmezhető állítást, ám mindkettő az egység hiányát veti fel. Egyrészt kifogásolja, hogy Pound a francia szimbolisták mozgalmát önkényesen osztja meg sajátos recepció-jában azzal, hogy nem vesz tudomást Mallarmé és Baudelaire teljesítményéről (Eliot [ed.] 1968: xiv). Egy másik bekezdésben pedig általánosságban is kritizálja költőtársát, amikor a részleteket a lényegi egészről leválasztó percepcióval kapcsolatban ezt írja:

Felbecsülhetetlen, ahogy távoli és idegen társadalmak költészeti értékeire irányítja a fi-gyelmünket, legyen az angol-szász, provanszál, kora itáliai, kínai vagy japán – hogy az ismert latin és görög irodalmi kánon jótékony, ha még oly bosszantó, felforgatásáról ne is szóljunk. Ám amennyiben szeretnénk megérteni, hogy egy adott idegen nyelvű iroda-lom valójában mit is jelent, vagy jelentett mindazok számára, akik magukénak tudják, ha szeretnénk megismerkedni egy egész civilizáció egész irodalmának lelkületével, akkor jobb, ha máshoz fordulunk. (saját fordítás) (Eliot [ed.] 1968: xiii–xiv, kiemelés tőlem) Ezra Pound Eliot-tanulmánya J. Alfred Prufrock szerelmes énekéről 1917-ben íródott, a számos irodalmi gesztus egyikeként került a kötetbe, amivel barátjának pályáját egyengetni kívánta. Mégis, rendkívül beszédes a kiemelt pozitívumok katalógusa, illetve retorizáltságban megbúvó jelentésárnyalatok. Pound úgy fogalmaz, hogy ha

francia kritikus volna, akkor valószínűleg kénytelen lenne írni Eliot metaforáinak kettősségéről: az utalásszerű, félig ironikus, mindig találó, de „kivitelezhetetlen”

( unrealizable), illetve a pontosan „kivitelezett” (realizable) metaforákról (Eliot [ed.]

1968: 419). Dicséri univerzalizmusát, de hozzáteszi, hogy mennyivel hatásosabb, ha azt jelenségként, részletként mutatják be. A Conversation Galante versének szimmetri-kus formájáról, harmoniszimmetri-kus prozódiájáról szólva pedig ezt olvassuk: „Efféle rendezett-séget [neatness] Franciaországon kívül sehol sem találni, ilyen modern rendezettség csak Laforgue-nál fedezhető fel” (saját fordítás) (Ibid.). Pound életművének kontextu-sába a felsorolt jellemzők aligha volnának beilleszthetők.

Eliot Bevezetője után az első Pound-szöveg a Visszatekintés (Retrospect), amely rögtön a nyitó oldalon az Első imagista kiáltvány 1912-es, tehát öt évvel a tanulmány megírása előtt keletkezett három pontjával indít (Eliot [ed.] 1968: 3).

1. A „dolgot”, legyen objektív vagy szubjektív, közvetlenül kezeld.

2. Egyetlen olyan szót se használj, mely nem járul hozzá a bemutatáshoz.

3. Ami a ritmust illeti: a zenei frázis és ne a metronóm szerint komponálj.

(Bollobás 2005: 302)

A „dolgot” elszigetelt, önállóan létezőként kezelő imagista elvek mellé helyezve Eliot Hagyomány és egyéniség című esszéjének híres passzusát, világosan kirajzolódik a meta-forikus jelölési mód konfliktusossága a radikális modernizmus kettős poétikája eseté-ben. Pound a Visszatekintés Credo című szakaszában Gertrude Stein rózsáját megidéz-ve állítja: a „sólyom az sólyom” (Eliot [ed.] 1968: 9). T. S. Eliot nagymodernizmusa azonban a költői nyelvi erő és befogadói tudat egységesítő funkciójára helyezi a hang-súlyt:

A költő, aki teljes szellemi arzenállal felvértezve lát munkájához, szüntelen olvasztja egy-másba az összeegyeztethetetlen tapasztalatok sokaságát; egy hétköznapi ember tapasz-talatai kaotikusak, rendezetlenek és töredékesek. Utóbbi számára, ha szerelembe esik, Spinozát olvas, az írógép kopogását hallgatja, vagy épp beszívja a készülő étel illatát, mindezek különálló élmények maradnak, a költő elméjében azonban a tapasztalatok új egységgé állnak össze. (saját fordítás) (Eliot 1948: 287)

T. S. Eliot egyetlen novellája, az Eeldrop and Appleplex (Eeldrop és Appleplex) (1925) narratívája az Eliot-alterego, Eeldrop és a Pound-alakmás, Appleplex között folyó gáláns társalgás során a két szereplő látásmódja közti különbségekre koncentrál.

Tárgya okán a szöveg olvasható a harsány kiáltványokat és hangzatos szentenciákat kísérő halk, kedélyes és bensőséges civakodás dokumentumaként is. A „szkeptikus”,

„teológiai” érdeklődésű Eeldrop „miszticizmusa” az elbeszélésben Doppälgengerének, a biológia és fizikai tudományok szerelmesének „materializmusával” ütközik (Eliot 2014: 526). Együtt fájlalják, hogy a modern ember életében nincs már igazi tragédia, miközben Appleplex preraffaelitának titulálja barátját.

Mindkettejüket a hétköznapi emberek megfigyelésének és megértésének művészete vonzza, Appleplex azonban bevallja, ő nem képes a részletekből összeállítani az egészet (Eliot 2014: 530). A szó ugyanis a hölgyekre terelődik. Mrs. Howexden jelleme külö-nösen nagy fejtörést okoz Eeldropnak, aki fásultan kéri barátját, inkább másnap foly-tassák a női lényeg megragadását célzó ismeretelméleti társalgást. A novella zárlatában Appleplex jobb híján bevallja, hogy aznap este együtt vacsorázik Mrs. Howdexszel, de megígéri, feltétlenül el fog töprengeni a kérdéses problémán.

A prózairodalom modernista hasadása a költészetben kimutatott „genteel” kontra protomodern konfliktushoz hasonlatosan szintén már jóval az új korszak beköszön-te előtt kimutatható. A postbellum évtizedei az epikában megjelenő irodalmi regio-nalizmus létrejöttét, a couleur locale stílusjegyeinek újítását Európából importált új filozófiai áramlatok táplálták. A lokális/univerzális, partikuláris/abszolút kettősségeire épülő, Mark Twain, Sarah Orne Jewett és Kate Chopin neveivel fémjelezhető irányza-tot a változó mértékben keveredő realizmusnak, naturalizmusnak és determinizmusnak a pozitivizmus tudományos paradigmaváltására visszavezethető látásmódjai szervezik.

A realizmusigény az egyediben kívánja felmutatni az általánost, a helyi nyelvjárás-ban, színekben, szagoknyelvjárás-ban, ízekben, a hely szellemének mással össze nem téveszthető sajátosságaiban az univerzálist. A regionalizmusban a valósághűség megnyugtató vagy épp felforgató módon, de mindenképp a mindennapok ismerős, otthonos gyökereiből bomlik ki.

Az élet a Mississippin (Life on the Mississippi) (1883) az életvilág közvetlen, loká-lis tapasztalatát adja, olyan életet ábrázol, amely hiteles, szerethetően kedélyes, de legfőképp emberi. Mark Twain anekdotái (magyarul: Twain 1971) éles kontraszt-ban állnak a nagyvárosok zajával, a természet rendjét megbontó vasúti sínek zaka-tolásával. Olyan világot festenek, amely magában hordozza a humanizmus értékeit.

Sarah Orne Jewett A fehér gém (A White Heron) című novellájában (magyarul: Jewett 1978) Sylvia megvédi a tudomány kíváncsi és gyilkos tekintetétől nem csak féltett madarát, de a nevének jelentésében megbúvó erdőt is. A determiniszikus doktrínák-kal átszőtt realizmus még fenyegetőbb poétikai jellemzőket mutat a naturalizmusban.

Kate Chopin Ébredésének (magyarul: Chopin 2011) Edna Pontellie-je menthetetlenül bukásra ítéltetett. Tudomány és természet feszültsége itt nem kívülről jövő veszélyt, hanem belső megosztottságot jelent. Donald Prizer Realism and Naturalism in Nine-teenth-Century American Fiction (Realizmus és naturalizmus a tizenkilencedik századi amerikai prózában) című munkájában így fogalmaz:

A naturalizmus gyakran ábrázolja úgy a szereplőket, hogy azokat környezetük, örök-lött adottságaik, ösztöneik vagy a vak véletlen alakítja és irányítja. Ugyanakkor helyet kapnak benne a mindezeket ellensúlyozó humanista értékek is mind a karakterek sze-mélyiségét, mind sorsukat illetően, s ez jelentőséggel ruházza fel egyéniségüket, egyedi életútjukat. A feszültség a késő tizenkilencedik század új és nyugtalanító igazságainak felmutatására irányuló vágy és a között a törekvés között keresendő, hogy valamiképp értelmet kell kapnia az emberi tapasztalatnak, s ily módon szükséges hitelt és megerősí-tést nyernie az ember személyes küzdelmének is. (saját fordítás) (Prizer 1984: 11)

Charles C. Walcutt (1838–1898) szerint a teológia középkori szolgálólányából a három nárcisztikus traumát okozó, modern szörnyeteggé előlépő tudomány determinisztikus hatalma változtatja a realizmust naturalizmussá. Walcutt 1956-os American Literary Naturalism: A Divided Stream (Amerikai irodalmi naturalizmus: kettéágazó áramlat) című kötetének alapgondolata, hogy a naturalizmus megjelenése egybeesik a termé-szettudományok és a természet, a racionalizmus és az irracionális hit eltávolodásával, amely hasadást idézett elő a kor művészeti irányzataiban is. A szerző rámutat, hogy

„a célelvű tudományos fejlődésbe vetett optimista hit, illetve az azzal szemben táplált rendíthetetlen pesszimizmus és bizalmatlanság az ezredfordulót megelőző évtizedtől a második világháború kezdetéig tartó irodalmi vonulatot kettészakította” (saját fordí-tás) (Walcutt 1956: 10). A kritikai recepció kettősségét a következőképp jellemzi:

„Míg az egyik tekintélyes kritikus a romanticizmus eltúlzott formájaként határozza meg, egy másik éppen ellenkezőleg, a regényformára alkalmazott rigorózusan tudományos módszertanként hivatkozik rá” (saját fordítás) (Walcutt 1956: 3). Az ellentmondás abban rejlik, hogy a modernizmust megelőző stílusirányzatban metafizikai érdeklődés és természettudományos racionalitás kéz a kézben járó ellentétpárként mutatkozik meg.

Mindez hangsúlyosan a pozitivizmus megjelenésének köszönhető. A folyamatos fejlődés és növekedés tudományos mítosza a modernizmus kezdeteitől napjainkig megkerülhetetlen metanarratívát, „nagy elbeszélést” jelent. A racionalizmus és irracio-nalizmus ellentétpárjából kibomló tudományelméleti irányzat a naturalizmussal egy időben alakul ki annak formálójaként és kísérőjeként. Hatásában a pozitivizmus messze túlmutat az irodalmi stíluson, a hozzá való viszonyulás a jelen „igazságon túli”

episztéméjében is meghatározó, így röviden szót kell ejteni annak eredetéről.

A pozitivizmus elmélete Auguste Comte (1798–1857) francia filozófus munkája, akit a szociológia első képviselőjeként tart számon a tudománytörténeti kánon. Folyamatos fejlődésre, cél- és rendelvű haladásra épülő tudományfilozófiája – akár élete – lényegi módon épül hit és tudományosság ellentmondásaira, ilyen értelemben teóriája szoro-san kötődik a fenséges minőségében rejlő kettősségek vizsgálatához. Pozitivista tudo-mányelméletét az 1830 és 1842 között írt hatkötetes Le Cours de philosophie positive

(Tanulmányok a pozitív filozófiáról) második könyvében fejti ki, amely az ökokritika számára kiemelt fókuszt jelentő teleologikus fejlődés, folyamatos gazdasági növekedés és területi terjeszkedés utópiája szimbolikus kiinduló pontjának tekinthető. Comte két fontos rendszert állít fel a tudományosság szempontjából. Az első a tudományágak hierarchiája, amit azok alkalmazhatósága, gyakorlati jelentősége, illetve elméleti sajátsá-gaik szerveznek. A második rendszer ezen ágak kronologikus fejlődési fokozatait írja le.

Mivel Comte előfeltevésében kizárólag a természettudományok képezik a tudo-mányosság alapját – a filozófiáét is –, így piramisa alján a leginkább teoretikusnak tekintett matematika áll, majd a csillagászat, a fizika, a biológia és a kémia osztá-lyain keresztül jut el a tudós a leggyakorlatiasabbnak tekintett szociológiához. Ez az elmélettől a praxis felé tartó taxonómia kronológia és evolúció is egyben, amennyiben a filozófus által elismert diszciplínák sorrendje egymás előfeltételeiként az általános-tól a konkrét felé vezető fejlődést fejeznek ki. A piramis csúcsát jelentő szociológia a saját természettudományos törvényeiből következő szükségszerű okozatokat felis-merve törekszik az emberi társadalmak jobbítására.

Ezen a ponton térünk vissza a naturalizmus szociológiai fókuszához: a társadalmi érdeklődés az amerikai irodalom meghatározó irányává válik a modernizmusban, és az is maradt mind a mai napig. A determinisztikus elemek jelenléte domináns poétikai elem a tizenkilencedik század végén megjelenő veritizmus (veritism) és a „szennyben kutató” (muckraker) irodalom dokumentarizmusától, az új zsurnalizmuson (New Jour-nalism), a megfigyelő zsurnalizmuson (watchdog journalism) át a huszadik–huszon-egyedik századi tényirodalom (nonfiction) objektivitásáig egyaránt.

Maga a „pozitivizmus” megjelölés is e filozófia lényegi módon természettudományos megalapozottságára utal, és a tudományágak progressziójához hasonlatosan helyezi el önmagát egy fejlődési folyamat végállomásaként. Időrendben Comte a történelmet három nagy egységre osztja. Elsőként a természetfeletti princípiumok vezette tekintély-elvű katonai társadalmakat határozza meg, amelyek a szellem kibontakozásának teológiai fokán születtek meg, és fiktív ismeretelmélet jellemezte őket. Ezt a periódust egy átme-neti szakasz követte: a gondolkodás absztrakt fogalmai révén kialakult a törvényesség szemlélete, a szellem fejlődésének metafizikai foka. Végezetül eljutunk a névadó pozitív fokhoz, amelyet a tudományos megismerés törvényszerűségei irányítanak. A pozitív fok alaptétele, hogy a kizárólag empirikusan érzékelhető relatív valóságról mindössze egy adott hipotézis kísérletek során történő megerősítése révén szerezhető tudás. A tudomá-nyos megfigyelésből levonható következtetések azonban társadalmi harmóniához, a rend és fejlődés pozitív állapotához vezetnek el, amely a pozitivizmus keretében az emberi állapot (la condition humaine) kifejlett és normális fázisa (Comte 1853: 149–178).

Ellentmondásos, hogy Auguste Comte, aki fent vázolt rendszerével mindenekfölött a tudományok egységére törekedett, a pozitív vallás megalapítójaként és vezetőjeként

hozta létre a tudományos vallást hirdető Pozitív Társaságot. Filozófiájának ez a sajátsá-ga hasonló megosztottságra utal, mint amit a naturalizmus kialakulásánál Walcutt is hangsúlyoz. Azzal, hogy a hit irracionalizmusát beemeli a tudományosság pozitivista logikájának terébe, egyszerre teremt ellentétet, s hirdeti meg az emberi megismerés és a külvilág „hosszú és végzetes antagonizmusának” végét (Comte 1853: 507). Comte a tudományok legmagasabb fejlődési fokaként meghatározott szociológiát a művésze-tekben is egységesítő erőként határozza meg, amely az esztétika feszültségekre építő dinamizmusa helyett az ábrázolás egyensúlyban tartott harmóniáját ajánlja. A szépség és igazság egységében a felfoghatatlan fenséges pozitivista értelmezését a következő-képp írja le a filozófus:

A szociológiai mód a legalkalmasabb arra, hogy az igazság ismeretének alárendelje a szépség érzetét: a tudományos lelkület, amely leginkább törekszik egységre, feltét-len a legalkalmasabb az esztétikai elmélyülés szintetizáló jellegének megragadására. […]

Az igaz és termékeny egység eltérő megközelítéséből adódóan a szociológiai filozófia sokkal közelebb áll a művészethez, mint a teozófia, még annak politeisztikus állapotához mérten is. A pozitív lelkület – annak szociológiai formájában – az emberi evolúció álta-lános törvényeit törekszik leírni, s ennek egyik legfőbb alkotóeleme nem más, mint az esztétikai fejlődés; az ehhez szükséges történelmi folyamat arra mutat rá, hogy az ideális tökéletesség alárendelt a valós létezés ideájának. Ily módon megszabadulva az emberfeletti gondviselésétől, a szociológiai filozófia visszafordíthatatlanul megteremti az esztétikai és tudományos dimenziók egységét. (saját fordítás) (Comte 1853: 507, kiemelés tőlem) Auguste Comte filozófiájában a valós létezés ideájának alárendelt ideális fenséges olyan paradoxikus alakzatot hoz létre, amely a fenséges kortárs ragjaiban, alkategó-riáiban törekvésként továbbra is visszaköszön. Ugyanígy, a pozitivizmus feltartóztat-hatatlan fejlődéseszménye, a harmonikus emberi társadalom utópiája legalább annyi-ra makacsul modern gondolatok, mint amennyire életteli hagyomány a fenségesnek a mindennapi létezésen túlmutató esztétikai tapasztalata.