Burke megállapítása, miszerint „[a] nagy kiterjedés erőteljes forrása a fenségesnek”
(Burke 2008: 86), visszhangra talál Immanuel Kant (1724–1804) Az ítélőerő kriti-kájában (1790), amikor A fenséges elnevezésének magyarázata című paragrafus a követ-kező mondattal indít: „Fenségesnek nevezzük azt, ami összemérhetetlenül nagy”
(Kant 2003: 160). A kritikai recepció közmegegyezéssel a matematikailag-fenséges és a dinamikailag-fenséges distinkciójának bevezetését, illetve az utóbbihoz kötött morá-lis dimenzió transzcendentámorá-lis értéktulajdonítását tartja a német filozófus bölcseleti rendszerében olyan újításoknak, amely meghatározó fordulatot hoz a fenséges elméle-teinek hosszú hagyományában.
A matematikailag-fenségessel kapcsolatos leghangsúlyosabb állítás az immanencia felől közelít a mennyiségnek mint mérce nélküli fenségesnek a fogalmához. A kicsi és nagy méretekhez ugyanúgy köthető szépség tulajdonságaival szemben a matematikai-lag-fenséges az összemérhetetlenség abszolútumaként váltja ki a magasztosság eszmé-jének hatását a látvány befogadójából. Ez a gondolati alakzat visszatérő eleme Kant filozófia rendszerének, amely a fenséges tárgy belsejéből kiáradó totalitást a percepció aktusában a befogadóban immanensen ugyancsak bennefoglalt eszmék révén vissza-utalja a szubjektumhoz. A matematikailag-fenséges a szemlélő szellemi hangolt sága, akinek reflexív ítélőereje (Kant 2003: 165) a viszonosság kölcsönhatásában eljut
„egy olyan legnagyobbig, amelyen nem képes túljutni” (Kant 2003: 164), s meg te-remti a fenséges tapasztalatát.
Immanuel Kant művének második, a Fenséges analitikája című könyve, több egyéb hivatkozás mellett (Kant 2003: 157, 178), a fenségesnek a filozófus rendszerében megalapozott másik fő kategóriájával, a dinamikailag-fenségessel kapcsolatosan ismét Burke-öt idézi, mégpedig azon passzusát, amely a félelem és fájdalom érzületeihez köti az angol kortárs fenségesség-fogalmát: „a fenséges érzése az önfenntartás ösztönén és a félelmen, vagyis egy fájdalmon alapul, mely fájdalom […] olyan mozgásokat hoz létre, amelyek […] alkalmasak arra, hogy […] borzadállyal keveredő nyugalmat” keltsenek (idézve In: Kant 2003: 191, kiemelés az eredetiben). Kant sajátos dinamikailag-fensé-gesének definíciója pedig a következő: „Ahhoz, hogy a természetet dinamikailag mint fenségest ítélhessük meg, félelmet keltőként kell megjelenítenünk […]”(Kant 2003:
173). A fájdalom csökkenéséből fakadó burke-i gyönyörrel szemben Kant „negatív öröme” ugyanakkor a szabadság és hatalom kettősében nyer értelmet (Kant 2003:
182). Az eltérés nem terminológiai pontosítás eredménye, valójában lényegi különbségre utal. Az ítélőerő kritikája a fenséges tapasztalatának, megélésének folyamatába a szub-jektum és az obszub-jektum közé beiktatja a közvetítettség, az érzéken túli „észeszme”
reflektált mozzanatát (Kant 2003: 170). Kant ide vonatkozó definíciója a transzcen-dentalisták immanencia-fogalmát előlegezi meg, amennyiben a platóni ideák terét a megfigyelő szubjektumon belül lokalizálja: „A fenséges leírható úgy is, mint olyan (természeti) tárgy, amelynek megjelenítése az elmét arra határozza meg, hogy a természet elérhetetlenségét eszmék ábrázolásaként gondolja el” (Kant 2003: 181, kiemelés az erede-tiben).
A meghatározás azonkívül, hogy a fenségest „saját eszméinkben keresendő” tapaszta-latként definiálja (Kant 2003: 162), felveti a reprezentáció és közvetítettség vizsgálatá-nak szükségességét. A természet tárgyaivizsgálatá-nak, például a viharzó óceán hullá maivizsgálatá-nak látvá-nya az érzéki tapasztalat során pusztán önálló természeti szépség. Ugyanaz a látvány ábrázolhatóként, művészetként elgondolva azonban „előhívja az elmében az eszméket”
(Kant 2003: 157). A fenséges hatása Kant rendszerében az elmében található, a termé-szet mindössze mint „puszta mechanizmus” alkalmas az elmében megtalálható a priori fenségesség ábrázolására (Kant 2003: 157–158). A reflektáló megjelenítés kanti repre-zentációs aktusa a „felfogás” és az „egybefogás” műveleteire osztódik (Kant 2003: 164), mely utóbbi a totalitás, a szingularitás teljességét igyekszik megteremteni. Kant példá-jában a Szent Péter-bazilika belső terére való döbbent rácsodálkozás a néző képzelőereje révén végtelenné tágítaná a befogadhatatlan teret, s az egybefogás nem is a szüntele-nül terjedő látvány egységesítésében vall kudarcot. A megrendítő hatás annak köszön-hető, hogy a befogadó „képzelőereje nem megfelelő egy egésznek az eszméjéhez arra, hogy az eszmét ábrázolja […] s visszaroskad önmagába” (Kant 2003: 165). A szöveg ezen megfogalmazásában oszcilláló mozgás figyelhető meg, amennyiben (1) a magasz-tos látvány felől érkezik a teljesség elmében fellelhető eszméjének előhívása; (2) a néző oldalán a képzelőerő a látvány egybefogására irányul, ami egybeesik a végtelen egész eszméjének ábrázolására tett kísérlettel, melynek során a képzelőerő eléri maximumát;
ugyanakkor (3) az „irdatlan”, ami „nagysága által megsemmisíti a célt, amely fogalmát alkotja” (Kant 2003: 165) az eszme áthelyeződésének folyamatát visszájára fordítja;
(4) s a képzelőerő „visszaroskad önmagába”, vagyis az előhívott eszme az ábrázolásá-ra tett erőfeszítés maximumán önmagába omlik. A fenséges megrendítő, felkavaró élménye ebben az ingázó mozgásban, a reprezentáció közvetítettségében válik „negatív örömmé”, melyet Kant a következőképpen határoz meg:
[A] fenségesség érzése […] olyan öröm, amely csak közvetve keletkezik, nevezetesen úgy, hogy az életerők pillanatnyi gátoltságának és ezt nyomban követő, annál erősebb kiá-radásának érzése hozza létre […]. [M]ivel a tárgy az elmét nem pusztán vonzza, de vál-takozva újra és újra taszítja, ezért a fenséges feletti tetszés nem annyira pozitív örömöt, mint sokkal inkább csodálatot vagy tiszteletet foglal magában, azaz megérdemli, hogy negatív örömnek nevezzük. (Kant 2003: 157)
A gátoltság és kiáradás, vonzás és taszítás oszcilláló mozgása mellett – mint arról e feje-zet elején már volt szó – a szabadság és hatalom ellenpólusai közti dinamizmus adja a negatív öröm párhuzamos kanti definícióját. A természet természetként való érzéki megtapasztalása során létrejövő szép helyett az eszmék ábrázolásaként felfogott termé-szet fenségessége csak a képzelőerő révén, az „ész eszközeként” alakulhat ki (Kant 2003: 182). E közvetettségben a képzelőerő megfosztja magát az érzéki megtapasz-talástól, lemond szabadságáról, s cserébe „olyan kibővülésre és hatalomra tesz szert, amely nagyobb annál, mint amit feláldoz” (Ibid.). A látványnak nekirugaszkodó képzelőerő ellenpólusa nem más, mint az elme nyugalmi állapota ebben a leírásban.
Az kettő közötti szüntelen ingamozgás során jön létre az a félelem fölé emelkedés, amely a természettől „az Isten akarata szerint való” fenségest hozzáférhetővé teszi a befogadó számára (kant 2003: 177).
A fenségesség lehetőségét Kantnál ugyanúgy a nem komoly veszély nyújtotta biztonság szavatolja (Kant 2003: 175), amint az Burke rendszerében is hangsúlyos volt; a morális aspektus bevonása azonban döntő eltérést jelent. Az elme ábrázolóké-pességének egységteremtő ereje a természet hatalmasságát a fenséges megtapasztalásá-ból fakadó fölény révén képes maga alá gyűrni.
[F]ellelelünk az elmében egy olyan fölényt, amely a természetnek az ő mérhetetlenségé-ben is felette áll: ugyanígy a természet hatalmának ellenállhatatlansága is felismerteti ugyan velünk, mint a természethez tartozó lényekkel, fizikai tehetetlenségünket, ám egyszersmind felfedi azon képességünket is, hogy magunkat mint a természettől függet-lent ítéljük meg, és felfedi egy olyan fölényünket a természettel szemben, amelyen egy egészen másfajta önfenntartás alapszik, mint az, amelyet a rajtunk kívüli természet meg-támadhat és veszélyeztethet; s ezáltal a személyünkben hordozott emberiség nem aláz-tatik meg még akkor sem, ha maga az ember alul marad ama hatalmassággal szemben.
[…] [A]z elme a maga számára érezhetővé tudja tenni mivoltának saját, a természetnek is felette álló fenségességét. (Kant 2003: 174–175)
Mivel immanenciájában a priori létező, ezért az elme az ábrázolás közvetítettségében, a művészetként elgondolt természet felfogásának és egységesülésének fázisain keresz-tül saját, természet felett álló fenségességéről bizonyosodik meg. A „feltétlenül jó”
Kant filozófiai rendszerében transzcendens kategória, tapasztalata az érzékiség akadá-lyával szemben megélt fölényből táplálkozik, vagyis az ezen akadályon való fölülemel-kedés képességének kifejeződéséből, ami a fenségest morális dimenzióval ruházza fel (Kant 2003: 180). Kant a „jó” esszenciáját a félelmen való felülemelkedés racioná-lis képességéhez kapcsolja mint az ember belső (kifelé irányulásában transzcendens) eszméiből táplálkozó olyan fenséges hangoltságot, amely a gyengédség, részvét, alázat,
önbecsülés és önfeddés érzésein és erényein keresztül teszik lehetővé számára (Kant 2003: 176–177), hogy a rettenetes borzadályán túllépve fölébe emelkedjen az érzékileg felfogható természetnek (Kant 2003: 182–183).
Az érzékelhető valóság mércéjén túli transzcendens mérhetetlenségére a szöveg az elme azon képességét hozza bizonyítékul és igazolásul, amely lehetővé teszi a végte-lennek mint egésznek elgondolni-tudását (Kant 2003: 167). A burke-i filozófiában hangsúlyos atemporalitás a kanti idealizmusból következően itt is megjelenik, amikor a matematikailag-fenséges a sorozatok mennyiségi nagyságát az egységesülés során előhívott észeszmében egyaránt regresszusként és progresszusként ábrázolja. A fensé-ges a priori, érzéken túli kategóriája ezen paradoxon egyidejűségében megszünteti az időfeltételt, ily módon a természet mint művészet fölülemelkedik az érzékileg meg- tapasztalható fizikai valóság értéksemleges mechanikáján (Kant 2003: 171).
A fenti összefoglaló kiemeli az észeszme alapvetően morális és transzcendentális vetületeit. A jelen kutatás szempontjából központi kulturális csomópontot jelentő tizenkilencedik századi amerikai transzcendentalizmus egyaránt táplálkozik Locke Értekezésének morálfilozófiai téziseiből, a Burke Filozófiai vizsgálódásának Milton- értelmezésében kifejtett szabadságeszményéből, illetve a fenséges kanti felfogásából kibomló észeszmék immanens, a priori és transzcendens sajátságaiból.