Összefoglaló
A szerző az identitásváltozások jelentéstani és esztétikai megjelenítését Bari Károly költészetében vizsgálja. A változásokat reprezentáló költeményekben egyéni és közösségi tudattartalmak és viszonyrendszerek; etnikai és egyetemes emberi dilemmák tárulnak fel. Az „önazonosságot tudatosító karakterjegyek” változásai a költői szerepértelmezéssel összefüggésben nyernek értelmet.
Kulcsszavak: identitásváltozás, esztétikai megjelenítés, szerepértelmezés
Abstract
The author examines the semantic and aesthetic representation of identity changes in Károly Bari’s poetry. The poems, which represent changes, reveal individual and collective consciousness as well as systems of relations; ethnic and universal human dilemmas. The changes of ”features emphasizing self-identity” acquire meaning in connection with poetic role interpretation.
Keywords: identity change, aesthetic representation, role interpretation
A cigány identitás alakulástörténetét Bari Károly 21 vers című kötetének verseiben vizsgáljuk (Bari, 1993).
1. „elhagyott ház”
A kötet Karácsonyi ének című ciklusának nyitóverse A szarvas halála című költemény.
A szarvas emblematikus szimbóluma többféle asszociációt ébreszt. Archaizált jelentéstartalmaiban az újjászületés és a krisztusi szerep éppúgy fölmerül, mint egy nép eredetét és sorstörténetét kifejező utalás
(Hoppál–Jankovics-Nagy-Szemadám, 2004). A szarvaskirály pusztulásának mitologikus és referenciális síkon történő megjelenítése a közösségtörténet mitikus és történelmi idejét egyszerre idézi fel. A narráció síkját a szarvaskép és a természeti világ metaforizált mozzanatai alkotják („királyi koronáján vércsepp korma; szétnyílt szájú sebbel ékesített haldokló szarvas”; illetve „lombszagú magány, fekete csonttá alázott; vadrózsák könnyeivel; lombos dárdák”
stb.). A szarvas halálában a természeti s a társadalmi dimenzió egyesül, melyet a természeti világ társadalmasulása s a társadalmi lét természeti létbe történő kiterjesztése érzékeltet. A térvilág elemeinek állapota s az állapotok minősítése humán létből származó tragédiát hordoz; értékvesztésre, a szarvas-lét pusztulására vonatkoztatott szerepet tölt be. A jelöltek az emberi sorshoz kapcsolódó ítéletek (pl. magány, hebegés, könnye, nyugtalan, dárda, elhagyott); míg a jelölők a természeti lét elemei (pl. lombszagú, vadrózsák, lombos). Ami a természeti létben igaz, az emberi létben is valóságossá válhat. A szarvashoz a halál, a pusztulás, a menekülés, a veszélyeztetettség, az értékvesztés konnotációi tapadnak, melyek az „elhagyott ház”
képtől az elhagyott otthon s az elhagyott haza képzetéhez vezethetnek. A szarvassors a cigányközösség mitologizált és valóságra utaló történetének transzformációja, melyben egy történelmétől megfosztott közösség tragédiája tematizálódik. A költői identitás tartalmai a cigányközösség létéhez és kultúrájához kapcsolódó viszonyokra, a kollektív identitásra, a sorsközösségre s a cigány folklór ősi elemeinek a cigány kulturális identitásban megőrzött és újraértelmezett értékeire utalnak.
2. „nagy üzenetet viszek”
Az árvák árvája című vers továbbvitt sorsképe az elvesztett és „elhagyott ház” motívumának. A vándorló, szabad léthez az idillizált múlt („táncol a szél; málnaszemű medvék; pirkadat–
arcú cigányok; útszélek piros pipacs–gombos mentéin is szeretkező árvák”), majd a tragikus jelen („jég-agyaras vadkan:
tél kerget; fekete sáslevelek közt; zokogó kunyhók; halott virágok; jajdul a havas erdő” stb.) képei társulnak. A költői én e világhoz tartozik, e nép sorsát hordozza („Ha szívemet szétmarja a vér, / anyám, ki kontyodat adtad liliomfehér télnek, /
139
te énekelj a lázas sorsról”). Mégis, elhagyja (anya)közösségét, mert a „jövőért szolgálok” – írja. Egyszerre éli át a közösségi s az egyéni, a kettős lét és a kettős identitás tudatát. A költői szerep: „árulók asztalánál országért sírni”, a „mennem kell nekem késeken is / nagy üzenetet viszek: aranypecsétes levelet címzett / a Mindenségnek szívemben / egy nép!” Amit hátrahagy, a volt közösségi lét világa; ami vár rá: „kárörvendő kacagásba arcomat elásnák, / kiszórnák csontjaim hóbafojott hegyekre, / nem félhetek tőlük, nem ijedhetek meg”. A helytállás ethosza az ígéret, a mindenséghez apelláló küldöttszerep beteljesítése.
3. „élek és írok”
„Nehéz élet az ének” – írja előző versében, ezért
„Énektudó” testvéreihez fordul, közösségvédő harcostársakat keres. A Száműzetés című költemény kérdései az identitásállapot válsága, a közösségi és egyéni léthelyzet felé terelik a száműzött gondolatait: „hol van halálban – is – összetartó / seregünk, testvéreim, hol van?... / annyiszor fölesküdött ármádia?”; „miért nem óvjuk, védjük / egymást”? – kérdezi. Most „árvák, megváltók, röpcédula – tekintetű lázítók kószálnak”, és „állok, napkelet ellen tündöklő szemmel”.
A Száműzetés című költeménye a Karácsonyi sirató cikluszáró verse. Benne fel-feltűnnek azok a motívumok és intratextuális képek is, melyek az etnikai identitásból fakadó társadalmi funkciót hordoznak a korszak elleni lázadásról, a küldetés teljesítésének válságáról, veszteségeiről, s a mégis vállalt sors beteljesítésének fel nem adásáról. Ám a magányos próféta szerepet a közösségi cselekvés színterével váltaná fel.
4. „menekülünk vinnyogva”
Az önérvényesítésért és közösségéért vállalt küzdelmet a hatalommal szembeni attitűd felől szemléli Menekülés című versében. A tagolatlan versszöveg építményét a költőre jellemző, a mindennapi tudatot áthágó szürreális asszociatív képek alkotják, melyekben líratörténeti toposzok, mitologikus allúziók is felbukkannak (pl. „hegyek hó-máját / már tépdesi a keselyűéhségű szél”). A menekülés mítoszi közegében barbár
erők fenyegetik az emberhez méltó létet, melyekben archetipikus érzelmek és tudati állapotok rangjára emelt jelenkori félelmek testesülnek meg („vas-szemű tornyok;
sortüzek orgonasípjai; a halál írásjeleivel / rendszerezett vénák és az elnémult szájak kijárataiban sorfalat álló csontbálványok közül / megszökünk, leborotválva tarkóig; hamu-hírű füvek közt / paták zuhogása, lódobogás / menekülünk vinnyogva”/. A kortárs holokauszt jelenségek, mint a modern világ jellemző képei, sorakoznak. Az archaikus múlt értékei, a humán lét jelenségei eltűnnek: („ijedt szemeinkből / hamuszürke holdak peregnek, / fátylakká változunk, búcsúzó selymekké”).
Az emberi léttől megfosztott állapot mélypontján a totális megsemmisülés víziója jelenik meg, melyben a fogoly-állapot, a kiszolgáltatottság s az ettől való menekülés értelmetlensége kerekedik felül. A tudatától, önazonosságától megfosztott lírai hős számára már nem is a küldetés teljesítése, hanem a lét megmaradása a tét.
5. „azóta mindig tél van”
A téli napló. Ildikónak című vers jelentéstani centruma a tél; több síkon kibontott és értelmezett archetipikus kép.
Konnotációs síkjait a természeti, a tárgyi világ, az emberi és társadalmi lét dimenziói alkotják. Az egyes jelentéssíkok egymásra is utaló kapcsolatrendszereit a metaforikus és kontaminációs képalkotással teremti meg. A jelentésháló
‛programozója’ a tél, mely a ‛börtön’-lét emblematikus szimbóluma. Közös jelölőjük: a hó, a köd, a jég, a fekete és a fehér, a zúzmara stb., melyek az adott jelensíkokban mint képalkotók kapnak új értelmet. Pl. a természeti dimenzióban: „a gyertyák fehér viasz-frakkban járják a borostás szőnyegekkel borított / párkányokat: a fenyőágakat”. A tárgyi világban pl.:
„eresz jég-boronája; lámpasörényes utcák hó-nyergében”. Az emberi-társadalmi létben: „könny-kesztyűs szemeim / még fekete jég-öklök; tél van, azóta mindig tél van, / a szél hó-küllői átvillognak a falakon; füvek zúzmara-kontyába markoló hópelyhek, a félelmeink” stb. Azonban a börtön-világ ellenében az ifjúkor céljaira, a szolidaritásra, a tél-halál elleni életre, a szerelemre és arra utal, hogy „naptüzek vagyunk”, hogy az
141
„elűzhetetlen tél”ellen „a végtelent újraszülő eszméletnek ingeket varrsz hajnalonta”.
6. „nincsenek…feltámadások”
A bohóc testamentuma című költemény önportré, művészi-emberi hitvallás és sorstörténet; a művészlét analogonja. Léte az állandó változás, az átalakulás, a többdimenziós teljesség („Almafa voltam, / kígyó voltam, / kedvesem testén lélegző palást, / fényhorzsolt mezőből kibuggyanó / pipacs voltam, fölhatalmazott szél hallgatásában feleletnyi vércsepp”.) Istenhez szól, vádol és számonkér: „elapadt hajammal, szavaimmal, kezemmel […] megismersz-e még Istenem”, - kérdi. Látja-e, figyeli-e, vigyázza-e, hisz már „nincsenek […] feltámadások / […] legyintő kézmozdulatom is / a dühök maradéka”. Az Isten nélküli, elhagyott ember, a „madárszárnyak trapézain égig lendülő” félelmei, az „öngyilkos képzelet” taszítja az Isten nélküli lét felismerése felé. Elszakad Istenétől, önmagától, világától. Az életbe, a küldetésbe, önmagába vetett hitek szétomlása a testamentuma? Identitásnélküli lénnyé válás a sorsa?
7. „már nem várok semmit”
Az Azonosítás cikluscím a záróvers címe is. Témánk szempontjából azért releváns, mivel a valamivel való azonosítás vagy azonosulás az indentitásváltozásra és értelmezésre is utalhat.
A vers lehet egy élet - és egy identitásszakasz zárlata is. A
„vártam évekig, / vártam valami üzenetet, / valami jeladást”; a valaminek el nem jövetelét, beteljesületlenségét jelezheti. A fogalmi jelentéssorozatot a képi jelentés másik dimenziójában az emocionális indulati többlet fokozza: „vártam valami […]
hattyúsziszegést, / fűszál-villanást, / megfagyott vízesés kontyába tűzött homályt”; majd visszavált a humán dimenzióba: „vártam valamit, valami hírt, hogy élek”. Milyen híradást vár? Talán azt, amire vágyott: a teljes értékű élet beteljesülésére önmaga s népe számára is. Ám „már nem várok semmit” kijelentés a ‛télbe’
fordulás, a „ki vagyok fosztva”, az azonosítás negatív végeredménye lehet: nem azonos, hanem a világ által
azonosított vesztes. A vers zárlata, a hétágú menóra, mint az arcon a ráncok s a fekete imaszíjak a homlokon; egy passzív, imádsággá váló, identitásnélküli ember utolsó menedéke, vagy talán új identitáslét kezdete?
8. „Szolgál az ének és kiszolgáltat”
Arra törekedtünk, hogy a kötetben körvonalazódó költői identitáslét alakulástörténetét vázoljuk. Összefüggést találtunk identitás és költői szerepfelfogás között, ezért vizsgálódásaink során erre koncentráltunk. Azt írja a költő: „A cigány archaikus kultúra továbbítói nemcsak a nép sok évszázados képzeletvilágát és tapasztalatát integráló folklóralkotásoknak biztosítanak kontinuitást, de az önazonosságot tudatosító etnikai karakterjegyek vonásait is szüntelenül megrajzolják” (Bari, 1990). A cigány etnikai identitásban az említett kulturális hagyományoknak, a cigány folklór világának ma is meghatározó szerepe van.
Az ars poetica másik vonása a valóságköltészet vállalása:
„Olyan verseket szeretnék írni, amelyek napjaink gondjairól, az emberekről, rólam […] szólnak.” (in: Nagy, 1985). Az irodalom ezért, esztétikai értékén túl, számára több is, mint irodalom. Az a küldetése, hogy antropológiai, társadalmi és történelmi sorskérdésekről szóljon. Az a célja, hogy a cigány etnikai identitást elismertesse, hogy a cigány irodalmat a nemzeti irodalom részévé tegye.
A kötet verseiből kiemelt sorok az identitásállapot alakulástörténetét reprezentálják abban a szerkesztett sorrendben, ahogy a kötetben következnek. Az identitásváltozások történetében és művészi realizációiban a kollektív identitástól az egyéni identitásig s az identitásvesztés lehetőségéig követhettük azt a belső és külső erőkkel szembeni küzdelmet, melynek Bari Károly-i tanulsága a „Szolgál az ének és kiszolgáltat” igazsága. Kötete a költészet e kettősségéről is szól.
143
Felhasznált irodalom
Bari Károly: 21 vers. Borostyán könyvek. Belvárosi Könyvkiadó.
Budapest, 1993
Bari Károly: Az erdő anyja. Cigány népmesék és néphagyományok.
Bevezető. Gondolat K., Budapest, 1990.21.
Bari Károly: Tanulmányok a cigányságról és hagyományos kultúrájáról.
Gödöllő, Petőfi Sándor Művelődési Központ, 1998
Hoppál Mihály - Jankovics Marcell - Nagy András - Szemadám György: Jelképtár. Helikon K. Budapest, 2004. 273-275.
Nagy István Attila: A némaság könyve után. Bari Károly költészetéről.
Kritika. 1985/6.
SZOKAI DIÁNA
TELEPHELYVÁLASZTÁS EGY HÁTRÁNYOS