A Children of Violence

3. 1. A regényciklus

E ponton kikapcsolható az életrajz, mert a művek innen fogva valóban magukért beszélnek (persze, aki akar, a művekből visszakövetkeztethet az életrajzra). A első könyvben Marthát még csak meglegyinti a politika, a házasságát feldolgozó és a polgári házasság kritikájaként is olvasható A Proper Marriage-ben [Jó házasság]

(1954) viszont már jócskán, a világháború idején játszódó A Ripple from the Storm-ban [Viharfoszlány] (1958) pedig fülig benne van a politikában. A cselekvés: tanulás, és a mozgalomban tevékeny Martha tanul. A tanulás eredményeképpen pedig felfedezi az eszményt a valóságtól elválasztó szakadékot. Kiábrándulása fokozatosan következik be, drámai nagyjelenetek nélkül. Megviseli, hogy néhány tiszteletreméltó kivételtől eltekintve – ilyen a cionista-marxista forradalmár Thomas Stern –, kisszerű emberek veszik körül, akik között legszánalmasabb dogmatikus vezetőjük, a német-zsidó menekült Anton Hesse (eredetije Gottfried Lessing, az írónő második férje volt, aki később az NDK diplomatája lett). De megviselik a sztálini terrorról érkező hírek is. A Landlocked [A szárazföld fogságában] (1965) című negyedik könyv, amelyben a szovjetúnióbeli törvénytelenségeket már nem vitatják, és Sztálint sem mentegetik, arról szól, hogy a kommunista csoport eljelentéktelenedik, majd szétesik. Martha egy idősebb munkáspárti ismerőse segítségével levonja a szomorú tanulságot: a fiatalkori romantika, az idealizmus, s ami ugyanazt jelenti: a tapasztalatlanság sodorta a politikába. De azért nosztalgiával gondol életének arra a szakaszára, amelyben, ha illúziók rabjaként is, azt hihette, hogy az emberiség felszabadításáért folyó világméretű küzdelem katonája.

Martha életútja eddig követte a harmincas évek baloldali angol íróinak, entellektüeljeinek útját a kiábrándulásig. Követte Lessingét is. Tanulságai megismétlik amaz elődök és Lessing útjának tanulságait. A ciklust záró The Four-Gated City [A négykapus város] (1969) azonban túllép e tanulságokon. Ez a regény is a bomlásról szól, ám itt már nem egy mozgalom, hanem Martha személyisége bomlik fel. De a pusztulás szélére sodródik az a civilizáció is, amelyben Martha felnőtt, és amelyben nem találta meg a helyét. A négykapus város a gyarmati közegben az eszményi élet színtere, a beteljesülés metonímiája volt a fiatal Martha számára. London, ahová a háború után került, s ahol a képzeletbeli négykapus város objektivációját akarta megtalálni, akárcsak a kommunista mozgalom, eszményeinek tagadása.

3.2. Kitérők

A Children of Violence fenti, egyenes vonalú áttekintése azonban, minden törekvésem ellenére, nem teljesen objektív. Több ponton meg kellett volna szakítanom, miként Lessing maga is megszakította a ciklust, hogy rövidebb-hosszabb kitérőket tegyen. Ha

az iránya nem is, de a csengése más, és biztosan mások a politikai felhangjai a nagy ívű elbeszélésnek, ha e megszakításoknál megállunk, és tájékozódunk a kitérő jellegéről.

Az első kitérő a Five: Short Novels (1953), magyarul Eldorado. Elbeszélések (1956) című kötet, afrikai és angliai helyszínekkel, afrikai és európai szereplőkkel. Témám szempontjából legtanulságosabb az utolsó darabja, a Hunger (Éhség), amelynek főalakja, az őserdőből a nagyvárosba vetődő fiatalember eltűnődik: mit jelent az, hogy míg a falujában a közösség („mi”) köré szerveződött az élete, a városban mindig egyes szám első személyben („én”) gondolkodik. Számos vargabetű után, öntudatos afrikaiak meggyőző munkájának hatására csatlakozik a függetlenségi mozgalomhoz. A realista elbeszélésbe csomagolt tanmese ezzel teljes lesz. A maga idején a legdogmatikusabb marxista kritikusnak sem lehetett ellene kifogása, sem Nyugat-, sem Kelet-Európában – nem véletlenül jelent meg nálunk 1956-ban magyarul, és ugyanabban az évben egy szocialista Csehszlovákiába hazatér, Sztálinról ír regényt, amelyben a zsarnok meg nem értett, romantikus világtörténeti figurává magasztosul, és megdicsőül.

Ellentmondást itt sem találunk: a közelmúltban játszódó ciklus megjelent két kötete és az ezután megjelenő harmadik (A Ripple) – melyben a már említett cionista-marxista forradalmár igazolja Sztálint – és a témáját a jelenből merítő friss regény még ugyanazt a mentalitást képviselik.

A pályarajz, a ciklus ismertetése a továbbiakban már nem annyira egyszerű és áttetsző, mint ez a képlet sejteti. A kényelmes értelmezést (azt, hogy itt egy csalódás elbeszéléséről, az ártatlanságtól a tapasztalatig tartó út közismert toposzáról van szó) Lessing legtöbbször idézett, leginkább olvasott könyve, a The Golden Notebook teszi kérdésessé. A cím arra a jegyzetfüzetre utal, amelyben a főhős megkísérli a kitörést szétesett, zsákutcás életéből. A különböző színű feljegyzések különböző jellegű életdarabokat őriznek (fekete: az afrikai évek és következményei alkotói szempontból;

vörös: a politika; sárga: érzelmi élet, kapcsolatok; kék: az események tényszerű krónikája). Az alapélmény változatlan; mint a Children of Violence, ez a terjedelmes könyv is egy csalódás története. Ettől még éppúgy illeszkedhetnék a ciklushoz, ahogy az előző két „kitérő” illeszkedett. Mert miről is szól? Anna Wulfot, a nagyjából az A Ripple felölelte időszak Afrikájából induló, közösségben gondolkodó, számottevő írói tehetséggel megáldott fiatal nőt becsapja a kommunista párt, és minden, amit az képvisel (ebben benne van a kelet-európai szocializmus a szovjet mintára rendezett koholt perekkel, az 1956-os magyar forradalom leverésével), cserbenhagyja a tehetsége, de mint tartós kapcsolatokra alkalmatlan embert kiveti magából a (nyárs)polgári angol társadalom is. Minden mindennel összefügg: a kudarc különböző formái pedig különösen, még ha a mű túlnyomó részét alkotó jegyzetfüzetekben narrátorként jelen levő Anna ezt másként látja is. „A regényben mint műfajban a darabjaira hullott társadalom, a darabjaira hullott tudat nyilatkozik meg. Az emberek annyira megosztottak, s még inkább megosztottak lesznek, és saját személyükben is tovább osztódnak” – panaszkodik egy 1954-ből datált feljegyzésében (75, kiemelés az eredetiben). Amit röviddel ezután vágya tárgyaként ír le a fekete jegyzetfüzetben, az

ellenkezőjét jelenti annak, amit az előbbi mondat állít: „Pont annak az egyetlen regénytípusnak a megírására vagyok képtelen, amely érdekel: amelyet annyira erős intellektuális és morális szenvedély hajt, hogy az már elegendő a rend és az új életszemlélet megteremtéséhez”² (76). Írói tehetségének elapadását Anna az intellektuális és erkölcsi szenvedély hiányával magyarázza. Amibe viszont feltételezhetően belejátszik a politikai frusztráció: valami elveszőben van, amiben hitt, helyette nem talál mást, az írásra nem tudja rászorítani magát. Ebből a helyzetből magánéletének kuszaságát sem nehéz levezetni. A helyzetet magát pedig nem nehéz egy alapképletre, eszmény és valóság ellentétének feloldhatatlanságára redukálni.

Ha csak erről volna szó, a regény egyenes ági rokona volna a Children of Violence-nek, akárcsak az Éhség és az A Retreat. De miféle tanulságai vannak ennek a regénynek, amelynek megírásakor az ötrészes ciklusból még csak három kötet látott napvilágot? Ha a jegyzetfüzetek lapjain alkotói és magánéleti frusztráltságát felfedő Anna Wulfot tekintjük mérvadónak, akkor a négy füzet problematikájának meghaladását sejtető ötödikhez, az arany jegyzetfüzethez kell fordulnunk. S valóban:

Anna találkozik egy igaz emberrel, Saul Green amerikai íróval (ezt a kék füzet őrzi), s e kapcsolat megkoronázásaként, viszonzásul az arany jegyzetfüzet első mondatáért, megadja egy regény kezdőmondatát, amelyből Saul egy szép sikert arató kisregényt kerekít. Saul regényében, amelynek itt csak a szinopszisát olvashatjuk, egy szellemi függetlenségre törekvő francia entellektüel az algériai háború idején katonaként fogságba esik; amikor az őrzésével megbízott algériai katonával meghitt beszélgetésbe elegyedik, a tábor parancsnoka mindkettejüket kivégezteti. A tanulság, amennyire az összefoglalóból kivehető, annyi, hogy a világnak nincs szüksége önállóan gondolkodó emberekre. Az arany jegyzetfüzet ez utolsó passzusai azonban csak technikailag tekinthetők lezárásnak, így megoldásnak, mert a kisregény szinopszisa világállapottá merevedett kiúttalanságot sugall. Mint ahogy maga az arany jegyzetfüzet sem igazi lezárás, mert nem teremt a fragmentációt meghaladó új szintézist.

Mégis van tartalmi lezárása a könyvnek. A jegyzetfüzeteket közrefogó kerettörténet végén Anna, egyedül, magára hagyatva, az irodalmi csábításokat elfojtva tanácsadást vállal házas feleknek egy pszichiáternél, továbbá belép a Munkáspártba. A megváltás elmaradt, tudatja velünk ez a befejezés, de apró tettekkel azért még mindig lehet a világon javítani. Szerény e távlat, de a kiúttalanságnál több. Igaz, az olvasó tudatába ekkor már befészkelte magát Saul Green regényének tanulsága is.

Érdekes helyzet állt elő tehát: készül, de még messze van a végkifejlettől Lessing legterjedelmesebb munkája, amelynek alapélménye a politikai természetű csalódás.

Elkészült ugyanakkor egy másik jelentős mű, amelynek élményforrása hasonló, azzal a különbséggel, hogy jobbára Angliában tesz rá szert az írónő-főalak: amit a ciklus a háborús évek alkotta keretbe sűrít, az a Notebook-ban jobbára az ötvenes évekre esik.

Mivel az utóbbi mű kerek és lezárt, az elképzelt olvasó, aki a megjelenés rendjében veszi kézbe Lessing műveit, a ciklus negyedik kötetének olvastán az itt felkínált konklúzióból nem minden ok nélkül következtet a „folyamatban levő” rokon témájú munka végére.

E következtetés azonban csak részben bizonyul megalapozottnak.

2 Saját ford.

A The Four-Gated City túllép a The Golden Notebook-on és a csalódáson mint tematikán, amikor a huszadik század utolsó évtizedére világvégét sejtető kataklizmát vizionál. Ez a kataklizma már nincs összefüggésben, még áttételesen sem, azzal, hogy Martha milyen mozgalmat, milyen ideológiát szolgált ifjúkorában, vagy hogy mivé lett ezen ideológia szolgálata által. De Martha személyétől is függetlenül, a mozgalommal és az ideológiával sincs összefüggésben. A kataklizma, a nukleáris katasztrófa által előidézett szörnyű állapot a dolgoknak abból a rendjéből következik, amelyről Martha azt hitte valamikor, hogy megváltoztatható. Nem kell különösebb éleslátás annak felismeréséhez, hogy itt valami új kezdődik a Lessing-regények és a politika viszonyában, és hogy a primer, „meghatározó” politikai élmények feldolgozása a negyedik regényben véget ért. A ciklus záródarabja már nem egy idealisztikus attitűd kudarcáról szól, hanem mindenfajta idealizmuséról. Vagy ahogy egy tanulmány megfogalmazza: a regény ideológia-ellenes, mert túl akar lépni az ideológián (Hogeland, 1984: 14–15). Ez, bár semmit sem érvénytelenít a kommunista mozgalom kritikájából, olyan környezetbe helyezi azt át, amely a megítélés szigorát némiképp enyhíti.

Visszatérve mármost a The Golden Notebook-hoz, a ciklus-záró regény világvége-hangulata a hasznos politizálásnak még azt a szerény formáját is illúziónak minősíti, amelybe Anna Wulf kapaszkodott. De ezzel Anna Wulf könyvét is „felülírja”. Nem azt mondom, hogy érvényteleníti, hiszen a magánéleti, alkotói, politikai válságokat meggyőzően ábrázolja az a könyv is. De az ott megoldásként kínált perspektívát annak mutatja, ami: didaktikus, az előzményekből nem következő, erőltetett, művi lekerekítésnek. Volt már ilyen az irodalomban: D. H. Lawrence nagyszerű The Rainbow-jának (1915) [Szivárvány³] a végén a remény bibliai szimbóluma, a szivárvány épp olyan szervetlen „berekesztés”, mint Anna Wulf bizakodása, hogy a Munkáspártban majd hasznosan politizál.

4. Középkor

Doris Lessing pályáján a hetvenes években új szakasz kezdődik: a szufi miszticizmus ihlette, valamint a jobb híján tudományos-fantasztikus irodalom kategóriájába sorolt regényeké. A Four-Gated City után nem szorul magyarázatra, hogy miért. Teljes váltásról nincs azonban szó. Belebocsátkozhatnánk a ma rosszallás tárgyát képező, de nem is olyan régen még legitim életrajzi értelmezésekbe annak kapcsán, hogy a bolygóközi űrben sincs másképp, mint a Földön. A Canopus in Argos: Archives [Canopus Argosban: Arhívumok] (1979–83) ciklus első darabja, a Shikasta nagyon is a földi világra irányítja a figyelmet, lapjain éppen úgy Jó és Rossz háborúja zajlik, mint a mi életünkben: a Gonoszt megtestesítő Shammat küzd Shikasta elpusztításáért a tökéletes férfiak és nők társadalmának megvalósítására egyszer már alkalmasnak bizonyult Rohandával. Még inkább elgondolkodhatunk azon – és itt vetődik fel újra a Lessing-regények visszatérő fogyatékossága – hogy nem túlságosan közvetlen-e a visszacsatolás az eredeti tapasztalathoz. A huszadik század megérdemelten, de mellbevágó egyszerűséggel kapja itt egy értékelésben a „pusztulás évszázada”

minősítést; jellegzetes figurái, akár egy rovargyűjtemény darabjai, rendszerbe

3 Ford. Róna Ilona. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1974.

sorolhatók és leírhatók. Mint például a „3. számú egyed”: munkásvezér, érett korában elárulja fiatalsága eszményeit és jelképes nyilvános tárgyaláson kíván bűntudatától szabadulni; megdöbbenti az ifjabb nemzedék, benne a saját gyermekei önzése. Vagy mint a „12. számú terrorista típus”: gazdag szülők gyermeke; etnikai hovatartozását homály fedi; érzelmi melegséget soha senki iránt nem érez. Jó és Rossz kozmikus dimenziókban zajló küzdelmének megvan a maga érdekessége, de mindvégig távoli és művi marad, akárcsak Huxley látomása a Brave New World-ben (1932) [Szép új világ⁴], vagy Orwellé a Nineteen-Eighty-four-ban [1984⁵] (1949) (ez utóbbival egyébként a világ hatalmi tömbökre osztásában feltűnő rokonságot tart). Az olvasó nem tud nem arra gondolni, hogy a lelkiismeretével viaskodó áruló munkásvezér, a terrorista típusok és a többiek megelevenítése elbeszélő formában maradandóbb élménnyel szolgált volna, mint a példák mutatta merev kategorizálás.

Ezt Lessing is felismerte. A realista elbeszélőmód jegyében a nyolcvanas évek elején új korszak kezdődik pályáján. A váltás egyáltalán nem látványos: megmarad a Lessing-regények társadalmi problémák iránti fogékonysága továbbra is, de most már – bármilyen régimódinak tetszik is e megfogalmazás Jacques Derrida, Roland Barthes és Michel Foucault divatja után – a személyes érintettség érzékelhető jelei nélkül. Vagy mégsem? Pontosítom a kijelentést: Lessing már nem politizál olyan közvetlenül, mint íróságának első két évtizedében, és ez a változás következményekkel jár a műveire 1985-ös The Good Terrorist [A jó terrorista]. Ez a regény a hetvenes-nyolcvanas évek egyik rákfenéjének, a vérontástól sem visszariadó, szélsőséges nagyvárosi terrorizmusnak a kórisméje. De több is annál, mint rájövünk, ha az első évtizedek regényeivel összevetjük. Szereplői ugyanis a gyarlóságaik ellenére autentikus egykori forradalmárok rokonai új környezetben, más időkben. Elfajzott rokonok, mert amit azok tragédiaként adtak elő, itt bohózattá silányul. A magát Communist Centre Union néven hirdető csoport kisszerű bombarobbantókból, lelki beteg, a társadalomba beilleszkedni nem tudó egyénekből áll. Indítékaik között alapvető az osztályuk, a középosztály, és így a családjuk iránti gyűlölet. Közösségi ideológiájuk puszta látszat, kommunistának vallják magukat, de az együttélés elemi szabályait sem tartják tiszteletben. Van persze néhány, a fenti negatív közhelyeket gyengítő, illetve árnyaló elem is ebben a történetben, de csak szabályerősítő kivételként. A legtanulságosabb az irónia, amelyre már a cím felhívja figyelmünket. Valóban, ki a jó terrorista? Az-e, akit csak a rombolás szelleme vezérel, vagy az, aki ebben a környezetben is őriz valamit a polgári lét normáiból, a másik ember iránti felelősségérzetből? Nézőpont kérdése, dönti

4 Ford. Toth Benedek. Budapest: Cartaphilus, 2008.

5 Ford. Szíjgyártó László. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1989.

6 A regény két részét külön-külön egy évvel korábban Jane Somers álnéven, The Diary of a Good Neighbour [Egy jó szomszéd naplója] és If the Old Could . . . [Ha az öregek tudnának . . .]

címmel publikálta Lessing. A kritika, miután nem tudta, kit rejt a név, ennek megfelelően kezelte e regényeket. Állítólag a szerző okulására.

el az olvasó. Ha az előbbi, akkor a másokon élősködő, demagóg Jasper (a Shikastá-ban leírt „12. sz. terrorista típus”), ha az utóbbi – s ez a valószínű, már csak azért is, mert Lessing az ő szempontjából rajzolja meg ezt a világot –, akkor a harmincas éveiben járó Alice Mellings, aki a csoport által önkényesen elfoglalt tanácsi lakásban legalább az elemi higiéniai normákat igyekszik betartatni.

Említettem a szerző személyes érintettségének hiányát. Ebből bizonyos távolságtartás következhetnék, a távolságtartásból pedig ábrázolásbeli plaszticitás. A regény ezt az elvárást, sajnos, nem elégíti ki. Bizonyos egysíkúság eddig is jelen volt Lessing világában, ahol három dimenzió helyett gyakran csak kettőt érzékelünk. A Children of Violence-ben és a The Golden Notebook-ban ezért kárpótolt bennünket a viszonyítási pontként szolgáló nőalakok szenvedélye (ahogy egy lírai költemény hatásának is forrása a benne megnyilatkozó költői én érzelmeinek foka). Ez itt hiányzik, és bántóan kiütköznek a már többször felhasznált elemek, a klisék. Vessük össze Jasper alakját Anton Hesse alakjával (A Ripple): mindkettő dogmatikus, árnyalt gondolkodásra képtelen ember (Anton: „a kommunista szabadságolt halott”). Ám amíg Anton körül pörögnek események, amelyekben változatos figurák bukkannak fel és tűnnek el, és Martha személyében a regény irányt ad ezeknek a mozgásoknak – az ő szellemi-lelki fejlődésének feltétele, illetve objektivációja mindez –, addig itt gyakorlatilag csak leírást olvashatunk arról, hogy milyen világ is a terroristáké, s az elnagyolt építőelemeket semmiféle hiteles hevület nem szintetizálja művészetté.

Témája révén ennek a regénynek az angol irodalomban vannak előzményei. Hogy a legnevesebbeket említsem: Henry James The Princess Casamassimá-ja [Casamassima hercegnő] (1886) és Joseph Conrad The Secret Agent [A titkosügynök⁷] (1907) című regényei. Mindkettőnek meghatározó mozzanata egy erkölcsi választás, amelynek terhétől a főalak (Hyacinth Robinson, illetve Winnie Verloc) összeroppan. Itt ilyen választással nem kerül szembe senki.

Az eddigiekből kiolvasható egy külön még nem méltatott sajátossága Lessing írói tevékenységének: amennyire a műfaj lehetőségei engedik, szinkronban van a korával.

Messziről indult, de a Children of Violence negyedik darabjával letudta a restanciát, és az utolsó kötetben utolérte, illetve, a jövőt illető baljós előérzetei jóvoltából meg is előzte korát. Azóta, mint a példáink mutatják, lépést tart vele. Egy kicsit úgy, mint ahogyan az újságok. Ez még nem is volna baj, mert nincs feltétlen rossz hatása az írásra annak, ha a szerző saját korának krónikása. Pozitív példánk van számos: az egyik leghíresebb Balzac Emberi színjátéka (1831–47), de van mai példánk is: Salman Rushdie. Ez utóbbi szerző regényeinek „krónikás” jellegét csak azért nem szokták méltatni, mert a szüntelen robbanó technikai és stiláris petárdák elvonják róla a figyelmet. Lessing esetében az újságírással való párhuzamot azonban nemcsak a

„naprakészség” erénye indokolja, hanem, sajnos, a regényvilág elnagyoltsága, sematizmusa is. Pusztán a pontosság, a tárgyszerűség újságírói erénye nem elegendő, a művésziséghez többre van szükség még a leghagyományosabb realista regényben is.

Egy példán bemutatva: a The Good Terrorist Alice Mellingsének apja elhanyagolható szerepet játszik a műben. Az az információ, hogy bizonyos megvilágításban a haja vörös, más megvilágításban barna, érdekes lehet egy riportban; itt azonban, ahol az információt tartalmazó jelenet után akár el is felejthetjük a jelenet alanyát, felesleges,

7 Ford. Gy. Horváth László. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1986.

mert a közléstől sem az apa nem válik életszerűbbé, sem a lányával való kapcsolata árnyaltabbá.

5. Retro

A hatvanas évek óta Lessing egyetlen realista regénye sem fogott be annyit a történelemből és politizált olyan erővel, mint a The Sweetest Dream [A legédesebb álom] (2001). A cselekmény magvát a szerző beszámolója szerint (magam 2001 nyarán a British Council cambridge-i irodalmi szemináriumán hallottam,⁸ amelynek díszvendége volt) hatvanas évekbeli élményei szolgáltatták, amikor házát a polgári renddel elégedetlen, lázadó, alternatív életformákat kereső fiatalok rendelkezésére bocsátotta. A „társbérlet” eredménye lesújtó következményekkel járt – hogy miért, azt elárulja a regény cselekményének rezüméje. Ez a cselekmény azonban nem a hatvanas években indul, hanem a huszadik század elején, s három nemzedék történetén át, a hatvanas éveket is magával sodorva, csaknem a teljes évszázadot felöleli. A tartalmi mellett fontos cselekményszervező funkciója van a legrokonszenvesebb első nemzedéket képviselő német arisztokrata Julia von Arnenak, aki házassága révén került Angliába. Ez mellesleg jó alkalom az első világháború fizikai és érzelmi megpróbáltatásainak felidézésére is (két fivére a német hadsereg katonájaként elesik;

amikor a háború után angol diplomata szerelmével egybekelhet, származása miatt gyanakvás övezi stb.). Julia élete, mint az elbeszélés maga, együtt halad az évszázaddal, aminek következtében fia, Jolyon, de még unokái – köztük a legkedvesebb, a lelki intelligenciáját tőle öröklő Sylvia – számára is ő nyújt biztos hátteret. De mint mondottam, nagyon politikus regényről van szó. A politikai szálat a spanyol polgárháború, a világháború utáni baloldali mozgalmak, majd a hatvanas évek polgárellenes radikalizmusa, a nőmozgalom és – egy váratlan kitérővel – a gyarmati uralom alól felszabadult Afrika problémái képviselik. Nem végleges ítéletként előrebocsátom: e politikai szálra csupa közhely van felfűzve: Jolyon – aki áttér a Johnny elvtárs – Comrade Johnny – mozgalmi név használatára, cinikus élősködő, és lépten-nyomon a kommunista eszme piócájának bizonyul. (Cinizmusának mértékét jelzi, hogy nem zavarja, amikor íróvá érő egyik fia regényben leplezi le.) A hatvanas évek ifjú radikálisai nemcsak ingyenélők és demagógok, de köztörvényes bűnözők is:

„a kapitalizmus elleni küzdelem jegyében” sportot űznek az áruházi és bolti lopásokból (a portékát, nem ellopják, hanem, úgymond, „felszabadítják”). A feministák – a dolgok természetéből következően korai, harsány és szélsőséges képviselői válnak

„a kapitalizmus elleni küzdelem jegyében” sportot űznek az áruházi és bolti lopásokból (a portékát, nem ellopják, hanem, úgymond, „felszabadítják”). A feministák – a dolgok természetéből következően korai, harsány és szélsőséges képviselői válnak