A cultural studies vagy magyarul kritikai kultúrakutatás az anglisztika és amerika-nisztika egyik sikerágazata, noha mára szinte köszönő viszonyban sincs első művelőinek eredeti elképzeléseivel. A szakmai közvélekedéssel szemben ugyanis – mint ahogy John Dixon (1991) és Tom Steele (1997) erre rámutatott – a kritikai kultúrakutatás nem az 1957-ben Richard Hoggart igazgatása alatt létrehozott birminghami intézettel, a Kortárs Kultúrakutatás Központjával (Centre for Contemporary Cultural Studies) kezdődött, hanem a II. világháború utáni, nagy hagyományokkal rendelkező angol felnőttoktatással. Pontosabban azokkal a Munkásoktatási Szövetség (Workers’ Educational Association) hálózatán belül, egyetemekhez lazán kapcsolódó kurzusokkal, melyeket Richard Hoggart, Edward Thompson és Raymond Williams vezetett. Ebben a sajátos közegben formálták ki az alapító atyák azt a kontextualizáló, interdiszciplináris értelmezési keretet, ami a későbbi kritikai kultúrakutatás alapjául szolgált. Az esti iskolába járó fiatal brit munkások kritikai látásmódjának fejlesztését úgy tartották megvalósíthatónak, hogy a felhasznált irodalmi műveket sok szállal kötötték vissza eredeti kulturális közegükbe, csakúgy, mint a munkások saját életébe, s az őket foglalkoztató kérdések szövetébe.
A későbbi nemzedék első nagy nemzetközi konferenciáját Cultural Studies Now and in the Future címmel a University of Illinois Urbana-Champaign campusán rendezte 1990 tavaszán, és bár a konferencia válogatott anyaga (1992) arról tanúskodott, hogy nincs határozottan körülvonalazható módszertana, néhány évvel később erre rácáfolt egy sor kiadvány, köztük az egyetemi kurzusokon sokat használt könyvek, mint Jere Paul Surber (1998), Ann Gray (2003), Mimi White és James Schwoch (2006) művei, a kritikai kultúrakutatás beszédmódjait és vizsgálati eljárásait taglaló munkák.
Több mint hat évtizedes története során a kritikai kultúrakutatás tehát kilépett sajátos
„téridőhöz” (Wallerstein, 1998) kötöttségéből és transznacionális ténnyé vált (Szeman, 2006). Kritikai kultúrakutatók és társaságaik, szakfolyóirataik és olvasóközönségeik a világ szinte minden pontján megtalálhatók: Törökországban és Taiwanon, Indiában és Jamaicában, Új-Zélandon és Magyarországon.1
1 A kritikai kultúrakutatás hazánkban elsősorban a felsőoktatásban működő angol és ame-rikanisztika tanszékek tananyagaiban mutatható ki, s újabb térnyerését jelzi, hogy az angol szak
A kritikai kultúrakutatás napjainkban tapasztalható kiemelkedő népszerűsége azonban paradox módon válságjelenségként csapódik le művelőinek körében. Mint ahogy a két nemrégiben megjelent kötet, a New Cultural Studies (2006) és az American Cultural Studies (2002) szerzői is egyhangúan megállapítják: 1) a kritikai kultúrakutatás globális elterjedése az eredeti program végzetes felhígulásával és eltorzulásával járt; 2) intézményesülése elszakította eredeti célközönségétől, a marginalizált csoportoktól, amelyeknek társadalmi felemelkedését kívánta előmozdítani; 3) „magas elméletbe” emelése öncélú értelmiségi magamutogatássá degradálta.
A „magas elmélettel” (azaz az elsősorban francia eredetű posztstrukturalista és posztmodern elméletekkel) szemben növekvő ellenállást több okkal magyarázzák a szerzők, melyek közül itt csak néhányat említek: 1) elhunyt a nagy elméleti nemzedék derékhada (Barthes, Altusser, Deleuze, Lacan, Faucault, Lyotard, Paul de Man, Derrida); 2) a kapitalizmus globális térnyerésével a nyugati baloldal és a poszt-marxista gondolkodás válságba került; 3) az egyetemek marketizálódtak, korporációs struktúrájuk és az új neo-liberális gazdaság légköre kedvezőtlenül hat a közvetlen gyakorlati haszonnal nem kecsegtető elméletekre; 4) szeptember 11. és a rákövetkező események, az afganisztáni és az iraki háború, az USA kormányának félelem-politikai játszmái háttérbe szorították az euro-centrikus, szövegközpontú, elitistának vélt
„elméletet”, hiszen a kutatók ehelyett inkább konkrét helyzetelemzések alapján a hatalom új kulturális megjelenési formáira kíváncsiak.
Ebben a gyökeresen megváltozott légkörben szinte drámaian hangzanak Wendy Brown szavai, hiszen csapdahelyzetre hívja fel figyelmünket: a világ eddig működő liberális demokráciái legitimitásukat a modernitás olyan narratíváira alapozták, amelyek sorra megkérdőjeleződni látszanak. Ám ezek az elmúlt évtizedekben erodálódtak, olyannyira, hogy „nem hiszünk többé sok olyan konstitutív premisszában, amely a modern szubjektumot, államot és annak törvényeit alkotják; ennek ellenére azonban úgy működünk tovább, mintha e premisszák tarthatók volnának és mintha azok a politikai és kulturális narratívák, amelyek ezeken alapulnak, érintetlenek
MA akkreditációs ajánlásában is hangsúlyos szerepet szántak intézményes megjelenésének.
Noha fellegvárai az egyetemi angol-amerikanisztika tanszékek, a felsőoktatáson kívül is növekvőben az érdeklődés a kritikai kultúrakutatás iránt, elsősorban a média, irodalomtudományi és társadalomtudományi kutatók körében.
Magyar nyelvű szakirodalma is növekvőben. Első áttekintő jellegű magyar tanulmány és tanulmányfordítások: Replika 17–18. sz. 1995; Belinszki Eszter: A kritikai kultúrakutatás a médiaelemzés gyakorlatában, Mediakutato.hu; Helikon kritikai különszáma: 2005/1-2. szerk.
Sári B. László.
Magyarországi népszerűségét legalább két okkal látom indokolhatónak. Egyfelől a magyarországi angol és amerikanisztika tanszékek oktatói felszabadító erejűnek érezték az interdiszciplináris kritikai kultúrakutatás nyújtotta tágabb teret diszciplínájuk, az irodalom, történelem vagy éppen országismeret oktatásában, kutatásában. Másfelől – tanszékeken belül és kívül – sokan kívántak a kritikai kultúrakutatás eszköztárából értelmezési keretet nyerni a tömegkultúra és a társadalom minden szögletét elöntő kultúraipar termékeinek elméleti megragadásához. Hiszen manapság minden a „kulturalizáció” megnyilvánulása, s a közbeszédet átszövik a kultúrával kapcsolatos kifejezések a politikai kultúrától a testkultúráig, az olvasási kultúrától a vitakultúráig, az üdülési kultúrától a panaszkultúráig.
maradtak volna… Hogy éljünk ezekben a széttördelt narratívákban, amikor semmi sem lépett helyükbe?” (Brown, 2001: 4)2
A jelen írásom legfőbb referenciaalapját képező két kötet tehát válságjelenségről ad látleletet, ám, mint mindig, most is csínján kell bánnunk a másutt gyászosnak vélt válság szóval. A kritikai kultúrakutatásban ugyanis a válság majdhogynem egylényegűnek látszik a fordulóponttal, a határok elérése és újradefiniálása pedig mindig is a diszciplína stratégiai feladatai közé tartozott. Az önkritika, önreflexió, egy-egy alapkoncepció újragondolása a megváltozott tapasztalatoknak megfelelően a vizsgálódások területének újratérképezését is jelentette. Úgy tűnik, ez történik most is az angol és amerikai kritikai kultúrakutatók körében.
Az elsősorban brit szerzők által jegyzett New Cultural Studies és a hangsúlyozottan amerikai (egyesült államokbeli) American Cultural Studies irányultsága hasonló:
mindkettő bevallottan összegzés, kritikai diagnózis és útkeresés. Az American Cultural Studies fedőlapján egy közép-nyugati (elvégre a kiadó a University of Illinois Press, a híresen termékeny, mezőgazdaságára méltán büszke közép-nyugati Illinois államból), talán genetikailag megpiszkált gabonatáblájának erősen megdolgozott fényképe látható aratás után, természetellenesen izzó napsütésben és kiberteret idéző határtalansággal. A New Cultural Studies borítóterve hasonlóképpen manipulált „természetességet” sugall:
előtérben egy okos tekintetű dél-ázsiai csecsemővel neonzöld színű törülközőn, szürke-neonlila háttérrel, erős megvilágításban és nagyításban – még a pihék is látszanak a gyerek vállán. Az újszülött azonban semmiképpen nem törvénytelen párja vagy önnemzéssel született csodagyerek. Mindkét kötet írásai arról tanúskodnak, hogy a diszciplína vágyott újjászületése (és a New Cultural Studies esetében a kifejezetten új, Sussex, Warwick és Lancaster egyetemein nevelődött generáció) nem tagadja meg őseit. Ellenkezőleg. A New Cultural Studies apa- és anyafigurái (akiknek ajánlásával kezdődik a tanulmánykötet) végig ott gyámkodnak a csecsemő fölött. Ők az angol-amerikai kritikai kultúrakutatás elismert nagyjai (Hannah Arendt, Henry Giroux, Lawrence Grossberg és Angela McRobbie), akiknek erőteljes jelenléte hitelesíti,
„törvényesíti” a gyermeket. Az American Cultural Studies egyértelmű apafigurája James Carey a University of Illinois-ról, aki hidat képez az amerikai és a birminghami iskola között, s ily módon a birminghami iskola felől hitelesíti az amerikai vonulatot.
Noha egy a szándék, a megújuláshoz vezető utak markánsan különböznek. És ez talán meglepő is, hiszen a brit kritikai kultúrakutatást mindig is jobban meghatározta a birminghami iskolától tanult látásmód és munkamódszer: a megélt tapasztalatok alapján történő kultúra-értelmezés, a Hoggartra, Williamsre és Hallra jellemző baloldali látásmód és az irodalmi szövegek, kulturális jelenségek társadalmi-gazdasági-politikai kontextualizálása. A másik oldalt, tehát az amerikai kritikai kultúrakutatást ezzel szemben erősen meghatározta a „magas elmélet”, tehát a posztstrukturalista-posztmodern elméletekbe ágyazottsága és a brithez képest politikai „puhasága”.
Mindezek ismeretében elmondható, hogy a kritikai kultúrakutatás fordulatát a brit és az
2 Látható, hogy Wendy Brown nem gondolt a kelet-európai, köztük a magyarországi duplafedelű csapdák sokaságára, hiszen a kényszerű történelmi-politikai megkésettség okán errefelé a posztmodernitás megelőzni látszik a modernitást: előbb konfrontálódtunk a szubjektum megkérdőjelezésével, minthogy megélhettük volna az autonóm egyén szabadságát; előbb kell stratégiákat rögtönöznünk a „határátlépő” globális „nomádlétre”, minthogy megkonstruáltuk volna nemzeti identitásunkat.
amerikai szerzők éppen ellenkezőleg ítélik meg. A várakozásokkal ellentétben a brit kötet látja a kibontakozás útját az elméleti megerősödésben, míg az amerikai néha kifejezetten elmélet-ellenesnek tűnik, s bevallottan visszafordulást javasol hagyományosnak ítélt fogalmakhoz.
Bár az amerikai kötet vissza kívánja terelni az elkóborolt nyájat az elhagyott karámba, az amerikai hagyományokba, a nemzeti kultúrába, sőt az amerikai kivételesség (American exceptionalism) témaköreibe, e törekvése korántsem jelent konzervatív, nemzeti-nacionalista fordulatot vagy egy Hoggart–Williams előtti kultúrafelfogásba való visszazuhanást. Mi sem áll távolabb a szerzőktől, mint a nosztalgiával átitatott „szerves” közösségekre való hivatkozás valamiféle soha nem létezett aranykor kultúrájára csak azért, mert a tárgyukat nemzetállami keretek között, az amerikai kultúra bizonyos sajátságainak alapján kívánják újradefiniálni.
Ellenkezőleg. Az amerikai szerzők deklarált célja, hogy a régi fogalmakat az új tapasztalatok és elméletek ütköztetésével újragondolják, s mindezzel megpróbálják láttatni az amerikai demokratikus intézmények és kultúra megroggyanását egy, új demokratikus kultúra esélyének felvillantásának reményében. James Carey hatalmas esszéje zárja a kötetet, amely Harold Innis és Benedict Anderson alapján újraértelmezi az amerikai nemzetállamiság konstruáltságát, s felvázolja a nemzeti közös kultúrának mint média által ritualizált, imaginárius, elképzelt közösségnek paramétereit, majd a műholdas televíziózás megjelenésével ennek széthullását, fogyasztói individualizációját.3
A brit New Cultural Studies elméletépítő és nemzetállami témákon túltekintő programmal látszik elképzelni a megújulást. Tanulságosnak tűnik ebből a szempontból az elmélet megerősítését indokló rész, melyben a szerzők tekintetüket olyan „glokális”, tehát a lokálisnak a globálissal összefüggő jelenséghalmazára függesztik, amelynek megragadására hiányos vagy elégtelen az eddig használt kultúrakutatási fogalomkészlet. A kötetben hivatkozott elméletekből a legizgalmasabbnak azok tűnnek, amelyek a globális kapitalizmust mint új, diszperz, tehát szórt, de ugyanakkor integrált hálózatokon működő hatalmi rendszert vizsgálják az ökológiai katasztrófa küszöbén, az úgynevezett poszthumanitás szemszögéből. Ezekről kívánok röviden szólni az alábbiakban, elsősorban Neil Badmington (Badmington, 2006) és Brett Neilson (Neilson, 2006) tanulmánya alapján, hiszen itt látom kibontakozni a kritikai kultúrakutatás igazi megújulását.
A formálódó új beszédmód egyik sarkalatos eleme a „biohatalomból” (biopower) levezethető „kivétel-állapot” (state of exception), azaz a törvények időleges felfüggesztésének koncepciója (Michel Foucault, Giorgo Agamben, Carl Schmitt). A hatalomnak ezzel a „biopolitikát” (biopolitics) is magában foglaló vetületével ugyanis magyarázni lehet a totalitáriánus rendszereknek az emberi lét kulturális és politikai
3 Carey tanulmányában a modernitásban létrejövő, Amerikára különösen jellemző ökológiai terek egyike, a „média-tér” kap kitüntetett figyelmet, hiszen a nemzet mint elképzelt közösség és a nemzeti kultúra mint a nemzeti kommunikációs rendszerek által fenntartott, szimbolikus, jelentések harcával leírható tér eltűnni látszik a műholdas kommunikáció korában. Azaz mostanában, amikor is az egymással versenyző korporációk a „szabadság” teljes kiélésére biztatnak az egyéni ízlésnek megfelelő műsorok vételével. Ez azonban Carey szerint azzal jár, hogy az egykor nemzeti közösséghez tartozó egyén e képzeletbeli közösségről leválasztódik, elszigetelődik, és fogyasztógéppé degradálódik.
felfüggesztésére irányuló narratíváit (és természetesen az ezeket megtestesítő intézményrendszereit), továbbá a személyeknek testekké degradálását. Emellett a koncepció lehetőséget ad annak megértésére is, hogy az újfajta „internalizált” hatalom hogyan működik a demokráciákban, pl. az Egyesült Államokban, ahol George W. Bush kormányának félelem-politikája az amerikai liberális demokrácia bizonyos elemeinek időleges felfüggesztésére irányult.
A decentralizált, hálózatokon keresztül működő hatalmi struktúrával való szembeszegülés ugyanakkor újfajta közösségeket és ellenállásokat is indukál (de nem ellenállási mozgalmakat). Ilyenek azok az ágas-bogas programmal megjelenő, sokféle eredetű és megszakított történettel jellemezhető, de globális jelentőségű szerveződések (radikális ökológiai mozgalmak, a „Porto Allegre-i folyamat”, zöldmozgalmak, zöld pártok, fogyasztás-elleni demonstrációk, melegtüntetések, a Világkereskedelmi Szervezet /WTO/ üléseinek szisztematikus megzavarása, iraki háborúellenes tüntetések, indiai és latin-amerikai egalitáriánus militáns szervezetek stb.), amelyek leírása új terminológiát tesz szükségessé. Az új „kollektivitások” fogalmi megragadására tett kísérletet Michael Hardt és Antonio Negri a „sokadalom”
(multitude) koncepcióval, amit a „nép” (people) mint idejétmúlt és lejáratott fogalom (melynek jelöltje egyéni érdekeket és privilégiumokat megtestesítő emberek halmaza) helyébe ajánl.
A „sokadalom” mint új kollektivitásokat, ellenállásokat jelző fogalom bevezetésével a New Cultural Studies odáig megy, hogy a globálisan megváltozott, ökológiai robbanás előtt álló világban kulturális alapfogalmaink sorát kívánja újradefiniáltatni. A legújabb állatkutatások és földrajztudomány megállapításai szerint ugyanis kétségbe kell vonnunk a modernitás tartópillérét. Azt a humánum/szubjektum koncepciót, ami az embert mint „saját maga által szövött jelentőségének hálójában függeszkedő állatot”
(Geertz, 1973) a biológiai világ különleges fajaként tételezi, s erre támaszkodva – mintegy a humanista beszédmódot követve – kiirtja maga körül a nem saját fajába tartozó növény- és állatvilágot. Ez a Carey Wolf által „fajizmusnak” (speciesism) hívott emberi arrogancia egyenesen következik az euro-amerikai nyugati kultúra logikájából, következésképp a kritikai kultúrakutatás megújulása csakis egy új, nem-emberi léptékkel meghatározott kultúrafogalom körül képzelhető el egyfajta „poszthumanitás”
kontextusában.
Tapasztalataim szerint a magyarországi kritikai kultúrakutatás még nem mozdult el a biopolitika és poszthumanitás irányába, de kevés jelét lehet látni annak is, hogy a kritikai kultúrakutatás magyarországi művelői e tudományos beszédmód szemléletét, módszereit és fogalomkészletét magyar kulturális jelenségek megragadására használják. Ezért írásomat néhány nyitva hagyott kérdéssel zárom, amellyel a kritikai kultúrakutatás fentebb vázolt új fordulatának tanulságait és magyarországi felhasználhatóságát kívánom körvonalazni.
1. A kritikai kultúrakutatás elsősorban brit, észak-amerikai, ausztrál, kanadai, tehát angol nyelvű és a miénktől eltérő, másfajta fejlődési pályát leíró kultúrákból sarjadt és mint ilyen vált transznacionálissá. Szükségszerűen vetődik fel tehát a kérdés, vajon a kritikai kultúrakutatás mint „utazó” elmélet, amely nyugatról kelet felé, illetve északról délre tart, vajon nem annak a neo-liberális kapitalizmusnak fogaskereke, amely az angol-amerikai szellemi terméket másodlagos piacokon, tehát Kelet-Európában,
Latin-Amerikában és Ázsiában teríti. Amennyiben kritikátlan magyarországi fogyasztóivá válunk, nem válunk-e bizonyos mértékig egyfajta nyugati posztkolonizáció áldozataivá.
2. A fentiekből adódik a következő kérdés: az angol-amerikai (nyugat-európai, észak-amerikai) fogalomkészlet és elméleti keret vajon maradéktalanul felhasználható-e a kfelhasználható-elfelhasználható-et-közép-felhasználható-európai, illfelhasználható-etvfelhasználható-e a magyar kulturális jfelhasználható-elfelhasználható-enségfelhasználható-ek vizsgálatára?
3. A 21. század elején, az ökológiai katasztrófa küszöbén a magyarországi kultúrakutatás vajon beemelhet-e programjába olyan (tipikusan 1980-as évekbeli) angol-amerikai kultúrakutatási koncepciókat, amelyek elnézően bánnak a fogyasztói kultúrával, mi több, hirdetik annak önfelszabadító erejét?
4. Milyen mértékben ágyazódtak be kulturális formáink egy termelésre-fogyasztásra épülő, fenntarthatatlan rendszerbe itt, Kelet-Közép-Európában, az Európai Unió tagállamaként?
5. Hogyan tudnánk kamatoztatni a kritikai kultúratudomány elméleti eszköztárát
„nemzeti” kultúránknak mint konstrukciónak elemzésében, kiváltképpen az
„anyanemzet” és más (határon túli) magyar kultúrák viszonyának feltárásában, konkrét példák alapján, ezzel mintegy megtesztelve a kultúrakutatásban kidolgozott fogalomkészlet globális relevanciáját?
6. Saját gondolati hagyományainkra építve miként gondolhatnánk újra a „humánum”
fogalmát (melyre itthon is minden kultúra-meghatározásunk épül) a poszthumanitás szemszögéből? Másképpen fogalmazva: az állati kultúra fogalmának beemelésével (Csányi Vilmos és angol-amerikai állatkutatók, pl. Erica Fudge, Sarah Whatmore, Cary Wolf földrajztudósok szövegein keresztül) hogyan tudnánk megragadni étkezési vagy éppen állattartási szokásainkat az ember-állat viszonyának magyarországi kulturális narratíváin keresztül?
7. A humánum magyar kulturális narratíváit elemezve vajon hogyan tételeződik kulturális gyakorlatainkban a színes bőrű menekült, a nem asszimilálódott roma vagy zsidó, a meleg, a leszbikus vagy éppen a határon túlról érkezett romániai magyar agrármunkás?
Hivatkozások
Badmington, N. (2006). Cultural studies and the posthumanities. In G. Hall & C. Birchall (szerk.), New cultural studies. Adventures in theory (260–272). Athens: University of Georgia Press.
Brown, W. (2001). Politics out of history. London &Princeton, NJ: Princeton University Press.
Dixon, J. (1991). A schooling in English. Critical episodes in the struggle to shape literary and cultural studies. Milton Keynes [England] &Philadelphia: Open University Press.
Geertz, C. (1973). The interpretations of cultures. New York: Basic Books.
Gray, A. (2003). Research practice for cultural studies. London: Sage.
Grossberg, L., Nelson, C. & Treichler, P. (szerk.), (1992). Cultural studies. New York &
London: Routledge.
Hall, G. &Birchall, C. (szerk.), (2006). New cultural studies. Adventures in theory. Athens: Uni-versity of Georgia Press.
Neilson, B. (2006). Cultural studies and the posthumanities. In G. Hall &C. Birchall (szerk.), New cultural studies. Adventures in theory (128–145). Athens: University of Georgia Press.
Steele, T. (1997). The emergence of cultural studies. Adult education, cultural politics, and the
’English’ question. London: Lawrence & Wishart.
Surber, J. P. (1998). Culture and critique. An introduction to the critical discourses of cultural studies. Boulder, CO: Westview Press.
Szeman Imre (2006). Cultural studies and the transnational. In New cultural studies. Adventures in theory (200–218). Athens: University of Georgia Press.
Wallerstein, I. (1998). The time of space and the space of time. The future of social science.
Political Geography, XVII, 1.
Warren, C. A. & Vavrus, M. D. (szerk.), (2002). American cultural studies. Urbana & Chicago:
University of Illinois Press.
White, M. &Schwoch, J. (2006). Questions of method in cultural studies. Malden, MA:
Blackwell.
Frank Tibor és Károly Krisztina (szerk.), (2009). Anglisztika és amerikanisztika.
Magyar kutatások az ezredfordulón (81–88). Budapest: Tinta Könyvkiadó.
TÚRY GYÖRGY
A KRITIKAI KULTÚRAKUTATÁSRÓL ÉS