Problémafelvetés és esettanulmány
Tanulmányom – műfaját illetően – sokkal inkább tekintendő esettanulmánynak, semmint egy jól körülhatárolható tudományos probléma felvetésének, körüljárásának, majd – ezeken alapuló és újszerű elemeket is felvonultató – elemzésének, megoldásának. Azt szeretném bemutatni, hogy a kritikai kultúrakutatás (Cultural Studies) – elsősorban az észak-amerikai angol és amerikanisztika tanszékeken teret hódító válfajában – hogyan próbálja újraszituálni, újradefiniálni központi fogalmát, a kultúrát, illetve, pontosabban: a jelenkorra érvényesnek tűnő definíció alapján milyen lehetőséget lát arra, hogy mainstream és alternatív kultúráról beszélhessünk.
A fenti, tematikus problémafelvetést szükségesnek érzem kiegészíteni, még ha röviden is, módszertani kérdésekkel. Ezen kérdések koherenciáját, valamint relevanciáját az biztosítja, hogy a következők köré csoportosíthatók. Először is: a kritikai kultúrakutatás – véleményem szerint – centrálissá válása az angol és amerikanisztika szakos képzésekben, illetve tanszékeken. Másodszor: az anglisztika-amerikanisztika szakos stúdiumok és kutatások jellegének és ebből adódóan szerepeinek megváltozása. Ezen, ebben a konkrét esetben, azt értem, hogy körülbelül az 1970-es, de igazán markánsan az 1980-as évektől kezdődően ezek a tanszékek
„gyűjtőmedencékké” váltak a humán és sok tekintetben a társadalomtudományi diszciplínák új kutatási eredményei, illetve ezek alkalmazásának tekintetében. E folyamat kétségkívül jól illeszthető az ún. nyelvi fordulatot követő kulturális fordulat indukálta események sorába, okai pedig sokfelé ágaznak. Ezen tanszékek nyitottabbnak bizonyultak az inter- és multidiszciplináris kutatások befogadására, valamint – alaptevékenységük természetéből adódóan is – érzékenyebben tudtak reagálni olyan jelenségekre, amelyeket a kortárs kulturális stúdiumok vetettek fel. Ez utóbbi megállapítás számomra a legmeggyőzőbben azzal (is) bizonyítható, hogy az angol-amerikai irodalmi és kulturális kutatások – elsősorban a postcolonial studies, a globalization studies, valamint a gender studies kérdésfelvetései kapcsán – óhatatlanul is olyan új szempontokkal és újszerű alapproblémákkal szembesültek, amelyek egyrészt logikusan illettek már elkezdett kutatómunkáikba, másrészt – és ez talán most a fontosabb megállapítás – „kikényszerítették” az újszerű kérdésfelvetéseket és módszertani megközelítéseket.
Az angol-amerikai irodalom- és kultúrkritika történetének a múlt század ’60-as éveire datálható gyökeres változása, amit közkeletű elnevezéssel posztstrukturalista fordulatként írnak le, alapvető és jól ismert változásokat hozott tudományterületünkön.
Az irodalmi mű szövegközpontú vizsgálatát felváltotta, illetve kiegészítette – egyelőre még maradva az irodalmi mű „elemzésénél” – teljesen más jellegű kérdések felvetése.
Ezen kérdések olyan aspektusokat próbáltak boncolgatni, amelyek természetszerűleg nem kerültek terítékre a szövegközpontú elemzések keretei között. Ilyenek voltak, többek között, a gender studies szempontjai, a race and ethnicity studies felvetései, a dekonstrukció által kérdésessé tett (alap)feltevések az irodalmi mű mibenlétét és értelmezhetőségét illetően, valamint – és jelen tanulmány szempontjából ezek a legfontosabbak – azon nézőpontok kezdődő érvényesítési kísérletei, amelyek a brit kulturális materializmus és az amerikai újhistoricizmus keretein belül kerültek megfogalmazásra. A fentiekben felsorolt – később önálló diszciplínává váló – kutatási területek mindegyike jelentős szerepet játszott a kritikai kultúrakutatás 1980-as, 1990-es évekbeli térhódításában és intézmény1990-essé válásában. A harmadik és egyben utolsó módszertani szempont a következő: az angol-amerikai stúdiumok vizsgálódási területének globálissá válásából adódó következmények, jelesül az ezen diszciplínák kutatási eredményeinek alkalmazása, alkalmazhatósága nem feltétlenül angol nyelvű kultúrák leírásakor, elemzésekor. Ez egy kétirányú, egymást kölcsönösen megtermékenyítő, gazdagító folyamat, amelynek egy kicsiny, de jelentős szeletével kívánok foglalkozni az alábbiakban.
Ez utóbbi megjegyzés kapcsán célszerű megemlíteni egy ehhez kapcsolódó, mégis aránylag egyértelműen elkülöníthető kérdéskört, jelesül az említett diszciplínáknak a felsőoktatásban elfoglalt szerepét és funkcióját illetően. Ha kellő komolysággal és felelősségérzéssel próbálunk ugyanis megfelelni a konferenciafelhívásban megfogalmazottaknak, akkor ez az egyik, ha nem a legfontosabb szelete vizsgálódásainknak. Az alábbiakban részletesen ismertetésre kerülő többéves nemzetközi kutatás is – többek között – ezt a feladatot tűzi maga elé. Pontosabban arra a kérdésre keresem a választ, illetve arra a problémára kívánok koncentrálni, amely a jelenkori kritikai kultúrakutatásnak a hazai angol és amerikanisztika szakos képzésben elfoglalt helyét, funkcióját, relevanciáját, valamint lehetőségeit vizsgálja.
Meggyőződésem ugyanis, hogy elkerülve a szélsőséges alkalmazásokat, óriási hozadék adódhat mind a hallgatók, mind az oktatók, mind pedig a hazai tudományosság számára a vizsgált kérdéskör által érintett területeken. Szélsőséges alkalmazások alatt kétféle hozzáállást értek, sajnos mindkettőre bőven akad példa. Az egyik akként kezeli a kritikai kultúrakutatás kortárs problémafelvetéseit, mintha azokhoz semmi közük nem lenne – érdekes kérdésekként ugyan, de egyben olyanokként is, amelyek nem alkalmazhatóak, alkalmazandóak a hazai viszonyok között. Erről úgy vélem, még ha számomra nem is szimpatikus megoldás, hogy lehet létjogosultsága: a fő probléma ezzel az, hogy kiaknázatlanul maradnak azok a lehetőségek, amelyekkel könnyen lehetne élni is. A másik fajta szélsőséges alkalmazás alatt a kortárs kritikai kultúrakutatás eredményeinek, kérdésfelvetéseinek szolgai, kritikátlan átvételét és látszólagos alkalmazását értem.
Természetesen vannak kitűnő ellenpéldák is. Ilyen például Sári B. László A hattyú és a görény: kritikai vázlatok irodalomra és politikára című munkája, amelynek legmeghatározóbb módszertani alapvetésével magam is azonosulok: „angol nyelvű
irodalmakkal és kultúrákkal foglalkozó kutatóként és oktatóként elméleti és kritikai szocializációmban a legjelentősebb szerepet […] a különböző, kontextuális és egyben politikai irányultságú studiesok történeti kutatásainak Magyarországon elméleti megállapításokként közvetített eredményei játszották” (Sári, 2006: 15). A nemzetközi tudományos életben, úgy vélem, akkor tudunk számottevő résztvevőként szerepet játszani, ha a fent idézett módszertani alapvetést a magunkévá tesszük, és az alapján végezzük mind oktatói, mind kutatói munkánkat.
Külön kiemelném a következőket, amelyek problematikusak lehetnek, legalábbis látszólag: „kontextuális és egyben politikai irányultságú studiesok”. Mindkét jelző jelentős súllyal bír. A megidézett studiesok kontextuális jellegű módszertani irányultsága szorosan összefügg(het) azok politikai kérdésfeltevésével, problémamegközelítésével. Történeti, kulturális és intézményes okai vannak annak, hogy – véleményem szerint legalábbis – jóval kevésbé bátran merjük, kívánjuk vállalni mind oktatóként, mind tudományos kutatóként azt, hogy a kontextuális és politikai irányultságok szerephez jussanak munkánkban. Ez különös hangsúllyal bír az utóbbi, azaz a politikai irányultságok esetében, pedig – reményeim szerint magától értetődő módon – természetesen nem a napi politikai ügyek értendők alatta. Sokkal inkább arról van szó, hogy a politikai szférájának bemutatásához, a hallgatók számára érthetőbbé tételéhez sok esetben a kultúrán, illetve a kortárs kulturális jelenségek kritikai leírásán és elemzésén keresztül vezet az út. Ha van alapvető jelentőségű meggyőződése a kritikai kultúrakutatásnak, akkor ez az. Ez azt is jelenti, hogy ennek figyelmen kívül hagyásával a kritikai kultúrakutatás néven folyó vizsgálódások nem többek a váz bemutatásánál, annak igazi és lényegét jelentő tartalma nélkül.
Ahogy arra több szerző is felhívja a figyelmet (pl. Duncombe), nem feltétlenül alapvetően újszerű jelenségről van szó, sokkal inkább nagyon jelentős hangsúlyeltolódásról, amelyben kardinális szerepet játszott/játszik a kultúra megjelenési formájának, még inkább megjelenési közegének drámai változása az elmúlt évtizedekben. W. J. T. Mitchell ezt „iconic turnnek” nevezi, az irodalom- és kultúratudományok pedig a „kulturális fordulat” szóösszetétellel írják le. Szeman még pontosabban fogalmazva azt állítja a kortárs kulturális-politikai jelenségek leírásakor, hogy „[korunkban] a politikai valami másként jelenik meg”, ez a valami más pedig a kultúra, amely a szolgáltató szféra részeként és talán legjelentősebb alkotóelemeként gyökeresen más funkciót látszik betölteni, mint a leggyakrabban Matthew Arnold nevével fémjelzett liberális humanizmus tradíciójának talaján állva gyakorlatilag mind a mai napig hajlamosak vagyunk tulajdonítani neki (szóbeli közlés). George Yúdice a kultúrát „resourceként”, illetve „expediencyként” írja le például, hasonló című alapvető munkájában (Yúdice, 2003). A „politics via culture” (Szeman, szóbeli közlés) jelensége véleményem szerint az, ami a legrelevánsabb a kritikai kultúrakutatás jelenkori vizsgálódásai közül, és úgy vélem, ez az a terület, amelyen komoly szerep vár(hat)na nemcsak a magyar, de a kelet-közép európai térség kutatóira is, mely munkában – nyelv- és kultúraismerete alapján és ebből adódó helyzeti előnyét kihasználva – jelentős szerep hárul(hat)na az angol és amerikanisztika stúdiumok művelőire. A tanulmányban idézett Szalai Erzsébet – és nyomán mások is – felvetették már ennek lehetőségét, igaz, a szociológia, illetve a politika- és társadalomtudományok területén. A kultúra szférája azonban, feltartóztathatatlan erővel terjeszkedő jellege okán, még inkább alkalmas lenne ezen munka elvégzésére.
Szeman, a torontói McMaster University professzora, a Johns Hopkins Guide to Literary Theory and Criticism társszerkesztője írja le talán a legkörültekintőbb – és bizonyos aspektusaiban az egyik legprovokatívabb – módon egyrészt a folyamatot, másrészt a folyamat eredményét, amely a kultúra fogalmának megkérdőjelezéséhez, majd formálódó újradefiniálásához vezetett „Culture and Globalization, or, the Humanities in Ruins” című 2003-as tanulmányában. Gondolatmenetének egyik vezérfonala az a megállapítás, mely szerint a művészetek, illetve a kultúra szférájának – először a klasszikus német művészetfilozófiában megfogalmazódó – feltételezett autonomitása a globalizáció korában már nem áll(hat)ja meg a helyét, sőt: soha, már születése pillanatában sem állta meg azt. A művészetek vagy kibővítve ennek kereteit, a kultúra – és ezen megállapításában idézi Marcusét – egy pillanatig sem volt, hiszen természetéből adódóan nem is lehetett transzcendens, hanem mindig is immanens volt (Szeman, 2003: 106). Kétségtelenül a klasszikus, a Frankfurti Iskola neomarxizmusához millió szálon kötődő angolszász kritikai kultúrakutatás hagyományába illeszkedik a fenti gondolatmenet, amiben túlmutat azon, az globalizáció-értelmezése. Ezt nehezen kiköszörülhető hiba lenne figyelmen kívül hagyni, különösen akkor, amikor arra próbálunk választ találni, hogy van-e értelme a 21. század első évtizedében alternatív kultúráról beszélni, olyan ellentétet feltételezve mainstream és alternatív között, amely nem pusztán lehetővé, hanem szükségszerűvé tette ezen fogalmak használatát a 20. század derekától kezdődően, de különösen annak
’60-as éveire vonatkozóan.
A fentiekben felvetett kérdések megválaszolásához, továbbárnyalásához egy olyan nemzetközi kutatásról számolok be, amelynek magam is résztvevője vagyok. A projekt 2007 nyarán vette kezdetét és időtartama három év. A kutatás és a résztvevők közötti kommunikáció nyelve az angol, és nemzetköziségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a mintegy huszonöt résztvevő majd egy tucat országot képvisel, elsősorban a közép-kelet-európai régióból, de együtt dolgozunk amerikai, finn, kanadai, német stb.
kollégákkal is. A kutatási projekt az Open Society Institute „Regional Seminar for Excellence in Teaching” (ReSET) támogatásával és szervezésében valósul meg. A legjelentősebb együttműködő partnerintézmények a következők: McMaster University (Kanada), Közép-európai Egyetem (CEU), Open Society Arhive (OSA), International Samizdat [Research] Association (IS[R]A) és a Szentpétervári Állami Egyetem (Oroszország).
A kutatási projekt címe pontosan jelzi a munka nagyságát, nemzetköziségét és interdiszciplinaritását; így szól: Alternative Culture Beyond Borders: Past and Present of the Arts and Media in the Context of Globalization1. A kulcsfogalom az alternatív szó – tág keretek között értelmezve, ugyanis éppen azt a feladatot tűztük magunk elé, hogy megvizsgáljuk, beszélhetünk-e, és ha igen, mi módon, alternatív kultúráról, alternatív médiáról, alternatív kommunikációs csatornákról, alternatív politikáról stb. a globalizáció korában. A kutatást elsősorban a jelenkorra fókuszáljuk, figyelembe véve természetesen a releváns történeti előzményeket feltáró kutatásokat is. Ez tehát a fő
kutatási beszámolókban, kisebb tanulmányokban, konferenciaelőadásokban stb., hanem hasznosuljon a résztvevők és egyáltalán, a (felső)oktatás gyakorlatában is. E cél érdekében rendezünk workshopokat, filmfesztiválokat, előadásokat, szemináriumokat, műhelymegbeszéléseket, valamint tesszük minden lehetséges módon nyilvánossá eredményeinket, a fentieken túl például online adatbázisok létrehozásával, tantárgyi tematikák kidolgozásával, ilyen témájú OTDK és egyéb, hazai és nemzetközi hallgatói pályázatok témavezetésével is.
A téma az 1989-es történelmi jelentőségű világpolitikai változások után vált talán minden addiginál is jelentősebbé. Az alternatív (kulturális, politikai) praxisok és azok médiajelenléte ugyan nem kötődik oly módon a fent hivatkozott változásokhoz, mintha azok tették volna létüket egyáltalán lehetővé, de az kétségtelennek tűnik sokak, köztük az én számomra is, hogy valami nagyon jelentős, újszerű vette kezdetét a bipoláris világrend megszűnésével, többek között régiónk számára is. A „szép új világra”
utalnak úgy is, mint a „történelem vége” utáni korra (ld. Francis Fukuyama rengeteget idézett, de legalább annyit kritizált könyvét), mint a „civilizációk harcának” korára (ld.
a jelentős konzervatív amerikai történész és politológus, Samuel P. Huntington vagy akár Benjamin Barber munkásságát), mint „újkapitalizmusra” (Almási Miklós), mint a
„neoliberalizmus diadalának” korára (pl. David Harvey) vagy nemes egyszerűséggel (bár némileg bombasztikus módon), mint a Birodalom uralmának korára (ld. Hardt és Negri jól időzített bestsellerét, az Empire-t).
Régiónk, így hazánk iránt is óriási mértékben megnőtt az ún. centrumországok értelmiségének és közvéleményének érdeklődése az 1989-es változások után. Ezek közvetítéséért természetesen a média tette a legtöbbet – hol kimagasló, hol pedig bizony siralmas színvonalon (mindkettőnek megvannak természetesen a maga okai és máig érezhető következményei is). Ez az érdeklődés jól érzékelhető módon nagyon jelentős mértékben csökkent a kezdeti időszak lelkesedése után. A centrumországok irányából érkező szimpátia szerepét átvette a legtöbbször fájóan jogos kritikáé; a tőkeáramlás más régióbeli terepeket talált; az itt termelődő profit (legtöbbször) kivonódik a hazai viszonyok közül, „menekül” stb. Mindezek mellett fontos hangsúlyoznunk: nem ezek ellenére a közép-kelet európai régió ismét rendkívül fontossá válhatna most, elsősorban éppen a centrumországok politikusai, kritikus értelmisége, médiairányítói számára. Ahogy a kitűnő szociológus, Szalai Erzsébet fogalmaz legfrissebb könyvében: „[…] ha a társadalmi folyamatok a mostani irányba haladnak tovább, a mi társadalmainkban a saját társadalmai jövőképét pillanthatja meg” (kiemelés az eredetiben) (Szalai, 2006: 113).
Ez tehát a kiindulópont és egyben a kutatás hipotézisének alapja is. Két irányban szükséges innen továbblépni: egyrészt fel kell térképezni, mi a jelenlegi helyzet, azaz miként írható le az újkapitalizmus „itt és most”-ja, másrészt pedig fel kell tárni, felmutatható-e bármiféle alternatíva a jelenlegi állapottal, illetve annak bizonyos jelenségeivel szemben – lehetséges és kívánatos-e vajon az alternatíva? A jelenlegi helyzet felvázolásával tűnik logikusnak elkezdeni a munkát, lássuk elsőként tehát azt, valóban csak nagy vonalakban, címszószerűen. A nagypolitika színterén az 1978–80 közötti éveket jelölik meg többen is,2 akként, mint az a rövid, de hatását tekintve rendkívül fontos periódus, amely alapvetően meghatározza az azt követő időszakot,
2 Az itt következőkben Harvey munkája (2005) alapján vázolom fel és értelmezem a jelenkor bizonyos vonásait.
beleértve a jelent is. 1978-ban Teng Hsziao-ping megtette az első olyan lépéseket, amelyek egy kommunista ország gazdaságának (és nem politikai berendezkedésének!) esetleges liberalizációja felé mutathatnak majd – a 21. század elejéről visszatekintve, a pekingi olimpia után, felelősséggel kijelenthetjük: teljes sikerrel. 1979 májusában Margaret Thatcher, a Vaslady lesz az Egyesült Királyság miniszterelnöke, két hónappal később pedig Paul Volcker veszi át az Amerikai Egyesült Államok központi bankjának (US Federal Reserve) vezetését. A rá következő évben Ronald Reagant választják meg az USA elnökének.
Ezek az egy irányba mutató változások, ráadásul ilyen rövid idő leforgása alatt, nem lehetnek véletlen folyamatok eredményei. És nem is azok: ezekkel érnek be egy több évtizede érlelődő gazdasági-politikai folyamat gyümölcsei, melynek gyökerei 1947-ig vezetnek vissza. Ekkor alakul ugyanis meg a Mont Pelerin Társaság, a jeles osztrák politikafilozófus, Friedrich von Hayek vezetésével és olyan kitűnő elmék részvételével, mint például Ludwig von Mises, Milton Friedman vagy akár Karl Popper (ő azonban egy idő után elfordul a Társaság által vallott eszméktől). A neoliberális elmélet térhódítását és befolyásának rendkívüli erősödését a fentieken túl (és egy más regiszterben, jelen esetben éppen a tudományos, illetve tudománypolitikai szférában) mi sem jelzi hatásosabban, mint azok a tények, hogy 1974-ben Hayek, 1976-ban pedig Friedman kapja a közgazdaságtudományi Nobel-díjat. A neoliberalizmus, foglalja össze Harvey, elsősorban is egy olyan gazdaságpolitikai elmélet és arra épülő gyakorlat, amelynek sarokköve, központi tézise annak feltételezése, valamint kívánalma, hogy az emberi jólét leginkább és mindenekelőtt azzal érhető el, illetve fokozható, ha liberalizálják az egyéni vállalkozói szabadságot és lehetőségeket, olyan intézményes keretek között, amelyeket a következők jellemeznek: erős magántulajdonosi jogok, szabad piac és szabad kereskedelem. Az állam feladata abban merül ki, hogy biztosítsa ezen feltételek meglétét – és ezen túl nem is terjedhet az állam hatásköre. Amennyiben vannak olyan területek, amelyek eladdig nem piaci logika alapján működtek (leggyakrabban ezek a következők szoktak lenni: oktatás, egészségügyi ellátás, társadalombiztosítás, környezetvédelem, ivóvízellátás), az állam feladata az, hogy ezeket a területeket is megnyissa a piac előtt. Amennyiben a Mont Pelerin Társaság megalakulásának időpontjához viszonyítunk, akkor a mai napig egy hatvanéves folyamatról beszélhetünk, amely „[…] egyeduralkodóvá vált a diskurzus módját illetően. Oly mértékben itatta át gondolkodásmódunkat, hogy immár hétköznapi gondolkodásunk integráns részévé vált: ennek alapján éljük meg, értelmezzük és értjük meg világunkat” (Harvey, 2005: 3)3.
Azt a világot, amelyben a nyereség- és ehhez nagyon szorosan kapcsolódva a fogyasztásra irányuló „éhség” (gyakorlatilag precedens nélküli módon az emberi történelemben): kielégíthetetlen (és ilyen értelemben metafizikai). Ezen alapul és ehhez járul még, többek között, az egyének és az embercsoportok közötti szolidaritás egyre rémisztőbb mértékű hiánya, akár teljes megszűnése is, valamint a közelgő és elkerülhetetlennek tűnő ökológiai katasztrófa.
A fentiekben megfogalmazott implicit kritika azonban nem azt jelenti, hogy a megoldás a világ bajaira a jelenlegi (feltartóztathatatlan erejűnek tűnő) folyamatok és trendek megállítása, gyökeres megváltoztatása lehetne – különösen annak fényében
3 Amennyiben nem jelzem másként, a fordítások a sajátjaim.
nem, hogy erre gyakorlatilag semmi esély, amennyiben realisztikusan szemléljük a világ állapotait és az alternatíva lehetőségét. Az Alternative Culture Beyond Borders:
Past and Present of the Arts and Media in the Context of Globalization pedig pontosan erre a feladatra, illetve annak egy részére kíván vállalkozni. Elsősorban alternatív kulturális és politikai praxisok feltérképezésével, elemzésével és értékelésével. Még ha bizonyos tekintetben talán túlzónak és esetleg túlságosan is optimistának, utópisztikus felhangoktól sem mentesnek tekintjük is Szalai alapvetését, szeretnénk hinni, hogy alapvetően igaz. Így fogalmaz: „Az újkapitalizmus válságának mélyebb oka azonban már-már metafizikai: a bennünk lévő ’elemi jó’ előbb-utóbb ellenállhatatlan erővel utat tör magának. Valamilyen oknál fogva élnek még közöttünk autonóm és önzetlen emberek, akik köré gyülekezni lehet. Ennél is fontosabb, hogy megszületőben van egy olyan új, fiatal nemzedék, amely sem tudását, sem érzelemháztartását nem hajlandó alávetni a tőke logikájának” (Szalai, 2006: 31). A „tőke logikája” kifejezés a neoliberalizmus/újkapitalizmus logikáját jelenti, és nem feltétlenül a tőkés gazdasági rend vagy akár a globalizáció (teljes) elvetését.
Ami viszont különösen nehézzé, ám éppen emiatt is rendkívüli módon érdekessé teszi a probléma vizsgálatát az az, hogy feltérképezzük: van-e rá egyáltalán lehetőség.
Ha van, ennek milyen valós, esetleg virtuális tere kínálkozik a megjelenésre és kibontakozásra. A posztmodern korának legjelentősebb korai értelmezői (pl. Michel Foucault vagy Jean-François Lyotard vagy Fredric Jameson) éppen arra hívják ugyanis fel figyelmünket, hogy óvatosan szabad csupán ezzel (a történelem eddigi folyása során gyakorlatilag mindig adottnak vélt) lehetőséggel számolni. A globális kapitalizmus/újkapitalizmus/neoliberalizmus/Birodalom működésének ugyanis egyik legérdekesebb (sokak szemében: legfélelmetesebb) jellegzetessége az, hogy megvan az a történelmi példa nélküli képessége, hogy gyakorlatilag minden, eredetileg az ő ideológiája és gyakorlata ellenében megfogalmazódó mozgalmat, eszmerendszert, fellépést kooptáljon: önmaga részévé tegyen és ily módon semlegesítsen. A
Ha van, ennek milyen valós, esetleg virtuális tere kínálkozik a megjelenésre és kibontakozásra. A posztmodern korának legjelentősebb korai értelmezői (pl. Michel Foucault vagy Jean-François Lyotard vagy Fredric Jameson) éppen arra hívják ugyanis fel figyelmünket, hogy óvatosan szabad csupán ezzel (a történelem eddigi folyása során gyakorlatilag mindig adottnak vélt) lehetőséggel számolni. A globális kapitalizmus/újkapitalizmus/neoliberalizmus/Birodalom működésének ugyanis egyik legérdekesebb (sokak szemében: legfélelmetesebb) jellegzetessége az, hogy megvan az a történelmi példa nélküli képessége, hogy gyakorlatilag minden, eredetileg az ő ideológiája és gyakorlata ellenében megfogalmazódó mozgalmat, eszmerendszert, fellépést kooptáljon: önmaga részévé tegyen és ily módon semlegesítsen. A