A két verset figyelmesen olvasva kirajzolódik egy gyakran ismétlődő kelet-nyugat irányú és egy befelé-kifelé haladó mozgás mintázata. A versek szövegében a helyre utaló kifejezések, a szókincs, a mondattan és a stílus vizsgálata segít feltárni az útirányokat, amelyek hatnak azokra az olvasókra is, akik esetleg nincsenek teljesen tudatában annak, hogy mi is befolyásolta őket, amikor értelmezték a verseket.
Blake megszólítja, vagy inkább ábrázolja a virágot, amely az idő és a tér csapdájában hiába vágyakozik kitörni a vegetatív létből, követni a nap lépteit, gyökerei és magvai a földhöz kötve tartják. Ginsberg szintén megszólítja lelke napraforgóját, de a vers végén egyértelműen az olvasóhoz fordul, és ideáljaként nem az amerikai álmot megtestesítő mozdonyt, hanem az élő, önmagában teljes virágot írja le: kimondja, hogy a lélek útja nem az ipari haladás irányába, hanem befelé, a testbe vezet.
A két vers összehasonlítása követi a versekben bemutatott útvonalakat, és a szöveg alapján, a szöveghez mindig visszatérve kísérli meg alátámasztani az értelmezést, úgy, hogy első sorban magát a szöveget tegye emlékezetessé a vele találkozó diákok számára. Három csoport diák számára készült feldolgozást mutatok be. Az első csoport középiskolás diákok, nyelvi órán. A második csoport egyetemi hallgatók, szintén nyelvi órán, a harmadik csoport egyetemi hallgatók, stilisztika órán – természetesen a szöveg változatlan, csak a feldolgozás módja változik.
Egy szöveg nehézségi foka nem csupán önmagában, hanem a vele foglalkozó tudomány bonyolultságában is rejlik. Lehet egyetlen szóról könyvet írni és egyetlen verset tanítani egy féléven át. Pierre Bayard szellemes könyve: Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk? (2007) belső könyv fogalmával magyarázza
a jelenséget, hogy képesek vagyunk csekély szövegismeret birtokában messzemenő következtetéseket levonni. A művelt ember belső könyvéből kiegészíti a töredékes információt, és minél gazdagabb ez a belső könyv, annál értékesebb lehet az eredmény.
Bayard odáig megy, hogy kijelenti: „… a legfontosabb nem az, hogy a könyvekről, hanem, hogy a könyveken keresztül magunkról beszéljünk” (2007: 172). Szerinte valószínűleg ez az egyetlen helyes módja az irodalomról való beszélgetésnek, hiszen, mint írja: „Maga a mű úgyis eltűnik a beszélgetés során, átadva helyét egy tünékeny érzékcsalódásnak, egy fantomkönyvnek, amelybe minden kivetíthető, és amely tetszés
szerint alakítható” (2007: 172). Ha kötetlen beszélgetésben eltűnik a mű, az kevésbé aggodalmas, mintha irodalmi feldolgozás folyamán történik meg majdnem ugyanaz.
Az egyetemi oktatás egyik célja a hallgató belső könyvének, könyvtárának bővítése mind eredeti szövegekkel, mind elemzési módszerekkel és kapcsolódó ismeretekkel, megalapozottsági elvárásokkal. A belső könyvbe ajánlott eredeti és másodlagos, illetve távoli szövegek aránya tantárgyanként, szövegtípusonként változó. Minél kifinomultabb a képzés, annál inkább eltolódik a külső szövegek irányába, és előfordulhat, hogy az eredeti mű már szinte elhomályosodik a tárgyalási forma ismerete, gyakorlata, a zsargon használata mögött. Irodalmi szövegek esetében veszteség, ha a mindig újraértelmezhető, élvezhető, alkotó módon alakítható művészi szöveg háttérbe szorul, nem eredeti céljának megfelelő szerepet kap. A nyelvoktatás esetében gyakran elfelejtkezünk az eredeti célról, az irodalmi funkcióról, amikor irodalmi szöveget csak mint bármilyen más szöveget, tanulmányt, hirdetést vagy újságcikket, tanítunk (Maley, 1989). Az irodalmi szöveg nem foglalható össze, ezért figyelmet érdemelnek azok a tanítási eljárások, amelyek közel tudnak maradni az eredeti szöveghez és a belső könyvet maguknak a szövegeknek ismeretével is gazdagítják. A következőkben ugyannak a szövegnek három nehézségi szintű tanítását mutatom be.
A szöveg: William Blake:
Ó, NAPRAFORGÓ AH! SUN-FLOWER
Ó, napraforgó, ki e földet unod Ah Sun-flower! weary of time S csak a nap léptét követed, Who countest the steps of the Sun:
Álmodsz csupa fény égaljat ott, Seaking after that sweet golden clime Hol e vándor célja lehet: Where the travellers journey is done.
Hol az Ifjú, mind, ki a sírig epedt, Where the Youth pined away with desire, Hol a Szűz, hó-szemfedeles, And the pale virgin shrouded in snow:
Fölkél s odavágyik a tájra, melyet Arise from their graves and aspire,
Napraforgóm keres. Where my Sun-flower wishes to go.
(Tandori Dezső)
Ezt a verset középiskolában nyelvi órán a következő módon tanítottam: rajzoltam a tábla jobb sarkába egy nagy napraforgót és amíg többször egymás után elmondtam a verset angolul, illusztráltam. A napraforgó számlálja a nap lépteit, tehát a ’lábnyomok’
félkörívet alkotnak keletről nyugatra, a nap útját jelezve a keleti horizontról a zenitre és le a nyugati horizontra. A föld egyenes vonal a napraforgó gyökere felett, és megjelenik benne a két sír, ahonnan az ifjú, minden bizonnyal Nárcisszus, és a szűz, valószínűleg Perszephoné, fölkélnek, hogy ők is a vágyott tájra, a nyugati égaljra, ami a vándor célja, menjenek. Nyelvi óra lévén, az ismeretlen szavak is bekerülnek a táblai rajzba, és gyakoroljuk őket mind olvasással, mind fordítással, és különösen, a versről beszélgetve. Nyersfordítást készítünk, majd kiosztom a Tandori-fordítást, hogy a magyar és az angol vers közötti különbségeket megbeszéljük, különös tekintettel a weary of time vs ki e földet unod és az álmodsz vs seaking különbségekre. Figyelmes
olvasással ’felfedezzük’, hogy az angol versben nincs főmondati állítmány, hiszen a mellékmondatok így következnek: aki, ahol, ahol, ahová. A napraforgó nyelvtanilag sem tud mozdulni, csak vágyódik, állítmánytalansága éppúgy, mint gyökerei és magjai a földhöz kötik. Most, hogy a diákok internetközelben élnek, házi feladatként a görög mitológiai (Keith, 1966) fogalmakat meg tudják keresni a világhálón, és ők maguk mesélik el, miként köti a tóhoz Nárcisszust önmaga iránti szerelme, és miért kell Perszephonénak a telet Hádészban töltenie. Ők keresik meg Clytiet, a nimfát, akit Phoebus napraforgóvá varázsolt, de aki továbbra is szerelmes a napba, és tekintetével követi, úgy, mint a napraforgó fejét a nap felé tartva érleli magjait, amíg be nem érnek, és akkor a föld felé fordulva leszórja őket a lábaihoz és a szélbe. A magok a hó alól tavasszal kibújnak, amikor Perszephoné feljön az alvilágból, és ismét követik a napot.
Mi a közös minden szereplő sorsában? Nincs mindenki a beteljesíthetetlen vágy csapdájában? Vajon a nap ki tud térni útjából? Enged-e az idő más, boldogabb térbe átlépni? Az örök visszatérés forgása változatlan, de vajon a visszatérők változnak-e? A napraforgó minden nemzedéke ugyanolyan, mint az előző, mert sorsuk csapdája nem engedi a változást? Igaz, hogy a Radnóti Gimnáziumban próbáltam ki a vers ilyen feldolgozását, és az kiváló iskola, nagyszerű diákokkal, de az a természetesség, ahogyan a gyerekek fogadták a verset, ahogyan ragadt rájuk a sok új szó, és amilyen intelligensen reagáltak, eredetien értelmeztek, abban erősített meg, hogy akik világirodalom órán képesek megérteni nehéz szövegeket, gondolatokat az anyanyelvükön, azok más nyelven is élvezik, és szívesen olvasnak komoly szöveget.
Megtanultuk a verset kívülről, és bízom abban, hogy a gyerekek belső könyvébe bekerült Blake napraforgója. A rajz a táblán jelezte a forgást, az irányokat: keletről nyugatra, lentről föl, föntről le, sírból ki és a vágy céljához soha meg nem érkezést. A rajzból az irányok bemutatásán kívül az is világosan látszik, hogy a bennfoglaltság (containment metaphor, lásd Cathy Emmott, 2004) nem legyőzhető: időből és térből nem lehet kilépni, ahogy benne vagyunk mi is a világban, a bőrünkben, az iskolában, a mikorban és a holban.
Az egyetemi hallgatóknak nyelvi órán a Blake-vers mellé bekerült Ginsberg Napraforgó Szutrája. A feldolgozás menete a következő:
Az Ah! Napraforgót a fenti, gimnáziumi szinten, de természetesen sokkal rövidebb idő alatt átvesszük, majd kérdésekkel bevezetett irodalmi lábjegyzeteket teszünk hozzá.
Van módja a virágnak az átváltozásra, utolérheti-e a napot? Clytie, Ovidius Meta-morphosisában, IV 192 Apollót szerette, de mivel az isten nem viszonozta szerelmét, napraforgóvá sorvadt (Keith, 1966). Olvastak-e már virággá vált szerelmesről másutt?
Pl. Petőfi: János vitéz stb. Mi van nyugaton, ahová a virág vágyik? Damon (1924) válasza, hogy Amerika a szabadság földje, a nyugat szabadsága, a test szabadsága, az ígéret földje, és egyben az út vége is, tehát halálvágy.
Mit jelképez a napraforgó? Bár a napraforgó (a lélek?) a nap felé vágyakozik felszállni, a gyökerei (a test?) a földhöz kötik (Bowra, 1949), és ezt a kettősséget valószínűleg a költő magára is érti, lévén my Sun-flower-nek, napraforgómnak is szólítja a virágot. Milyen érzelmi töltés érezhető a versben, hogyan viszonyul a virághoz a költő? Az Ah! Ó! mit sugall, a vers végéről visszanézve? Sajnálatra méltó a napraforgó, aki halálos ciklikus börtönéből a naphoz vágyódik, s nem veszi észre, hogy a látomás belülről jön, állapítja meg (Adams, 1963). Bloom (1963) odáig megy, hogy
úgy vágyakozni, mint egy virág, az már maga a metamorphosis, átváltozás a vegetatív létezésbe.
Merre ’fordul’ vágyaival az ember? Freud (1905) szerint a szexuális energia két irányba vezeti az embert a szerelem tárgyának megválasztása szempontjából: vagy a szülő bizonyos tulajdonságait keresi, anaclisis, vagy önmagát keresi: nárcizmus, más szóval kifelé (hasonló, anaklitikus) vagy befelé (azonos, narciszisztikus) fordul. A napraforgó ’szerelmének’ tárgya a nap, látszólag nem saját maga, anaklitikus választás.
Az eltérés az égitest és a virág között azonban túl nagy, nincs közöttük családi hasonlóság, és ráadásul párhuzamos szerkezetben megjelenik a versben az ifjú, ki elsorvadt a vágytól, Nárcisz, a virággá vált önmagát szerető ember, mintegy jelezve, hogy a tárgyválasztás mindkét esetben önpusztító: szép, de reménytelen.
Ó! Napraforgó a Tapasztalás dalaiban szerepel, két virágvers között. A hallgatók szívesen nézik meg az eredeti illusztrációt, amihez lejátszom Ginsberg megzenésítését,
amit Orlowskyval együtt énekelnek
(http://virtual.park.uga.edu/~wblake/SONGS/43/43frall.html). Érdekes, hogy az illusztrációban, mint Grant és Johnson kimutatják (1974), a virág nőnemű. Ez vezet át Ginsberghez. Mint ismeretes, Ginsberg Harlemben olvasta Blake versét, és hatalmas benyomást tett rá, misztikus élményét éveken át többször, különbözőképpen elmondta, megfogalmazta. Mintha Blake hangját hallotta volna, mondja (Ginsberg, 1966: 38), és mintha a saját teste hirtelen könnyűvé vált volna a rááradó kozmikus tudattól, „Kind of like the top of my head coming off, letting in the rest of the universe connected to my own brain” (Ginsberg, 1966: 40). (Az az érzés, mintha a fejem teteje felnyílt volna, beengedve a világ egészét, hogy egyesülhessen az agyammal.) Ginsberg, csakúgy mint a napraforgó, az érzelmi vonzás felé mozdul. A vers metaforikus ereje előhívja az érzelmi választ, és az olvasó követi a napraforgó forgásirányát, viszi a sodrás arra, amerre a szép vonz. Ray Gibbs kutatása megerősíti, hogy az ember a kedves felé, a félelmetestől mozdul a metaforáival is, nem csak testével (Gibbs, 2001). Így a vers mozgásirányaival is hat ránk, és mint az alább idézett nagy válasz-vers, Ginsbergre különlegesen hatott.
NAPRAFORGÓ SZUTRA
Föl-alá jártam a pléhkonzerv banánkikötő rakpartjain és a Dél-Csendes-Óceáni mozdonyának roppant árnyékába ültem hogy onnan nézzem a kockaház dombok fölött lenyugvó napot és sírjak.
Jack Kerouac ült mellettem egy kidőlt rozsdás vascöveken, a társam, egyet gondolt a lelkünk, zordan és csüggedten és szomorú-szeműn, a gépfák bütykös acélgyökereivel bekerítve.
Vörös ég tükrözte a folyó vizén az olajfoltokat, nap bukott Frisco végső hegyormaira, sem hal az áradatban, sem remete a dombok közt, csak mi magunk csipás szeműek és másnaposak mint a folyópart vén csavargói, fáradt rókapofával.
Nézd csak a Napraforgót, mondta, egy halott és szürke árny támaszkodott az égnek, embernyi árnyék, ültében aszalódott egy halom ősi fűrészpor tetején elbűvölve rohantam oda – első napraforgóm volt ez, Blake emléke – látomásaim – Harlem
és a keleti folyók poklai, csörömpölő hidak, Joe Zsíros Kenyerei, döglött babakocsik, lekopott futójú fekete autógumik a soha újra nem futózásban elfelejtve, a folyópart költeménye, kotonok és fazekak, és az acél kések egy cseppet sem rozsdamentesek, csak a nyirkos mocsok és a borotvaéles műanyagok vonulnak be a múltba –
és a szürke Napraforgó a lenyugvó nappal szemben siváran recsegve és porosan ingadozott a korommal a köddel és hajdani mozdonyok füstjével a szemében
megtörten lekonyuló vizenyős tövispártája rozzant korona volt, tányérjából a magok kihulltak, a fényes levegő fogait gyorsan hullató szája, szőrös fején a sugarak bélyege akár egy megaszalt drót pókháló, levélkarokat meresztett a szára, fűrészpor gyökerei integettek, fekete kacsairól gipszmorzsa esőzött, döglött légy a fülében,
Szentségtelen rozoga vén vacak voltál, napraforgóm Ó én lelkem, szerettelek téged!
A korom rajtad nem ember korma volt de halál és emberi mozdonyok,
mind e porruha, a vasútbőrnek e homályos fátyla, e füstköd pofa, e fekete nyomorúság szemhéja, ez a kormos kéz vagy fallosz vagy kosznál rosszabb művi duzzanat – az ipari – a modern – az egész civilizáció mely bemocskolja őrült arany koronádat
és ezek a ködös gondolatok a halálról és a szerelem nélkül porosodó szemekről és a végkifejletről és a mélyben sorvadó gyökerekről, a homok és fűrészpor hazai buckáiban, gumi dollárbankók, gépek bőre, a sírva köhögő autók belei és belsőségei, az üresen eldobott pléhkonzervek azzal az ójaj de rozsdás nyelvükkel, mit mondjak még, valami szivarízű farok elfüstölt hamuja, a talicskák vaginái és az autók tejelő melle, a szék híján megviselt valagak meg a dinamók záróizma – mindez
múmia gyökereidbe préselődött – és ott állsz előttem a napnyugta fényében, alakodban dicsőséged telje!
Egy napraforgó tökéletes szépsége! a hibátlanul tökéletes gyönyörű napraforgó létezés!
hogy a belevaló újholdhoz illő édes és természetes szem villamos izgalommal ébredt és kapva kapott a napnyugta árnyú napkelte aranyú havi fuvallaton!
Hány légy zizegett körbe téged korom ártatlanja, míg a vasutak mennyét és virág lelkedet átkoztad?
Szegény halott virág! mikor felejtetted el hogy virág vagy? mikor bámultad meg a bőrödet és mikor döntöttél úgy hogy te egy tehetetlen mocskos vén mozdony vagy? egy mozdony kísértete? a hajdan hatalmas őrült amerikai mozdony hazajáró lelke?
Soha nem voltál mozdony, Napraforgó, napraforgó voltál!
És te Mozdony, mozdony vagy, ezt jegyezd meg magadnak!
Na szóval fölkaptam a csontváznehéz napraforgót és az övembe tűztem mint valami jogart,
és prédikációt tartok a lelkemnek, és Jack lelkének is, és mindenkinek, aki figyel rá,
– Mi nem a mi korom bőrünk vagyunk, mi nem vagyunk rettentő rideg poros kioltott képzeletű mozdonyok, mi mindannyian szépséges arany napraforgók vagyunk belül, áldottak vagyunk mi a mi magvainkban és testi beteljesülésünk aranyszőrű meztelenségében mely őrült fekete estélyi napraforgók alakját ölti napnyugtakor, hogy leselkedve lássuk az őrült mozdonyárny folyópart alkonya Frisco dombos pléhkonzerv estéjén végigült látomását.
Fordította: Orbán Ottó Ez a vers az egyetemi hallgatók számára is sok idegen szót tartalmaz, így mindenképpen érdekes a vers szókincsének áttekintése. Míg a Blake-versben a görög mitológia, a nap járása és a virág élete a szócsoportok középpontja, ami köré rendeződnek a szavak és a stílus, itt mintha rozsdatemetőbe vezetne a költő, ahol az emberi test részei jelennek meg a roncsok jellemzőiként: pl. az autók tejes mellei. A napraforgó leírása is a pusztulás jeleit mutatja, egészen a vers végéig, ahol is a belső szépség, a lélek ereje, testisége dominál. Blake versében a napszín érezhető, a vonzó fény, itt taszít a korom, a széteső világ, egészen addig, míg a költő el nem fordul a világtól, hogy a belső élő lényeget megmutassa. Blake látomása titokzatos, távirati stílusú, Ginsbergből viszont árad a szó, és végül egyértelműen az olvasóhoz fordul, és példabeszéddel magyarázza meg látomását.
A táblára ezúttal felkerül immár a Ginsberg-vers „rajza” is: Amerika vázlatos térképén nyilak jelzik Ginsbergék és Whitman útját, majd a napraforgó megjelenésekor a szaggatott vonalak jelzik a gondolati visszatérést keletre, a Blake-élményhez, majd vissza a mozdony árnyékán túl, a napraforgóhoz.
A költő Kerouackal együtt átszelte Amerikát keletről nyugatra, és most megérkeztek a Csendes-óceán partjára, és leültek a transz-amerikai mozdony árnyékába.
Naplemente van, és Kerouac észreveszi az elgyötört napraforgót: „elbűvölve rohantam oda – első napraforgóm volt ez, Blake emléke – látomásaim – Harlem”. Tehát a költő odafut a napraforgóhoz, és gondolatban visszatér a keleti partra, ahol a Blake indította látomása volt, a jelenből a múltba, és azonnal vissza a jelenbe. Azonosítja a lelkét a napraforgóval, és elhatárolódik Whitman Téli mozdonyától, mely diadalmasan száguldott napnyugatnak, hirdetve az úttörő eszményt és haladást.
Te a modern élet példája – jelképe a mozgásnak s erőnek – Szárazföld ütere,
Téged dalol ez egyszer a múzsám,
Fordította: Kosztolányi Dezső Leírás következik a napraforgóról, melyet látszólag tönkretett az idő, és a roncsteleppé vált amerikai álomról, melyben az ipari tárgyak hiába próbálnak emberi formát ölteni. És következik a kinyilatkoztatás: a mozdony-hasonlat csak a külső, csak a korom bőr, ami nem mi vagyunk, mert mi – belül – szépséges arany napraforgók vagyunk. Bentről ki megfogalmazható úgy is, hogy el tőlünk, és akkor visszagondolva Gibbs pszichológiai kísérleteire, láthatjuk, hogy az a taszító irány, amennyiben a cél mi magunk vagyunk, tehát magunktól távolodunk, ha követjük. Kintről be azonban hasonlít a felé, felénk, és mivel a cél mi magunk vagyunk, a magunkhoz közelítő
irányra, ami számunkra vonzó. Blake napraforgója csak forgolódik, de képtelen kilépni az önmaga körüli forgásból, utolérni a vágy tárgyát, a napot, ahogy Clytie is viszonzatlanul szeretett, és heliotróppá, napraforgóvá változtatta az isten:
átváltozásával kizárva az anaklitikus lehetőséget. A biológiai ciklikusság, melyet a napraforgó csapdának érez, még mindig élőbb és emberszerűbb, állapítja meg Ginsberg szutrája, mint az ipari haladás lineáris térbeli és időbeli mozgása. Nem igazi anaklízis, amit az Amerikán át vágtató mozdony és az ember alkotta tárgyak jelentenek:
élettelenek, nem lehetnek a ’szerelem’ tárgya. Az ipari haladás mint kifelé vágyódás, még a narciszisztikus önmagát csodáló befelé vágyakozásnál is életidegenebb. A nyugatra zarándokló beat nemzedék képviselőjeként nyilatkozó Ginsberg szerint elfordul a belső lényegtől az, aki nem megélni, hanem átformálni kívánja életét, aki nem fogadja el puszta létezése tökéletességét. Ginsberg kijelenti, hogy az ember lelke és teste természeti, nem ipari jellegű, ipari tökéletesedésre vágyódni tévút. Blake-nél a napot követni vágyás őrli mind a testet, mind a lelket, de nincs más út: vágyakozunk az elérhetetlenre. A látomás, a napraforgó metaforája, az emberi vágyak irányait jelzik:
amerre fordulunk, az vonz. A fent vázolt beszélgetés a diákokkal, szemben Bayard jóslatával, mindig visszatér a szöveghez, a szöveg magyarázatához nem elég egy fantomszöveg, kell az idézés, és így ha nem is az egész szöveg, de sok része és az elemzés sok gondolata, remélhetően, bekerül a belső könyvbe.
Végül egyetemi hallgatókkal stilisztika órán a következőket tettük hozzá a fentiekhez. Az első olvasás során kialakult, kritika előtti benyomások megbeszélése után nagy vonalakban átvettük a gimnáziumi és az egyetemi nyelvi óra legfontosabb szövegolvasási elemeit. Ezután megismerkedünk az olvasó gondolatmenetének néhány szövegmegértést segítő stilisztikai fogalmával, és ezeknek segítségével, mintegy sűrű fésűvel, többszörösen átmegyünk a szövegeken, hogy kiemelkedő formai tulajdonságaikat, amelyekre az értelmezés/ek építhetők, megállapíthassuk. A következőkben felsorolom azokat a stilisztikai fogalmakat, amelyek tapasztalatunk szerint, a legjobban rá tudnak világítani a versek megértésének mechanizmusára.
Foregrounding
Garvin (1964), a Prágai Iskola (1930) aktualizációjának angol fordítása. Mukarovszki (1932) az orosz formalizmus hatására a költői deautomatizáció eszközeként a háttérből kiemelkedő meglepő, elgondolkodtató elemek jelölésére alkalmazta a foregrounding szót. Kathy Wales (2001) stilisztika szótárában pontos meghatározást lehet találni, itt viszont kérdésekbe rejtve jelenik meg a fogalom. Mely formai, nyelvi, tartalmi elemek ütnek el a külső és belső elvárásoktól, ezáltal a figyelmet magukra irányítva? Ezek a jelzett helyek milyen értelmezést sugallnak?
Blake archaizáló kifejezéseket használ: Ah! Sun-flower, seaking, countest, melyek együtt a mitológiai utalásokkal régies-misztikus, elrévedő hangulatot adnak. Ginsberg, megőrizve az eposzok zengzetességét, szalonképtelen, a szaporodáshoz elengedhetetlen testrészeket, valamint ipari hulladékokat sorol fel. A vers hangulata polgárpukkasztó, magabiztos, lelkes. Blake végig alárendelő mellékmondatokkal írja le a napraforgót, nem adva lehetőséget arra, hogy a virág főmondat állítmányával cselekedjen. A napraforgó ezáltal csapdahelyzetbe kerül. A Ginsberg-vers utolsó szava, látomás, igen hangsúlyos, mert előtte Blake említésekor szól már látomásokról, tehát itt