A busójárás alakoskodói

A mohácsi sokácok farsangi szokásainak alakjait az egykor egész Baranyában jellemző szereplőkhöz hasonlóan 3 csoportba sorolhatjuk: szép busók, ijesztő busók és más maskarások. Negyedik csoportként a Mohácson (bár a 20. században máshol is) megjelenő jánkele alakját kell említenünk. Az elmúlt, közel száz évben történt változások azonban mind formai, mind jelentéstartalmi különbségeket eredményeztek.

Az alakok tipológiája a formai jegyek alapján azonban ma is alkalmas a beazonosításra. Mindez, mint látni fogjuk, sok esetben nem választható el a busójárás tárgyi elemeitől.

6.2.1. A busó alakja 6.2.1.1 Az ijesztő busó

Baranyában, így Mohácson is a busójárás meghatározó alakja a busó, korábbi horvát neve strašne buše (ijesztő, förtelmes, csúnya busó). Ijesztő busóknak az idősebb férfiak vagy legények öltöznek, és általában a szép busókkal vonulnak. A sokácok gyakran ejtik buse-nak vagy busu-nak. Korábban ez a név Mohácson is vonatkozott minden más álarcosra is, de napjainkra már csak a famaszkos ijesztő alakot jelenti. A busó társaival együtt házról házra járt, vonult, zajongott, szemtelenkedett és

tréfálkozott, nem ritkán kárt is okozott. Viselkedése napjainkban is hasonló. Jelmeze nem vagy alig változott a hasonló baranyaihoz képest.

A busók külseje jól meghatározható elemekből áll. Ezek között a maszk jelentősége a legkiemelkedőbb, amely a közösségi játék megvalósulásának eszköze, de önmagában mégsem, csakis a busó egész testét elfedő viselettel, a kellékeivel és a viselkedésével együtt értelmezhető.

A busók viseletének további elemeire egy fontos megjegyzéssel térek ki. Az öltözet egykor a busók saját tulajdona volt, hiszen annak elemei a hétköznapokban voltak használatosak (lábbeli, bunda). A 20. század azonban olyan (korábban ismertetett) változásokat hozott, amelyek következtében néhány elem önálló, ünnepi életet kezdett élni, azaz kizárólag az ünnep kedvéért készült. Ilyenek voltak már a 20. század elején készült viseletek egyes darabjai is. Az 1960-es évektől a város busófelszereléseket gyártatott, hogy minél több busó legyen látható a felvonulásokon. Ezek a tárgyak természetesen már nem a hétköznapi használatból kerültek ki. A század vége felé újabb felszerelésekkel bővült a város raktára, így mára a város tulajdonából kikölcsönözhető viseletek száma kb. 260 bunda és 220 maszk,¹⁵⁷ valamint egyéb eszközök. Könnyen kiszámítható tehát, hogy napjainkban a közel 750 ijesztő busó közül több mint ötszázan saját költségükön¹⁵⁸ szerezték be viseletük kellékeit. Ezek a tárgyak egyértelműen csakis az ünnep reprezentációs tárgyai, a hétköznapokban nem használják őket.

A busó alakja és cselekedetei szimbolikus jelentéseket hordoznak. A maszkkal, a bundával, a gatya szalmával történő kitömésével, a hangos zajkeltéssel a busó alakja hatalmasabb, megjelenése hatásosabb az alakoskodó személynél. Az emberre és állatra egyaránt utaló alak viseletének elemei egyben a farsangi groteszk ábrázolás eszközei is.

A mohácsi sokácok „álarcnak”, „lárfának” és „kápának” is nevezett maszkja a busó viseletének legfontosabb kelléke. Szervesen hozzá tartozik öltözete is, melynek részei: bundájával kifordított birkabőr, derékban kötéllel vagy lánccal átkötve, alatta lehetőleg fehér sokácing, fehér vászongatya (esetleg szalmával vagy újságpapírral kitömve és átkötve), bocskor és sokác harisnya, esetleg csizma.

157 Az bunda és a maszk közötti eltérő számadat azt a tendenciát is mutatja, hogy a busók között többen vannak, akiknek inkább bundára van szükségük, mint maszkra. A maszk kiválasztása személyesebb, amiben döntő az ízlés, az elvárások megfogalmazása, a faragó vagy a stílus kiválasztása stb. Ezért szívesebben költenek rá, mint bármely más kellékre. Önállóan vásárolják vagy faragtatják meg maguknak, de a legjobban azt becsülik, amit saját maguk faragnak.

158 Ez a költség jelenleg két-háromszázezer forint.

Ez máig érvényes kép, csupán néhány pontosítást igényel. Mint ahogy az előbbiekben utaltam rá, a bunda nem „kifordított”, hanem szőrével kívülről összevarrt kabát. Ez azért is természetes, mert nincsenek már használatban kifordítható bundák.

Kivételt képez 1-2 busó, aki megörökölt és kifordított bundában vonul.

Saját fotó: 2009. 2006.

A bunda a test hangsúlyos reprezentálására alkalmas viselet. Vastagsága a valóságosnál erőteljesebb termetűnek láttatja a viselőjét. Újabban a hosszú szőrű, hullámos rackabunda a „divatos”.

Derékban sodrott kötél vagy szíj fogja össze a felső részt, melyen egyúttal (általában) egy-két darab kolomp lóg, amely a busó minden lépését zajjal kíséri. A lábszárra a régi időkben ködmönujjat húztak, majd a sokác női népviselet úgynevezett

„bütykösharisnyája” terjedt el a használatban, amelyet sokác specialisták készítenek ma is. Az 1900-as évektől a már kiselejtezett házivászonból készült gatya használata terjedt el. Ma már gyönyörűen hímzett, csipkézett ünnepi viseletből származó gatyákat is hordanak vagy varratnak.

Saját fotó: 2006.

A busók bocskora az utolsó magyarországi bocskorkészítő műhelyben készül Mohácson. A mesterséget a Népművészet Mestere díjjal kitüntetett néhai Farkas György unokája folytatja, de az utóbbi években megjelentek a Balkán országaiból hozott bocskorok is. A busó gatyája és a bunda alatti ingje gyakran családi örökség, szerzett

„régiség”, vagy sokác vászonból, esetleg más fehér vászonból (sokszor busók által) varrt és díszített.

A busók nem engedik, hogy bárki a maszkhoz érjen vagy felemelje azt, és így felismerhetővé tegye viselőjét. Idősebb busók elmesélték, hogy ezt az 1960-70-es években például úgy akadályozták meg, hogy elöl-hátul dróttal a gatyához kötve biztosították be a maszkot, hogy az ne legyen megemelhető.

Ha a busó felöltözik, azáltal válik teljessé a megszemélyesítés, hogy felteszi a maszkot. Így válik lehetővé, hogy kiemelkedjék, eltérjen a hétköznapitól. Ha leveszi, elveszíti ezt a státusát. Nem véletlen, hogy a busók sem tekintik maguk közé tartozónak azt, aki nyilvános térben leveti a maszkot és megmutatja magát. Aki így tesz, az abban a pillanatban kilép a „busó” állapotból, nem tartozik a busók közé.

A busó kezében gyakran botot vagy más, akár hangkeltő eszközt, derekán pedig zajkeltő eszközt hord. Oldalán gyakran tarisznya lóg, benne bor, pálinka és más kínálgatásra alkalmas finomság: pattogatott kukorica, fánk, cukorka.

„Nekem bocskorom volt. Bütykös harisnyám. Olyan rossz volt benne menni, alig vártuk, hogy kicsit elbújjunk. Az én subám öregapámé volt. Ebben jártak. Kívül voltak díszek, bőrbü, rávarrva dísznek. Busunak ki kellett fordítani. Ha új vót, akkó azt csak ünnepkor (karácsony, újév) húzták fel, és ami hétköznaplós vót, az kopott vót, meg szakadt, rongyos, fölütek a szánkóra, olyan hideg vót, 20-25 fokos hideg. Meg kellett járatni a lovakat. Kimenni a szőlőbe borér, akkó 2-3 hétig nem kellett menni. Abban mentek a mezőre, szénáért. A mohácsi sokác bortermelő, borivó volt. (…) Meghemperegtek a busók a hóban, rájuk fagyott a hó, csak úgy csattogott a suba. Nem számított semmi, ott volt a pálinka, a bor, há … szép volt.” (Kalenics János, 85 éves, 2010)

Megfigyeléseim során azt tapasztaltam, hogy a bunda alatti sokác ing és gatya viselése – annak ellenére, hogy nem látszik – egyre inkább igénye a busóknak. Mint már említettem, igyekeznek beszerezni sokácoktól, vásárban, vagy megcsináltatják újonnan, de arra is van példa, hogy ők maguk varrják és hímezik meg.

„Sokac szőttes gatyát kitömtük szénával, szalmával, hogy alig lehetett menni, a külső felit tömtük ki, belül nem. A gatyát marhakötéllel meg volt kötve szorosan a derekunk, „vaskolomp”, kézbe a kereplő, ez a buzogány nagy munka volt. Buzogányt darabokból kellett összerakni, nagy tömege volt. Aki meg akarta támadni a busót, fejbe verte. Sokac tarisznyába itóka, fehér bor, piros bor, pálinka, egymást kínálgattuk.”

(Kalenics János, 85 éves, 2010)

A lábbeli régebben szíjas-nyeles bocskor volt, amelyet a 20. században másféle lábbelik váltottak fel: hétköznapi bakancs, csizma, gumicsizma. Bubreg István (2009, 74 éves), azt mesélte, hogy a világháború után a nagy szegénységben mindenki azt húzott, amije volt, nem számított. Most már ezt is az igényesség jeleként értelmezik, hogy „magára valamit is adó busó bocskorban jár.”

2002-ben több busó csoport is alakult, akik körében már spontán módon alakult az igény, hogy egyre autentikusabb módon képviseljék magukat. Megkezdték a régi tárgyak, képek, emlékek felkutatását, és az évenként megrendezett maszkkiállítás is egyre inkább inspirálta az igényes megjelenést.

2003-ban a Sokac Olvasókör kezdeményezésére civil szervezet formájában megalakult a Busók Baráti Köre, valamint a Búso Club. 2005-ben a Busó Club és a

város között együttműködés alakult ki, és így lehetőség nyílott arra, hogy a csoport vezetőjének, Kulutácz Mátyásnak a Busóházában kb. 40 busónak felöltöztetett bábu várja egész évben az odalátogatókat. Ezek a bábuk tulajdonképpen a csoport busóinak a ruháit viselik, várva a következő farsangot, amikor szertartásos formában „keltik életre”

a bábukat. Szombaton, amikor a csoport először vonul fel, dobpergés és kurjongatás, kerepelés és kolompolás közepette, mindenki a saját bábujához lép, és beöltözik.

Kulutácz Mátyás Busóháza (Saját fotó: 2005.04.28.)

Az állatmaszkot viselő alakok testét gyakran a busóéhoz hasonló viselet takarja. A tehénmaszkos alak a mohácsi szokásban a farsangi rítusokhoz kötődik. A tehénnel húzott ekével az udvar jelképes felszántása az utóbbi években a busók hétfői házalásakor újra megjelent. Mellette megfigyelhető a Dunai átkelés csoportjában egy farkasszerű alak, aki szintén busóöltözetet hord.

Néprajzi Múzeum: tehén maszk. Leltári szám NM 57.61.1, valamint saját fotók: 2008. 2007.

6.2.1.2 A szép busó

Baranyában szép busónak (lipe buše) lányok, legények, fiatal nők és fiatal férfiak öltöztek, akikhez olykor titokban egy-egy öreg is csatlakozott. Mohácson ma is ez jellemzi az alakot. Szép busóval a farsang hat napjában találkozhatunk. Önállóan ritkán vonulnak, általában a busókat kísérik. Nem jelmezt, hanem ünnepi viseletet hordanak,

arcukat sminkelik (pirosítják, rúzsozzák), legyakrabban fátyollal eltakarják, vagy farsangi szemüveget viselnek. Viseletük darabjai: az ünnepi ing, selyem vagy bársony szoknya (alsószoknyával), mellény, téli kendő, bütykösharisnya, cipó vagy csizma.

Viseletük farsangi jellegét, és egyben a játék lehetőségét az adja, hogy fátyollal eltakarják az arcukat, anonimmá válhatnak, és így lehetővé válik a nemek cseréje is.

Az ünnepi népviseletbe öltözött szép busók csoportos menetben, egymásba, férfialakba vagy busóba karolva járnak. Néhány szép busó házaláskor is elkíséri a busókat. A 2011-es házalás alkalmával az egyik csoportban a zenekar lány tagjai is szép busónak öltözve zenéltek. Más zenekarok farsangi muzsikálásakor is előfordul a szép busó viselet a zenekar (férfi) tagjain.

A 20. század elején a Gyöngyösbokréta mozgalom is ezt az ünnepi viseletet jelenítette meg. Az 1930-40-es évek híradásaiban látható felvonulók gyakran nem is fátyolozták el arcukat, hiszen az esemény sokkal inkább a sokác zene, tánc és viselet parádéja, mint farsangi menet volt. A sokácok magánszférában zajló farsangján valószínűleg hangsúlyosabb volt az alakoskodás. Ezt több adatközlőm is megerősítette, akik az 1940-50-es években vettek részt a sokácok közösségeiben zajló mulatságokon.

Ekkor az alakoskodásnak különböző formáiról számolnak be, melyek között megtalálható a szép és csúnya busó, és a rongyokba öltözött vászonálarcos vagy kormozott alak is.

Az 1960-as években „kivetkőztek” a mohácsi sokácok is, így viseletük is eltűnt a hétköznapokból. Ünnepi viseletük így már kevésbé az ünnepi alkalmat, sokkal inkább a származás reprezentálását jelenti, és vált „jelmezzé” a nem sokác alakoskodók számára.

Tapasztalatom szerint a sokác ünnepi viseletben megjelenő sokácokra jellemzőbb, hogy lefátyolozzák magukat, míg a „nem sokácok” nem feltétlenül takarják el az arcukat.

Számukra maga az „idegen” népviselet valósítja meg az alakoskodás lehetőségét.

Mivel a sokácok sokáig ellenálltak a város szervezett felvonulásain való részvételnek, érthető volt, hogy a sokác viseletek kikoptak a farsangi látványosságból is.

A városnak nem lévén sokác viselete, a felvonulásokon sokáig zömében csak busóruhákban és más alkalmi jelmezekben, valamint jankeleként vonultak a „nem sokác” alakoskodók. Napjainkban, az előző fejezetekben leírt folyamat következtében újra egyre több a lefátyolozott, vagy egyszerűen csak viseletben felvonuló szép busó, akiknek mohácsi elnevezése jellemzően sokaclány, de ahogy a látvány eltűntével elhomályosodott az elnevezés, most, újbóli megjelenésével a név is terjedőben van.

Szép busó (Archív fotó Lovák istván magángyűjteményéből) Sokác lányok (Saját fotó, 2010)

Ahogy korábban, ma is megtaláljuk a férfiruhába öltözött nők és a női ruhába öltözött férfiak szép busó alakját is. Ők a II. világháború előtt még a lakodalmas népet alakították. Az 1960-70-es években bukkannak fel újra, amikor a sokácok kezdetben a város által szervezett busójárástól távol maradva, a sokác városrészben farsangolva alakítanak lakodalmas menetet. Többek között Lovák István adatközlőm által elmesélt kecskék vontatta kocsin húzták a násznépet, ahol a menyasszonyt férfi, a vőlegényt nő alakította, a vőfély feldíszített botjával vezette a násznépet, s közben meglátogatták a nyitott házakat. Évtizedekkel később, 2009-ben a Botos csoport szombati jeleneteként tűnik ez fel újra a busójárás eseményei között. A lakodalmas menetet feldíszített lovaskocsi vezeti. A vonulásokon részt vevő sokaclányok általában csoportosan összekapaszkodva vonulnak. 2012-ben a hétfői házalás lakodalmas csacsifogatán ülő pár és kísérői jelenítik meg ezt a farsangi játékot és a ruhacserét.

6.2.2. A jankele

A mohácsi maskarák közül érdemes kiemelni a jankele alakját: elhasználódott, rongyos, rojtos ruhában jelenik meg, fején rongy vagy harisnya-álarc a szemnek, orrnak és szájnak kivágott nyílással, hátán vagy kezében zsák. Zsákjával verekszik, bepiszkolja, korommal keni be a közönséget, bosszantó a viselkedése, ezért általában félnek tőle, elkerülik. A busókat azonban csak ritkán bosszantják a jankelék, inkább kísérik, vagy elkerülik őket. Az alak szerepére egy idős busó így emlékszik vissza: „A busó felveszi az álarcát, csak egy bizonyos szögbe lát, tehát a saját lába elé. Ez elég veszélyes. Ezért voltak a jánkelék, zsákos emberek, minden csoportnak egy két embere,

aki a rongy alól jól látott. Biztonságérzet volt. Egyik a másikra vigyázzon.” (Bubreg istván, 2009)

Mata, az egykori jánkelevezér (Archív felvétel: letöltve 2011.12.10.)

A jánkelék napjainkban általában gyerekek (Saját fotó: 2008)