• Nem Talált Eredményt

A mohácsi busójárás története

In document „Ehhez mérem az egész évet” (Pldal 115-149)

5. A busójárás magyarországi története

5.2. A mohácsi busójárás története

A Mohácsra betelepülő sokácok farsangvégi szokásának kevés és bizonytalan nyoma maradt meg, ami segíthetne valós képet alkotni a letelepedést megelőző formájáról. A Balkánon, a Mediterráneumban, és egészen az Alpokig élő maszkos hagyományok kutatásaira azonban támaszkodhatunk, persze anélkül, hogy túlságosan visszamennénk az időben, és dokumentumokkal nehezen alátámasztható következtetéseket vonnánk le.

A mohácsi busójárást a róla szóló korábbi tanulmányok vagy farsangi népszokásaként, vagy a város „színpadán” megjelenő idegenforgalmi látványossággá változott karneváli formaként írják le. Véleményem szerint történetében a karneváli jelleg nem választható el a farsangi maszkos alakoskodástól, de annak sokác közösségi formája fokozatosan összekapcsolódott az idegenforgalom számára is megszervezett, ugyanakkor az egész város lakosságát érintő formákkal, ezért mára mindkettő jellemzi.

Negyven évvel a horvátok utolsó hullámban érkező csoportjainak letelepedése után, amikorra már kialakult a mohácsi sokácok városrésze, az 1783. évi május 2-4-i mohácsi Canonica Visitatio (Egyházlátogatási jegyzőkönyv) feljegyzései között119 mint

„elítélendő, vad orgiát“ említik meg a farsangi átöltözést, de nem tesznek említést a maszkviselésről és más jellemzőkről. Az egyházi körök a megszüntetését szorgalmazták, sőt kérték Mohács város tanácsát, hogy vessen véget ennek a

„botrányos“ népi szokásnak. Mivel nincs nyoma annak, hogy milyen intézkedések születtek, csak azt állapíthatjuk meg, hogy ha volt is ilyen szándék, illetve annak következménye, az hosszú távon mégsem volt eredményes, hiszen a következő említések hasonlóan elítélőek.

A vármegyei és községi rendőrségek történetében (ERNYES, 2004) a romló közbiztonsággal kapcsolatos írások között találni a mohácsi főszolgabíró jelentését (Megyefőnöki jkv. 1851/ 451. sz.), mely szerint az 1851. március 3-ra eső busójárás különös eseményeket hozott, amit a mohácsi sokácok a III. hadtestparancsnokság tilalma ellenére tartottak meg. „A csendőrség, sikertelen tömegoszlató kísérletét követően, fegyvert használtak, melynek következtében 1 ember meghalt, 1 pedig súlyosan megsebesült. A rend azonban nem állt helyre, ezért Pécsről katonaságot vezényeltek ki. A 4-én megérkező katonák láttán, a mulatozók csendesen szétoszlottak.

Három hangadót testi fenyítésre ítéltek, de a végrehajtást a főbíró felfüggesztette. A

119 Ugyanitt találunk utalást a ruhacsere szokására is.

megyefőnök azonban részletes vizsgálatot rendelt el. Ezt Balogh Károly főszolgabíró még megpróbálta úgy intézni, hogy különösebb következménye ne legyen a helybelikre nézve. A már felelősségre vontakat még egyszer nem hallgatta ki, 3 főt pedig nem talált meg, mert a szigetre menekültek. Ezt követően a soproni kerület katonai parancsnoka a főbíró ellen is vizsgálatot rendelt el, amiért önhatalmúlag intézkedett. Balogh hirtelen sikereket ért el, mindenkivel szemben lefolytatta a vizsgálatot. Március 30-án viszont már kérte a letartóztatottak szabadon bocsátását, mivel munkájukra szükség van, a sürgős mezei tennivalók kapcsán.“ (ERNYES, 2004: 104) Ennyi a leírás, melyből az ünnep többnapos létezésére és a helybéli (pandúrokra épülő) rendvédelem viszonylagos toleranciájára következtethetünk. Az idegen csendőrség és a helyben választott pandúrok, valamint a főszolgabírók között is kiélezett volt a helyzet ebben az időszakban, aminek a fenti leírás is egyik példája. A főszolgabírók jelentéseikben hangot adtak véleményüknek, miszerint például: nincs bizalom a testület és a lakosság között, a (csendőr) állomány teljességgel idegen, „nem tudnak horvátul, (...) nem ismerik az ellenőrzésük alá rendelt területet, az ott élők szokásait. Ez miatt gyakoriak a félreértések“. (ERNYES, 2004: 102) Javaslataik között szerepel többek között, hogy:

„olyan csendőrök legyenek, akik ismerik környezetüket, az ott élők nyelvét, szokásait“, ne háborgassák a lakosságot otthonaikban. (SZITA, 1980: 407-408, idézi ERNYES, 2004: 103)

1852-ben Höbling Miksa pécsi orvos jegyzi le, hogy: „(…) miben a rácz igen is ki szokott csapongani, rut ijesztő faálarczokat kötvén föl képére…”. (MÁNDOKI, 1963:

13) Mándoki László a korabeli demográfiai adatok tükrében úgy véli, hogy a „rácz”

ebben az esetben a horvát ajkú lakosságot jelzi.

Az 1867-es kiegyezés utáni Magyarországon a nemzetiségi nyelvhasználat számára látszólagos szabadság nyílt, mivel a kezdeti, liberális szellemű törvények újabb törvényeket hoztak, ám ezek magukban hordozták a későbbi asszimiláció lehetőségeit.

1868-ban Tauszik Sándor a Fővárosi Lapokban (1868. évf. 183) vad mulatságként írja le a busójárást, ami a hatóságok „kegyes intése” és az egyházi és iskolai tanítások ellenére sem csitult. Ezért a Bach-korszakban „zsandár120 szuronnyal” akarták szétkergetni a busókat, aminek következménye véres verekedés lett, s „néhány legény

120 A katonákkal együtt jelent meg már 1849-ben a csendőrség. Zsandárnak őket hívták a francia gendarme szó alapján. Feladatuk a falvak és a jelentősebb városokon kívüli területek rendjének felügyelete. A neoabszolutizmus idején Magyarországon működő osztrák rendvédelmi szervek nem váltak népszerűvé, sőt egy gyűlölt rendszer negatív jelzőkkel illetett testületei voltak, melyek az elnyomó rendszert képviselték, ráadásul a vagyon- és személybiztonság tekintetében eredménytelenek voltak.

életével fizette meg az alakoskodáshoz való ragaszkodását”. Leírása arról is tudósít, hogy a műveltség javulásával arányosan fogynak a durvaságok, a triviális ötletek, higgadtabb a játék, de közben megjegyzi, „veszített élénkségéből”. (ERNYEI, 1907:

140) A helyi szokásokkal kapcsolatos negatív csendőri megítélés továbbra is megmarad, és általánosnak nevezhető a lakosság részéről megmutatkozó ellenszenv is az idegen rendvédelmi szervekkel szemben. Egyes vélekedések szerint121 a busók által hordozott (és mindmáig megjelenő) busóbaba, vagy ún. „Fa Matyi” (drveni Matija) is a Habsburg-udvar 1850-es évekbeli közigazgatási tisztviselőit, az ún. Bach-huszárokat igyekezett kigúnyolni, amit általában nagyobb méretű és mozgatható fallosszal láttak el.

Fa Matyi a mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeum gyűjteményéből (Saját fotó, 2009.10.08.)

Az 1880-as évektől az asszimiláció felgyorsult és egyre nyíltabb lett, melynek Mohács horvát ajkú lakossága is áldozatává vált. A magyarosításnak a gyermekmenhelyek és az iskolák voltak a legfőbb színterei, de a hit- és egyleti életet is érintette. Szinte párhuzamosan a folyamattal egyfajta ellenállás is kibontakozott a nyelvi asszimilációval szemben, de szigetszerűen és eredménytelenül. Az asszimiláció egyrészt előnnyel járt az új nemzedék számára, másrészt az anyanyelv elvesztését okozta. (FERKOV, 2007: 104)

A helyi sajtó, a Mohács és Vidéke című lap megjelenése 1882-re tehető. A tudósítók kezdetben különösen két dolgot emeltek ki a szokással kapcsolatban: az egyik a busók félelmetessége, a másik pedig a verekedések, a garázdálkodások. Az utóbbi

121 Ferkov Jakab említi 2011. március 3-án a Pécsett rendezett Népek, maszkok, Európa című konferencián.

kihágások előfordultak hétköznapokon is, ám a farsangi tudósításokban kihangsúlyozva azt sugallják, mintha csak a farsanghoz és csak a sokácokhoz kötődnének. 1883-ban így jellemzik a szokást: „Ezen emberi méltóságot és szemérmet sértő farsangi bohóckodás”

vagy „állati ordítások, emberi méltóságot és szemérmet sértő, durva természet, rontott erkölcs”. A busókat nehezen zabolázhatónak tartották, akikről az a hír járta, hogy az 1850-es években még a katonaságot is megsebesítették. Ezek szerint a konfliktusok valóban korábban is léteztek. Az újság tudósítása arról számol be, hogy tartva a felbosszantott busóktól, inkább távolról nézték az eseményeket, minthogy beavatkoztak volna. „A rendfenntartásra kiküldött személyzet csak ritkán mer mutatkozni, meginteni (…) pláne nem merészkedik, mert akkor mind összeröffen s habár egyik-másik ellenszenvvel viseltetik is az illető iránt, a veszélyben nem hagyja s vérét is ontani kész busó-társa szabadságáért.” (MV. 1883)

1888-ban: „közszemérmet és közerkölcsöt sértő viselkedés”, 1894-ben: „garázda busók”. Tarnai 1896-ban így írja le az általa már „busójárásnak“ nevezett szokást:

„Mohács a mondott három napon át fenekestül fel van fordulva. Minden utcában hangzik a busó kolompja, tülkölése, ordítása, (...) Nincs a napnak, vagy éjtszakának az az órája, melyben busót látni, vagy hallani ne lehetne. (...) Száz és száz busó itt összegyűl különösen a délutáni órákban. Minden utca csak úgy ömleszti a busót a mondott térségre. Van aztán itt tülkölés, tánc (kolo) dudaszó mellett. Otrombábbnál otrombább tréfa, duhajkodás, suhanckodás, ordítás, gyermeklárma, asszonysivalkodás.

Bizony nem valami esztétikailag szép ez a farsangolás. Maga a busó nagyon visszataszító külsejű. (...) Három nap és három éjjelen tart ez a durva mulatság, melyet bízvást orgiának is lehetne nevezni. a hatóságok, az iskola és pap hasztalan akarják elszoktatni a sokác népet ettől a vad szokástól. Ma éppen úgy folyik ez a farsangi cécó, mint talán száz évekkel ezelőtt, a legdurvább középkorban. Csaknem biztosan állíthatni ugyanis, hogy ez a szokás igen régi, a középkori íz nagyon is kiérzik belőle.“

(TARNAI, 1896: o.n)

Az 1890-es évek második felétől – nem tudni pontosan, hogy megfélemlített, vagy kedveszegett lett-e a sokácság, illetve, hogy titokban őrizte-e, és milyen formában a szokást – mindenesetre a korabeli sajtó szerint kezdett feledésbe merülni a szokás és a város lakosságát ez megnyugtatta. Mindez teljes összhangban volt azzal a jelenséggel, hogy az 1870-es évektől az első világháborúig Európa-szerte találtak ki nyilvános ceremóniákat, „felülről jött” hagyományokat, amelyek a társadalmi és politikai feszültségeket voltak hivatottak levezetni.

Nem tudni, pontosan milyen szerepe lehetett a későbbi korok történéseire, de Solymossy Sándor szegedi néprajztudós nyaranta a szigeti Püspök-pusztára járt, ahol nagybátyja a püspök jószágigazgatója volt. Solymossy az 1890-es években A püspök-szigeten címmel írt elbeszélést, mely a Fővárosi Lapok 28. számában jelent meg (1891, 241:1783-1785), és amelyben a törökök által épített vár is szerepel, ahonnan őket álarcban űzték el. A törökűző mondát talán a szigeti sokácoktól hallhatta, ami azután megihlette történetét. Az általa megírt történet persze nem az adat hitelességét bizonyítja, sokkal inkább a szerző írói tehetségét, képzelőerejét. Mindenesetre a törökök álarcban történő kiűzéséről szóló monda a későbbi évtizedekben is föl-fölbukkan, és valamilyen éppen aktuális formában épül be a busójárás történetébe.

Egy másik hír 1896-ból (MV. 1896) arról számol be, hogy a mohácsi iparosok olvasóköre „eredeti ötletek alapján” farsangi mulatságot rendezett, ahol gyászszertartás keretében a Karnevál hercegét temették el. A temetési menetet 24 álarcos kísérte:

agglegény, aggszűz, pólyás baba, cigány, egy pap olvasta fel a búcsúztatót, a bohóc siránkozott stb. A koporsón a karneváli herceg (talán velencei) „jelvényeivel”: paprika, vöröshagyma koszorú, vívó eszköz, kártya, legyező. További források nem állnak rendelkezésre, hogy ebben a formában ismétlődött-e a farsang.A koporsó később (1960 után) megjelenik a busójáráson, ahogy azt Ferkov Jakab leírja, azonban nem biztos, hogy a fenti eset hatására. (FERKOV, 2002: 193) Füredi Zoltán szerint Pávkovics Mata személyéhez köthető az 1960-as években kieszelt koporsós farsangtemetés ötlete, ami nyilvánvalóan átvételről, hiszen Mohácson ez korábbról nem ismeretes. (FÜREDI, 2004: 330-331) A fent említett 1896-os hír ellentmond ennek az állításnak, ami nem bizonyítja, de nem is zárja ki annak lehetőségét, hogy a Karnevál hercegének elégetése a horvát ajkú lakosság betelepülésével van összefüggésben, hiszen a szerte a Balkánon ismertek hasonló példák.122

A kiegyezés nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az Osztrák–Magyar Monarchiában a horvátok és más nemzetiségek függetlenségi törekvései komoly konfliktusforrást jelentettek (ROMSICS 2002: 84–88) a belpolitikai helyzetre nézve. A politikai életet megosztó egyik frontvonal a horvát-magyar viszony volt. Az időszak nem kedvez a különböző nemzetiségű lakosság együttélésének sem. Miközben a napi emberi kapcsolatok konfliktusmentesek voltak, a politikától áthatott helyi hatalmi

122 Az ítélkezés motívumáról, a Karnevalnak nevezett bábu kivégzéséről, ami széles körbenvolt ismert a Balkánon, a 81-83. oldalon teszek említést.

viszonyok mégis feszültségeket gerjesztettek, és a korabeli források több baranyai és szlavóniai településen konfliktusról tudósítanak. Mohácson a busójárás felszámolására tett hatósági kísérletek végigkísérik a század fordulóját: „Az ilyen és hasonló rémes jeleneteknek már sok gyermek és gyönge idegzetű nő esett áldozatul s ideje volna valóban az ilyen embertelenséggel járó mulatságokat betiltani, vagy legalább megszorítani s a kihágást elkövetőt példásan megbüntetni … De nemcsak a törvény szigora alkalmazása szükséges e nálunk divatossá lett álarc alá bujt gonoszok megbüntetésére, de társadalmi úton is oda kell hatni, hogy e szégyenítő, sok veszélyt okozó farsangi mulatság az újabb, nemzedék által megutaltassák, sőt még emléke is kitöröltessék.” (MV. 1890)

Az 1900-as években már kétségtelen „erkölcsi sikerként” ítélik meg a rendezettebb polgári bálozás szokását, miközben a járási szolgabíró rendeletet intéz a csendőrökhöz, melyben többek között az „ún. busótér” és minden utca, kocsma, táncház éber és fokozott ellenőrzése szerepel.

Mindeközben a horvát-magyar konfliktusok állandóan felszínre törtek, melyekben szociális és demokratikus követelések mellett a horvát nemzeti öntudat és a Monarchián kívül vagy belül megvalósítandó horvát, esetleg délszláv állam elképzelése vált meghatározóvá. A horvátok többször csalódtak a magyar kormány horvát politikájában.

A nemzetiségellenes érzések közben erősebben jelentkeztek. A századforduló után növekedett a nem magyar népek politikai aktivitása, és az 1906-os választásokon jelentős nemzetiségi frakció jött létre. A nemzetiségi politikusok azonban nem tudták megakadályozni például annak a törvénynek a megszületését, ami az első osztálytól kezdve kötelezővé tette a magyar nyelvoktatást, és a negyedik osztály végéig bizonyos szint elérését. 1907 elejére, többek között a Kossuth által kidolgozott új vasúti pragmatika egy paragrafusa123 következtében Horvátország is forrongott, és a tüntetések olykor zászlóégetésig fajultak, majd a horvátok egy része már a Magyarországtól való elszakadást, de a Monarchián belül maradást követelte. (ROMSICS, 2002. 84-88) Mindezt csupán illusztrációs szándékkal emeltem ki abból a politikai időszakból, amelyben megszülettek a busók csendőrök általi elvezetésének, megfélemlítésének rendeletei.

123 Az úgynevezett horvát paragrafus, amely nem volt a szabályozás integráns része, kimondta: a magyar szolgálati nyelvet Horvátországra is kiterjesztik, azaz csak magyarul tudók lehetnek MÁV alkalmazottak.

A busójárás helyett Mohácson ebben az időben továbbra is a nemzetiségi jelleget kevésbe hangsúlyozó, rendezettebb polgári mulatozást támogatták. A busók lassan elkerülték a nyilvánosságot, ami valószínűleg „a törvény szigora alkalmazásának”,

„szétoszlatására kirendelt fegyveres katonáknak”, a hatósági intézkedéseknek volt köszönhető: „A haladás útját az ízlés finomulása jelzi. Évről évre fogy a farsangi busók száma, a szertelen, durva, sáros tömegek zajos felvonulása, ellenben állandósul a sokacbál, kedves műkedvelői előadásaival.” (FERKOV, 2003: 194)

Az 1890-es évek második felétől megindult folyamatot részben a különböző egyletek farsangi rendezvényeivel, részben a hatósági szigor következetesebb alkalmazásával, és nem utolsósorban a fiatalabb generációk irányított nevelésével érték el. A konszolidáció olyan sikeresnek bizonyult, hogy az 1920-as évek közepére a hagyományos alakoskodás már szinte teljesen megszűnt. (FERKOV, 2002: 193)

Mándoki László írásában találunk részletet Rátkay István Karnevál című írásából (MH. II. 1912. február 25), melyből kiderül, hogy a sokác farsangolás és a város más népességének farsangja már korábbi időkben is kettéválva, egymás mellett párhuzamosan létezett. Előbbi „szabadabb és merészebb tréfákat is elbíró a Busó téren”, utóbbi a „velencei korzóként szolgáló mohácsi korzó a Kaszinótól a Koronáig”. A karneváli forgatagban rengeteg jelmezes alakot említ: lóháton egy levente, pojácák, oláhok, medvetáncoltató cigány, perecespék, kofferes utazó zsidó, matróz, indián, fotográfus, házaspár, boszorkány, szakácsné, cigánylány, professzor, kéményseprő, kukta, koldus, stb. Jelen voltak a sokác viseletes lánynak öltözött vízhordófás legények (a szép busók) is. A mai busók összetákolt járgányainak elődeivel is találkozni lehetett a felvonulásokon: „döcögő, szekérből fabrikált autómobilon soffőrökkel”, és első lejegyzését olvashatjuk a Mohácson ma ördögkeréknek nevezett „busókeréknek”.

(MÁNDOKI, 1963: 14)

A hírek olvasása arra is felhívja a figyelmet, hogy Mohácson ezekben az években minden jelmezest busónak hívtak, mint ebben az 1912-es újságcikkben: „a tarkábbnál tarkább színezetű jelmezeikben vígan, dalolva jártak végig a busók ezekben a napokban (…)” (MV 1912).

Az I. világháború és a trianoni döntés után az általános politikai légkör ellenséges volt a nemzetiségekkel szemben, ami háttérbe szorította a horvát nyelvoktatást az iskolákban, de ez zártabb közösségekre kevésbé hatott. Erre az időszakra vonatkozóan kevés hitelesnek tekinthető írás tudósít arról, hogy mi zajlott a sokác közösségen belül.

Napjainkig élnek azonban a sokácok dacos ellenállásáról, sértett önérzetéről,

ugyanakkor a megfélemlítésükről szóló elbeszélések. Többek között azt is mesélik, hogy a sokácok elásták, befalazták a maszkjaikat, hogy ha majd eljön az idő, újra elővehessék azokat. Erről bizonytalan forrású eseteket mesélnek, hogy építkezések alkalmával még mindig előkerülnek ilyen elrejtett busómaszkok.

Az 1920-as években jelentősen visszaesett az ország idegenforgalma. Korábban csupán az arisztokrácia, a nagypolgárság, illetve a középosztályi családok engedhették meg maguknak a szabadidő eltöltésének különböző formáit, azonban az 1920-as évek második felétől az idegenforgalom tudatos fejlesztése indult el, hiszen a benne rejlő lehetőségektől a gazdasági életre való kedvező hatást várták. A közlekedési, elszállásolási és szolgáltatási feltételek javítása, a külföldiek beutazását elősegítő intézkedések mellett erőteljes szervező- és propagandatevékenység kezdődött. A belföldi idegenforgalom élénkítése különösen az 1930-as években vált jellemzővé.

(KOLLEGA TARSOLY 1996-2000)

Ez az időszak döntő fordulatot hozott a busójárás történetében is. Dr. Horváth Kázmér, az akkori városi közjegyző vette kezébe az addig „nyers, durva, szemérmetlen, kilengésekkel tarkított“ busójárást, melyet megrendszabályozni, ugyanakkor feleleveníteni kívánt a szervezéssel. Ha a korabeli sajtóhíreket olvassuk, akkor elfogadhatónak tűnik a magyarázat, hogy a szinte „busó nélküli“ busójárás kezdett idegenforgalmi látványossággá válni. A látványosság jelentős részét a nemzetiségi viseletbe öltözött és más jelmezesek farsangi felvonulása adta.

Farsangi felvonulók nemzetiségi viseletben (Archív felvétel Mórócz Sándor magángyűjteményéből)

A németek is csatlakoztak a felvonuláshoz, és nem kizárt, hogy ehhez az időszakhoz és hozzájuk kötődik a jankele figurájának megjelenése. Mint láttuk, a baranyai sokácok busójárásain nem volt jellemző, de más példákban felbukkannak

hasonló alakok, például az Alpok egyes olasz és német maszkos alakoskodásai esetében, ahol a maszkosokat kísérik, és közben bosszantják, ütlegelik, bekormozzák a közönséget.

Jánkelék és állatalakoskodók (Archív felvétel Mórócz Sándor magángyűjteményéből)

Nem csak a város lakossága vonult megtekinteni a látványosságot, de vidékről, főleg Pécsről érkeztek sokan az erre a célra indított vonatokkal. A Duna Gőzhajózási Társaság utaslistájából is kiderül, hogy farsang idején nagyobb a személyforgalom. A város vezetősége ekkor már határozottabban fogalmazta meg, hogy a busójárás olyan látványosság lehet, mely vonzza a vendégeket, növeli az idegenforgalmat, bevételt jelent a városnak, tehát nem elsorvasztani, hanem vonzóbbá kell tenni. Felhívásokkal próbálták meghozni az emberek kedvét, hogy jelmezt öltsenek. Különösen a busók újbóli megjelenését várták. (FERKOV 2003: 194) Mivel a jelmezesek felvonulását nem a sokác városrészbe, hanem a város központjában lévő Széchenyi térre szervezték, a szokásnak egy új szakasza kezdődött el. A közösségben zajló hagyománnyal párhuzamosan megjelenik a közönségnek szánt látványosság.

Egy másik magyarázat arra, hogy miért volt jelentősége egy nemzetiségi hagyomány felélesztésének, az lehetett, hogy a Trianon utáni kezdetben ellenséges politikai légkört fontos volt felváltania a szomszédos országokkal, és ezzel együtt a hazai nemzetiségekkel való jó viszony kialakításának. Ennek tükrében érthetőbbek a már említett Margitai József nemzetiségi és kisebbségi referens 1925-ös elismerő szavai a nagyszámú mohácsi sokácságról, illetve Martinelli nemzetiségi összefogást ábrázoló szobrának felállítása.

Martinelli nemzetiségi összefogást ábrázoló szobra – lányok sokác, magyar és német viseletben (Letöltve: 2009.11.02.)

A két világháború közti várospolitika „hivatalosan” is a nemzetiségi jó viszonyt propagálta. Alapvető feladatnak bizonyult külpolitikai téren az elszigeteltség feloldása.

1925 és ’26 között Magyarország a Jugoszláviához való közeledéssel kísérletezik.

Jugoszláviához csatolták a legkevesebb magyar területet, és mivel annak szinte minden szomszéddal nyílt határvitái voltak, erre hajlandóságot is mutatott. Horthy Miklós 1926-ban, a mohácsi csata 400. évfordulóján124 beszédet mondott Mohácson, melyben magyarok és délszlávok közös törökellenes múltját emeli ki, akkor még bízva a megegyezéses revízióban. Az engedékenység azonban hiányzott, ezért végül szerződés nélkül zárultak a tárgyalások.

A busójárás felpezsdítése kezdetben csupán a farsangi jelmezesek aktivizálódását jelentette, de nem a sokác busók nyilvános megjelenését. 1930-ra a filmipar is felfigyelt a busójárásra, és a következő hír jelent meg: „Filmezik a farsangi busókat. Mint értesültünk, a farsang utolsó napjain felvonuló busók, maszkák filmre kerülnek egy külföldi vállalat megbízásából. Akik tehát a mozivászonra vágynak, most itt az alkalom” (Mohácsi Hírlap, 1930) Ebben az évben három busó mutatkozott a felvonuláson. Az 1930-as években az utcákon sorszámmal ellátott jelmezes alakok

124 Az alkalom egyben a Fogadalmi templom alapkőletétele is volt. Az épület alapjába 3000 magyar

124 Az alkalom egyben a Fogadalmi templom alapkőletétele is volt. Az épület alapjába 3000 magyar

In document „Ehhez mérem az egész évet” (Pldal 115-149)