4. A mohácsi busójárás földrajzi-történeti kapcsolatai
4.1. A mohácsi busójárás baranyai párhuzamai
A farsangi alakoskodásnak különösen sok emléke maradt a történelmi Baranya74 vármegye horvát településein, és a Dráva mentén is. További farsangi hagyományokat őriztek a hercegszántói, nagyhajmási, észak-baranyai, nyugat-magyarországi horvátok, és bácskai bunyevácok. A mohácsi és hercegszántói elnevezés volt jellemzően a poklade75, míg máshol a fašenjak, fašenjek, fašenk, fašinjak vagy mesopus (húshagyó) néven nevezték a farsangot.
A baranyai farsangi hagyományokat Zdenka Lechner (1978, 2000) rendszerezte.
Ezeket mind a Duna (Topolje, Duboševica, Draž, Gajič, Mohács), mind a Dráva mentén (Brenjevar, Torjanci Baranjsko Petrovo Selo, Luč, Šumarina, Semartin, Kašad)76 gyakorolták, de a két folyó mentén kialakult változatok között lényeges eltérések tapasztalhatóak.
A Duna mentén a busó maszkja fából, texilből, bőrből vagy papírból készült, míg a Dráva mentén nem használtak famaszkot. Utóbbinál jellemző az utcai tűzgyújtás hiánya
74 Baranya esetében egy történetileg változó térstruktúráról kell beszélnünk, nem a jelenlegi Magyarország területén található Baranya megyéről.
75A pokladiti/poslagati, rakni/helyezni szavak a negyvennapos böjt előtti hús asztalra kerülésére utal.
76 Az első világháborút követően a Dráva menti sokác falvak többsége, Baranyavár, Torjánc, Petárda, Lőcs, Benge a határ túloldalára, (akkor) Jugoszláviába került, míg Alsószentmárton és Kásád magyar területen maradt. Szokásaikat az 1960-70-es évekig gyakorolták. Alsószentmárton sokác lakosságát az 1970-es évektől cigány lakosság cseréli fel.
is. (LECHNER, 1978: 160) A Dráva mentén a farsangot különböző tilalmak kísérték.
Szégyenlős hétfőn tilos volt fonni, a fejfájós kedd arra utalt, ha megszegnék a tilalmat.
Forgó szerdán a rokka nem foroghatott, a torkos csütörtökön szabad volt többször torkoskodni. Sánta pénteken lesántult aki font, a muslincás szombat pedig szintén a munka következményeire utalt, anélkül, hogy innának.
A hazai déli szláv farsangi szokások közül a nyugati határszél horvát falvaiban farsangi alakként emlegetik a mesopustni dijed figuráját. Rongyos, álarcos, tollpihékkel ragasztott ruhás alak, aki azt csinálhatott, amit akart. Hasonlóan nevezték Horvátzsidányban a kerékre szerelt szalmával kitömött bábut is. Máshol, például Olmódon, a Dijed apó és Zúza rongyos, szalmával kitömött figurái jelentek meg, ahol előbbi a Zuzát verte bottal, s aki nagyokat ugrott. Mint láttuk, az ütlegelés, verekedés más farsangi szokásokban is előfordul.
A Duna mentén, Baranyán kívül, Baján, is megmaradt a nyoma, hogyan zajlott a busójárás. Két jellegzetes figurájáról olvashatunk, a medvéről és a didákról. A medve szőrével kifordított bundában, fején zabostarisznya, melynek szem, orr, szájnyílása volt, a tarisznya két sarkának elkötésével pedig füle. Derekára erősített lánccal vezette a turbános medvetáncoltató, akinek hasonló volt az álarca. Kólótáncos jelenetük a medve (tél) halálával zárult. (TÁTRAI, 1994: 132).
A folyó menti települések farsangi hagyományaihoz kötődően Frankovics György a mohácsi vízen átkelő busókról szóló monda párhuzamait említi például a hercegszántói horvátoknál, az alsószentmártoni sokácoknál, a Kalocsa környéki rác-horvátoknál is (FRANKOVICS, 2004: 4155)
A paljenje (tűzgyújtás) szokása jellemzően a Duna menti falvakban maradt fent.
Gyertyaszentelőtől farsang utolsó napjáig, húshagyókeddig, esténként a falvakban az útkereszteződéseknél énekszó mellett tüzet gyújtottak, amit a legények átugráltak. Erre az eseményre nem jelmezbe, de nem is mindennapi ruhába öltöztek, hogy minél könnyebben átugorhassák a tüzet.
Gelencsér (1991, 429-434) tanulmánya részletesen bemutatja a baranyai sokácok farsangi csoportjainak születést, lakodalmat vagy temetést megjelenítető szokásait.
Például Alsószentmártonban a busók hármas sorokba rendeződve, mint ifjú pár és násznép vonultak. Az 1940-es években még dudás, később tamburazenekar kísérte őket.
Hasonlóan kísért, az 1930-as évekig dudás a Duna menti Topoljen. Rendszerint egy, de néha 2-3, 10-15 fős csoport vonult házról házra zenekísérettel. A szokásba az egész közösség bekapcsolódott, nyitott kapukkal várták az alakoskodókat, csatlakoztak a
tánchoz (főleg a nők). A busókat mindenütt megvendégelték. Általában friss fánkkal, borral, pálinkával, olykor disznótorossal is, hiszen a szokottnál gazdagabb evés-ivás ideje volt. A busók igényt is tartottak a megvendégelésre és az adományra. Egyes források szerint az alsószentmártoni busók lisztet, bort, tojást, babot, szalonnát kaptak a háziaktól. A szokás itt akár 130 ház végigjárását is jelenthette.
Külön legény segédkezett az adományok elvitelében, amiből a zenészeket, a tánchelyiségeket fizették, de jutott a busók vacsorájára is. A táncmulatság azután estétől zajlott. Így ment ez húshagyókedd éjfélig, amikor harang jelezte, hogy vége a mulatságnak. Az egyes települések szokásai jelentősen eltérhettek egymástól.
Alsószentmártonban jellemzően a nagylányok farsangoltak, csak 1945 után álltak be a legények is. Kásádon pedig vízkereszttől minden szombaton bált tartottak, majd vasárnap délutántól hétfő hajnalig folytatták. Híresek voltak a sokác dudások, akik kolót, tanacot, srbijankát, kukunješćét, sensko kolót, bačko kolót, vagy hopát játszottak.
Helyüket idővel az oldi, alsószentmártoni, cigánybandák, helyi tamburazenekarok vették át.
A kásádi busók a 18-20 éves legényekből és lányokból kerültek ki. Ijesztő busókkal 1948-ig lehetett találkozni. Ruházatuk a mohácsiéhoz hasonló volt, de maszkjuk papírból készült (korábban rongy vagy bőr lehetett), amit kos-, tehén-, szarvasszarvakkal díszítettek. Elnagyolt emberi arcot formázott, amit a szarv által sugárzott erőt és hatalmat, egyes források szerint termékenységet szimbolizált. Az ijesztőkhöz tartozott a rongyos figura – mint Mohácson a jankele –, aki zsákjában hamut vitt. Ezzel vágta hátba azokat, akik nem tartoztak a busók közé.77
Szép busónak lányok, legények, fiatal nők és fiatal férfiak öltöztek, akikhez olykor titokban egy-egy öreg is csatlakozott. Mind a három farsangnapon járták a falut (Torjanci), illetve a Duna menti falvakban csak farsanghétfőn és –kedden (fašanski ponediljak i utorak). Torjanciban a szép busók az ellenkező nem ruháját veszik fel, de mindig a szép ruhát. A legünnepibb viseletbe öltöznek, és az egyes darabokat, beleértve a fejfedőt is, a legszigorúbb hagyományos előírások szerint válogatják össze. Az arcukat kipirosítják, és tiszta fátyollal fedik, a férfiruhát viselők pedig kalapjukat női fejékek különböző tartozékaival gazdagon díszítik. A szép busók nem gyapjúból készült, hanem más ünnepi inget viseltek, amit gondosan óvtak a sártól, és legszívesebben selyem vagy
77 A mohácsi jankele figurájánál még foglalkozunk a kérdéssel.
bársony szoknyát, illetve nadrágot vettek fel, míg a lábukon papucs helyett cipő vagy csizma volt.
Megtaláljuk a férfiruhába öltözött nők szép busó alakját is, akik a II. világháború előtt a lakodalmas népet alakították. Az 1950-es évekig a szép busókhoz tartoztak a falun csoportosan végiglovagló férfiak, ’husarik’ (konjanici). Kezükben szablyát tartottak, ünneplő öltözéket, selyem inget, díszes nadrágot (lače šikovana) és csizmát viseltek. Arcukat nem mindig takarta kendő, fátyol. A viaskodásukban használt kard sokfelé eszköz a farsang időszakában, gyakran az ijesztő busó is vitte magával. A lovasok eltűnése után fából faragott maszkban, pokróccal jelenítették meg a lovas figuráját.
Szentmártonban a szép busó szokást 1953-ig ápolták. A horvátországi Dráva menti falvakhoz hasonlóan az ünneplőbe öltözött lányok felvonulását koldusok (prosjaci) – rongyos ruhába öltözött legények kísérték. Farsangi lakodalmat játszva a legszelídebb leányt felöltöztették menyecskének, fejére kis sapka került, a többiek pedig, főleg a vidámabbak vőlegénynek, vagy az esküvői menethez tartozó más alaknak öltöztek.
Dályokon a szép busók a padláson őrzött jobb ruhát vették fel, de nem az új, finomabb, templomba való ruhát, hanem az előző generációtól megőrzött szebb holmikat. A szigorúan megszabott hagyományos viselettől eltérően úgy öltöztek, mintha farsangba készülnének; a saját nemük, illetve a másik nem ruhadarabjait az összes elképzelhető kombinációban válogatták össze. Szabadjára engedték fantáziájukat és csak az volt fontos, hogy feltűnést keltsenek, érdekesek, de egyben felismerhetetlenek is legyenek.
Ezért kipirosított arcukat fátyollal fedték, és nem a saját otthonukban álcázták magukat.
A szép busók baranyai öltözéke sokszor a hasonló viseletű mohácsi sokácokat, illetve a bácskai sokác nők öltözékét utánozta, mely házasság útján került a faluba.
Ijesztő busóknak (strašne buše) leginkább idősebb férfiak, vagy vidám kedvű legények öltöztek. Ezek a szép busók felvonulását kísérték. Jelmezük egész Baranyában hasonló volt. A fehér, durva házi vászonból készült gatyát szalmával tömték ki, majd ezt alul kapcával és a szíjas bocskorral (obojcima i opancima kajišarima) leszorították, a nagy ködmönt (kožuve) pedig kifordítva, szőrével kifelé vették magukra. Ennek hiányában posztóköpönyeget, szűrt (srdomi) is viselhettek. Derekukra övet, láncot vagy gyékénykötelet kötöttek, majd erre kolompokat (klepke) akasztottak. Fejükre kifordított nagy kucsmát húztak. Arcukat általában vászonnal fedték és állatformára festették, de a Duna menti falvakban fából készített és szarvval ellátott álarcot (bušalo, larfa) is használtak. Kezükben faszablyát, botot, (čule, vile, kastrole), kereplőt vagy tehénszarvat
vittek, a nyakukba pedig piros paprika- vagy fokhagymafüzért akasztottak. Az ijesztő busók közt más, névtelen alakok is megjelenhetnek. Ezek tollal körberagasztott arcú, vagy egész testükben szalmával körbefont emberek. Torjanciban a félelmetes busók olykor lovon lovagoltak.
Egyéb farsangi alakok is megjelentek, akiket egyszerűen (sem szép, sem félelmetes) busóknak neveztek. Ők a mindennapi életből vett alakok voltak: csendőr, kereskedő, cigánynő gyermekkel, püspök, pap, ördög, láncos medve stb. Gyakran előfordult, hogy egy-egy busócsoport esküvőt, születést, temetést, cigánycsárdát, katonaságot, vagy csendőröket és tolvajokat csúfolva mutatott be alakoskodó játékokat. A különféle szemérmetlen jelenetet bemutató alakok lábuk között kolompot vittek, és ingüket emelgetve nemi szervüket mutogatták. Az utóbbi időben újra egyre aktívabban gyakorolt szokás sok változáson ment keresztül. Legfeltűnőbben a szép busók jelmeze tűnt el, hiszen az a mindennapi viseletből is kikopott, nehéz újra beszerezni. A kis busók gyakran ugyanolyan jelmezeket öltenek, mint a városi gyerekek.
Torjanciban (Baranya Dráva menti része) a gyerekek kifordított öreg ruhákat, holmikat vettek fel, elcsúfították magukat: ködmönt, szakadt gyapjú szoknyát öltöttek magukra, a ruhát hátával előre vették fel, a kötényt pedig hátra kötötték. Öltöztek nemüknek megfelelő ruhába is, de gyakori volt a ruhacsere. A kezüket, olykor arcukat bekormozták, vagy ronggyal takarták el. A szemnek és a szájnak nyílást vágtak, valamint arcot és orrot is rajzoltak rá. Fejükre nagy kucsmát vagy kendőbe csavart kenyérkosarat tesznek. Tojáskosarakat (košarke) és fanyársakat (ražnjeve) visznek, amire a háziak felszúrták az aprósüteményeket, szalonnát. Dályokon (Baranya Duna menti része) a kis busók szépen (buše sprimale u lipo) öltöztek fel.
A gyermekek a nemüknek megfelelő, vagy az ellenkező neműeknek való holmit vettek fel: finomabb kelméből díszes inget, melyet, ha sár volt, oldalt felgyűrtek, vagy felemelve tartottak. A gyerekek arcát különféle díszekkel (načinja) ellátott fátyollal takarták, míg a fejüket kendőcske (maramka) vagy gazdagon díszített kucsma (šepa) fedte. Kezükben tojáskosarat és faragott botot vittek védekezésül, ha netán valaki megpróbálná fellebbenteni arcukról a fátylat (kopren). A szép (lipe) busók mellett volt egy-egy félelmetes (strašna) busó is.
Sokan egyszerűen nevettető figurának öltöztek, rongyokba, arcukat bekormozták, kenderből hajat raktak, szakállt, bajuszt ragasztottak, és különböző tárgyakat vittek magukkal, ami hangsúlyozta alakjukat. Viselkedésükre általános volt a szabadosság, a tréfa, a bolondozás, az ijesztgetés. (GELENCSÉR, 1991: 429-433)
Mint a későbbi fejezetekben látni fogjuk, Gelencsér fent kiemelt leírása a baranyai farsangokról, számos hasonlóságot mutat a mohácsi busók alakoskodó szokásával.
Baján az utolsó komolyabb farsangi maszkajárás az 1950-es évek elején volt, és a baranyai farsangok zöme is megszűnt az 1960-as években. Csupán a mohácsi busójárás történetében követhető folytonosság, melyet a mohácsi sokác szereplők mellett az egész város magáévá tett. Az 1992-1998 között lezajlott délszláv háború után a szokás hatást gyakorolt Baranya horvátországi, sokácok lakta falvaira is. A volt Jugoszláviában a honvédő háború évei után, a horvátok visszatérése és Baranya visszacsatolása óta a baranyaiak újra szívesen rendezik meg a busójárást, és annak tárgyi kellékeit gyakran Mohácson szerzik be.
A jugoszláv háború után 1999-2000-ben Duboševicában és Petárdán Vlasta Šabić, az eszéki Szlavónia Múzeum muzeológusa végzete a hagyományos és új farsangi elemek dokumentálását, melynek fotóanyaga a mohácsi viseletre, illetve a szokások kapcsolatára vonatkozóan is tanulságokkal jár. (FORJAN, 2001: 4) Különösen a fellelt arhív anyag alapján látható a mohácsi farsangi viseletekkel való nagyfokú hasonlóság.
A maszkok formája, a viselet egyes darabjai, de a szokáscselekvések is azonosságot mutatnak. Az új, a felélesztett farsangi szokások kellékeivel való mohácsi hasonlóság már a Mohácsról beszerzett daraboknak köszönhető.
A horvátországi falvakban megelevenedni látszó szokás, és a mohácsi kapcsolatok következtében a mohácsi busójárás fő napján, farsangvasárnap, a horvátországi Darázsról és Izsépről is érkeznek Mohácsra szép és ijesztő busók, valamint népzenészek és néptáncosok. Egyes mohácsi busócsoportok 2000 első éveiben farsanghétfőn egy-egy horvátországi faluba, Izsépre és Dályokra jártak, és a helyi busókkal a régi hagyományoknak megfelelően „járták” a portákat.
A példákat hosszasan lehetne még sorolni, és keresni az analógiákat. Akár a történeti forrásokra, akár napjaink megfigyeléseire hagyatkozunk, nagyfokú és talán nem is meglepő hasonlóságokat találunk. Az okokat elemezve a migráció, a kulturális találkozások sokasága és gyakorisága is magyarázatot adhat jelenségekre, de minden bizonnyal általános emberi képzetek, szükségletek és vágyak is felfedezhetőek a háttérben.
Ha egyes területek szokásanyagát vizsgáljuk, a kikövetkeztethető múltbéli és jelenkori formák és funkciók között jelentős eltéréseket találhatunk. Tartalmukat tekintve a meghalás, az elmúlás és a feltámadás, újjászületés szimbolikus kifejeződéséhez köthetőek. Ennek értelmére több egymással összefüggő magyarázatot is
találunk, melyek a vegetáció újjászületése, a természet szellemeinek bemutatott áldozatok emléke, a tél legyőzése, a farsang és böjt harcának szimbolikája, illetve a résztvevők által nyújtott magyarázatok. A legtöbb esetben mitológiai értelmüket vesztett rítusok mai megvalósulásai részben karneváli elemekként élnek tovább, és a farsangi időszak vidám és felszabadult társadalmi-közösségi kifejeződését tükrözik vissza.