Az ebben a fejezetben közölt három tanulmány középpontjában a város kormány-zása, igazgatása áll. Ebben a tekintetben az európai városok politikai rendszere az elmúlt néhány évtized során jelentŐs változáson ment keresztül: míg a második világháború utáni idŐszak várospolitikai rendszereit a városi önkormányzat (urban government) kifejezésével szokás leírni, addig az 1970-es évek politikai és gazdasági fordulata utáni idŐszak megértésére már avárosi kormányzás (urban governance) fogalma terjedt el a szakirodalomban. A városi önkormányzat egy olyan igazgatásit rendszert jelent, mely a jóléti (nemzet)állam és a fordista termelés tágabb kontex-tusába illeszkedik. Itt a város kormányzása zárt, hierarchikus intézményrendszer keretében történik, melynek kevés számú, jól beazonosítható szereplŐje van, és mely Ő bizonyos közszolgáltatásokat biztosít a városlakók számára, valamint helyi szintre fordítja le a nemzeti újraelosztó politikákat. Ebbe a fogalmi keretbe illeszthetjük a nyugat-európai jóléti államok városainak mŮködését a második világháború utáni kb. 30 évben (ezt az idŐszakot a franciales trente glorieuses – a dicsŐséges 30 év – kifejezéssel is szokás jellemezni) vagy kisebb-nagyobb megkötésekkel az államszo-cialista idŐszak kelet-európai (köztük magyar) városait is. Ezzel szemben az 1970-es évektŐl kezdŐdŐ neoliberális fordulat utáni városok politikai modellje avárosi kor-mányzás, amelynek legmeghatározóbb tényezŐi a gazdasági szerkezetváltás (a nehézipar és a feldolgozóipar súlyának csökkenése és a szolgáltató szektor növeke-dése), az állami szerepvállalás visszahúzódása (közszolgáltatások csökkentése, állami fejlesztés és tervezés visszaszorulása, dereguláció és devolúció, nyitott gaz-daságpolitika – lásd Brenner 2004; Jessop 2002; Peck, Tickell 2002) és ennek során a városok tŐkebefektetésért való globális versengése (világvárosok globális hierar-chiája és hálózata – Friedmann 1986; Sassen 1991, 2002). A döntéshozatal módja rugalmasabbá, többszereplŐssé és ezáltal kevésbé számonkérhetŐvé válik, továbbá a városi önkormányzat intézményi szereplŐi mellett megnŐ a hagyományos politi-kai szférán túlnyúló partnerségi kapcsolatok szerepe is. Ebben a kontextusban a társadalomtudományi, urbanisztikai elemzések tárgya nem korlátozódhat pusztán a városi önkormányzatra: a kutatók egyre inkább a városi kormányzásról mint többszereplŐs folyamatról kezdenek írni. Ahogy a várospolitikák hangsúlya a köz-szolgáltatások biztosításáról a privatizáció végrehajtására és irányítására
helyezŐ-dik át, úgy növekszik az egyre inkább „helyzetbe hozott” privát szereplŐknek is a városi közügyekbe való beleszólása. A „köz” és „magán” közötti határ elmosódik, és a „városi kormányzás” lesz az az elemzési kategória, amellyel a tudományos élet reagál a változásokra.
A fejezetben közölt három cikk szerzŐje az 1970-es évek gazdasági válságából és Ő a kapitalizmus átalakulásából kiindulva magyarázza, illetve azok következményének tekinti a várospolitikai intézményrendszer szerkezetváltását.1 Bár a városok kor-mányzásának politikai gazdaságtani értelmezése az 1970–80-as évektŐl kapott len-dületet, a megközelítés gyökerei jóval korábbra nyúlnak vissza. Az 1950-es évektŐl a városi közpolitikákkal foglalkozó amerikai társadalomtudományos irodalomban két elmélet vált dominánssá: a Floyd Hunter nevéhez kötött „hatalmi elit” teória, mely a városok gazdasági elitjének kezében látta összpontosulni a városi döntésho-zatallal kapcsolatos hatalmat (Hunter 1953),2 valamint a Robert Dahl által kidolgozott pluralista megközelítésmód, mely a hatalmi viszonyokat kevésbé kirekesztŐnek és egymásra épülŐnek, inkább sok szereplŐ folyamatosan változó koalíciókötési kény-szerének írta le (Dahl 1989). Az 1970-es évekre azonban mindkét perspektíva elvesz-tette a befolyását, hiszen egyik sem tudta a városi politikai folyamatokat elméletileg összekapcsolni a tágabb politikai és strukturális változásokkal, mivel a városokat önálló egységként kezelték, és elemzésük javarészt a helyi folyamatok vizsgálatára korlátozódott. A városi folyamatok tágabb kontextusba helyezésére tett legismertebb korabeli kísérlet Paul Peterson „a város korlátai”(city limits) fogalmával történt, amely bárÏÏ gyelembe vette a nagyobb léptékŮ politikai folyamatokat is (pl. a szövet-ségi szintŮ döntéshozatalt az Egyesült Államokban), a kritikák szerint azonban a városokat túlzottan monolit és túlzottan racionálisan cselekvŐ egységekként kezelte (Peterson 1981).
Peterson munkáival egy idŐben jelent meg két másik (szintén amerikai), megkö-zelítésében hasonló elemzés a várospolitikákról. John Logan és Harvey Molotch a városi elitek szerepét és a „városi növekedési gépezet” (the city as a growth machine, Molotch 1978; késŐbb urban growth machine,Jonas és Wilson 1999) mŮködtetését döntŐen marxista fogalmakkal írták le, például a „járadékos osztály” – azaz a jára-dékokból élŐ telek- és ingatlantulajdonosok csoportjának – felhalmozási stratégiáit elemezték (Logan, Molotch 1987). Clarence N. Stone és Heywood Sanders „városi 1 A közpolitikai és intézményi elemzés felŐl közelítŐ szerzŐk (pl. Patrick Le Galès, Alan
Har-ding) ezzel szemben inkább a politikai döntéshozatal módjainak megváltozásából, a városi társadalom összetettebbé válásából, a nagy intézmények hitelvesztésébŐl indulnak ki (Pin-son 2006).
2 Hunter helyi politikai folyamatokra kidolgozott elmélete inspirálóan hatott C. Wright Millsre is, aki késŐbb hasonló elméleti keretben kritizálta az egész egyesült államokbeli politikai életet (Mills 1959).
rezsim” koncepciója szintén a választott városi döntéshozók és a piaci szereplŐk informális együttmŮködését problematizálta, azonban itt egy racionális döntésel-méletre hasonlító keret határozta meg a „növekedési koalíciók” mŮködésének meg-értését (Stone, Saunders 1987; Stone 1989).
Ezzel egy idŐben az Atlanti-óceán innensŐ partján Manuel Castells munkássága is említést érdemel. Amellett, hogy az 1977-ben megjelent Urban Question címŮ elsŐ jelentŐsebb könyvében letette a kritikai városkutatás és az „új városszociológia”
egyik mérföldkövét, ezzel a várospolitikával kapcsolatos gondolkodást is új mederbe terelte (Castells 1977). A fentebb is említett egyesült államokbeli kutatóktól egészen eltérŐ módonŐ a kontinentális Európa talán leginkább etatista országát, Francia-országot választotta elemzésének tárgyául, és ezen keresztül vezette le, hogy a kapitalista jóléti államok válságtendenciái hogyan képezŐdnek le a városok mŮkö-désében. Manuel Castells deÏÏ níciója szerint a várospolitikákat ekkoriban a kollek-tív fogyasztási cikkek – mint például a tömegközlekedéshez szükséges infrastruk-túra, az állami oktatási intézmények – elŐállítása (amely az ipari termeléshez elengedhetetlen társadalmi újratermelés alapja), valamint ezeknek az állami kézben lévŐ infrastrukturális és jóléti rendszereknek az üzemeltetése dominálja. Castells strukturalista marxista elemzése már a trente glorieuses idŐszakát is a munkásosz-tály szempontjából hátrányos egyenlŐtlenségek megszilárdulása miatt kritizálja (MerriÏÏ eld 2002: 113–132).3
Bár a fentebbi szerzŐk rövid bemutatásából is látszik, hogy már a második világ-háború utáni jóléti konszenzus által meghatározott modernizáló várospolitika idŐ-szaka sem volt mentes a kapitalista rendszer anomáliáitól, az itt közölt három cikk a következŐ idŐszak, azaz a neoliberális fordulat utáni késŐ modernitás ellentmon-dásaira és növekvŐ egyenlŐtlenségeire mutat rá, amely idŐszakból visszatekintve a háború utáni kivételes három évtized akár – nagyon is helytelenül – valamiféle aranykornak tŮnhetne.
David Harvey ebben a fejezetben közölt, mára már klasszikussá váló cikke amel-lett érvel, hogy az 1970-es évek fordulatát és gazdasági válságát legjobban az üze-meltetŐi szemlélettŐl a vállalkozói szemlélet felé való elmozdulással írhatjuk le. Az üzemeltetŐi szemlélet elválaszthatatlan a második világháború utáni jóléti
kon-3 A strukturalista – és nagy mértékben Louis Althusser munkái által inspirált – kritikával párhuzamosan érdemes megemlíteni a modernista, nagy léptékŮ várostervezésre irányuló, de nem elsŐsorban gazdasági kritikákat, mint például az újságíró és aktivista Jane Jacobs (1994) vagy a humanista marxistaÏÏ lozófus Henri Lefebvre (1995 [1962]) munkáit. Míg Lefebvre dialektikus elemzésének végkövetkeztetése, hogy a modernista várostervezés elidegenítŐ hatása mellett megtalálható az elidegenedéssel szembeállítható forradalmi potenciál (Lefebvre 2003 [1970]), addig Castells korai munkái a tŐke szempontjából egyre inkább funkcionálisnak írja le a 20. század végi várostervezést és várospolitikákat.
szenzus fentebb is részletezett idŐszakától, melyet a nagyszabású állami beruházá-sok, az erŐs bürokratikus kontroll, a nagy léptékŮ tervezés és a kiterjedt jóléti ellá-tások jellemeztek. A vállalkozói szemlélet ezzel szemben szorosan kötŐdik ahhoz a makrostrukturális változáshoz – röviden a washingtoni konszenzus hármas jelsza-vának, a liberalizációnak, a privatizációnak és a deregulációnak konzekvens alkal-mazásától –, amelynek következtében a városi önkormányzatok belekényszerülnek a beáramló tŐkéért vívott fokozódó globális versenybe. Az ebben a rezsimben ki-bontakozó városvezetés célja, hogy a projektvezetŐi, vállalkozói mŮködésmódok elsajátításával tegye vonzóvá és versenyképessé városát.
Bár mind a „városi rezsim”, mind a „városi növekedési gépezet” elméleteiben, mind pedig Castells korai munkáiban megtalálhatók a várospolitika és a helyi gaz-daság összefonódásairól szóló elemzések, Harvey volt az egyik elsŐ városkutató, aki rámutatott a neoliberális városi átalakulás globális kontextusára. A globális folya-matokba való beágyazottság pedig elvezet Neil Brenner tanulmányának egyik fŐff mondanivalójához, a földrajzi léptékek fontos szerepéhez. Brenner, mint a „regulá-ciós iskola” egyik legismertebb tagja, a neoliberális intézmények átalakulásáról, illetve ezek térbeli aspektusairól ír, és a globalizációt nem területi kiágyazódásként értelmezi, hanem mint a történelem egy újabb területi szerkezetváltását. Ennek során a nemzetállami tér csak látszólag veszít jelentŐségébŐl, hiszen a korábbi glo-balizációkritikusok álláspontjával szemben a nemzetállam nem tŮnik el, csak maga is globalizálódik, szervezetében átalakul. Mind a nemzet alatti regionális és városi léptékek, mind a nemzetállamok feletti nemzetközi léptékek újfajta hangsúlyokat kapnak, a globális neoliberális kapitalizmus a korábbi léptékstruktúrát sem hagyja változatlanul (lásd errŐl bŐvebben Brenner 2004).
Bár mind a vállalkozói szemléletŮ városvezetés modellje, mind a léptékek fogalma fontos hivatkozási pontok a neoliberális fordulat utáni várospolitikák megértéséhez, a városi döntéshozatalban bekövetkezŐ összetett változások mégsem írhatóak le csupán ezekkel a kategóriákkal. A fejezet utolsó cikkében Gordon MacLeod ambició-zusan próbálja meg áttekinteni az „új várospolitika” irányzatát, amely a szŮkebb értelemben vett politikai gazdaságtani érvelésen túl olyan elemeket is bevesz az elemzésbe, mint a politikai részvétel kérdése vagy a városi terek átalakulásának részletes elemzése.4 A Harvey politikai gazdaságtani és Brenner intézményi kriti-kájához képest talán inkább „alulnézeti” áttekintés középpontjába az újfajta város-politikák demokratikusságának kérdése kerül: MacLeod érvelése szerint ugyanis a 21. századi városokkal kapcsolatos döntéshozatali folyamatok alapjaiban mondanak ellent a demokrácia deÏÏ níciójának, azaz lényegében „posztdemokratikusak, poszt-politikaiak”. A neoliberális várospolitikák lényegi elemeit (vagyis a fogyasztás-köz-4 Az irányzat aktuális kutatási problémáinak áttekintését lásd MacLeod, Jones 2011.
pontúságot, az ellenŐrzést, a nemkívánatos csoportok térbeli kirekesztését) kriti-záló hangokat a városi kormányzás szereplŐi „ultrapolitikainak” tüntetik fel, ezáltal kiszorítva Őket a partnerségi viszonyok, a konzultáció és a döntéshozatali eljárás legitim körébŐl. A „posztpolitikai állapot” Swyngedouw szerint egy sürgetŐ, képzeletbeli demokratikus konszenzus hirdetésével kívánja elfedni a városi szak-politikában egymásnak ellenszegülŐ csoportérdekeket és ideológiákat, és ennek nyomán a politikát a szakértŐi tudás autoritása leplezi el, miközben a konszenzuá-lis álláspont a „kreatív”, „versenyképes”, „globákonszenzuá-lis”, „fenntartható” város meglehe-tŐsen semmitmondó címkéi alatt kulminálódik (Swyngedouw 2009).
Annak ellenére, hogy Harvey és Brenner írásai fontos hivatkozási alappá váltak a városi kormányzás kritikai szakirodalmában, valamint hogy MacLeod alapos áttekintése is hasznos a gazdasági kritika továbbgondolásához és politikai cselek-vésre való lefordításához, számos, a „városi kormányzás” címszó alá tartozó témát egyáltalán nem, vagy csak alig érintenek: ilyen a városi mozgalmak kérdése, a köz-igazgatási változások és a lépték kapcsolata a legutóbbi évtizedek decentralizációs hullámának a fényében, továbbá az európai integráció vitatott folyamata.
MacLeod érvelése szerint korunk városai posztpolitikaivá válnak, ugyanakkor az intézményesült demokratikus térbŐl való kirekesztés a városi mozgalmak meg-erŐsödéséhez, egy újfajta politikai nyilvánosság megteremtéséhez is vezethet. Ezt az álláspontot képviselik azok a szerzŐk, akik a városi mozgalmak utóbbi évtize-dekben játszott szerepérŐl írnak.5 A városok, melyek egyszerre koncentrálnak nagy térbeli és társadalmi egyenlŐtlenségeket, illetve a politikai döntéshozatal intézmé-nyeit és szimbolikus tereit, természetes módon válnak a politikai küzdelmek köz-ponti színtereivé. Míg Manuel Castells városi mozgalmakról szóló könyvében (1973) arról ír, hogy hibás pusztán városi problémaként felfogni azt, ami alapvetŐen osz-tályellentét és az egész társadalmat átható probléma, addig a posztfordista idŐszak mozgalmairól író David Harvey már kifejezetten azzal különbözteti meg a városi társadalmi mozgalmakat, hogy azoknak célpontja és tárgya, nem pedig csupánszíntere a városi tér, az abban való jelenlét és az alakításáról való döntés lehetŐsége (Harvey 2008). Az új városi kormányzás módszerei és eredményei kapcsán kibontakozó vá-rosi politikai küzdelmek megragadására az egyik legszemléletesebb fogalom a „vá-roshoz való jog”, melyet Henri Lefebvre (1968) munkásságából kiindulva David Har-vey terjesztett el szélesebb körben. A városhoz való jog elsŐsorban nem jogi kategória,6 viszont egyszerre használható a városi döntéshozatali folyamatok meg-értését szolgáló elemzési keretként és a városi mozgalmak mobilizációs jelszavaként (Harvey 2008).
5 Jó áttekintés a témában: Snow et al. 2006.
6 A városhoz való jog mozgalmának nemzetközi diskurzusában azonban fontos hivatkozási alap a brazil alkotmány, melyben 2001-tŐl nevesítve van a „városhoz való jog”.
A városi kormányzás sokszereplŐssé válásának kontextusában a városhoz való jogot követelŐ mozgalmak esetében egyre inkább idŐszerŮ kérdés, hogy pontosan melyik szereplŐkre is kell nyomást gyakorolniuk, hogy elérjék céljaikat. A kérdés mind politikai, mind elméleti szempontból érdekes; megválaszolásához pedig el-engedhetetlen, hogy számot vessünk a döntéshozatal léptékstruktúrájának átala-kulásával.
Brenner cikke részletesen végigviszi a globális-európai-nemzeti-regionális-városi léptékek szerepének változását a posztfordista kapitalizmus korszakában, viszont csak egy nagyon rövid alfejezetet szentel a nemzeti intézményrendszerek lépték-váltásának, azaz az európai országokban meghatározó jelentŐségŮ decentralizációs reformoknak. A decentralizáció – vagyis bizonyos kompetenciák és közfeladatok delegálása a nemzet alatti adminisztratív szintekre – a marxista szerzŐk szerint csupán a közigazgatási rendszer hozzáigazítása a globális neoliberális kapitalizmus közegéhez, melynek során a döntéshozatal mŮködési szerkezete hozzáidomul az újfajta tŐkefelhalmozási rezsimhez (Brenner 1999). Más szerzŐk (pl. Jean, Vanier 2008) viszont inkább az intézményi reformok felŐl ragadják meg az egyre önállóbb városi kormányzás rendszerét és az állami szerepvállalás háttérbe szorulását.
Jean és Vanier (2008) szerint az állam visszavonulását két különbözŐ elméleti-ideológiai kerettel lehet magyarázni: egyrészt a neoliberalizmussal, mely a városokat vállalkozói mŮködésmódra és versengésre készteti, másrészt pedig a helyi fejlŐdés, partnerségi viszonyok, demokratizálódás politikaiÏÏ lozóÏÏ ájával. A decentralizáció ezen két értelmezési kerete leegyszerŮsített módon megfeleltethetŐ a városi kor-mányzás kritikai politikai gazdaságtani, illetve a fŐff áramúnak tekinthetŐ intézményi-politikatudományi elemzéseinek. A decentralizációs reformok elemzése egyúttal hasznos módon mutat rá a jelen kötetben is képviselt kritikai álláspont korlátaira, hiszen ezek a reformok nem magyarázhatók pusztán gazdasági determinizmusokkal.
A francia decentralizációs reform fontos kiváltó oka volt például az 1981-es válasz-tásokat megnyerŐ baloldal társadalmi mozgalmak által inspirált politikai ideája a lokalitás erejérŐl, a lakosságközeli kormányzásról és a részvételiségrŐl (Jean, Vanier 2008). Ez a liberális-humanisztikus politikaiÏÏ lozóÏÏ a, illetve a helyi önrendelkezés és szubszidiaritás elvei szintén rendelkeznek kritikai potenciállal, és számos (például zöld) társadalmi mozgalom is zászlójára tŮziŐket. Hiba volna tehát a neoliberális kormányzási formák kritikája során ezeket az elveket is teljesen elvetni. Ennek el-lenére fontos kiemelni, hogy a decentralizációs reformok végül a legtöbb esetben a versenyszemlélet térnyeréséhez és a közszolgáltatások, valamint a területi egyen-lŐség elvének visszaszorulásához vezettek. A magyar kontextusra vetítve a neolibe-ralizmus és helyi önrendelkezés kettŐs értelmezési kerete értékes segítség lehet ahhoz, hogy értelmezzük a rendszerváltás körüli globális gazdasági folyamatok és kényszerek, továbbá az autoriter államot támadó politikai projektnek egymáshoz
való viszonyát, és az ezekbŐl következŐ, rendkívüli területi egyenlŐtlenségekhez vezetŐ magyar decentralizációs folyamat létrejöttét.
A városi kormányzás kritikai irodalma nagyrészt angolszász, fŐff leg amerikai szerzŐktŐl származik, középpontjában a várospolitikáknak a neoliberális kapita-lizmus kontextusában történŐ átalakulása áll. Európában viszont a globális gaz-dasági rendszer és a nemzetállami vagy városi lépték közé ékelŐdik az Európai Unió speciÏÏ kus intézményi és gazdasági szintje, melynek vizsgálatára külön ÏÏ gyelmet kell fordítanunk. EltérŐ álláspontok léteznek azzal kapcsolatban, hogy az EU pusz-tán közvetíti-e a globális kapitalizmus folyamatait az európai országok felé, tom-pítja-e azokat, intézményei által módosítja-e, és ha igen, milyen irányban. Bár Brenner elemzésében fontos az európai lépték, cikkének ezzel a dimenziójával kapcsolatban hiányosságokat érezhetünk, egyrészt mivel az azóta eltelt idŐben nagy változások álltak be (a keleti bŐvítések, az integráció megtorpanása, az euró-zóna válsága stb.), másrészt pedig mivel egyáltalán nem beszél a kelet-európai országokról. Pedig az EU-n belül a centrumországok és a periféria között fennálló, elsŐsorban pénzügyi és gazdasági jellegŮ függŐségi viszonyok is módosítják a glo-bális gazdasági folyamatok hatását a várospolitikákra (Shields 2012). Míg bizonyos nyugat-európai szerzŐk explicit módon vizsgálják azt, hogy az amerikai kritikai elméletek milyen mértékben alkalmazhatók az európai városokra, ez a re¬¬ exió egyáltalán nem tér ki a kelet-európai posztszocialista városokra. Az európai intéz-mények és politikák di֎֎֎ erenciált hatását így inkább csak tapasztalhatjuk és talál-gathatjuk, az errŐl szóló kutatások viszont még váratnak magukra.7
Ez a szempont el is vezet a fejezetben szereplŐ, illetve a fejezet bevezetŐjébenŐ említett szövegek magyarországi relevanciájához. További összehasonlító történeti kutatásokat érdemlŐ kérdés lenne, hogy mialatt a fejezetben szereplŐ észak-ame-rikai és nyugat-európai tendenciák zajlanak, azalatt párhuzamosan a szocialista Magyarországon hogyan érintette a tanácsokat és a közigazgatási rendszert – illetve az ezekrŐl szóló diskurzusokat – a világgazdasági átrendezŐdés. Természetesen igazán 1989 után válik jelentŐssé a magántŐke szerepe a magyar városok átalaku-lásában, és az ezt követŐ idŐszakkal kapcsolatban tehetjük fel a kérdést, hogy vajon mennyiben követik a vállalkozói város vagy a „növekedési gépezet” modelljeit a hazai önkormányzatok, pontosan hogyan zajlik a világrendszer ezen félperifériás részén a léptékek szerkezetváltása, illetve hogy használhatjuk-e a posztpolitikai jelzŐt a jelenkori magyar városok kormányzására.
A néhány Magyarországról szóló és a fentiekben vázolt elméleti keretbŐl is merítŐ tanulmány alapján (pl. Keresztély, Scott 2012; Kulcsár, Domokos 2005; Varró 2010) 7 A kérdést részletesebben is tárgyalja a jelen kötet posztszocialista városokkal foglalkozó
része.
annyit mindenképp mondhatunk, hogy mind Magyarországon, mind a globális világ-gazdaság centrumországaiban a városi kormányzás átalakulása újfajta társadalmi folyamatokat katalizál – például növekvŐ egyenlŐtlenségeket, egyre láthatóbb városi mozgalmakat – a léptékstruktúrákat érintŐ reformok, valamint a neoliberalizáció és az európai integráció folyamatai révén. Szem elŐtt kell viszont tartani, hogy a globá-lis gazdasági fordulat folyamatába való közös illeszkedés ellenére a sajátos történeti-politikai kontextusok és intézményrendszerek befolyása igen különbözŐ városi kor-mányzási rendszerek létrejöttéhez vezethet. Ezért is visszás a városi kormányzásnak és tágabban a „jó kormányzásnak” azon fogalma, amely a fŐff áramú társadalomtudo-mányban és közpolitika-elemzésben terjedt el, hiszen sok esetben univerzális „szak-értŐi” megoldásokat kínál a gazdasági szférától elválasztott politikai intézményrend-szer remélt demokratikusabbá tételének érdekében. Ezek a liberális elméletek a
„kormányzási modell” demokráciát erŐsítŐ jellegét hangsúlyozzák, és álláspontjuk szerint a hierarchikus, egyirányú döntéshozatal helyett nyitottabb, részvételiségen alapuló döntéshozatali mechanizmusok alakulnak ki, továbbá a versenyközpontú szemlélet és a többszereplŐs folyamatok nagyobb átláthatósághoz vezetnek. Az in-tézmények és egyéb aktorok viszonyainak elemzését középpontba helyezŐ szerzŐk (pl. Dahl 1989; Le Galès 1995; Pinson 2003) szerint a kormányzás fogalmának lényege, hogy egy mindenki számára nyitott „tárgyalóasztalnál” minden szereplŐ kapacitása-ihoz, mobilizálási képességeihez mérten befolyásolni tudja a megszületŐ döntéseket.
EttŐl az állásponttól az különbözteti meg a várospolitikai döntéshozatal kritikai ér-telmezéseit – melyet a fejezetben szereplŐ három szöveggel próbálunk bemutatni –, hogy bevezetik a hatalmi és gazdasági egyenlŐtlenségek szempontját. Ez a
EttŐl az állásponttól az különbözteti meg a várospolitikai döntéshozatal kritikai ér-telmezéseit – melyet a fejezetben szereplŐ három szöveggel próbálunk bemutatni –, hogy bevezetik a hatalmi és gazdasági egyenlŐtlenségek szempontját. Ez a