FO RDÍTOTTA: VASPÁL VERONKA
Mi a kritikai városelmélet? A kifejezést általános értelemben szokták használni, mintegy egyszerŮ utalásként az 1968 utáni korszak baloldali vagy radikális város-kutatóinak írásaira – így például Henri Lefebvre, David Harvey, Manuel Castells, Peter Marcuse munkásságára és az általuk inspirált temérdek más kutatóra (Katz-nelson 1993; MerriÏÏ eld 2002). A kritikai városelmélet egyaránt elutasítja a hagyo-mányos, diszciplínák szerinti munkamegosztást, valamint a városról kialakított tudás államközpontú, technokrata, piacvezérelt és piacorientált formáit. Ebben az értelemben a kritikai elmélet alapvetŐen különbözik a „fŐff áramúnak” nevezhetŐ városelmélettŐl – például a chicagói iskola városszociológiájából örökölt megköze-lítésektŐl, vagy éppen a közpolitika tudományának(policy science) technokrata vagy neoliberális keretezésŮ formáitól. Ahelyett, hogy a városok mai állapotát a társa-dalom szervezŐdésének történelmen átívelŐ törvényeinek, a bürokratikus raciona-litás vagy a gazdasági hatékonyság kifejezŐdésének tekintené, a kritikai városelmé-let a városi tér politikailag és ideológiailag közvetített, társadalmi küzdelmekben formált, és ekképpen változékony sajátosságait hangsúlyozza – vagyis, hogy a város szüntelen (újra)épülése a történelmileg változó társadalmi erŐviszonyok helyszíne-ként, közvetítŐjeként és termékeként is funkcionál. A kritikai városkutatás így nem Ő csupán a hagyományos városkutatásokkal, hanem ennél általánosabban, a fennálló városi berendezkedésekkel is szemben áll. Kitart amellett, hogy létezik az urbani-zációnak egy másik, demokratikusabb, társadalmilag igazságosabb és fenntartha-tóbb formája még akkor is, ha ezeket a lehetŐségeket jelenleg elnyomják az uralkodó intézményi berendezkedések, gyakorlatok és ideológiák. Röviden, a kritikai város-elmélet része az ideológia kritikája (beleértve a társadalomtudomány ideológiáit is), valamint a hatalom, az egyenlt Őtlenség, az igazságtalanság és a kizsákmányolás kritikája, a városokon belül és a városok között egyaránt.
Mindemellett a kritika, pontosabban a kritikai elmélet fogalmai nem pusztán leíró kifejezések. Határozott társadalomelméleti tartalommal bírnak, amelyek a felvilágosodás és az utána következŐ idŐszak társadalomÏÏ lozóÏÏ ájának különbözŐ irányzataiból, nem utolsósorban Hegel és Marx munkáiból, valamint a nyugati Eredeti tanulmány: Brenner, N. (2009): What is critical urban theory? City, 13 (2–3): 198–207.
Köszönetnyilvánítás: Köszönet illeti Peter Marcuse-t, Margit Mayert és Christian Schmidet a hasznos vitákért és a kritikus visszajelzésekért.
xista hagyományból vezethetŐk le (Koselleck 1988; Postone 1993; Calhoun 1995). SŐt mi több, a kritikai társadalomelmélet kritikai irányultsága az elmúlt két évszázad kapitalista fejlŐdése során is jelentŐs fejlŐdésen ment keresztül (Therborn 1996).
Tekintettel a City ezen számának intellektuális és politikai célkitŮzéseire, érdemes újra szemügyre vennünk az imént említett hagyományok – különösen a frankfurti iskola – keretein belül kifejlesztett néhány alapvetést, amelyek meghatározóan fontos – noha gyakran közvetett – hivatkozási alapot jelentenek a kritikai városku-tatók kortárs munkái számára.1
A továbbiakban az egyik legfontosabb pont, hogy hangsúlyozzuk bármely kriti-kai – akár városi, akár más vonatkozású – társadalomelméleti megközelítés törté-neti adottságait. Marx és a frankfurti iskola munkássága a kapitalizmus korábbi szakaszaiban született – a szabad versenyes kapitalizmusban (a 19. század közepétŐl a 19. század végéig), illetve a fordista–keynesiánus kapitalizmusban (a 20. század közepe) –, amelyet mára a kapitalista fejlŐdés szakadatlan, kreatívan romboló elŐ-rehaladása váltott fel (Postone 1992, 1993, 1999). Éppen ezért kulcskérdés, hogy hogyan változnak a kritikai elmélet lehetŐségfeltételei ma, a 21. század elején, vagyis egy egyre inkább globalizált, neoliberalizált és ÏÏ nancializált kapitalizmus köze-gében (Therborn 2008).
Mindez elvezet minket ahhoz a kényes kérdéshez, hogy a városi problémákat miként helyezzük el a kritikai társadalomelméleten belül. Walter Benjamin Passagen-Werkjénekk ÏÏ gyelemre méltó kivételével a frankfurti iskola egyetlen meghatározó alakja sem szentelt különösebb ÏÏ gyelmet a városi kérdéseknek.2 Számukra a kritikai elmélet az áruvá válás, az állam és a jogrendszer kritikáját jelentette, beleértve ezek közvetítŐit is, mint például a családszerkezeteket, a kulturális formákat és a szociál-pszichológiai változásokat (Jay 1973; Kellner 1989; Wiggershaus 1995). Ez a megkö-zelítés viszonylag elfogadható volt a kapitalista fejlŐdés szabad versenyes és for-dista–keynesiánus szakaszaiban, mert az urbanizációs folyamatokat akkoriban általánosan egyéb, lényegileg sokkal mélyrehatóbb társadalmi erŐk – mint az iparo-sodás, az osztályharc vagy az állami szabályozás – közvetlen térbeli kifejezŐdésének tekintették. A továbbiakban azonban amellett érvelek, hogy ez a megközelítés a korai 21. században már nem tartható, hiszen nem kevesebbnek vagyunk szemtanúi, mint a világ urbanizációjának, a város Henri Lefebvre által csaknem négy évtizede megjósolt
„forradalmának” (2003 [1970]). Az egyre általánosabbá váló, az egész világot felölelŐ 1 Brenner ezen tanulmánya a City címŮ folyóiratCities for people, not for proÏo tÏt (Városok az emberekért, ne a proÏÏ tért) címŮ tematikus számában jelent meg, a lapszám többi cikkére több helyen is utal a szövegben. – A szerk.
2 Benjamin nem tudta befejezni ezt a mŮvét, melyet 1927-tŐl haláláig írt. A Párizsról szóló töredékes írásokból magyarul aSzirének hallgatása c. könyvben (Osiris, 2001) találhatunk részleteket. –A szerk.
urbanizáció következtében (Lefebvre 2003 [1970]; Schmid 2005; Soja, Kanai 2007) a kritikai társadalomelmélet és a kritikai városelmélet mára soha nem látott mérték-ben összefonódott.
Kritika és kritikai társadalomelmélet
A modern értelemben vett kritika a felvilágosodásból eredeztethetŐ, és a gondolatot legkövetkezetesebben Kant, Hegel és a baloldali hegeliánusok munkái fejtették ki (Marcuse 1954; Habermas 1973; Jay 1973; Calhoun 1995; Therborn 1996). Mindez azonban Marx munkásságában új jelentŐséget nyert a politikai gazdaságtan kriti-kájának kidolgozásával (Postone 1993). Marx számára a politikai gazdaságtan bírá-lata egyrészt az Ideologiekritik3 egy formájával járt együtt, vagyis a történetileg sajátos mítoszok, tárgyiasítások és ellentmondások leleplezésével, amelyek áthatják a tudás polgári formáit. Ugyanennyire fontos, hogy Marx a politikai gazdaságtan kritikáját nem csupán a kapitalizmusról szóló diskurzusok és gondolatok kritikája-ként értelmezte, hanem magának a kapitalizmusnak a kritikájakritikája-ként, sŐt a kapita-lizmus meghaladására tett erŐfeszítéshez való hozzájárulásként is. Ebben a dialek-tikus elgondolásban a kritika egyik kulcsfeladata, hogy feltárja az ellentmondásokat a kapitalizmus által formált, történetileg meghatározott társadalmi totalitásban.
A kritika ilyen megközelítésének számos fontos szerepe van. ElŐször is felfedi a hatalom, a kirekesztés, az igazságtalanság és az egyenlŐtlenség azon formáit, ame-lyek a kapitalista társadalmi formációkat alátámasztják. Másodszor, Marx számára a politikai gazdaságtan kritikája a folyamatban lévŐ vagy éppen kialakuló társadalmi-politikai küzdelmek színterét igyekszik megvilágítani: a tŐkés társadalom társadalmi-politikai szférájának ideológiai vitáit az ezeket megalapozó (osztály)ellentmondásokkal és társadalmi erŐkkel köti össze. Talán ennél is fontosabb, hogy Marx a felfedezés esz-közének tartotta a kritikát, amely lehetŐvé teszi a kapitalizmus alternatíváinak ku-tatását elméletben és gyakorlatban egyaránt. A politikai gazdaságtan bírálata tehát arra szolgált, hogy megmutassa, hogyan ássák alá a rendszert a kapitalizmus ellent-mondásai, valamint hogy ráirányítsa a ÏÏ gyelmet a társadalomban rejlŐ képességek és a társadalom-természet viszony szervezŐdésének másfajta módjaira.
A 20. század során Marx politikaigazdaságtan-kritikáját a kritikai társadalmi vizs-gálódás számos különbözŐ hagyománya tette magáévá, mint például a Második Inter-nacionálé hagyományos marxizmusa (Kolakowski 1981), vagy a nyugati marxizmushoz kapcsolódó radikális eszmék alternatív irányzatai (Jay 1986). Mindazonáltal a kritika 3 Marx számára az ideológia a felépítmény része, amely elfedi a kapitalizmus anyagi
matainak kizsákmányoló jellegét. Az Ideologiekritik (ideológiakritika) fogalma ennek a folya-matnak a leleplezését, a folyamatos leleplezés szükségességét írja le. – A szerk.
gondolatát mint módszertani, elméleti és politikai problémát legkövetkezetesebben a frankfurti iskola kritikai társadalomelmélete fejtette ki. Ennek során a frankfurti iskola legfŐff bb képviselŐi kidolgoztak egy innovatív, mind intellektuálisan, mind politikailag felforgató, a modern kapitalizmus politikai gazdaságtanát, szociálpszichológiai válto-zásait, fejlŐdési irányvonalait és belsŐ ellentmondásait vizsgáló kutatási programot is (Bronner, Kellner 1989; Arato, Gebhardt 1991; Wiggershaus 1995).
Max Horkheimer (1982 [1937]) volt az, aki 1937-ben, New York-i számŮzetésébŐl írva, bevezette a „kritikai elmélet” fogalmát. A gondolatot Horkheimer munkatár-sai, Theodor Adorno és Herbert Marcuse dolgozták ki és fejlesztették tovább, vala-mint késŐbb, az 1980-as évek során – egészen másfajta irányokba – Jürgen Habermas.
A frankfurti iskola felfogásában a kritikai elmélet határozott szakítást jelentett a marxizmus ortodox formáival, amelyek a Második Internacionálé alatt általánosan elterjedtek voltak, és amelyek a kapitalista társadalmi átalakulás elsŐdleges alap-jának a munka ontológiáját és a proletár osztályharcot jelölték meg. Továbbá a kritikai elmélet frankfurti iskoláját a 20. század közepén számos más, az adott korra jellemzŐ probléma és kutatás tartotta lázban – így például a Németországban és máshol kibontakozó fasizmus kritikája; a háború utáni Európa és Egyesült Államok kapitalizmusára jellemzŐ technológia, tömegfogyasztás és kultúripar kritikája;
valamint az emberi emancipáció lehetŐségeit elnyomó intézményi berendezkedés kritikája, amely fŐff ként Herbert Marcuse kései mŮveiben jelent meg.
A frankfurti iskola kritikai elméletét kezdetben ismeretelméleti felfogásként fogalmazták meg. Horkheimer 1937-ben írt klasszikus mŮvében, a Hagyományos és kritikai elmélettcímŮ esszében alternatívát kívánt felmutatni a társadalomtudomány és a polgári ÏÏ lozóÏÏ a pozitivista és technokrata megközelítéseivel szemben (Hork-heimer, 1982 [1937]: 188–252). A vizsgálódásnak ezt az irányvonalát Adorno folytatta az 1960-as években a Karl Popper ellen vívott (Adorno et al. 1976) ún. pozitivizmus-vita (Positivismusstreit)során, valamint – egészen más formában – a dialektikáról és esztétikaelméletrŐl szólóÏÏ lozóÏÏ ai írásaiban (ehhez lásd O’Connor 2000). A kritikai elmélet fogalmának másik, újabb irányát Habermas dolgozta ki az 1970-es évek elején a Niklas Luhmann-nal folytatott, technokráciáról szóló vitában (Habermas, Luhmann 1971), valamint kimunkáltabb, érettebb formában fŐff mŮvében, az 1980-as évek közepén írt A kommunikatív cselekvés elméletében (Habermas 1985, 1987).
A kritikai elmélet leginkább politikai töltetŮ nézetét Herbert Marcuse dolgozta ki az 1960-as évek közepén, elsŐsorban 1964-es klasszikus mŮvében,Az egydimenziós emberben. Marcuse számára a kritikai elmélet lényege a kapitalista társadalom je-lenlegi formájának kritikája: vagyis „azokkal a történelmi alternatívákkal foglalkozik, amelyek ott kísértenek a fennálló társadalomban fölforgató tendenciák és erŐk képében” (1964: 11–12; kiemelés N. B.). Így tehát közvetlen kapcsolat ÏÏ gyelhetŐ meg Marcuse munkája és Marx eredeti politikai gazdaságtani kritikájának egyik
köz-ponti eleme között: mindketten olyan emancipációs alternatívákat keresnek a je-lenben, amelyeket a fennálló társadalmi viszonyok ellentmondásai elfednek (aho-gyan ezt következetesen hangsúlyozza Postone 1993).
A kritikai elmélet kulcselemei: négy javaslat
Természetesen mély ismeretelméleti, módszertani, politikai és tartalmi különbsé-gek vannak az olyan szerzŐk között, mint Horkheimer, Adorno, Marcuse és Haber-mas. Mégis azt állítom, hogy mŮveik együttesen a kritikai elmélet magvát alkotják (egy másfajta, ám ezt kiegészítŐ olvasatért lásd: Calhoun 1995). Ez az elképzelés a következŐ négy központi javaslattal foglalható össze: a kritikai elmélet egy elmélet;
a kritikai elmélet re¬¬ exív; a kritikai elmélet magában foglalja az instrumentális racionalitás kritikáját; a kritikai elmélet a fennálló és a lehetséges közötti eltérést hangsúlyozza. Ezek az elemek kibogozhatatlanul egybefonódnak, egymást feltéte-lezik és alkotják: az egyes elemek pontos jelentése csak a többivel való viszonyában érthetŐ meg (1. ábra).
1. ábra: A kritikai elmélet négy, egymást feltételező alkotóeleme
A kritikai elmélet egy elmélet
A frankfurti iskolában a kritikai elmélet könyörtelenül absztrakt. JellemzŐi az ismeretelméleti és ÏÏ lozóÏÏ ai re¬¬ exiók, a formális elméletek kifejlesztése, a törté-nelmi változásból képzett általánosítások, az érvelés deduktív és induktív módjai
A kritikai elmélet egy elmélet
A kritikai elmélet a fennálló és a lehetséges közti eltérést hangsúlyozza A kritikai elmélet az
instrumentális racionalitás kritikájával jár
A kritikai elmélet reflexív
és a történelmi vizsgálódás különbözŐ formái. Ugyanakkor persze konkrét, tehát bizonyítékokból kiinduló kutatásokra is épülhet, akár hagyományos, akár kritikai módszereken alapulva. Amint Marcuse írja: „hogy az optimális fejlŐdés lehetŐsé-geit fölismerhesse és meghatározhassa, a kritikai elméletnek el kell vonatkoztat-nia mind a társadalmi erŐforrások tényleges szervezetétŐl és alkalmazásától, mind e szervezet és alkalmazás eredményeitŐl” (1964: xi). Ebben az értelemben tehát egy elmélet.
A kritikai elmélet ezért nem kíván a társadalmi változás valamely konkrét irány-vonalának elŐre megírt szabályzataként szolgálni, nem a társadalmi változás „ha-diterve”, és nem is szolgál „hogyan csináljuk” típusú kézikönyvként a társadalmi mozgalmak számára. Ám lehetséges, sŐt szükséges is, hogy közvetítsen a gyakorlat világa felé, és kimondottan célja, hogy hatást gyakoroljon a progresszív, radikális vagy forradalmi beállítottságú társadalmi és politikai szereplŐk stratégiai elképze-léseire. Ugyanakkor lényeges, hogy a frankfurti iskola felfogása a kritikai elmélet-rŐl az elvonatkoztatás mozzanatára koncentrál, amely a „mi a teendŐ?” híres lenini kérdésének elvi elŐfeltétele.
A kritikai elmélet refl exívfl
A frankfurti iskola hagyománya szerint egy elméletet sajátos történeti feltételek és kontextusok tesznek lehetŐvé, és az egyszersmind ezekre is irányul. Ez a felfogás legalább két kulcsfontosságú következménnyel jár. ElŐször is a kritikai elmélet tel-jes mértékben elutasít minden olyan álláspontot – legyen az pozitivista, transzcen-dentális, metaÏÏ zikai vagy más –, amely állítása szerint képes „kívül” állni a törté-nelem által meghatározott idŐn és téren. Minden társadalmi tudás, beleértve a kritikai elméletet, a társadalmi és történeti változás dialektikájába ágyazott, ezért lényegében és magából fakadóan kontextusfüggŐ. Másodszor, a frankfurti iskola kritikai elmélete meghaladja a tudás helyzetfüggŐségének általában vett hermeneu-tikai vizsgálatát. Leginkább arra koncentrál, hogy a tudás, a szubjektivitás és a tudatosság egymást kizáró formái miképpen jöhettek létre egy adott történelmi kor társadalmi berendezkedésében.
A kritikai elmélet követŐi ezt a kérdést a kapitalizmus mint társadalmi totalitás töredezett, mŮködésképtelen vagy ellentmondásos jellegének hangsúlyozásával közelítik meg. Ha a társadalmi totalitás zárt, ellentmondásoktól mentes vagy teljes volna, nem létezne rá vonatkozó kritikai tudatosság; nem lenne szükség kritikára;
sŐt voltaképpen a kritika strukturálisan is lehetetlen volna. A kritika ugyanis éppen azáltal bontakozhat ki, hogy a társadalom ellentmondásba kerül önmagával, mivel fejlŐdésének módja önellentmondásokkal terhelt. Ebben az értelemben a kritikai
elmélet követŐi nem csak önmagukat és kutatásaikat igyekeznek elhelyezni a mo-dern kapitalizmus történeti fejlŐdésében. Éppen ilyen fontos számukra annak meg-értése, hogy a modern kapitalizmus miként idézi elŐ azŐ és mások kritikai tuda-tosságának formáit.
A kritikai elmélet az instrumentális racionalitás kritikájával jár
Mint köztudott, a frankfurti iskola kritikai elméletének követŐi kidolgozták az instrumentális racionalitás kritikáját (teljes terjedelmében lásd Habermas 1985, 1987). Ennek nyomán, Max Weber munkáira építve, a célracionalitásra irányuló cél-eszköz racionalitás társadalmi kiterjesztése ellen érveltek, amely a célok és eszközök hatékony összekapcsolása ellenére mellŐzi maguknak a céloknak a kérdŐre vonását. A kritika az ipari szervezŐdés, a technika és az igazgatás számos területére vonatkozóan következményekkel jár, de itt most az a leglényegesebb, hogy a frank-furti iskola követŐi ezt a társadalomtudomány területére is alkalmazták. Ebben az értelemben a kritikai elmélet elutasítja a társadalomtudományos tudás instrumen-tális módjait – vagyis azokat, amelyeknek célja a fennálló intézményi berendezke-dések hatékonyabbá és hatásosabbá tétele, a társadalmi és ÏÏ zikai világ manipulálása és uralása, így a hatalom jelenlegi formáinak alátámasztása. Ezzel szemben a kri-tikai elmélet követŐi a tudás céljainak vizsgálatát követelték, így nyíltan elkötele-zŐdtek a normativitás kérdései iránt.
A frankfurti iskola tudósai a társadalomtudományra vonatkozó re¬¬ exív történeti megközelítésükkel összhangban úgy érveltek, hogy a kritikai elméletnek egy szŮk, technokrata látásmód követésével szemben nyíltan fel kell vállalnia gyakorlati-politikai és normatív irányultságait. A tudás instrumentalista módjai ugyanis szük-ségszerŮen feltételezik a kutatás tárgyától való elkülönülésüket. Azonban amint elutasítjuk ezt az elkülönülést és a tudás birtokosát a vizsgálódás tárgyának társa-dalmi közegébe ágyazottan fogjuk fel, a normatív kérdések azonnal elkerülhetet-lenné válnak. A re¬¬ exivitás követelménye és az instrumentális racionalitás kritikája így közvetlenül is összefüggenek.
MindebbŐl következik, hogy amikor a kritikai elmélet képviselŐi az ún. elmélet-gyakorlat problémát vitatják, akkornem az elmélet gyakorlatban történŐ „alkalma-zásának” problémájáról beszélnek. ErrŐl a dialektikus kapcsolatról éppen ellenke-zŐleg gondolkoznak – nevezetesen, hogy a gyakorlat világa (és így a normatív megfontolások) minden esetben már eleve hatással van az elméleti tudósok mun-kájára, még akkor is, ha ez a munka csak az absztrakció szintjén marad. Ahogyan 1971-ben Habermas írta:
„A [kritikai elmélethez kapcsolódó] dialektikus magyarázat a megismerŐ szub-jektumot a társadalmi gyakorlathoz való viszonya, valamint a társadalmi munka folyamatában, és a politikai erŐk saját céljaikról való felvilágosításának folyamatában elfoglalt pozíciója alapján értelmezi.” (Habermas 1973: 210–211)
A kritikai elmélet a fennálló és a lehetséges közti eltérést hangsúlyozza Therborn (2008) állítása szerint a frankfurti iskola a kapitalista modernitás dialektikus bírálatát adja – azaz kiáll az ember felszabadításának az aktuális társadalmi rend által nyújtott lehetŐségei mellett, miközben kritizálja is a rendszerben rejlŐ kirekesztése-ket, elnyomásokat és igazságtalanságokat. A kritikai elmélet feladata ezért nem csu-pán a modern kapitalizmushoz kapcsolódó hatalmi formák kutatása, hanem az is, hogy feltárja a rendszerben rejlŐ, de elnyomott emancipációs lehetŐségeket.
A frankfurti iskola követŐinek írásaiban ez az irányultság „egy forradalmi szub-jektum keresésével jár”, amely radikális társadalmi változás útján megvalósíthatná a kapitalizmus által lehetŐvé tett, ám mindeddig elnyomott lehetŐségeket. Ennek ellenére, mivel a frankfurti iskola minden reményét feladta egy proletártípusú forradalommal kapcsolatban, a forradalmi szubjektum keresése a háború utáni idŐszakban meglehetŐsen sötét pesszimizmussal itatta át a társadalmi átalakulás esélyeinek bemutatását, sŐt – különösen Adorno és Horkheimer munkáiban – mindez egy viszonylag absztrakt ÏÏ lozóÏÏ ai és esztétikai problémakörbe való vissza-húzódásra késztette ezeket a szerzŐket (Postone 1993).
Marcuse gyökeresen eltérŐ állásponttal állt elŐAz egydimenziós ember bevezetr Ő-jében. Abban egyetértett a frankfurti iskola többi tagjával, hogy a kapitalista ipa-rosodás kialakulásának korszakával ellentétben a 20. század végi kapitalizmusból hiányzik valamely „kimutatható képviselŐje vagy hatóereje a társadalmi változás-Ő nak”; más szóval a proletariátus már nem képes „önmagáért való” osztályként mŮködni. Mindazonáltal Marcuse (1964: xii) erŐteljesen ragaszkodik ahhoz, hogy
„a minŐségi változás iránti szükséglet ugyanolyan sürgetŐ, mint eddig. Kinek a szükséglete? […] a társadalomé mint egészé, minden egyes tagjáé”. Ezzel összefüg-gésben Marcuse szerint a kritikai elmélet meglehetŐsen elvont jellege – legalábbis mŮvének írásakor – szervesen összefüggött a radikális és emancipatorikus társa-dalmi változás egyértelmŮ letéteményesének hiányával. Állítása szerint a kritikai elmélethez kapcsolódó absztrakciókat csak konkrét történelmi küzdelmeken ke-resztül lehetne tompítani vagy feloldani. „Az elméleti fogalmak” – írja Marcuse (1964: 12) – „társadalmi változásba torkollnak”. Ez az erŐteljes állítás visszavezet bennünket ahhoz a gondolathoz, hogy a kritikai elmélet egy elmélet. Éppen ahogyan
a kritikai elmélet kritikai éle történetileg meghatározott, ugyanígy elméleti irányult-ságát is folyamatosan az éppen zajló társadalmi és politikai átalakulások alakítják.
Marcuse álláspontja Marxnak A TŐTT ke harmadik kötetében megfogalmazott azon híres állítására emlékeztet, amely szerint minden tudomány fölösleges volna, ha nem volna különbség a valóság és a látszat között. Hasonlóképpen, Marcuse szerint egy olyan világban, amelyben radikális vagy forradalmi társadalmi változás zajlana, a kritikai elmélet hatásosan a peremre szorulna vagy akár el is tŮnne – nem kritikai irányultságában, hanem mint elmélet, hiszen konkrét gyakorlattá válna. Másként fogalmazva, éppen amiatt marad a kritikai elmélet elmélet és nem csak egyszert Ůen mindennapi társadalmi gyakorlat, mert a jelenlegi kapitalizmusban a forradalmi, átformáló és emancipatorikus társadalmi gyakorlat erŐsen korlátozott és szabályo-zott. EbbŐl a szempontból az úgynevezett elmélet-gyakorlat különbségtétel nem valamilyen elméleti zavarosságnak vagy ismeretelméleti helytelenségnek, hanem annak az elidegenített és ellentmondásokkal teli társadalmi berendezkedésnek az eredménye, amelybe a kritikai elmélet is beágyazódik. Nincsen olyan elmélet, amely képes lenne meghaladni ezt a különbségtételt, mivel az – deÏÏ níció szerint – elmé-letben nem, csak gyakorlatban haladható meg.
Kritikai elmélet és az urbanizáció kérdése
Míg Marx munkája igen erŐs hatást gyakorolt az 1968 utáni kritikai városkutatásra, csak nagyon kevés városkutató foglalkozott közvetlenül a frankfurti iskola mun-kásságával. Mindazonáltal azt gondolom, hogy a szerzŐk legtöbbje, akik a kritikai városkutatás szellemi világában helyezik el magukat, azonosulni tudnának –
Míg Marx munkája igen erŐs hatást gyakorolt az 1968 utáni kritikai városkutatásra, csak nagyon kevés városkutató foglalkozott közvetlenül a frankfurti iskola mun-kásságával. Mindazonáltal azt gondolom, hogy a szerzŐk legtöbbje, akik a kritikai városkutatás szellemi világában helyezik el magukat, azonosulni tudnának –