FORDÍTOTTA: RAPCSÁK BALÁZS
Célom a kapitalizmusban zajló urbanizációs folyamat megértése. Azért korlátozom magam az urbanizáció kapitalista formáira, mert elfogadom azt az elképzelést, hogy a „városi” sajátos jelentéssel rendelkezik a kapitalista termelési mód keretei között, amely nem vihetŐ át más társadalmi kontextusokba a jelentés (és a valóság) radi-kális átalakítása nélkül.
A kapitalizmus keretei között értelmezésemet a felhalmozás és az osztályharc iker-c témáira alapozom. A két téma szorosan összetartozik, és egyazon érme két oldalának kell tekintenünk Őket – különbözŐ ablakoknak, amelyekbŐl a kapitalista tevékenység egésze megÏÏ gyelhetŐ. A kapitalista társadalom osztályjellege azt jelenti, hogy a tŐke uralkodik a munka fölött. Konkrétabban fogalmazva: a munkafolyamatot a tŐkések osztálya irányítja, és azt a proÏÏ ttermelés céljai szerint szervezi meg. A munkás el-lenben kizárólag saját munkaereje felett rendelkezik, melyet áruként kell értékesí-tenie a piacon. Az uralom azáltal jön létre, hogy a munkás a megélhetést biztosító bérért cserébe a tŐkésnek proÏÏ tot (értéktöbbletet) kell hogy szolgáltasson. Mindez persze meglehetŐsen leegyszerŮsítŐ, és a tényleges osztályviszonyok (valamint az osztályok egyes csoportjai közti viszonyok) egy tényleges termelési rendszerben (amelynek része a termelés, a szolgáltatások, valamint az áruforgalom, az elosztás és a csere költségei stb.) rendkívül összetettek. A döntŐ marxi belátás azonban az, hogy a proÏÏ t a tŐke munka feletti uralmából származik, és hogy a tŐkéseknek mint osztálynak – amennyiben újra akarják termelni magukat – folyamatosan szélesíte-niük kell a proÏÏ t alapját. Ezáltal elérkezünk egy olyan társadalom fogalmához, amely a „felhalmozás a felhalmozásért, termelés a termelésért” elvére épül. A felhalmozás elmélete, melyet Marx A tŐkében megalkot, a felhalmozás dinamikáinak körültekinté Ő vizsgálata és ellentmondásainak feltárása. Elemzési keretként ez talán kissé túlsá-gosan „ökonomistának” hangzik, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a felhalmozás az az eszköz, amellyel a tŐkések osztálya önmagát és a munka feletti uralmát újratermeli. A felhalmozás ezért nem választható el az osztályharctól.
Eredeti tanulmány: Harvey, D. (1978): The Urban Process Under Capitalism: A Framework for Analysis. International Journal of Urban and Regional Research, 2 (1–4): 101–131.
A kapitalizmus ellentmondásai
A kapitalizmus ellentmondásainak elemzésébŐl az urbanizációs folyamattal kap-csolatos érvek egész hálóját szŐhetjük. Hadd körvonalazzam ezen ellentmondások legfontosabb megjelenési formáit.
ElsŐként vizsgáljuk meg azt az ellentmondást, amely magában a tŐkésosztályban rejlik. A csere birodalmában minden egyes tŐkés az individualizmus, a szabadság és az egyenlŐség világában tevékenykedik, továbbá spontán és kreatív módon képes cselekedni, illetve kell cselekednie. A versenyen keresztül azonban a kapitalista termelés belsŐ törvényei „az egyes tŐkéssel szemben mint külsŐ kényszertörvények”
érvényesülnek. Az individualitás és a szabadság felszíni világa a konformitás és a kényszer világát fedi el. Azonban az egyéni cselekvés átfordítása az osztálynormák szerinti viselkedésbe sem nem teljes, sem nem tökéletes – soha nem is lehet az, hi-szen a kapitalista szabályok szerint a csere folyamata mindig feltételezi az individua-litást, míg az értéktörvény mindig társadalmilag nyilvánul meg. Következésképpen az egyes tŐkések, miközben közvetlen önérdeküket követik, olyan összesített ered-ményt hozhatnak létre, amely antagonisztikus ellentétben áll kollektív osztályér-dekükkel. Hogy egy drámai példát említsek: a verseny arra kényszerítheti a tŐké-seket, hogy olyannyira megnyújtsák és megnehezítsék a munkafolyamatot, hogy a munkaerŐ képessége az értéktöbblet létrehozására jelentŐsen lecsökken. Az egyé-nek vállalkozói tevékenységéegyé-nek együttes hatásai így súlyosan veszélyeztethetik a késŐbbi felhalmozás társadalmi alapját.
Másodikként vizsgáljuk meg a felhalmozás következményeit a munkások szem-pontjából. Az értéktöbblet elméletébŐl tudjuk, hogy a munkaerŐ kizsákmányolása a tŐkés proÏÏ t forrása. A felhalmozás kapitalista változata ezért egyfajta erŐszakon alapul, melyet a tŐkések osztálya alkalmaz a munkásokkal szemben. Marx szerint azonban ezt a kisajátítást úgy is meg lehet valósítani, hogy az nem sérti az egyen-lŐség, az individualitás és a szabadság szabályait, hiszen a csere birodalmában to-vábbra is ezeknek kell uralkodniuk. A munkások – akár a tŐkések – a rendelkezé-sükre álló árut „szabadon” kínálják eladásra a piacon. Ugyanakkor a munkások egymással is versenyeznek a foglalkoztatásért, miközben a munkafolyamatot a tŐkés irányítja. A korlátlan verseny körülményei között a tŐkések kénytelenek egyre nagyobb erŐszakot gyakorolni az alkalmazottaikon. Az egyes munkás tehetetlen ezzel a támadással szemben. Az egyetlen megoldás az, ha a munkások osztályként határozzák meg magukat és kollektív lehetŐségeket keresnek a tŐke fosztogatásával szembeni ellenállásra. A felhalmozás kapitalista változata tehát nyílt és leplezetlen osztályharcot hív életre a munka és a tŐke között. Ez az osztályok közti ellentmon-dás sok mindent megmagyaráz a kapitalista történelem dinamikájából, és számos tekintetben alapvetŐ fontosságú a felhalmozási folyamat megértésében.
A két ellentmondás lényegileg összetartozik. Mögöttes egységet fejeznek ki és egyazon valóság különbözŐ szempontjainak tekintendŐk. Némely tekintetben mégis hasznos szétválasztani Őket. A tŐkések osztályának belsŐ ellentmondása erŐsen kü-lönbözik a tŐke és a munka közötti osztályszembenállástól, akármilyen szorosan kapcsolódik is össze a kettŐ. A továbbiakban úgy vizsgálom a felhalmozási folyama-tot, hogy semmilyen nyílt választ nem feltételezek a munkásosztály részérŐl arra az erŐszakra, melyet a tŐkésosztálynak szükségszerŮen el kell követnie vele szemben.
Majd a látásmódot szélesítve arra kérdezek rá, hogy a munkásosztály megszervezése és nyílt osztályválasz indítására való képessége milyen hatással van a kapitalista urbanizációs folyamatra.
Az elemzés kiegészítése érdekében az ellentmondás számos más formáját vizs-gálhatjuk. A kapitalista termelési rendszer például gyakran antagonisztikus vi-szonyban áll azokkal a nem kapitalista vagy prekapitalista ágazatokkal, melyek azon belül (háztáji gazdaság, paraszti vagy kézmŮves termelŐ ágazatok stb.) vagy azon kívül (prekapitalista társadalmak, szocialista országok stb.) léteznek. Meg kell em-lítenem a „természettel” szembeni ellentmondást is, amely elkerülhetetlenül kö-vetkezik a kapitalizmusban a felhalmozás dinamikája és a „természeti” erŐforrások mint alap közötti viszonyból. Hely hiányában ezeket a kérdéseket itt nem vizsgál-hatom, de természetesen minden olyan elemzésben számításba kell venniŐket, amely az urbanizáció történetével foglalkozik a kapitalizmusban.
A felhalmozás törvényei
ElsŐként a termelés és az értékrealizálás rendszerében vázolom fel a tŐkeáramlások szerkezetét. Ezt olyan ábrák segítségével teszem, melyek szerkezetükben meglehe-tŐsen „funkcionalistának” és talán túlontúl egyszerŮnek tŮnnek majd, de amelyek mindazonáltal segítenek megérteni a felhalmozási folyamat alapvetŐ logikáját.
Bemutatom, miként származnak problémák abból, hogy az egyes tŐkések osztályér-dekükkel ellentétes eredményt produkálnak, és számításba veszek néhány olyan eszközt, amellyel megoldásokat találhatnak ezekre a problémákra. Vagyis röviden kísérletet teszek arra, hogy Marx A tŐkéjének érveit összefoglaljam a rendelkezé-é semre álló, képtelenül rövid három-négy oldal terjedelemben.
A tőke elsődleges körforgása
A tŐke elsŐ kötetében Marx a kapitalista termelési folyamatot elemzi. Az értéktöbb-let létrehozására irányuló törekvés vagy a munkanap meghosszabbítására épül
(abszolút értéktöbblet), vagy a „termelŐerŐk” folyamatos forradalmasításából szár-mazó nyereségre, amely a munkafolyamatnak a munkaerŐ termelékenységét fokozó újjászervezésével valósul meg (relatív értéktöbblet). A tŐkés a relatív értéktöbbletet vagy a munka munkafolyamaton belüli összehangolásának és megosztásának a megszervezésével, vagy állótŐke (gépek) alkalmazásával éri el. A termelékenység fokozásának és a munkafolyamat folytonos forradalmasításának a motorja maga a kapitalista verseny, mivel minden tŐkés azáltal próbál többletjövedelemre szert tenni, hogy a társadalmi átlagnál hatékonyabb termelési technikát alkalmaz.
Mindennek a jelentŐségét a munka szempontjából Marx abban a fejezetben fejti ki, amely „A tŐkés felhalmozás általános törvénye” címet viseli. Marx ebben a ki-zsákmányolás fokának módosulásait, valamint a munkafolyamatban bekövetkezŐ változások idŐbeli ritmusát vizsgálja a munkaerŐ kínálati feltételeinek (különösen az ipari tartalék sereg kialakulásának) viszonylatában, mindvégig azt feltételezve, hogy a pozitív felhalmozási ráta fenntartására szükség van ahhoz, hogy a tŐkésosz-tály újratermelje önmagát. Az elemzés a kölcsönhatások szigorúan behatárolt köre mentén halad, minden más problémát ÏÏ gyelmen kívül hagyva vagy állandónak tekintve. Az 1. ábraaz itt tárgyalt viszonyokat ábrázolja.
A tŐke második kötete a felhalmozás és a bŐvített újratermelés „modelljével”
zárul. A termelési eszközök és fogyasztási eszközök összesített termelésével kap-csolatos arányossági problémákat Marx úgy vizsgálja, hogy minden egyéb problé-mát állandónak tekint (beleértve a technológiai változást, az állótŐke-beruházást stb.). Mindezzel az a célja, hogy rámutasson az aránytalansági válságok lehetŐségére a termelési folyamaton belül. Itt azonban Marx kiszélesíti a vizsgálatba vont viszo-nyok szerkezetét (lásd2. ábra). Meg kell jegyeznem, hogy Marx mindkét esetben hallgatólagosan feltételezi, hogy az összes árucikk termelése és fogyasztása egyazon idŐszakon belül történik. A2. ábra viszonyrendszere atŐke elsŐdleges körforgásaŐŐ ként jellemezhetŐ.
A csökkenŐ proÏÏ tráta és az általa kiváltott ellensúlyozó tendenciák harmadik kötetben található elemzésének nagy része szintén egy idŐszakon belül feltételezi a termelést és a fogyasztást, noha van némi bizonyíték arra, hogy Marx – ha be tudta volna fejezni a mŮvet – szélesítette volna ennek hatókörét. A harmadik kötet elem-zését mégis hasznos az elsŐ két kötetben kifejtett érvek szintézisének és az elsŐd-leges körforgás belsŐ ellentmondásainak megfontolásra érdemes bemutatásának tekinteni. Világosan láthatók azok az ellentmondások, melyek abból fakadnak, hogy az egyes tŐkések hajlamosak olyan módon viselkedni, amely összesítve saját osztály-érdekeik ellen hat. Ez az ellentmondás létrehozza a túlfelhalmozásra való hajlamot – összesítve túlzottan sok tŐke jön létre a tŐke alkalmazási lehetŐségeihez mérten.
Ez a hajlam számos megjelenési formát ölt:
1. Árutúltermelés – árubŐség a piacon.
2. CsökkenŐ proÏÏ tráta (az árképzés vonatkozásában, amelyet meg kell különböz-tetni az érték vonatkozásában vett csökkenŐ proÏÏ tráta elméleti konstrukció-jától).
3. TŐketöbblet, amely vagy kihasználatlan termelési kapacitásként vagy a proÏÏ -táló felhasználás lehetŐségét nélkülözŐ pénztŐke formájában jelentkezhet.
4. Munkatöbblet és/vagy a munkaerŐ fokozódó kizsákmányolása. Ezek a meg-nyilvánulások külön-külön vagy együttesen is jelentkezhetnek egy adott idŐ-szakban.
Rendelkezésünkre áll tehát a kapitalista válságok elemzésének elŐzetes kerete.
A tőke másodlagos körforgása
Most felfüggesztem azt a feltételezést, hogy a termelés és a fogyasztás egyazon idŐszakon belül történik, és azokkal a problémákkal foglalkozom, melyek abból származnak, hogy a termelés és az árufelhasználás eltérŐ munka- és forgalmazási idŐszakot igényel. Ezt a rendkívül összetett problémát MarxA tŐke második köteté-ben, valamint a Grundrissében érinti. Mivel itt nem foglalkozhatok a kérdéssel kellŐ mértékben, néhány megjegyzésre korlátozom magam az állótŐke és a fogyasztási alap kialakulásáról. Az állótŐke Marx szerint a termelési és megvalósulási módjaival kapcsolatos sajátosságok miatt igényel külön elemzést. Ezek a sajátosságok abból fakadnak, hogy ugyan ezeket az állótŐkeeszközöket a szokványos kapitalista áru-termelés keretei között lehet elŐállítani, de inkább a áru-termelési folyamat segítŐiként használják Őket, mint közvetlen nyersanyagként. Emellett meglehetŐsen hosszú idŐn át használják Őket. Hasznos még különbséget tenni a termelési folyamaton belüli állótŐke, valamint az olyan állótŐke között, amelyÏÏ zikai keretként szolgál a termelés számára. Ez utóbbit a termelés épített környezetének fogom nevezni.
A fogyasztási oldalon ezzel párhuzamos struktúra van jelen. A fogyasztási alap nem a fogyasztás közvetlen elemeibŐl, hanem azokból az árukból képzŐdik, amelyek inkább kiegészítŐ szerepet töltenek be. Néhány dolog közvetlenül a fogyasztási fo-lyamaton belül található (az olyan tartós fogyasztási eszközök, mint a tŮzhely vagy a mosógép stb.), míg mások éppen a fogyasztás ÏÏ zikai keretét biztosítják (házak, járdák stb.) – ez utóbbit a fogyasztás épített környezetének fogom hívni.
Észre kell vennünk, hogy az épített környezet némely eleme a termelésben és a fogyasztásban is szerepet játszik – például a közlekedési hálózat –, és hogy a hasz-nálatban bekövetkezŐ változásokkal adott eszköz egyik kategóriából a másikba ke-rülhet át. Az épített környezet állótŐkéje továbbá abban az értelemben térben
moz-} }
Munkaerő és ipari tartaléksereg
Érték- és értéktöbblet- termelés
A munkafolyamat technikai és társadalmi megszervezése A munka változó termelé- kenysége
Bérek Munkaerő
Termelési kapacitások
A munkaerő mennyi- ségét, minőségét és szükségleteit érintő erkölcsi, történeti és kulturális feltételek Érték- és értéktöbblet- termelés
}
A munka állandó termelékenysége Termelési eszközök (köztes ráfordítások)Luxusjavak Fogyasztói javak Munkaerő
Luxus- fogyasztás A munkaerő újratermelése
1. ábra: „A felhalmozás általános törvénye” című fejezetben tárgyalt viszonyok (A tőke első kötete) 2. ábra: „A bővített újratermelés” viszonyai (A tőke második kötete)
díthatatlan, hogy az érték nem mozdítható el belŐle saját maga tönkretétele nélkül.
Az épített környezetbe történŐ beruházás ezért magával vonja egy olyanÏÏ zikai tér létrehozását, amely a termelés, az elosztás, a csere és a fogyasztás céljait szolgálja.
Az állóeszközök és fogyasztási alapok létrehozásába áramló tŐkét a tŐke másod-lagos körforgásának fogom nevezni. Nézzük most meg, milyen módon történhet ez a tŐkeáramlás. Természetesen mind a tŐkébŐl, mind a munkából a fennálló termelési és fogyasztási szükségletekhez képest „többletnek” kell rendelkezésre állnia ahhoz, hogy a tŐke a hosszú távú, különösen az épített környezetet alkotó eszközök létre-hozásába áramolhasson. A túlfelhalmozásra való hajlam rendszeresen eredményez ilyen állapotokat az elsŐdleges körforgáson belül. A túlfelhalmozás problémájának lehetséges átmeneti megoldása ezért a tŐkeáramlások másodlagos körforgásba irá-nyítása lehet.
Az egyes tŐkések számos okból gyakran nehéznek fogják találni a tŐkeáramlás-nak ezt az átirányítását. A tŐke egyéni átirányításátŐkeáramlás-nak akadályai különösen nagyok az épített környezet tekintetében, ahol a beruházások általában nagy volumenŮek és hosszú távra szólnak, a szokásos módon nehezen árazhatók, és az egyes tŐkések által sok esetben kollektíven használhatók. Éppen ezen akadályok miatt a tŐkések egyenként, magukra hagyva általában elhanyagolják kollektív termelési szükség-leteiket. Az egyes tŐkések általában túlfelhalmozást produkálnak az elsŐdleges körforgásban és túl keveset ruháznak be a másodlagos körforgásba; jelentŐs nehéz-ségeik vannak az elsŐdleges és másodlagos körforgás közti kiegyensúlyozott tŐke-áramlás megszervezésében.
A másodlagos körforgásba történŐ tŐkeáramlás általános feltétele ezért egy mŮ-ködŐ tŐkepiac létezése, és talán egy olyan állam, amely hajlandóÏÏ nanszírozni és garantálni olyan hosszú távú és nagy volumenŮ projekteket, melyek az épített kör-nyezet megteremtésére irányulnak. Túlfelhalmozás esetén a tŐkeáramlás átirányí-tása az elsŐdleges körforgásból a másodlagosba csak akkor valósítható meg, ha a túlfelhalmozás különféle megjelenési formái átalakíthatók pénztŐkévé, amely sza-badon és akadálytalanul áramolhat át ezekbe a beruházásokba. Az erŐforrások átirányítása nem valósítható meg olyan pénzkínálat és hitelrendszer nélkül, amely a tényleges termelés és fogyasztás elŐttŐŐt hoz létre „ÏÏ ktív tŐkét”. Ez éppúgy vonatko-zik a fogyasztási alapra (ezért fontos a fogyasztási hitel, a jelzáloghitel és az önkor-mányzati adósság), mint az állótŐkére. Mivel a pénz és a hitel termelése viszonylag autonóm folyamatok, az ezeket ellenŐrzŐ pénzügyi és állami intézményeket úgy kell elképzelnünk, mint egyfajta kollektív idegközpontot, amely a tŐke elsŐdleges és másodlagos körforgása közti kapcsolatokat irányítja és közvetíti. Ezeknek a pénz-ügyi és állami intézményeknek a jellege és formája, valamint az általuk végrehajtott intézkedések fontos szerepet játszhatnak a tŐke másodlagos körforgásába vagy
Érték- és értéktöbblet- termelés
A munka termelékenysége
A munkafolyamat technikai és társadalmi megszervezése
A munkaerő mennyi- sége és kapacitása Állami funkciók
Tőkepiac (pénzügyi és állami közvetítők) Árufogyasztás és a munkaerő újratermelése
Fogyasztási javak
Transzferek Munkaerő
Fiktív tőke
Adósság- vissza-fizetés
Köztes ráfordítások Technológia és tudomány
Társadalmi kiadások (oktatás, egészségügy, jólét, ideológia, rendőrség, katonaság stb.)
Állótőke 1. termelők tartós fogyasztási cikkei 2. épített környezet Hitel- és pénzteremtés Fogyasztási alap 1. fogyasztók tartós fogyasztási cikkei 2. épített környezet
nz Pé ke tő karítások”
„Megta
-dó „A k”
ov Inn ió ác
„Adók”
3. ábra: A tőke elsődleges, másodlagos és harmadlagos körforgása közti viszonyok szerkezete
annak bizonyos részeibe (mint például a szállítás, a lakhatás, a középületek stb.) történŐ tŐkeáramlás ellenŐrzésében vagy fokozásában. Ezeknek a közvetítŐ struk-túráknak a megváltozása ezért hatással lehet a tŐkeáramlások mértékére és irá-nyára is, hiszen bizonyos csatornákat beszŮkít, míg másokat megnyit.
A tőke harmadlagos körforgása
A tŐke körforgásáról rajzolt általános kép teljessé tételéhez ki kell dolgoznunk atŐke harmadlagos körforgását, amelyet elŐször is a tudományba és technológiába történŐ beruházás alkot (amelynek célja a tudomány hasznosítása a termelésben, ezáltal hozzájárulás a termelŐerŐket a társadalomban forradalmasító folyamatokhoz), másodszor pedig a társadalmi kiadások – elsŐdlegesen a munkaerŐ újratermelési folyamatával összefüggŐ – széles csoportja. Ez utóbbit célszerŮ kettéválasztani, méghozzá egyfelŐl a munkaerŐnek a tŐke szempontjából történŐ minŐségi fejlesz-tésébe való beruházásokra (beruházás az oktatásba és az egészségügybe, amely fokozza a munkások képességét a munkafolyamatban való részvételre), másfelŐl a munkaerŐ semlegesítésébe, integrálásába és elnyomásába történŐ beruházásokra ideológiai, katonai és egyéb eszközök révén.
Az egyes tŐkéseknek egyénenként nem könnyŮ rászánniuk magukat ezekre a beruházásokra, függetlenül attól, hogy mennyire tartják azokat kívánatosnak. A tŐ-kések tehát bizonyos mértékig rákényszerülnek arra, hogy osztályként határozzák meg magukat – általában az állam közremŮködésével –, és beruházzanak a kutatás-fejlesztésbe, valamint a munkaerŐ mennyiségi és minŐségi fejlesztésébe. Fel kell ismernünk, hogy a tŐkések gyakranrákényszerülnek ezekre a beruházásokra annak érdekében, hogy létrehozzák a további felhalmozás megfelelŐ társadalmi alapját.
A társadalmi kiadásokat nézve azonban a beruházásokat nagyban befolyásolja az osztályharc állapota. Az elnyomásba és ideológiai irányításba történŐ beruházás mértéke közvetlenül összefügg azzal, hogy a munkásosztály szervezett ellenállása mennyire veszélyezteti a tŐke fosztogatásait. A munka semlegesítésének igénye pedig csak akkor jelentkezik, amikor a munkásosztály már annyi hatalmat halmo-zott fel, hogy szükség legyen a semlegesítésre. Mivel az állam az aktív osztályharc terepévé válhat, az általa közvetített megegyezések semmiképp sem felelnek meg tökéletesen a tŐkésosztály igényeinek. Az állam szerepe körültekintŐ elméleti és történeti kidolgozást igényel a harmadlagos körforgásba irányuló tŐkeáramlások megszervezésével összefüggésben.
A tőke körforgásának egésze és annak ellentmondásai
A 3. ábra azon viszonyok általános szerkezetét mutatja, melyeket a tŐke három kör-pálya közti körforgása alkot. Az ábra a megjelenítés módja miatt igencsak „struk-turalistának és funkcionalistának” hat, azonban a tŐkeáramlás különféle dimen-zióit nem tudom máshogyan világosan bemutatni. Most megvizsgálom az ezekben a viszonyokban rejlŐ ellentmondásokat. Ezt kezdetben úgy teszem, mintha nem lenne nyílt osztályharc a tŐke és a munka között. Így látni fogjuk, hogy az egyes tŐkés és az általánosságban vett tŐke közti ellentmondás maga is jelentŐs bizony-talanság forrása a felhalmozási folyamatban.
Már láttuk, hogy a tŐkésosztályon belüli ellentmondások miként hozzák létre a túlfelhalmozásra való hajlamot a tŐke elsŐdleges körforgásában. Azt állítottam, hogy ez a hajlam – legalábbis átmenetileg – legyŐzhetŐ a tŐkének a másodlagos és har-madlagos körpályákba történŐ átirányításával. A tŐke számára ezért számos befek-tetési alternatíva áll rendelkezésre – állótŐke vagy fogyasztási alap létrehozása, a tudományba és technológiába történŐ beruházás, beruházás a „humán tŐkébe” vagy nyílt elnyomás. ElŐfordulhat, hogy meghatározott történeti állapotokban a tŐkések nem képesek valamennyi alternatívát egyforma eréllyel megragadni, saját megszer-vezettségük fokától, az általuk létrehozott intézményektŐl, valamint a termelés és az osztályharc állapota által meghatározott objektív lehetŐségektŐl függŐen. Most eltekintek ezektŐl a problémáktól annak érdekében, hogy arra össz pontosíthassak, miként nyilvánul meg a tŐke körforgásának teljes szerkezetében az a túlfelhalmo-zásra való hajlam, melyet eddig csak az elsŐdleges körforgásban azonosítottam.
Ehhez elŐször meg kell határoznom a beruházás termelékenységének fogalmát.
Ehhez elŐször meg kell határoznom a beruházás termelékenységének fogalmát.