FORDÍTOTTA: GYIMESI ZOLTÁN
Immár egy évtizednyi intenzív kutatómunka eredményeképpen már tornyosulni látszanak a dzsentriÏÏ kációra vonatkozó empirikus bizonyítékok, azonban az elmélet fejlŐdése mindezzel nem tartott lépést. ElsŐ látásra talán meglepŐ lehet ez a kijelen-tés, hiszen a hagyományos városelmélet jellemzŐen a város hanyatlásának tapasz-talatát kísérte nyomon, miközben a dzsentriÏÏ káció új valósága szembemegy ezzel a tapasztalattal. Vajon a hagyományos elméletek mennyiben képesek elŐre jelezni a dzsentriÏÏ káció megjelenését? Képesek legalább annak leírására? Vajon a dzsentri-Ïkáció valósága ellentmond-e a hagyományos elmélet ismeretelméleti alapjainak, Ï
amely a periféria terjeszkedésének és a centrum hanyatlásának kettŐs folyamatára épül? Van-e szükség új elméleti munkára a dzsentriÏÏ káció fényében? Ahogyan az olyan, inkább empirikus kérdések, hogy kik is a dzsentriÏÏ kálók, vagy hogy hol és mikor zajlik maga a folyamat, úgy az ilyen, sokkal inkább elméleti kérdések is óha-tatlanul felvetŐdnek a pangó munkásosztályi lakónegyedek kiterjedt rehabilitáció-jából fakadóan, szerte a fejlett kapitalista világ városaiban. Habár természetes, hogy az elmélet fejlŐdése mindig elmarad a valóság alakulásától, de ahogyan aÏÏ gyelem egyre inkább a dzsentriÏÏ káció jelentŐs városi folyamatának bizonytalan jövŐje felé Ő fordul, a kutatók egyre inkább rákényszerülnek a dzsentriÏÏ káció általános elméleti kérdéseinek, így nemcsak a ki, hol és mikor, hanem a miért megválaszolására is. Ez a cikk nem kísérli meg valamennyi, fent említett elméleti kérdés megválaszolását, viszont igyekszik egy olyan elméleti keretrendszert felvázolni, amelyben a dzsent-riÏÏ káció meggyŐzŐbben magyarázható. Ez a törekvés már korábbi empirikus és elméleti kutatások eredménye (Smith 1979a, 1979b), valamint a jövŐben folytatandó empirikus kutatások elŐzménye. A továbbiakban bemutatásra kerülŐ elméleti keret egy hipotézis megfogalmazása érdekében íródott, elsŐdleges célja pedig, hogy bete-kintést nyújtson a dzsentriÏÏ káció konkrét, történeti kialakulásába.1
Eredeti tanulmány: Smith, N. (1982): GentriÏÏ cation and Uneven Development.Economic Geography,58 (2): 139–155.
1 A dzsentriÏÏ káció alatt azt a folyamatot értem, amelyben a munkásosztály lakónegyedeit a középosztálybeli lakásvásárlók, fŐff bérlŐk és hivatásos fejlesztŐk rehabilitálják. Elméleti különbséget teszek a dzsentriÏÏ káció és a meglévŐ városi telkek újrahasznosítása (redeve-lopment) között. Az újrahasznosítás nem a régi épületek rehabilitációját jelenti, hanem az új épületek felépítését már beépített területeken. A dzsentriÏÏ káció folyamatának
megje-Dzsentrifi káció és elméletfi
Az átmeneti városövezet (inner city)2 jövŐje, és hogy meddig folytatódhat a dzsent-Ő riÏÏ káció, egyre inkább kiemelt téma a várossal foglalkozó tágabb szakirodalomban.
Az ezekre a kérdésekre adott reakciók rövid áttekintése jól mutatja majd a dzsent-riÏÏ káció értelmezésére kialakítandó új elméleti szemléletmódok sürgetŐ igényét.
A dzsentriÏÏ káció jövŐbeli alakulásának ugyanis két eltérŐ értelmezése van kiala-kulóban, és bár ezek explicit és implicit értelemben is ugyanazon a városelméleten alapulnak, mégis kölcsönösen ellentmondanak egymásnak. Az elsŐ álláspont kép-viselŐi szerint a dzsentriÏÏ káció egy helyi, kis léptékŮ folyamat, amely szimbolikus értelemben jelentŐs, de tisztán átmeneti jellegŮ, és hosszú távú jelentŐsége csekély.
Ezt az álláspontot igen következetesen követi például Berry (1973: 144; 1980). Érve-lése szerint a dzsentriÏÏ kációt együttesen elŐsegítŐ tényezŐk önmagukban pusztán átmenetiek; az elŐvárosi lakások magas ára, az üres lakások alacsony aránya, ababy boom generáció életmódváltozásai és egyéb sajátos tényezŐk csak rövid távon mŮködnek, hatásuk megszŮnésével pedig az amerikai belváros „revitalizációja” is abbamarad.
Ezzel ellentétben a második álláspont képviselŐi úgy tartják, hogy a dzsentriÏÏ -káció a városmag és az átmeneti városövezet tágabb „revitalizációjának”, valamint bizonyos városi tevékenységek újraközpontosításának a része. Röviden, a „vissza a városba” mozgalom folyamata jelenleg még kétségtelenül csak az elŐvárosokból visszaszivárgó beköltözŐket jelenti, de ez olyan szolgáltatások, szabadidŐs létesít-mények és foglalkoztatási lehetŐségek spontán visszatérésével is jár, amelyek késŐbb
lölésére számtalan kifejezést használnak, amelyek mindegyike sajátosan áll a folyamathoz.
A „revitalizáció” és a „reneszánsz” azt sugallja, hogy a lakónegyedek korábban valahogyan de-vitalizáltak vagy kulturálisan haldoklók voltak. Míg ez bizonyos esetekben igaz, gyakran mégis inkább arról van szó, hogy nagyon is életképes munkásosztálybeli közösségek kerül-nek de-vitalizálásra a dzsentriÏÏ káció által. A nyílt ajtók, az utcai játékok, a stoop-sitting [a
„lépcsŐn üldögélés” kifejezetten az amerikai nagyvárosokra jellemzŐ közösségi kapcsolat-tartási forma, amely a lakóházak széles bejárati lépcsŐin való csoportosulást és az ott végzett szabadidŐs tevékenységeket jelenti –a ford.] szokásait felváltja a vasrács, azŐrkutya, a magas fakerítés és az utca megvetése. A városi „pionírok” gondolata legalább annyira sértŐ, mint a Nyugat „pionírjainak” eredeti gondolata. Ahogyan akkor, ez a kifejezés ma is azt feltételezi, hogy az úttörés elŐtt álló területeken nem él senki – legalábbis senki emlí-tésre méltó. Ausztráliában ezt a folyamatot trendiÏÏ kációnak, máshol pedig a beköltözŐket divatmajmoknak (hipeoise) nevezik. A dzsentriÏÏ káció fogalma kifejezi a folyamat nyilván-való osztályjellegét, ezért – habár technikailag nem feltétlenül „dzsentrik” költöznek be, hanem inkább fehér, középosztálybeli diplomások – empirikusan ez felel meg legjobban a valóságnak (Smith 1982).
2 Smith a városkutatás chi cagói iskolájának a terminológiáját követi, amelyben az átmeneti városövezet a városmagot (központi üzleti negyed) közvetlenül övezŐ részt jelenti. – A ford.
tovább ösztönzik a beszivárgás erŐsödését. A második irányzat képviselŐi szerint – nem teljesen bizonyítottan, de – ez a vándorlás képes lehet a központi és az átme-neti városövezet történelmi hanyatlásának megfordítására, és ezt a szövetségi vá-rospolitikának is aktívan támogatnia kellene. Egy-két ÏÏ gyelemre méltó kivételtŐl eltekintve ezt a szemléletet követik Laska és Spain kötetének szerzŐi (Laska, Spain 1980). A dzsentriÏÏ káció kérdéseivel közvetlenül foglalkozó kutatók körében sok hívet szerzett magának a – ha nevezhetjük így – „vissza a városba iskola”. Ám min-den erénye ellenére, a dzsentriÏÏ káció jövŐjének rózsás értékelését ritkán helyezikŐ határozottan valamilyen tágabb magyarázó szemléletbe úgy, mint például Berry teszi. Azt, hogy mennyire inkább optimizmusból, nem pedig elméleti megalapo-zottságból merítenek, jól mutatja, hogy a megközelítés egyik ismertebb követŐje,Ő Jimmy Carter amerikai elnök Dél-Bronxot emelte a leromlás visszafordíthatóságá-nak szimbólumává. Carter elnököt a megismerés és megértés vágya helyett inkább a dzsentriÏÏ káció hosszú távú áldásos hatásaiban való hit és remény motiválta arra, hogy Dél-Bronxba zarándokoljon, majd elindítsa a Nemzeti Várospolitikai Progra-mot3(National Urban Policy).
A „vissza a városba” iskola a dzsentriÏÏ káció megmagyarázása helyett inkább a folyamat pontos empirikus dokumentálásával foglalkozik, számba véve a dzsentri-Ï kálók korának mediánját, etnikumát, foglalkozását, életmódját és egyéni prefe-Ï
renciáit. Pontosabban szólva mégsem hiányoznak a magyarázatok, csakhogy ezeket általában hallgatólagosnak vagy magától értetŐdŐnek tekintik. Ahol a magyaráza-tok explicitté válnak, ott viszont meglepŐen hasonlítanak azokhoz, amelyeket Berry éppen hogy ellentétes következtetések levonására alkalmaz.4 Ez minden másnál jobban kellene hogy ösztönözzön minket annak a hagyományos elméleti keretrend-3 Ahogyan Smith késŐbb kifejti, Carter 1978-ban elindított, meglehetŐsen összetett város-politikai programjának jelentŐsége abban állt, hogy a várospolitika kérdése nemzeti (szövetségi) szintre került, egy olyan „új partnerség” keretében, amely az egyes kormány-zati szintek összehangolása mellett már a magánszféra bevonását is jelentette. Mivel a nemzeti beruházások növelését sem a költségvetés, sem a politikai hangulat nem bírta volna el, ezért a carteri várospolitika a köz- és magán-együttmŮködések gyakorlatának bevezetésével reagált, ugyanakkor a piaci szféra bevonásával a közkiadások és az új beruházások (és ezek következményei) kevésbé átláthatóvá, ellenŐrizhetŐvé váltak. Carter említett viselkedése New York esetében a város súlyos és totális válságállapotára adott politikai és médiareakció volt, ugyanis a várost különösen erŐsen érintŐ gazdasági recesszió, és az ennek ellenére – a fennálló társadalmi feszültségek mérséklése érdekében – fenntar-tott jóléti kiadások az 1970-es évek közepére csŐdhelyzet felé sodorták a várost, amely során a korábban is fennálló, óriási egyenlŐtlenségekbŐl fakadó társadalmi kon¬¬ iktusok egyfajta
„hadi állapotot” eredményeztek. –A ford.
4 A Laska és Spain-kötet (Laska, Spain 1980) tanulmányainak többsége a demográÏÏ a, életmód és gazdaság tényezŐinek hasonló összetételét alkalmazza, mint Berry. Lásd még a Rosenthal szerkesztette tanulmánygyŮjteményt (Rosenthal 1980).Ů
szernek a megkérdŐjelezésére, amelyben a dzsentriŐ ÏÏ kációt szemlélni szokás. Ho-gyan vezethetne uHo-gyanis egy következetes városelmélet teljesen ellentmondásos következtetések levonására? Persze akár egyet is érthetünk Berry érvelésével, mi-szerint a „vissza a városba” iskola követŐi egy látszólag újfajta fejlŐdés iránti lelke-sedésük miatt hagyták ÏÏ gyelmen kívül vagy éppen becsülték le a keményen ellen-Őrzött elméletek mondanivalóját. Azonban Berry álláspontja sem problémamentes.
Nem teljesen véletlen, hogy Berry, aki talán a lehetŐ legkövetkezetesebben képviseli a hagyományos város-gazdaságtani elméleteket, alábecsüli a dzsentriÏÏ káció jelen-tŐségét és kiterjedését. Ugyanis a Berry következtetéseinek alapját képezŐ elŐfelté-telezések nem teszik lehetŐvé a dzsentriÏÏ káció értelmezését.
A hagyományos városgazdaságtan elméletének kritikájához már korábban is születtek fontos hozzájárulások (Ball 1979; Harvey 1973; Roweis, Scott 1981), de itt hely hiányában csak a kritikák dzsentriÏÏ kációhoz kapcsolódó eredményeit foglalom össze. Ahhoz, hogy az átmeneti városövezet lakáspiacában bekövetkezŐ közelmúlt-beli változásokat megmagyarázza, Berry a leszŮrŐdési modellt(Ï(( ltering model)Ï 5 al-kalmazza. A modell szerint az új lakásokat általában gazdagabb családok foglalják el, és miközben korábbi, kisebb méretŮ lakásaik megüresednek a szegényebb beköl-tözŐk számára, addigŐk az elŐvárosi periféria felé mozdulnak el. Így tehát a tisz-tességesebb lakások „leszŮrŐdnek”, azaz hátramaradnak az alacsonyabb jövedelmŮ családok számára, a legrosszabb lakások pedig fokozatosan kiesnek a piacról, meg-üresednek és lerombolásra kerülnek (Berry 1980: 16; Lowry 1960). Félretéve azt a kérdést, hogy vajon a „leszŮrŐdés” ténylegesen „tisztességes” lakhatást garantál-e a munkásosztály számára, a leszŮrŐdési modell számtalan egyéb elŐfeltételezés felülvizsgálatára késztet. A hagyományos város-gazdaságtani elméletek legtöbbjé-hez hasonlóan ez a modell is mindössze a neoklasszikus közgazdaságtanból köl-csönvett fogalmakat és elŐfeltevéseket alkalmazza a városi problémákra. Konkré-tabban szólva, a leszŮrŐdési modell külsŐ tényezŐként feltételezi az emberek adott fogyasztási preferenciakészletét, amelynek egyik eleme az egyre nagyobb lakótér iránti igény. Azt feltételezi tehát, hogy minél inkább képes valaki ÏÏ zetni a nagyobb térért, annál több területet fog megvásárolni. A kisebb, kevésbé vágyott tereket hátrahagyják azok számára, akik kevesebbet tudnakÏÏ zetni. Ugyan a lakások iránti keresletet és annak kínálati oldalát egyéb tényezŐk is meghatározzák, de a tér iránti igény és a szükségszerŮ jövedelmi korlátok képezik a városfejlŐdés neoklasszikus értelmezésének alapjait.
A dzsentriÏÏ káció ellentmond ezeknek az elŐfeltevéseknek. Ugyanis az ellenkezŐ irányba mutató leszŮrŐdés ellentmondani látszik annak az elvnek, miszerint ön-5 A magyar nyelvŮ szakirodalom a ÏÏ ltrációs modell kifejezését használja, mi azonban a képszerŮbb és érthetŐbb megfogalmazásra – valamint a szaknyelv magyarítására töre-kedve – a leszŮrŐdési modell szóhasználata mellett döntöttünk. – A szerk.
magában a nagyobb tér iránti törekvés vezérli a lakóövezeti fejlŐdés folyamatát.
Következésképp vagy ezt az elŐfeltevést kell elvetni, vagy pedig a „külsŐ tényezŐk”
és a jövedelmi kötöttségek olyannyira megváltoztak, hogy a több tér iránti törekvés már kivitelezhetetlenné és mŮködésképtelenné vált. Ez alapján a dzsentriÏÏ káció egy véletlenszerŮ, különleges eseménnyé, a külsŐ tényezŐk egyedi összetételének esetleges következményévé válik. Ám a dzsentriÏÏ káció a valóságban nem rendkí-vüli; rendkívülinek csak egy olyan elméletben számít, amely azt eleve lehetetlennek tartja. A dzsentriÏÏ káció tapasztalata tehát jól rámutat a neoklasszikus városelmé-let korlátaira, hiszen a folyamat magyarázata érdekében el kellene vetnünk az el-méletet, és egyad hoc külsŐ tényezŐkön alapuló, felületes magyarázatot kellene alkalmaznunk. Azonban néhány tényezŐ felsorolása még nem jelent magyarázatot.
Míg az elmélet a szuburbanizáció megmagyarázását tŮzi ki célul, addig egyáltalán nem képes magyarázatot adni a szuburbanizációtól a dzsentriÏÏ káción át az átme-neti városövezet újrafejlŐdéséig6 vezetŐ történeti folytonosságra. Berry implicit módon felismeri a történeti folytonosság szükségességét (és egyben hiányát is), amikor így fogalmaz:
„a második világháború után az ösztönzŐk újraszervezŐdése döntŐ szerepet játszott a lakástulajdonlás növekedésében és a városi forma ezt kísérŐ átala-kulásában. Nincs okunk azt feltételezni, hogy egy újabb átszervezŐdés nem vezethetne más irányokba, hiszen egy erŐsen mozgékony piaci rendszerben semmi sem lendíti elŐre hatékonyabban a változást, mint a relatív árak meg-változása. Létezik tehát egy ilyen út. Ám hogy a szándék is megvan-e hozzá, az már más kérdés, hiszen a demokratikus pluralizmus körülményei között a csoportérdekek politikája érvényesül, és az e֎֎֎ éle politizálásnak az a normális állapota, hogy »minden marad a régiben«. A nagy gazdasági világválság és a második világháború után bekövetkezŐ merész változtatások jelentŐs válsá-gokra adott válaszok voltak, ugyanis csak a válság légkörében képes a felvilá-gosult vezetés felülkerekedni a mindent a régiben hagyó, szüntelenül a legki-sebb közös nevezŐre törekvŐ politikán. Véleményem szerint nem kevelegki-sebb, mint egy hasonló válság tenné lehetŐvé az átmeneti városövezet szükséges és érdemi revitalizációját.” (Berry 1980: 27–8)
6 Az angol (re)development szó gazdag jelentéstartalmú, egyszerre használják az aktív beavat-t kozást kifejezŐ fejlesztés, a passzívabb fejlŐdés, illetve a re- elŐtag esetében az ismételtség kihangsúlyozására. Bevett magyar fordítása legtöbbször a városfejlesztés, azonban Smith szövegében az újbóliság kulcsfontosságú, így a jobb érthetŐség kedvéért a városfejlesztés helyett felváltva használtuk az újbóli fejlesztés, az újrafejlŐdés, vagy akár az újrahasznosí-tás alakokat. –A szerk.
Úgy gondolom, hogy ma éppen egy ilyen válságba léptünk – nemcsak országosan, hanem nemzetközileg is, nemcsak a lakásszektorra, hanem az egész gazdaságra vonatkozóan is –, és ez a válság valóban megvalósította az árak és ekképpen az
„ösztönzŐk” újrarendezŐdését (Harris 1980a; Massey 1978b). Ugyanakkor a válság nem külsŐ tényezŐ vagy az egyensúlytól történŐ véletlen eltávolodás, ahogyan a neoklasszikus elmélet állítja. A gazdasági válság egy olyan konkrét történelmi ter-mék, amely amellett, hogy új helyzeteket és viszonyokat hoz létre, rövid idŐn belül egy sor, már korábban kialakult gazdasági tendenciát hoz lendületbe (Harman 1981;
Harvey 1982). Bár azt még nem láthatjuk, hogy Berry várakozásai a felvilágosult vezetésrŐl vajon mennyire megalapozottak, de jelenleg aligha lehet okunk az opti-mizmusra. Habár az e֎֎֎ éle „vezetés” kétségtelenül hatással lehet a válság pontos kimenetelére, mégis ugyanennyire világos az is, hogy – felvilágosultsággal vagy anélkül – a városi tér szerkezetváltása már folyamatban van. Míg a szerkezetváltást valóban meghatározzák az olyan tényezŐk, mint ababy boom, az energiaárak vagy az új lakások árai, addig hajtóerejét egy sokkal sajátosabb és mélyebb folyamat, az egyenlŐtlen fejlŐdés adja. A városi lépték szintjén ennek a folyamatnak a legfŐff bb mozgatórugója a dzsentriÏÏ káció.
Egyenlőtlen fejlődés a városi lépték szintjén
A dzsentriÏÏ kációhoz hasonlóan azegyenlŐtlen fejlŐdés folyamata az elmúlt évtized kutatásainak népszerŮ témájává vált. EgyenlŐtlen fejlŐdés alatt leginkább azt a magától értetŐdŐ igazságot szokták érteni, hogy a társadalmi fejlŐdés nem min-denhol halad ugyanolyan gyorsasággal vagy egyazon irányba. Önmagában egy ennyire nyilvánvaló állítás említést is alig érdemelne, nemhogy kiemelt ÏÏ gyelmet.
Azonban ahogyan igyekszem azt bemutatni, az egyenlŐtlen fejlŐdés sajátos folya-mata nemcsak kifejezetten a kapitalizmusra jellemzŐ, hanem kifejezetten ezen termelési mód társadalmi viszonyaiban is gyökerezik. Pontosabban a társadalmi fejlŐdés más termelési módokban is lehet hasonlóan egyenlŐtlen, ám ennek egé-szen mások az okai, más a társadalmi jelentŐsége és más földrajzi mintázat az eredménye. A feudális vásárváros földrajza például teljesen más, mint a kapitalista metropoliszé. A kapitalizmus egyenlŐtlen fejlŐdésének legnyilvánvalóbb és leg-központibb megnyilvánulása a fejlett és fejletlen területek közötti viszony jellege, amely nemcsak a nemzetközi, hanem a regionális és a városi lépték szintjein is jelentkezik (Soja 1980). Bármelyik léptéket is nézzük, a tŐke hasonló (de nem azo-nos) okokból mozog a térben, és ez a célbeli és strukturális hasonlóság okoz hasonló térbeli egyenlŐtlenségeket a különbözŐ léptékeken. Itt mindössze a hát-térben meghúzódó gazdasági racionalitás vázlatos és összefoglaló jellegŮ
bemu-tatására lesz lehetŐségem, a részletesebb kifejtés máshol olvasható (Smith 1982).
Az egyenlŐtlen fejlŐdés három lényegesebb szempontját fogom sorban megvizs-gálni, végül pedig az elmélet keretrendszereként összeilleszteni. A dzsentriÏÏ ká-ciót minden egyes lépésnél el fogom helyezni a vizsgálaton belül, így demonstrálva az egyenlŐtlen fejlŐdés elméletét és egyben a dzsentriÏÏ káció megértésének tágabb elméleti keretrendszerét.
A differenciálódás és kiegyenlítődés folyamata
A kapitalizmus struktúrájában két ellentétes folyamat rejlik, melyek egyike a fejlŐ-dés termelési viszonyainak és szintjeinek kiegyenlítŐfejlŐ-déséreŐŐ , másika pedig ezekdi֎i erenciá-֎֎
lódására irányul. A kiegyenlítŐdési tendencia a kapitalista társadalom gazdasági terjeszkedésének alapszükségletébŐl fakad: az egyéni tŐkések és a vállalkozások csak proÏÏ t termelése révén maradhatnak fenn, de a különbözŐ vállalkozások ver-sengése által uralt gazdaságban ez a túlélés bŐvülést, egyre nagyobb és nagyobb mennyiségŮ tŐkefelhalmozást igényel. Ez nemzeti vagy világgazdasági szinten az állandó gazdasági növekedés szükségességét jelenti; ha a növekedés megtorpan, a rendszer válságbakerül. A gazdasági fejlŐdést az hajtja, hogy egyre több és több munkás kerül bérmunkaviszonyba, egyre növekvŐ mennyiségŮ nyersanyagot tár-nak fel és aknáztár-nak ki, a közlekedési módok fejlesztése pedig egyre olcsóbb és gyor-sabb hozzáférést biztosít a nyersanyagokhoz és a piacokhoz. Röviden szólva, a ter-jeszkedést az egyre nagyobb mennyiségŮ és választékú áru elŐállítása ösztönzi, amelyeket aztán eladnak a piacon, végül a proÏÏ t egy részét visszaforgatják a ter-melŐerŐk kapacitásának további növelésébe. A prekapitalista társadalmak fokoza-tosan a tŐke szolgálatába sodródnak és a világpiacon keresztül a bérmunkaviszony uralmának rendelŐdnek alá. Azzal, hogy a földkerekség egésze egy egyetemes ter-melési eszközzé alakul, már egyetlen eldugott sarok sem állhat ellen a nyersanyag-éhségnek. A tŐke szemében a földfelszín minden egyes centimétere – beleértve a tengert, a levegŐt, az alapkŐzetet – a megfelelŐ árcímkével rendelkezŐ realizálható vagy potenciális termelési eszközzé redukálódik. Ez áll tehát a kiegyenlítŐdés folya-mata mögött, és ezért szinte ugyanolyan egy új autógyár Tokióban, mint egy új autógyár Essenben vagy Brazíliavárosban, és a lényegtelen részletek ellenére ezért hasonló Santiago jól fejlett szuburbiája is Sydney vagy San Francisco elŐvárosaihoz.
A földrajzi tér szempontjából a tŐke terjeszkedése, valamint a fejlettségi viszo-nyok és szintek kiegyenlítŐdése vezet végül az úgynevezett „zsugorodó világhoz”.
A tŐke igyekszik a terjeszkedésének ellenálló valamennyi térbeli akadályt áttörni, a térbeli távolságot szállítási idŐben mérni. Ezt a folyamatot nevezte Marx „a tér idŐ által való megsemmisítésének”:
„A tŐke a természeténél fogva túlhajt minden térbeli korláton. A csereÏÏ zikai feltételeinek – közlekedési és szállítási eszközöknek – a megteremtése tehát egészen más mértékben válik számára szükségszerŮséggé: a térnek az idŐ által való megsemmisítése. [...] A tŐkének tehát egyrészt arra kell törekednie, hogy az érintkezés, azaz a csere minden helyi korlátját ledöntse, az egész földet meghódítsa mint piacát, másrészt viszont arra törekszik, hogy megsemmisítse a teret az idŐ által; azaz az idŐt, amelybe az egyik helyrŐl a másikra való moz-gással kerül, minimumra csökkentse. Minél fejlettebb a tŐke, minél kiterjed-tebb ennélfogva a piac, amelyen forog, amely forgalmának a térbeli pályáját alkotja, annál inkább törekszik egyszersmind a piac nagyobb térbeli kiterjesz-tésére és a térnek az idŐ által való nagyobb megsemmisíkiterjesz-tésére. [...] A tŐke egyetemes tendenciája jelenik meg itt, amely valamennyi korábbi termelési foktól megkülönbözteti.” (Marx 1973: 524, 539, 540)
Marx ennek az univerzalizáló folyamatnak a gazdasági megfelelŐjét a proŐ Ïtráta Ï
Marx ennek az univerzalizáló folyamatnak a gazdasági megfelelŐjét a proŐ Ïtráta Ï