FORDÍTOTTA: PÓSFAI ZSUZSI
Bevezető
A globalizációról szóló gyorsan bŐvülŐ szakirodalom számos szerzŐje hangsúlyozzaŐ a társadalmi, gazdasági és politikai viszonyok látszólagos kiágyazódását a helyi-területi körülményekbŐl. Érvelésük szerint az „áramlások tere” felváltja a „helyek terét” (Castells 1989, 1996); a területiség, sŐt maga a földrajz is semmivé foszlik (Ruggie 1993; O’Brien 1992); a nemzeti határok jelentéktelenné, feleslegessé vagy elavulttá válnak (Ohmae 1995); a nemzeti módon szervezŐdŐ politikai-kulturális identitások területileg kiágyazódnak(deterritorialization)1 (Appadurai 1996); illetve a „távolság és határok nélküli interakciókra” épülŐ „területfeletti” terek megszün-tetik a területi és helyalapú társadalmi-intézményi formák központi jelentŐségét (Scholte 1996). KülönbözŐ hangsúlyaik, kutatási céljaik és értelmezéseik ellenére a globalizáció ezen elemzéseiben közös, hogy az emberek, az árucikkek, a tŐke, a pénz, az identitások és a képek globális térben való felgyorsult áramlását helyezik közép-pontba. Ezek a felgyorsult, globális áramlások pedig a területi kiágyazódás folyamatát testesítik meg, mely által a társadalmi viszonyok egyre inkább elválnak a globális alatti földrajzi léptékek helyeitŐl és területeitŐl, és kiágyazódnak belŐlük.
Két fontos hiányossága van a globalizációt kizárólag a mozgások, körfogások és a területi kiágyazódás folyamataként leíró értelmezéseknek. Egyrészt az ilyen elem-zések hajlamosak ÏÏ gyelmen kívül hagyni a területi szervezŐdés viszonylag kötött Eredeti tanulmány: Brenner, N. (1999): Globalisation as Reterritorialisation: The Re-scaling
of Urban Governance in the European Union.Urban Studies, 36 (3): 431–451.
1 Brenner írásaiban kulcsfontosságú szerepet töltenek be a deterritorialization és reterritorali-zation szavak: ezeket a deterritorializáció és reterritorializáció helyett a képletesebb terü-leti kiágyazódásnak és visszaágyazódásnak fordítottuk, annak ellenére hogy például ugyanezeket a szavakat – ugyan más értelemben – Deleuze és Guattari mŮveinek magyar fordításakor az elŐbbiként fordították. – A szerk.
és mozdíthatatlan formáit – különösen a várostérségi agglomerációkat és az állami szabályozó intézményeket –, melyek a felgyorsult mozgást lehetŐvé teszik. Másrészt pedig – és ez még fontosabb – ezen elemzések ÏÏ gyelmen kívül hagyják azt, ahogy a jelenlegi neoliberális globalizáció lényegébŐl fakadóan függ a területi szervezŐdés különbözŐ földrajzi léptékeken zajló jelentŐs átalakulásaitól, azokkal szorosan ösz-szefonódik, azokon keresztül jut kifejezésre. E kritikákra építve jelen tanulmány központi állítása, hogy a területi visszaágyazódást (reterritorialisation) – vagyis a te-rületi szervezŐdés formáinak, mint például a városoknak és az államoknak az át-szervezŐdését és léptékváltását (rescaling) – a jelenlegi globalizációs hullám inherens elemének kell tekintenünk.
David Harvey (1982) és Henri Lefebvre (1977, 1978, 1991) munkásságára alapozva érvelésemben a városok és államok területi visszaágyazódásának és léptékváltásá-nak jelenlegi módját elemzem. A globalizációt úgy fogom fel, mint a gazdasági-tár-sadalmi és politikai-intézményi terek területi visszaágyazódása, mely egyszerre bontakozik ki különbözŐ, egymást átfedŐ földrajzi léptékek szintjén. A jelenlegi városi terek és állami intézmények területi szervezŐdése egyszerre elŐfeltételezése, közvetítŐ eszköze és eredménye is a globális tér szerkezetváltására jellemzŐ rend-kívül ellentmondásos dinamikának. EbbŐl kiindulva a jelenlegi európai városi kor-mányzás különbözŐ dimenzióit mint alépték politikáinak (Smith 1993) megnyilvánu-lását fogom elemezni, amely a városi és állami területi szerkezetváltás földrajzi találkozásain alakul ki. Végül egy rövid összefoglalóban új fogalmak létrehozását javaslom a térbeli gyakorlatok „léptékesítésére” (scaling) annak érdekében, hogy megragadhassuk a késŐ 20. század világkapitalizmusának gyorsan változó területi szervezŐdését.
Városok, államok és a kapitalizmus történeti földrajza
Fernand BraudelThe Perspective of the World (1984) címŮ híres, a korai modern Euró-páról szóló történeti munkájában felvázolja a városok és államok központi szerepét a kapitalizmus hosszú idŐtávú történeti földrajzában. Braudel munkája végigköveti a 18. század korszakváltását a Genova, Velence, Antwerpen és Amszterdam által uralt
„városközpontú gazdaság” (Stadtwirtschaft) és az integrált nemzeti piacon alapuló, London köré szervezŐdŐ brit „területi gazdaság” (Territorialwirtschaft) között. A korai modern korszakot követŐen a nemzetállamok területi gazdaságai nagyrészt magukba olvasztották a városok és urbanizáció földrajzait. Az államok politikai hatalma alá rendelŐdŐ városok egyre szorosabban integrálódtak a felhalmozás nemzeti léptékŮ rendszereibe (Arrighi 1994; Tilly 1990). A 19. század végén lezajlott második ipari forradalom következtében a korábban iparosodott világ városai a fordista
tömegter-melés motorjaivá és az Egyesült Államok világpolitikai és világgazdasági hegemóniája alatt álló, különálló területi államokra2 osztott világrendszer városi infrastruktúrájává váltak (Altvater 1992; Scott, Storper 1992). Noha a városok nemzeteken átívelŐ kap-csolatai kulcsfontosságúak voltak az észak-atlanti fordizmus mŮködésében, a nem-zetgazdasági növekedés szorosan összefonódott a városok lendületével (Sassen 1991).
Az 1970-es évek elejének globális gazdasági válsága óta felbomlóban van a világ-kapitalizmusnak ez az államközpontú változata, mely a tŐkefelhalmozás, az urba-nizáció és az állami szabályozás hasonló formákat öltŐ kapcsolatán alapult. E kö-rülmények hatására Taylor (1995) érvelése szerint a városok és a területi államok között történelmileg bebetonozott „kölcsönösségi” viszony nagymértékben felbom-lik. Ez a globális urbanizáció és a tŐkefelhalmozás új földrajzaihoz vezet, amelyek már nem feleltethetŐk meg az állam területi hatalmának földrajzaival. Az államok feletti térbeli léptékeken állandósul a tŐkefelhalmozás új makroföldrajza, ahogy a fordista–keynesiánus nemzeti gazdaságok helyét átveszi az Európa, Észak-Amerika és Kelet-Ázsia szupraregionális blokkjai által dominált világgazdasági rendszer (Altvater, Mahnkopf 1996). A nemzetek alatti térbeli léptékeken pedig megerŐsödik a várostérségek közötti versengés a tŐkebefektetésekért és az állami szubvenciókért (Leitner, Sheppard 1998; Krätke 1991; Mayer 1992; Swyngedouw 1989). Mindeközben pedig új, világszintŮvároshierarchiák alakultak ki, melyeket a globális tŐke irányító funkcióit összpontosító globális városok vezetnek (mint New York, London vagy Tokió) (Hitz et al. 1995; Knox, Taylor 1995; Sassen 1991). Végül pedig, az 1980-as évek óta az államok a világgazdaság minden pontján egyszerre küzdenek azért, hogy a megerŐsödött globális gazdasági függŐségekhez minél inkább alkalmazkodjanak, és azért, hogy határaikon belül támogassák a tŐkebefektetést és a megújult felhal-mozást (Cerny 1995; Hirsch 1995; Jessop 1993, 1994; Röttger 1997).
Braudel korai modern Európáról szóló tanulmányai inkább közvetlenül a város-központú világkapitalizmusból az államváros-központú világkapitalizmusba való törté-neti átmenetre összpontosítanak, semmint a városok és államok közötti változó kapcsolatokra, melyek a társadalmi-gazdasági, politikai és földrajzi szervezŐdés ösz-szefonódását jeleznék. A korábban bemutatott szempontok viszont azt mutatják, hogy korunk városai és államai nem a kapitalista fejlŐdés egymást kölcsönösen kizáró vagy egymással versengŐ földrajzi szerkezeteiként mŮködnek, hanem inkább mint a területi szervezŐdés egymást erŐteljesen átfedŐ, egymástól kölcsönösen függŐ formáiként. A globális kapitalizmus jelenlegi fázisában a városok és államok
2 Brenner gyakran használja a területi állam (territorial state) fogalmat. A látszólag felesleges jelzŐ azt szemlélteti, hogy az államok egyik fontos tulajdonsága területiségük, azaz egy terület feletti fennhatóságuk. Mivel a terület a tanulmány fontos ontológiája, így a területi állam fogalmát használtuk a fordításban is. – A szerk.
szerkezete, területi jellege és léptéke megváltozik, de mindkettŐ a területi szerve-zŐdés alapvetŐ formája marad, melyeken a tŐke világléptékŮ körforgása alapul. Jelen tanulmány elemzése szerint a városok és államok e makroföldrajzi átalakulásai eredendŐen összekapcsolódnak egymással a globális kapitalizmus egységes átala-kulásában. Ezért a következŐ részben a városokat és a területi államokat a kibon-takozó kapitalista fejlŐdés földrajzi kereteként, alapjaként és közvetítŐjeként fogom Ő közelebbrŐl megvizsgálni.
Városok és államok mint a területi szerveződés formái
Ezen elemzés kiindulópontja a kapitalista területi szervezŐdés endemikus problé-mája, melynek leírása David Harvey (1982) és Henri Lefebvre (1978, 1991) munkás-ságához köthetŐ. Ahogy arról Harvey több helyen ír, a tŐke saját lényegébŐl fakadóan a körfogásának útját álló akadályok kiiktatására törekszik. Ez Marx híres szóhasz-nálata szerint (1973 [1857]: 539) a „tér idŐ általi megsemmisítése”. Harvey kulcsfon-tosságú meglátása az, hogy a tŐkekörforgás folyamatos idŐbeli felgyorsításának, vagyis a „tér-idŐ sŮrŮsödésének” kényszere a tér és a térbeli szervezŐdés termelésén alapul. Csak a viszonylag kötött és mozdíthatatlan közlekedési, kommunikációs és szabályozó-intézményi infrastruktúra felépítésével – vagyis a területi szervezŐdés társadalmilag termelt szerkezetének „második természete” által – válik lehetŐvé a javaknak ez a felgyorsult ÏÏ zikai mozgása a térben. Így tehát Harvey szavaival élve (1985: 145) „a térbeli szervezŐdés szükséges a tér legyŐzéséhez”. Harvey bevezeti a
„térbeli kiigazítás” (spatialÏÏ x)fogalmát a társadalmilag termelt térszerkezet komp-lex rendszereinek és az ezeknek megfeleltethetŐ idŐbeli dimenziónak (mely a tŐke egy adott történelmi helyzetben való átlagos megtérülési idejének felel meg) elmé-leti magyarázatára. Harvey érvelése szerint (1982: 416) a térbeli kiigazítást kötött társadalmi-területi szerkezetek létrehozásával lehet biztosítani, melyek révén kiter-jedtebb tŐkefelhalmozást lehet létrehozni. Ez a folyamat magában foglalja „a felhal-mozás idŐbeli korlátainak térbelivé alakítását”.
Széles körben elismert a városok szerepe abban, hogy a tŐke területi visszaágya-zódásának formát adjanak. Erre a városok a viszonylag kötött és mozdíthatatlan infrastruktúrák összpontosítása révén képesek. Ezen infrastruktúrák közé tartoznak a közlekedési rendszerek, az energiaellátás, a kommunikációs hálózatok és más ex-ternáliák, melyek megalapozzák a termelés, a csere, az elosztás és a fogyasztás tör-ténetileg egyedi formáit (Gottdiener 1985; Harvey 1982, 1989b; Krätke 1995; Scott 1988a; Storper, Walker 1989). Azt jóval ritkábban vizsgálják, hogy a területi államok milyen szerepet játszanak a tŐke területi visszaágyazódásában. Viszont, ahogy Le-febvre hosszan ír róla De l’Étatt(1976–1978) címŮ négykötetes, sokszorÏÏ gyelmen kívül
hagyott mŮvében, az államok – fŐff ként a 19. század végének második ipari forradalma óta – szintén kulcsfontosságú földrajzi infrastruktúraként mŮködtek, melyeken ke-resztül a tŐkekörforgás területileg folyamatosan ki- és visszaágyazódott. Lefebvre szerint az állami intézmények területi kötöttsége stabil földrajzi állványzatot teremt a munkaerŐ, a javak és a tŐke különbözŐ léptékeken történŐ mozgásához. Az államok különbözŐ módokon érik el, hogy a tŐke átmenetileg a területükön ágyazódjon visz-sza, például a pénz szabályozásával, a jogrendszeren keresztül, a jóléti szolgáltatások által, legfŐff képpen pedig nagy léptékŮ térbeli szerkezetek létrehozásával, melyek területileg egyedi termelŐerŐként szolgálnak. Lefebvre megjegyzi (1978: 298), hogy
„csak az állam vállalhatja magára a tér »nagy léptékŮ« mŮködtetését”. A szerzŐ írásainak (1978: 278–280, 307, 388) általánosabb államelméleti állítása, hogy a területi államok központi szerepet játszanak abban, hogy a kapitalizmus társadalmi viszo-nyait viszonylag stabil földrajzi-szervezeti szerkezetekbe illesszék, melyek a kapita-lista felhalmozás és urbanizáció sajátos történeti mintáihoz kapcsolódnak.3
Lefebvre munkássága arra enged következtetni, hogy minden városi térbeli ki-igazítás elŐfeltételez egy tágabb, léptékbeli kiki-igazítást(scalar ÏÏ x) (Smith 1995), mely a területi szervezŐdés olyan különbözŐ formáiból áll (mint a várostérségi agglome-rációk, az állami intézmények és a világgazdaság), melyek magukba foglalják a városi lépték szintjét, de egyben túl is mutatnak azon. Ez az elemzésmód lehetŐvé teszi, hogy Lefebvre társadalmilag termelt földrajzi állványzatnak tekintse a térbeli léptékeket, melyeken belül és melyek által a tŐke különbözŐ formái ciklikusan te-rületileg be- és visszaágyazódnak a kapitalista fejlŐdés során (Brenner 1998b). A lép-tékbeli kiigazítás fogalmi megragadásának jelentŐs következményei vannak arra nézve is, ahogyan a városok és államok közötti viszonyok változását elemezzük a jelenlegi kapitalizmusban. Egyrészt mondhatjuk, hogy a területi be- és visszaágya-zódás ellentmondásos dinamikája a kapitalizmus mint történelmi-földrajzi rendszer szerves része, és hogy ez állt a 19. század közepének elsŐ ipari forradalma óta ki-bontakozó valamennyi, válság által generált szerkezetváltás hátterében (Mandel 1975; Soja 1985). A tŐke nyughatatlanul átalakító dinamikája minden esetben felül-emelkedik saját történelmileg meghatározott földrajzi elŐfeltételein, mely a szer-kezetváltás által történŐ területi visszaágyazódás újabb hullámát váltja ki, így új-raindítva a körforgást. Másrészt viszont a területi be- és kiágyazódásnak ez a 3 Bár Lefebvre államelméletének központjában nagyrészt az áll, ahogyan az állam a tŐke területi kiágyazódásának egy formájává válik, de arra is kiemelt Ïgyelmet fordít, ahogyan Ï az állam a tŐke egyenlŐtlen földrajzi fejlŐdésének legfontosabb intézményi közvetítŐjekéntŐŐ mŮködik. Az állam mindig történetileg meghatározott szabályozó stratégiák és intézményi formák segítségével közvetíti az egyenlŐtlen földrajzi fejlŐdést. Ezek a formák gyakran éles ellentétben állnak a tŐke területi visszaágyazódásának eszközeivel. Lefebvre államelmé-letérŐl lásd Brenner (1997a, 1998b).
visszatérŐ dinamikája különbözŐ léptékek széles spektrumán szervezŐdik. Minden léptéket a városhálózatok és állami területi struktúrák összefonódása hoz létre, melyek együttesen viszonylag kötött földrajzi infrastruktúrát biztosítottak a kapi-talista terjeszkedés minden történelmi fordulójában. Ezáltal, ahogy a szüntelen gazdasági válság korszakaiban a tŐke újjászervezŐdik, az alapját biztosító lépték-konÏÏ gurációk szintén átszervezŐdnek és új földrajzi állványzatot biztosítanak a kapitalista növekedés új hullámának.
Az 1970-es évek elejéig a területi ki- és visszaágyazódás folyamatai elsŐsorban az államok területiségének földrajzi állványzatán belül történtek. Az államközi és a kapitalisták közti versengés által okozott robbanékony feszültségek és kon¬iktusok ¬ ellenére a 17. század óta a modern államközi rendszer viszonylag stabil területi keretet biztosított a tŐke számára a gazdasági növekedésre és a földrajzi terjeszke-désre (Arrighi 1994; Taylor 1993). Ebben az értelemben az állam területisége általá-ban a kapitalista szerkezetváltás intézményi színtereként, és nem pedig annak köz-vetlen tárgyaként játszott szerepet. A 20. század során, az Egyesült Államok globális politikai és gazdasági hegemóniája alatt a nemzeti lépték – mint a kapitalista fel-halmozás és az urbanizáció tartálya4 – szerepe annyira megerŐsödött, hogy törté-neti jellegét gyakran természetesnek tekintették vagy félreismerték (Taylor 1996).
Jelen cikk érvelése szerint viszont az 1970-es évek utáni globális kapitalizmus egyik legfontosabb földrajzi következménye az volt, hogy elmozdította a felhalmozás, az urbanizáció és az állami szabályozás folyamatainak központját a nemzeti lépték szintjérŐl az új, nemzet alatti és nemzet feletti területi szervezŐdések szintjére.
„Glokalizáció”: a területiség megfosztása a nemzeti jellegtől A globalizáció fogalma alatt ebben a tanulmányban azt a kétélŮ, dialektikus folya-matot értem, melyen keresztül egyrészt a javak, a tŐke, a pénz, az emberek és az információ földrajzi térben való mozgása folyamatosan kiterjed és felgyorsul, más-részt pedig a viszonylag kötött és mozdíthatatlan térbeli infrastruktúrákat a kiter-jedt, felgyorsult mozgást lehetŐvé tevŐen termelik, formálják újjá és/vagy alakítják át. EbbŐl a szempontból a globalizáció magában foglalja a dialektikus kölcsönhatást a kapitalizmus tér-idŐ sŮrŮsödésre való rendszerszerŮ törekvése (a területi kiágya-zódás pillanata), és a viszonylag kötött térbeli szerkezetek, mint például a várostér-ségi agglomerációk és államok területi infrastruktúráinak folyamatos termelése és átalakítása (területi visszaágyazódás) között (Harvey 1989a, 1996; Lefebvre 1977, 1978,s 4 Az eredetiben container: a fogalom a térelmélet azon válfajához kapcsolódik, melyben az
adott területi egységek egy tartályhoz hasonlóan a különbözŐ társadalmi folyamatoknak csak keretet biztosítanak, de azoknak nem aktív alakítói. – A szerk.
1991). Ha ilyen meghatározással élünk, akkor a globalizáció nem pusztán a kapita-lizmus földrajzi terjeszkedését jelenti a földgolyó minél nagyobb területeinek elfog-lalása érdekében, hanem valójában csak akkor jelenik meg, ha a tŐkefelhalmozás terjeszkedésének és felgyorsulásának lényegi alapjává válik a nagy léptékŮ térbeli infrastruktúrák és a társadalmilag termelt térbeli szerkezetek – mint „második természet” – létrehozása (mint a vasutak, autópályák, kikötŐk, csatornák, repülŐ-terek, információs hálózatok és állami intézmények, melyek lehetŐvé teszik, hogy a tŐke egyre rövidebb és rövidebb megtérülési idŐkkel maradjon körforgásban).
Lefebvre (1977, 1978, 1991: 37) ezt a korszakváltást „a dolgok térben való termelése és a tér termelése” között a késŐi 19. századra teszi, amikor a „neokapitalizmus” és az „állami termelési mód” (le mode de production étatique) elŐször konszolidálódott világszinten. Lash és Urry (1987) – sok más kutatóval együtt (lásd például Arrighi 1994;
Lipietz 1987; Jessop 1994; Scott, Storper 1992) – a világkapitalista fejlŐdésnek ezt az államközpontú változatát „szervezett kapitalizmusként” írta le, és az 1970-es évek elejének gazdasági válságait egyszerre értelmezte felbomlásának közegeként és kö-vetkezményeként. A kapitalizmus legújabb, 1970 utáni világléptékŮ átalakulását a kapitalista globalizáció második fontos hullámának tekintem, melyen keresztül a glo-bális társadalmi-gazdasági függŐségek egyidejŮleg válnak intenzívebbé, mélyebbé és szélesebbé, szoros összefüggésben a területi szervezŐdés várostérségi, nemzeti és nemzetek feletti térbeli léptékeken egyszerre zajló termelésével, újjászervezésével és átalakításával. Míg a késŐi 19. század kapitalista globalizációs hulláma nagyrészt nemzeti alapon szervezett államterületek keretei közt zajlott le, és az államot a tár-sadalmi-gazdasági kapcsolatok zárt tartályának tekintette, addig az 1970-es évek utáni globalizációs hullám jelentŐsen csökkentette a nemzeti lépték központi jelentŐségét és megerŐsítette a területi szervezŐdés nemzetek alatti és feletti formáinak jelentŐ-ségét. A területiségnek ez a léptékváltása a világkapitalizmus jelenleg kibontakozó újjászervezŐdésének megkülönböztetŐ jegye (Brenner 1998c).
Ilyen szempontból a területi visszaágyazódás mozzanata a tŐke körforgásának ugyanolyan alapvetŐ eleme marad korunkban is, mint bármikor korábban. Viszont ez a területi visszaágyazódási folyamat már nem a nemzetállam szintjén szervezett területi szerkezet léptékén zajlik, mely hosszú ideig meghatározó volt a kapitalizmus geopolitikai és geoökonómiai földrajzaiban. Ebben az értelemben a jelenlegi globa-lizáció újraformálta a tŐke lényegébŐl fakadó területi ki- és visszaágyazódási folya-matléptékbeli szervezŐdését, mely kiváltotta a Jessop által találóan „a lépték relati-vizálódásának” nevezett jelenséget:
„Az atlanti fordizmus idejével szemben, amikor a nemzetgazdaságot és a nem-zetállamot részesítettük elŐnyben, most egyik térbeli léptéket sem részesítjük elŐnyben.” (Jessop 1998: 90)
A „glokalizáció” fogalma, melyet Swyngedouw vezetett be (1997, 1992: 61) „a globa-lizáció és a helyi-területi újjászervezŐdés együttes folyamatának” leírására, jól rámutat a térbeli léptékek folyamatban lévŐ rendkívül ellentmondásos újjászerve-zésére, összefonódására és ismételt szétválására. A cikk hátralévŐ része a városok és területi államok jelenlegi léptékváltásának különbözŐ módjait vizsgálja a tŐke egyre inkább „glokális” földrajzával kapcsolatban, annak érdekében, hogy konkre-tizálja a globalizáció és a területi visszaágyazódás fogalmait.
A városok léptékváltása
A világvárosok kialakulásáról szóló kutatások elszaporodását Friedmann és Wol֎
klasszikus tanulmánya (1982) óta értelmezhetjük úgy, mint egy folyamatos erŐfe-szítést annak elemzésére, hogy a megszilárdulóban lévŐ új nemzetközi munkameg-osztás különbözŐ térbeli léptékeken hogyan fonódik össze az urbanizáció ezt kísérŐ ismételt területi visszaágyazódásával (Hintz et al. 1995; Knox, Taylor 1995). Míg bizonyos világváros-kutatók a világvárosokat a városok egy különálló, a központi helyek világszintŮ hierarchiájának csúcsát elfoglaló csoportjaként fogják fel, addig én tágabban értelmezem a világváros-elmélet elemzési keretét, így lehetŐvé téve annak vizsgálatát, hogy a jelenlegi kapitalista globalizáció hogyan eredményezi az urbanizációs folyamat területi újjászervezŐdését egyidejŮleg a globális, a nemzeti és a várostérségi léptéken (lásd még Krätke 1995).
Amennyiben a világváros-elmélet a „globális irányítás korszakában való termelés és a területi érdekek politikai meghatározottsága közötti ellentmondásos kapcsola-tokra” (Friedmann 1986: 69) vonatkozik, annyiban áll középpontjában a földrajzi lépték problematikája, annak politikai-gazdasági szervezŐdése és a társadalmi-politikai konf-liktusok kifejezésében játszott szerepe. Viszont a gyakorlatban még senki sem vállalta fel szisztematikusan azt a módszertani kihívást, hogy a különbözŐ térbeli léptékek változó történelmi kapcsolatait elemezze. A világváros-kutatások nagy része fŐff ként egyetlen léptékre, általában a városira vagy a globálisra fókuszál. Míg a világvárosok társadalmi-gazdasági földrajzáról szóló kutatások elsŐsorban a városi léptékre kon-centráltak, addig a változó városhierarchiákról szóló tanulmányok fókusza a globális lépték. A világváros-kutatók szinte teljesen elhanyagolták az állam területi hatalmának léptékeit (Brenner 1998a), és továbbra is ritkának számítanak azok az erŐfeszítések, amelyek a világváros-elmélet paraméterein belül a különbözŐ térbeli léptékeket egyet-len elemzési keretben egyesítik. Ennek elegyet-lenére úgy vélem, hogy a világváros-elmélet bizonyos módszertani meglátásai bármikor alkalmazhatóak erre a célra.
Sassen (1991, 1993) talán minden világváros-kutatónál szisztematikusabban hangsúlyozta a globalizációs folyamat eredendŐ helyfüggŐségét. A világvárosokat
úgy foghatjuk fel, mint azon területileg egyedi városi helyeket, melyekben a glo-balizáció kulcsfontosságú termelési folyamatai zajlanak. ElsŐsorban azon ágazatok
úgy foghatjuk fel, mint azon területileg egyedi városi helyeket, melyekben a glo-balizáció kulcsfontosságú termelési folyamatai zajlanak. ElsŐsorban azon ágazatok