Bevezetés: A város politikai gazdaságtana

A politikai gazdaságtan jelentŐsége, hogy ötvözi a gazdasági mŮködés és a politikai-jogi intézménystruktúra összefüggéseit, vizsgálati területeit (Gilpin 2004), valamint lehetŐvé teszi az erŐforrások (újra)elosztása mögötti csoportspeciÏÏ kus (osztály, nem, kor, rassz stb.) hatalmi viszonyoknak és az egyenlŐtlenségek képzŐdésének a megértését. Ebben a fejezetben a politikai gazdaságtan marxista megközelítésének szellemében a városok kapitalista gazdaságban betöltött szerepét, a városi tér struk-turálódásának módjait és az ennek keretében képzŐdŐ társadalmi kon¬¬ iktusokat vizsgáljuk. A fejezet a városok mŮködését globális és történeti perspektívában helyezi el (Savage et al. 2003). Az alább közölt három klasszikus, mérföldkŐnek szá-mító tanulmány segítségével tisztázzuk a kapitalizmus mŮködésében alapvetŐnek számító tŐkefelhalmozás és osztálykon¬¬ iktus marxi gondolatait és az ehhez kap-csolódó városi tértermelési folyamatokat.

A város politikai gazdaságtana az amerikai humán- vagy városökológiával (Park, Burgess, McKenzie, Wirth), ennek ún. „kvantitatív forradalmat” követŐ, neopoziti-vista változatával (Harris, Ullman, Berry) és az ehhez kapcsolódó városgazdaság-tannal (Alonso, Muth), valamint a strukturalista-funkcionalista szociológiával (Parsons, Merton) szemben fogalmazta meg magát és vált meghatározó irányzattá az 1970-es évektŐl (Fischer 1978; Gans 1984; Gottdiener 1994 [1985]; Mingione 1986;

Pickvance 1995; lásd még Pásztor 2006). A város politikai gazdaságtanának – vagy a tágabb értelemben vett „új városszociológiának” – jellemzŐen marxista ihletésŮ irányzata a szociáldarwinista chicagói iskolához hasonlóan a városi erŐforrásokért versengŐ különbözŐ csoportok kon¬¬ iktusait emelte ki, ám ezeket merŐben máskép-pen értelmezte. A chicagói iskola Chicagót – mint ideáltipikus ipari várost – orga-nikus, zárt egységként kezelte, amelyben szabadpiaci viszonyok közötti „darwini”

versengés zajlik a szŮkös lakóterületekért, miközben a különféle etnikumokhoz-rasszokhoz tartozó társadalmi csoportok saját természetes területeik szerint ren-dezŐdnek (szegregálódnak), a hátrányos lakáspiaci helyzetŮ lakosok pedig az ún.

faji viszonyok ciklusa (kapcsolatteremtés, verseny, letelepedés, asszimiláció) és az inváziós-szukcessziós folyamatok eredményeképp betagozódnak a többségi fehér társadalomba (Bulmer 1984). A biológiai nyelvezetŮ városökológiával szemben a késŐbbi neopozitivista, neoklasszikus gazdaságtani szemléletŮ, matematikai-mo-dellezŐ nyelvezetŮ faktorökológia vagy neoökológia (Gans 1984) és a

városgazda-ságtan vált meghatározóvá, amely szerint a haszonmaximalizáló egyén keresleti preferenciái és vásárlóereje alakítják ki a város területi képét (Alonso 1964; Berry, Kasarda 1977; lásd még Fassmann 1991). Mindkét ökológiai felfogásra jellemzŐ a fennálló viszonyok természetessé tétele (a folyamatok organikus vagy piaci egyen-súlyi állapot felé tartanak), az állami beavatkozással szembeni önszabályozó sza-badpiaci viszonyok támogatása (feltételezvén a társadalom szélesebb rétegei szá-mára az elŐnyök és erŐforrások „leszivárgását”) és a „külsŐ” hatásokÏÏ gyelmen kívül hagyása (Pásztor 2006). A marxista kritika elsŐsorban abban különbözik ezektŐl, hogy a jelenségeket a kapitalizmus mŮködésének ellentmondásaira vezeti vissza, a politikára helyezett hangsúly révén pedig az állam és a gazdaság összefonódó vi-szonyát vizsgálja, valamint hogy ezek elméleti magyarázatát konkrét történelmi-földrajzi keretfeltételekhez köti. Bár a politikai gazdaságtan hagyományos vizsgálati léptéke az állam volt, az 1970-es évek neomarxista megközelítéseinek jelentŐsége éppen abban állt, hogy a politikai gazdaságtan léptékét a városra is kiterjesztették (Harvey 1973; Castells 1977 [1972]; Lefebvre 1991 [1974]; lásd Gottdiener 1994 [1985]), majd az 1990-es évek neoliberális globalizációjára válaszolva az egész léptékprob-lematikát újragondolták (Brenner 2004; az állami szabályozás átalakuló szerepérŐl és a „léptékvitáról” lásd a következŐ fejezetet).

Az elsŐ tanulmányban David Harvey számára a marxi elmélet alkalmazásának kiindulópontja, hogy a kapitalizmus mŮködését a „tŐke urbanizációja” vezérli (1985a), ezért a város mint folyamat feltárása kulcsfontosságú a kapitalizmus egé-szének megértésében (Harvey 1973, 1986a, 2006 [1982]). A marxi felfogásban a tŐke körforgásának alapjai a bérmunkaviszony és az értéktöbblet-elmélet. Az osztály-kon¬¬ iktus alapja, hogy a munkások által megtermelt értéktöbbletet a tŐkések ki-sajátítják (kizsákmányolás) és újra beruházzák a termelŐerŐk növelésébe, késŐbbi proÏÏ tjuk és domináns osztályhelyzetük fenntartása és további növelése érdekében.

Így a tŐke körforgásának folyamatossága a megtermelt áru értékének állandó növe-lésén és folyamatos terjeszkedésen alapszik (Harvey 1985b). A fentiek szükségszerŮ következménye, hogy a kapitalista rendszerben idŐrŐl idŐre túltermelési válságok alakulnak ki, amelyek „kezelésére” Harvey többféle reakciót is említ. Ezek közül kulcsfontosságú a válságok ágazati vagy földrajzi „exportálása” (pl. a termelés ki-terjesztése és kiszervezése, a gyarmatosítás vagy a konkurencia megsemmisítése háborúk révén, Harvey 1985b). Ehhez kapcsolódik, hogy az elsŐdleges tŐkekörfor-gásból (termelés) a harmadlagoson keresztül (ÏÏ ktív pénztŐke) a másodlagosba (épí-tett környezet állótŐkéje)¹ vezetŐ tŐkeáramlás a tŐke elértéktelenedésének idŐbeli eltolását eredményezi („idŐbeli kiigazítás”). Míg ez a folyamat okozza a válságok 1 Míg a harmadik körforgást Harvey vezeti be (pontosabban Marxból vezeti le), addig az elsŐ és második körforgás eredetileg a politikai gazdaságtan ún. termelŐ és nem termelŐ munka szétválasztásának analógiájára épül.

elŐtt jelentkezŐ ingatlanpiaci fellendüléseket (pl. 1969–1973 esetében), addig a tŐke tartós kötöttségének kockázatossága és az ideáramló tŐke túlfelhalmozása további válságokhoz vezet (ingatlanpiaci spekuláció). Harvey cikkének egyik jelentŐsége, hogy a város növekedését Marx másodlagos tŐkekörforgásával és Lefebvre (1991 [1974]) ezen alapuló tértermelési koncepciójával magyarázza. Harvey a tér aktív termelésével, a térstruktúra várost is érintŐ átalakításával írja le a kapitalizmus belsŐ ellentmondásainak feloldását („térbeli kiigazítás”), vagyis a tŐke túlélésének sajátos városi szervezŐdéseit (Brenner 2004; lásd Brenner következŐ fejezetben szereplŐ tanulmányát). Harvey másik fontos állítása, hogy a kapitalizmus mŮködéséhez el-engedhetetlen az épített környezetbe ruházott tŐke térben di֎֎֎ erenciált elértéktele-nedése. Ahogyan Smith a következŐ tanulmányban kifejti, a marxista felfogásban a tŐkésített beruházások értékesítésének és elértéktelenedésének dialektikája ala-pozza meg a térbeli egyenlŐtlenségek képzŐdését a városi, regionális és globális léptéken, amelybŐl következik, hogy a fejlett térségek mellett létezŐ elmaradottság és a térbeli di֎֎֎ erenciálódás a tŐke túlélésének feltétele is egyben (Harvey 2006 [1982]; Smith 1984).

A város politikai gazdaságtanának egyik legfontosabb és politikailag is legvitatot-tabb kérdésköre a dzsentriÏi kációÏ folyamata, ezért második cikkünk ezt a témát járja körül. A szakpolitikai dokumentumokban, az ezekhez szorosabban kapcsolódó ku-tatásokban és a közéletben jobbára üdvösnek tekintett dzsentriÏÏ kációs folyamat a kritikai megközelítés szerint igen kényes érdekérvényesítési és politikai kérdéseket vet föl. A dzsentriÏÏ káció során ugyanis az alsó középosztálybeli és a munkásosztály-beli lakosság által lakott lepusztult negyedeket a felsŐ középosztály számára újítják fel, így a polgári életstílusra berendezett negyedek kialakulása során a korábbi lakók kiszorulnak eredeti lakhelyükrŐl (Hutchison 1992; Smith, Williams 1986; Smith 1996;

Atkinson, Bridge 2006; Lees et al. 2007; Berényi 2010). Neil Smith alábbiakban közölt cikkének jelentŐsége, hogy – mestere, Harvey nyomán – a dzsentriÏÏ káció városi folyamatát a globális egyenlŐtlen fejlŐdés és az épített környezet második tŐkekör-forgása szempontjából, abérleti rés (rent gap) fogalmának segítségével értelmezi újra (Smith 1979a, 1982, 1984, 1996: 49–71). A bérleti rés a jelenlegi telekhasználat mellett tŐkésített telekbér és az „ideális” telekhasználat melletti, potenciálisan magasabb telekbér közötti különbséget jelenti, amely megfelelŐ nagyság elérése esetén lehe-tŐvé teszi a már kiÏÏ zetŐdŐ újbóli beruházások megindulását (1. ábra). Ennek követ-kezményeit mutatja a 2. ábra: a koncentrikus telekhasználati övezeteket kialakító ipari város központi üzleti negyedében, a CBD-ben telekárcsúcs jön létre (Alonso 1964). További telekárcsúcsok találhatóak a kisebb kereskedelmi magok és közleke-dési tengelyek mentén (A). Az elértékteleneközleke-dési ciklus és a szuburbanizáció révén képzŐdŐ „telekárvölgy” (Hoyt 1933) fokozatosan a város pereme felé mozdul, amint a belsŐ átmeneti övezetben – eleinte kisebb negyedekben összpontosulva – elindul

a dzsentriÏÏ káció vezérelte újrafejlŐdés (B), aminek eredményeképpen egy összetet-tebb városi szerkezet jön létre (C). A bérleti rés, bár elméletben egyszerŮ és elegáns, alkalmazása mégis igen nehézkes, hiszen – ahogyan Smith is hangsúlyozza – empi-rikus bizonyítása bonyolult. Ennek ellenére számos empiempi-rikus kutatás igazolta az elméletet (lásd Lees et al. 2007: 50–72), és egyéb adaptációi is születtek, például Clark (1988) módosított bérleti rése, vagy a Hamnett és Randolph (1986) által kidolgozott értékrés (value gap), amely a bérleti és tulajdonosi használat közötti átalakulást a tŐkésített bérleti díjnál magasabbá váló tulajdoni értékkel magyarázza.

Smith elmélete összességében három fŐff szempontból vált jelentŐssé. EgyfelŐl a kereslettŐl a kínálat értelmezése felé fordította a tudományos magyarázatokat, hi-t szen a telekbérleti felület kialakulását az elértéktelenedési ciklusból fakadó tŐke-mozgások tŐkekivonási és tŐkeberuházási váltásaival magyarázta. Smith kritikája elsŐsorban a városökológia neoklasszikus gazdaságtanon alapuló elméletei ellen irányult (Lees et al. 2007: 34–55; Smith 1996; pl. lásd Alonso 1964; Berry, Kasarda 1977). A dzsentriÏÏ káció okaitŐk leginkább a kereslet megváltozásáért felelŐs de-mográÏÏ ai okokkal magyarázták: kiemelték többek között az 1970-es és 1980-as évekbeli „baby boom” generáció megváltozott életstílusát, a történelmi városrészek szimbolikus felértékelŐdését, a kŐolajválság (1973, 1979) révén az elŐvárosi ingázás költségeinek emelkedését, valamint a lakásárak pénzügyi válság okozta megnöve-kedését (Wittberg 1992; Smith 1996; Lees et al. 2007: 43–44).

1. ábra: A bérleti rés (Forrás: Smith 1979a)

az építéstől eltelt idő épületérték

bérleti rés bérleti rés bérleti rés

tőkésített telekbér potenciális telekbér piaci ár

2. ábra: A „telekárvölgy” és a dzsentriﬁ káció kapcsolataﬁ (Forrás: Lees et al. 2007: 82)

CBD CBD

Városmag Városmag

Városmag

TelekárTelekár

Telekár-völgy Telekárcsúcs

Telekár-völgy Külső

kereskedelmi központok Külső kereskedelmi központok

Autópálya-gyűrű

A B

Lépték: A ábra városmagja

Lépték: A ábra városmagja Távolság

Távolság CBD

Újrafejlesztett városmag Újrafejlesztett

városmag

C

TelekárTelekár

Távolság Távolság Távolság

Távolság

MásfelŐl Smith elŐfeltételezte, hogy a kínálat-kereslet összjátékából fogant telekbér társadalmi konstrukció, tehát kialakulása a piaci résztvevŐk politikai küzdelmei és osztályviszonyai alapján értelmezhetŐ. Míg a városökológia fŐff cselekvŐi a dzsentri-Ï káló rétegek, akiknek a keresleti mintázatai a nagyobb intézmények, ingatlanmo-Ï

nopóliumok és a pénztŐke befolyásánakÏÏ gyelmen kívül hagyásával rajzolódnak ki, addig a politikai gazdaságtani megközelítés a piaci szabályok viszonyainak elŐfelté-teleire, a piacot létrehozó cselekvŐk motivációira és a tŐkésített telekbérletbŐl pro-Ï tálók körére kérdez rá. Így merültek fel olyan kérdések, mint a kereslet manipulá-Ï

lásának eszközei (reklám, propaganda), az ingatlanspekuláció módjai (hitelfeltétel ösztönzése, záloghitelek többszintŮ kiárusítása), a rasszizmuson alapuló spekuláció és az alpiacok kialakulása a lakáspiacon vagy éppen a politikai pártpreferenciák megváltoztatásának mögöttes szándékai stb. (lásd ezekrŐl pl. Smith 1979a, 1979b, 1996; Harvey 1973: 160–176, 1974, 1985a: 90–108).

Harmadrészt Smith a dzsentriÏÏ kációttágabb történelmi-földrajzi elméleti keret-ben értelmezte újra, és rámutatott, hogy a folyamat a kapitalizmus szükséges követ-kezménye és eszköze is egyben. Harvey nyomán a jelenséget globális (lakás)piaci

¬ uktuációkba és egyenl

¬ Őtlenségi tendenciákba ágyazta (kiemelve az elŐvárosok és az átmeneti övezet történeti kapcsolatát az elértéktelenedési ciklus perspektívájá-ból), valamint bemutatta a neoliberalizmusban a városok globális versenyképessé-gért és irányító funkciókért folyó küzdelmének összefüggéseit (Smith 1986, 1996, 2011 [2002]). Az 1970-es évektŐl az ipari beruházások proÏÏ trátájának csökkenése miatt a deregulációt és szabadpiacot aktívan támogató, de a globális tŐkével szemben alárendelt neoliberális állam és az adóbevételeik növelését célzó városi önkormány-zatok is egyre aktívabban támogatták a dzsentriÏÏ kációhoz vezetŐ városrehabilitációs beavatkozásokat. Smith szerint ennek következtében a felsŐbb osztályok neokon-zervatív politikai elitje által vezetett revansista urbanizmus bontakozott ki az 1990-es évektŐl, amely során egyfajta paranoid keresztes hadjárat indult a patologizált bel-városi terek (gettó, szlum) és az alsóbb osztályok ellen a város „visszafoglalásának”

szándékával (Smith 1996, 2011 [2002]). A dzsentriÏÏ káció egyre népszerŮbbé váló várospolitikáját manapság is különbözŐ, összetett neoliberális diskurzusok szövik át és erŐsítik (pl. sikeresség, megújulás, félelem, kockázatiság, militarizáció) – ezeket a kötet kreatív, fenntartható és biztonságos városra fókuszáló fejezetei tárgyalják.

Smith ugyanakkor Harvey-hoz hasonló gazdaságcentrikus és strukturalista ma-gyarázatot ad, hiszen a cselekvŐket leginkább a tŐke logikája szerint elemzi (Smith 1996: 69). Ennek megfelelŐen a bérleti rést legélesebb kritikusai (Smith 1996: 69–71) a helyi tényezŐknek megfelelŐ elhelyezés nehézségei miatt támadták (pl. Ley 1986, 1996; az elvetésrŐl lásd Badcock 1990; Bourassa 1990, 1993), és a kiegészítésekre vonatkozó javaslatok is a struktúra és a cselekvŐk közötti kapcsolat problémáját hangsúlyozták (pl. Hamnett 1984, 1991; Rose 1984, Williams 1984; Beauregard 1986).

Ezeknek a kritikusoknak a kutatásai elsŐsorban a dzsentriÏÏ káló csoportok terme-lŐdésének kulturális szempontjaival és a szimbolikus hatalom gyakorlásának mód-jaival foglalkoztak, így például hangsúlyozták a belvárosi lét liberális, emancipatív közegének bizonyos csoportok számára nyújtott (pl. nŐk, melegek) elŐnyeit a patri-archiális, heteronormatív szuburbiákkal szemben. A bérleti rés körüli vita a dzsent-riÏÏ kálók preferenciáit kutató kulturális, keresleti magyarázatú, liberális humanista (Ley 1987) és a gazdasági, kínálati magyarázatú, neomarxista (Smith 1987a, 1987b) oldalak elkülönülését okozta, de az értékkülönbségek és a retorikai párviadal elle-nére a dzsentriÏÏ káció kutatói általában egyetértettek a termelés, fogyasztás és a társadalmi kontextus fontosságáról (Lees et al. 2007). Az 1970-es években felerŐsödŐ (eleinte fŐff leg amerikai) kritikai attitŮd viszont az 1980-as évek második felétŐl ol-dódni látszott a kutatók „deradikalizálódása” miatt, sŐt Slater az egykor kritikai hangvételŮ kutatók „fŐff áramúvá” válását is kiemelte (Slater 2011 [2006], az errŐl szóló vitáról lásd Hamnett 2009; Slater 2009, 2010). Ugyanis míg a radikális kritika könnyen a dzsentriÏÏ kálók „démonizálását” eredményezhette (Smith 1996), addig a középosztály termelŐdésének, életmódjának és beköltözésének empirikus, kultu-rális szempontú vizsgálata egyre inkább a folyamat veszteseinek, vagyis a kilakol-tatott, marginalizált csoportok sorsának és a kilakoltatási politikának az alulkuta-tottságához vezetett.

Fontos kiemelni, hogy a fŐff áramú nemzetközi szakirodalom elméleti bázisa túl-nyomórészt amerikai tapasztalatokon alapul, miközben az említett folyamatok és cselekvŐk sajátosságai más helyeken igen eltérŐek lehetnek (európai esettanulmá-nyokhoz és amerikai–európai összehasonlításokhoz lásd pl. van Weesep, Musterd 1991; Lees 1994; Smith 1996: 163–183; Carpenter, Lees 1995; a magyar viszonyokról összefoglalóként lásd Enyedi 2007). A szocialista környezet merŐben más alkalma-zási és értelmezési környezetet jelent, hiszen lényegében nem volt városi ingatlan-piac, így tényleges telekárak sem, a mobilitás pedig alacsony volt, és erŐs állami beavatkozás érvényesült a lakásállomány fenntartásában és elosztásában is (Szelé-nyi 1990; Bodnár 2001: 59–102; Sýkora 2005; Beré(Szelé-nyi 2010). A sajátos magyar környe-zetben az 1980-as években jelentkezett egyfajta igen szerény „szocialista” vagy

„irányított” dzsentriÏÏ káció (Cséfalvay, Pomázi 1990; Hegedüs, Tosics 1991), de a rendszerváltás után a korábban tanácsi tulajdonban lévŐ, az önkormányzathoz kerülŐ lakások privatizálása igen gyorsan a központi üzleti negyed globális tŐke logikája szerinti kialakulásához és a dzsentriÏÏ kációs folyamatok „bepótolásához”

vezetett (Kovács 1992). Sýkora (1993) példájában a prágai ingatlanpiaci árak 1990 utáni változása nagyobb beruházások nélküli, gyors funkcionális átrendezŐdést okozott, amelyet az átmenetre értelmezett funkcionális rés fogalmával írt le. Lénye-ges posztszocialista sajátosság azonban, hogy a piacvezérelt dzsentriÏÏ káció hazai elŐfeltételét képezŐ befektetéshiányt az 1960-as, 1970-es években a belvárosi

lakás-állományból történŐ tŐkekivonás (és az ezzel párhuzamos külvárosi lakótelep-épí-tés) államszocialista politikája teremtette meg, tehát a késŐbbi folyamat nem pusz-tán a „piacgazdasági átmenet” következményeként jött létre (Bodnár 2001; Timár 2007; vö. Cséfalvay 2008). Az elŐbbiekben ismertetett koncepciók (elértéktelenedési ciklus, bérleti rés) alkalmazási kísérletei hazai kritikai geográfusok részérŐl is meg-jelentek (Timár, Váradi 2001; Timár 2007; Nagy, Timár 2007), de a politikai gazda-ságtani városelmélet alapjait a magyar kutatók alig ismertették (kivétel pl. Pásztor 2006; Berényi 2010), és a megjelent tanulmányok inkább a tŐke és kevésbé a kire-kesztett csoportok érdekeit beszélték el (lásd pl. a Tér és TársadalomcímŮfolyóirat 20. évfolyam 2006/1. számának tanulmányait). A városrehabilitáció lehetŐségével kapcsolatban optimista hazai kutatók és a szakpolitikai lobbi mintha a Smith-féle

„revansista” lelkülethez hasonlóan di֎֎֎ erenciálatlanul foglalkozna a szocialista hagyatékkal és az azzal szembesített „revitalizációs” folyamatok mozgatórugóival és következményeivel (pl. Cséfalvay 2008; Egedy 2005, 2009; Enyedi 1997; Kovács et al. 2011).² A hazai dzsentriÏÏ kációs irodalomban még kevés kutatás szól például a dzsentriÏÏ kált területekrŐl kiszorítottak sorsáról, a köztér demokratizálásának (a

„városhoz való jog”) avagy a városi tér kisajátításának, privatizálásának és elüzle-tiesedésének a kérdéseirŐl, a „tiszta terek” ideológiáinak és közegészségügyi be-szédmódjának dekonstruálásáról, és az ezek árnyékában „szakadozó városszövet”

és fokozódó társadalmi marginalizáció újratermelésének kritikai kérdéseirŐl (Bod-nár 1996; Harvey 2009; Mitchell 2003; Smith 1992; a hajléktalanság ehhez kapcsolódó kriminalizálásáról lásd a Replika folyórat 2010. évfolyamának 71. számát).

Az 1980-as évektŐl a dzsentriÏÏ kációhoz is szorosan kapcsolódó kihívást jelentett a marxi elméletre a posztmodern gondolatkör megjelenése. Harmadik cikkünkben Harvey tulajdonképpen késŐbbi nagy hatású könyve, a The Condition of Postmodernity (1989b, a könyv egy fejezetét magyarul lásd: Harvey 1990) legfŐff bb állításait fejti ki.

Míg korábbi elméletépítŐ munkái a marxista történelmi-földrajzi materializmus kiáltványában csúcsosodtak (Harvey 1984), addig ez a kifejezetten kritikára épülŐ mŮve LyotardThe Postmodern Condition címŮ (1984 [1979]) munkájára adott marxista válasz. Szemben a posztmodern teoretikusokkal, akik a társadalmi-gazdasági át-alakulások megértéséhez egy hangulatbeli, irányultságbeli váltásból, alapvetŐen kulturális és ismeretelméleti diskurzusból indultak ki, Harvey – az ok-okozatiságot megfordítva – a posztmodern egészét a posztfordista, rugalmas termelési módon 2 Kiemelt probléma, hogy a piaci viszonyokban értelmezett városelméletek csak igen

korlá-tozottan vagy átalakítva használhatók az egykori államszocialista viszonyok magyaráza-tára. Mindazonáltal nemcsak a posztszocialista, hanem a szocialista környezet globális perspektívába helyezése és a hidegháborús narratívák által támogatott kapitalista-szocia-lista különbségtétel újraértelmezése szempontjából is sürgetŐek lennének ezek a kutatások (lásd pl. Timár 2010, Kovács 2010).

alapuló kapitalizmus politikai gazdaságának eredményeként értékeli. Számára „a mulandóság, a kollázs, a töredezettség és a szétszóródás hangsúlyozása a ÏÏ lozóÏÏ ai és társadalmi gondolkodásban a rugalmas felhalmozás állapotának utánzatai” (Har-vey 1989b: 302), ekképpen „a posztmodern nem más, mint a rugalmas felhalmozás kulturális álcája”, amely – Jameson (1984) nyomán – a kései kapitalizmus sajátos

„kulturális logikáján” alapul. Harvey szerint tehát a posztmodern a kapitalizmus olajválság utáni újabb menekülŐútja, azaz a tŐkefelhalmozás és osztályviszonyok fenntartásának új formában való folytatása.

Az új társadalmi változások megmagyarázása és az ismeretelméleti kihívások leküzdése szempontjából Harvey tanulmánya két fŐff problémakörre összpontosul.

Az egyik az uralkodó kulturális diskurzus feloldása, ugyanis a marxisták számára ez mindössze a mélyebb társadalmi-gazdasági struktúrákat meghatározó és újra-termelŐ, az érdek- és erŐviszonyokat közvetítŐ ideológia (Pickvance 1995). Harvey cikke Lefebvre fenomenológiai alapú trialektikus térfelfogásával és mindenekelŐtt Bourdieu habitus- és szimbolikustŐke-fogalmával értelmezi azokat az osztálytarta-lommal felruházott térérzékelési, térhasználati gyakorlatokat és az épített kör-nyezetben megjelenített hatalmi distinkciókat (dekoráció, design, presztízsberuhá-zás stb.), amelyek a valós osztályviszonyok fenntartásához és egyben az objektív gazdasági különbségek elfedéséhez járulnak hozzá. Harvey a posztstrukturalista beszédmód kritikai attitŮdjét lényegében elveti, amikor kijelenti, hogy a posztmo-dern „ellentmondó állítások aknamezŐje”, és „nem annyira egy gondolati együt-Ő tesként, mint inkább egy történelmi állapotként” érdemes vizsgálni (1989b: viii).

A kultúratudományok (cultural studies) elleni meglehetŐsen ortodox fellépése elle-nére Harvey – könyvében – részletesen elemzi a modern és a posztmodern eszté-tikáinak különbségeit, és a kultúra és a gazdaság szféráinak összeépítésével ironi-kusan mégis a „kulturális marxizmus” irányzatát termékenyítette meg (Mitchell 1995; lásd errŐl Woodward, Jones III: 2005). A város mint szöveg társadalmi-szemio-tikai elemzése például marxista kezekben a fogyasztói társadalom képi kultúrájá-nak és kódolt ideológiáikultúrájá-nak elemzését jelenthette (Gottdiener 1995). Ugyakultúrájá-nakkor fontos, hogy Harvey nem a városkutatás posztmodern irányzatát szerette volna megteremteni (Woodward, Jones III: 2005). A chicagóival ellentétben megfogalma-zott „Los Angeles-i iskolával” szemben, amely a fragmentált posztmodern urbani-zációra adaptált új fogalmi kelléktárával – kenókapitalizmus, kiberváros, privató-pia stb. – egyben ismeretelméleti váltást is sürgetett, Harvey a posztmodernnek egy határozottan „klasszikus” marxista kritikáját fogalmazta meg (a posztmodern iskola kiáltványáról lásd Dear, Flusty 1998, a széles vitáról lásd a City & Community folyóirat 2002-ben megjelenŐ legelsŐ számának vitacikkeit, a vita kritikai újraér-telmezésérŐl pedig a 2003/2. évfolyamának 3. számát). A posztmodernnek tulajdo-nított sokszínŮség nyomán Harvey társadalmi különbségeket leegyszerŮsítŐ,

osz-tályközpontú értelmezését élesen bírálták a szintén kritikai, de posztstrukturalista és feminista szemléleteket is magukévá tevŐ kutatók (Deutsche 1991; Massey 1991;

Morris 1992; a vitáról lásd Katz 2006; Wright 2006). Ezekre a felvetésekre Harvey (1992) meglehetŐsen kíméletlen stílusban reagált, és ugyan elismerte a helyi kul-túra politikai ellenállássá kovácsolásának lehetŐségeit, mégis a széttöredezŐ, glo-balizált identitás veszélyei miatt a „hagyományosabb” osztályszolidaritást és a kollektív ellenállást méltatta, szemben például Castells városi mozgalmakra

In document Kritikai városkutatás (Pldal 40-56)