a késő kapitalizmusban
FORDÍTOTTA: ELŐD FRUZSINA
Az elmúlt két évtizedben tudományos munkásságom egyik központi célkitŮzése az volt, hogy feltárjam az urbanizáció társadalmi változásban játszott szerepét, külö-nös tekintettel a kapitalizmusra jellemzŐ társadalmi viszonyokra és a felhalmozásra (Harvey 1973, 1982, 1985a, 1985b, 1989a). Ez a feladat annak a mélyebb vizsgálatát igényelte, hogy a kapitalizmus milyen módon termeli ki a maga sajátos történeti földrajzát. Amikor az urbanizáció természeti és társadalmi tájainak kialakítása jellegzetesen kapitalista formát ölt, az egyúttal a kapitalizmus jövŐbeli fejlŐdését meghatározó kényszereket is eredményez. Vagyis ugyan a kapitalizmusban a városi folyamatokat a tŐke áramlása és felhalmozása alakítja, egy késŐbbi idŐpontban ezek a folyamatok visszahathatnak a tŐkefelhalmozás körülményeire. Másként fogal-mazva, a tŐkések mindenki máshoz hasonlóan azért küzdenek, hogy kialakítsák a maguk történeti földrajzát, és szintén másokhoz hasonlóan ezt nem pusztán saját egyéni választásaik szerint alakítható történelmi és földrajzi körülmények között teszik – még akkor sem, ha egyébként meghatározó kollektív szerepet töltenek be a körülmények alakításában. A reciprocitás és uralom e kétirányú folyamata (mely-nek során a tŐkések a munkásokhoz hasonlóan abban a helyzetben találják magu-kat, hogy a saját tevékenységük nyomán fellépŐ kényszerek hatása alá kerülnek) legjobban a dialektikus elméleti keretben írható le. EbbŐl a kiindulópontból keresek részletesebb bepillantást a város változásának folyamatába, amely a kapitalista fejlŐdés legújabb szakaszában egyszerre kiindulópontja és következménye a folya-matban lévŐ társadalmi átalakulásnak.
Az urbanizáció társadalmi dinamikákban betöltött szerepének vizsgálata ter-mészetesen nem új keletŮ. A kérdés idŐrŐl idŐre felmerül és fontos viták közép-pontjába kerül, de leggyakrabban olyan konkrét történelmi-földrajzi körülmények vonatkozásában, amelyeknél ilyen vagy olyan okoknál fogva a városok és az Eredeti tanulmány: Harvey, D. (1989): From Managerialism to Entrepreneurialism: The Trans-formation in Urban Governance in Late Capitalism. GeograÏa ska Annaler, Series B,Ï 71 (1): 3–17.
nizáció szerepe kiemelkedŐen fontosnak tŮnik. A városi formáció szerepe a civili-záció felemelkedésében régóta tárgyalt téma, csakúgy, mint a városok szerepe az ókori Görögországban és a Római Birodalomban. A városok jelentŐsége a feudaliz-musról kapitalizmusra történŐ áttérésben folyamatosan vita tárgyát képezi és a témának az évek során ÏÏ gyelemre méltó irodalma keletkezett. Így jelenleg már egy sereg bizonyíték támasztja alá az urbanizáció szerepét a 19. századi ipari, kulturá-lis és politikai fejlŐdésben, valamint a kapitakulturá-lista társadalmi viszonyok kevésbé fejlett országokon belüli elterjesztésében (manapság éppen ezekben az országokban találhatóak a világ legdrámaibb mértékben növekvŐ városai).
Azonban sajnálatos módon az urbanizáció tanulmányozása túl gyakran elkü-lönül a társadalmi változás és a gazdasági fejlŐdés tanulmányozásától, mintha a városi folyamatok csak valamiféle passzív mellékhatásai lennének sokkal alapve-tŐbb és fontosabb változásoknak. Néha azt sugallják, hogy a folyamatos forradalmi változásokat, amelyek a technológiában, az életstílusokban, a térbeli viszonyok-ban és a fogyasztói szokásokviszonyok-ban bekövetkeztek, és amelyek a kapitalizmus törté-netének sajátos jellegzetességei, meg lehet érteni anélkül, hogy mélyebben bepil-lantanánk a városi folyamatok természetébe és gyökerébe. Tény, hogy ez a megítélés csak hallgatólagos, és leginkább abból látszik, amit nem írnak meg.
Azonban a makrogazdasági és makrotársadalmi változások vizsgálatára jellemzŐ városellenes elŐítéletek túl kitartóan jelentkeznek ahhoz, hogy ne vegyünk tu-domást róluk. Ezért érdemes megvizsgálni, hogy a városi folyamatok az utóbbi idŐkben milyen szerepet játszanak az emberi tevékenységek földrajzi eloszlásai-nak radikális szerkezetváltásában és az egyenlŐtlen földrajzi fejlŐdés politikai gazdaságtanának dinamikájában.
Vállalkozói szemléletre váltás a városi kormányzásban
Az 1985-ben Orléans-ban tartott kollokviumon hét fejlett kapitalista ország nyolc nagyvárosából érkezett üzletemberek, akadémikusok és politikai szakértŐk talál-koztak (Bouinot 1987). A cél az volt, hogy felderítsék a városi kormányzatok lehet-séges cselekvési irányait annak érdekében, hogy megállítsák a városok pénzügyi és gazdasági bázisának erodálódását, amely egyre elterjedtebb jelenség a fejlett kapitalista világban. Az erŐs konszenzusos végeredmény szerint a városi kormány-zatoknak sokkal inkább vállalkozó szellemŮnek és innovatívnak kell lenniük, hogy el tudjanak mozdulni a jelenlegi leromlott állapotukból és jobb jövŐt tudjanak biztosítani a lakosságuknak. Nem egyeztek viszont a vélemények arról, hogy mi lenne a legjobb módszer ennek elérésére. A városi kormányzatnak támogató vagy akár közvetlen szerepet kellene betöltenie az új vállalkozások létrehozásában, és
ha igen, pontosan milyet? Küzdeniük kellene a veszélyben lévŐ munkáltatók fenn-maradásáért, átvenniük azok üzemeltetését, és ha igen, melyekét? Vagy egyszerŮen korlátozzák magukat arra, hogy gondoskodnak arról az infrastruktúráról és azok-ról a kedvezŐ adónemekrŐl, valamint kulturális és társadalmi vonzerŐkrŐl, ame-lyek támogatják a gazdasági tevékenység régi formáit, miközben odacsábítják az újakat is?
Azért hozom fel ezt az esetet, mert jellegzetes példája annak az attitŮdbeli irány-váltásnak, amely a fejlett kapitalista országok városainak kormányzásában követ-kezett be az elmúlt két évtizedben. EgyszerŮen kifejezve: az 1960-as évekre jellemzŐ üzemeltetŐi szemlélet az 1970-es és 1980-as évekre átadta a helyét a kezdeménye-zŐbb, vállalkozói megközelítési formáknak. A fejlett kapitalista világban fŐff leg az elmúlt néhány évben lett általánossá a konszenzus, hogy a gazdasági fejlesztéssel kapcsolatban vállalkozói hozzáállást tanúsító városok lesznek azok, amelyek elŐ-nyösebb helyzetbe kerülnek. Különösen érdekes, hogy ez a konszenzus országhatá-rokon, politikai pártokon és ideológiákon is átível.
Boddy (1984) és Cochrane (1987) is egyetértenek abban, hogy Nagy-Britanniában a helyi hatóságok „egyre inkább bevonódnak a termeléshez és befektetéshez köz-vetlenül kapcsolódó gazdaságfejlesztési tevékenységbe”, Rees és Lambert (1985:
179) pedig bemutatják, hogy „az 1970-es években hogyan játszott szerepet a helyi önkormányzatok gazdasági kezdeményezéseinek növekvŐ számában a központi közigazgatási szervek erŐs támogatása” annak érdekében, hogy hozzájáruljanak a brit ipar versenyképességét, hatékonyságát és proÏÏ tabilitását növelni szándékozó központi kormányzati erŐfeszítésekhez. David Blunkett, a sheّّ eldi szakszervezeti szövetség jó néhány éve hivatalban levŐ elnöke így nyilvánította ki a vállalkozói szemléletŮ városirányítás egy különleges formájával kapcsolatos jóváhagyását:
„Az 1970-es évektŐl, amikor a teljes foglalkoztatottság elvesztette vezetŐ helyét a központi kormányzatok prioritásai között, a helyi önkormányzatoknak kellett szembenézniük a kihívással. Segítették a kisvállalkozásokat, szorosabb kapcso-latot hoztak létre a köz- és magánszektor között, új üzleti tevékenységeket csábítottak a környékre. Átalakították a brit helyi önkormányzatok hagyomá-nyos gazdasági szerepét, és támogatásokat, kamatmentes hiteleket, illetve álla-milag támogatott infrastruktúrát szolgáltattak – cserébe pedig nem vártak el ezekkel egyenértékŮ részvételt a közösségben – azért, hogy vonzóvá váljanak a megfelelŐ befektetési környezetet keresŐ kereskedelmi és ipari érdekeltségek számára. […] Manapság – a korábbiakhoz hasonlóan – a helyi önkormányzat kialakította saját vállalkozói modelljét, hogy szembenézzen a technológia és az ipari átalakulás okozta nagyszabású társadalmi és gazdasági változásokkal.”
(Blunkett, Jackson 1987: 108–142)
Az Egyesült Államokban, ahol a vállalkozói attitŮd és a polgári városmarketing régóta a városi rendszerek egyik fŐff jellegzetessége (Elkin 1987), 1972-ben Nixon elnök kijelentette, hogy mivel túl vagyunk a városok válságának idŐszakán, ezért az állam a továbbiakban nem fogÏÏ skális eszközökkel hozzájárulni annak megoldá-sához. Ennek következtében a szövetségi újraelosztás mértéke csökkent és a helyi adóbevételek megcsappantak; mindez pedig odavezetett, hogy Robert Goodman (1979) kész volt az államot és a helyi kormányzatokat egyaránt „az utolsó vállalko-zóknak” nevezni. Ma már kiterjedt irodalom foglalkozik azzal, hogyan vált közpon-tivá a vállalkozói szemlélet az egyesült államokbeli várospolitikákban és városi növekedési stratégiákban (lásd Judd, Ready 1986; Peterson 1981; Leitner 1989).
A vállalkozói szemléletre való áttérés semmiképpen sem nyilvánítható befejezŐ-döttnek: Nagy-Britanniában sok város nem – vagy csak nemrégiben – reagált az új kihívásokra, és az Egyesült Államokban is találni olyan városokat – mint például New Orleans –, amelyek túlélése még mindig a szövetségi kormánytól származó újraelosztástól függ. Ráadásul, ha az (egyelŐre még átfogóan nem dokumentált) eredményeket vizsgáljuk, kudarcokkal és sikerekkel tarkított képet látunk, és nem kevés vitát arról, hogy mit nevezhetünk egyáltalán sikernek (erre a kérdésre a késŐbbiekben még visszatérek). Mindezen sokféleség ellenére a városi kormányzás-ban bekövetkezett, az üzemeltetŐi szemléletrŐl valamiféle vállalkozói megközelí-tésre történŐ váltás vissza-visszatérŐ téma az 1970-es évek óta. Ennek a váltásnak okai és következményei egyaránt alaposabb vizsgálatot érdemelnek.
Általános az egyetértés a tekintetben, hogy a váltásnak köze van a kapitalista gazdaságokat az 1973-as válság óta sújtó nehézségekhez. Dezindusztrializáció, széles körŮ és szemlátomást „strukturális” munkanélküliség, országos és helyi szintŮÏÏ s-kális szigor, amely neokonzervativizmussal, valamint a privatizáció és a piaci racio-nalitás iránti megnövekedett vonzalommal párosul (bár ez a vonzalom gyakran in-kább csak elméletben, mint gyakorlatban jellemzŐ) – ezek szolgáltatják a hátteret annak megértéséhez, hogy miért választott olyan sok, akár egymástól különbözŐ politikai meggyŐzŐdéssel, felhatalmazással és jogi eszközökkel rendelkezŐ városi kormányzat nagyon is hasonló utat. A helyi önkormányzatokra háruló nagyobb fe-lelŐsség a nehézségek leküzdésében nyilvánvalóan összefüggésben áll azzal a ten-denciával, hogy a nemzetállamok mind kevésbé tudják ellenŐrizni a nemzetközi tŐkemozgásokat, így a befektetések növekvŐ mértékben válnak függŐvé a nemzet-közi pénztŐke és a (magukat a kapitalista fejlŐdés fellegváraként feltüntetni igyekvŐ) helyi hatóságok közötti alkuktól. Emellett a városok vállalkozói szemléletre váltása valószínŮleg fontos szerepet játszott a kapitalizmus dinamikájában végbement, a fordista–keynesiánus felhalmozásról a „rugalmas felhalmozásra” való általános vál-tásban (a rugalmas felhalmozás vitatott fogalmáról lásd továbbá Gertler 1988; Harvey 1989b; Sayer 1989; Schoenberger 1988; Scott 1988; Swyngedouw 1986). Érvelésem
szerint tehát a városi kormányzás változásának alapvetŐ fontosságú makrogazdasági gyökerei és kihatásai vannak. És ha Jane Jacobsnak (1984) akár csak félig igaza van abban, hogy a városok képviselik a legfontosabb egységet ahhoz, hogy megértsük a nemzetek gazdagságának létrejöttét, akkor a városi kormányzás átalakulása mesz-szemenŐ következményekkel jár a jövŐbeli növekedési kilátásokra nézve.
Ha például a tágabban értelmezett vállalkozói városmodell egy erŐforrásokért, munkahelyekért, tŐkéért folyó, városok közötti zéróösszegŮ játszmába ágyazódik be, akkor még a legelszántabb, élen járó szocialisták is abban a helyzetben találhat-ják magukat, hogy akaratuk ellenére beszálltak a kapitalisták játszmájába, és olyan folyamatok aktív szereplŐivé váltak, amelyeknek egyébként ellenállni próbálnának.
Ezzel a dilemmával szembesültek a brit munkáspárt által vezetett helyi szakszer-vezeti szövetségek is (lásd Rees, Lambert 1985 kiváló beszámolóját). EgyfelŐl olyan programokat kellett kitalálniuk, amelyek „eredményei közvetlenül a dolgozó em-berek érdekeit szolgálják oly módon, hogy a munkaerŐ készségeire építenek ahe-lyett, hogy megfosztanák Őket készségeiktŐl” (Murray 1983), míg másfelŐl érzékel-ték, hogy ezen erŐfeszítéseik eleve kudarcra vannak ítélve, ha a várostérség nem képes garantálni bizonyos relatív versenyelŐnyöket. Mindazonáltal a megfelelŐ körülmények között a vállalkozói szemlélet, sŐt a városok közötti verseny is utat nyithat egy nem zéróösszegŮ fejlŐdési mintázatnak. Ez a tevékenység a múltban kétségkívül kulcsszerepet játszott a kapitalista fejlŐdésben, és nyitott kérdés, hogy a jövŐben képes lehet-e elvezetni egy haladó, szocialista átalakuláshoz.
Fogalmi kérdések
Egy ilyen vizsgálat során felmerülnek bizonyos fogalmi nehézségek, amelyeket nem árt tisztázni. ElŐször is, a városok tárgyiasítása veszélyeket rejt magában, ha mindez egy olyan nyelvezettel is párosul, amely az urbanizációt a politikai-gazdasági fejlŐdés nem passzív, hanem aktív elemének tekinti, hiszen „a városokat” könnyen aktív szereplŐkként tüntetheti fel, miközben valójában puszta dolgok. Ehelyett inkább úgy kell tekintenünk az urbanizációra, mint egy térbeliségen alapuló társadalmi folya-matra, amelyben a különbözŐ célkitŮzésekkel rendelkezŐ szereplŐk meghatározott térbeli gyakorlatokon keresztül lépnek kapcsolatba egymással. A kapitalizmus osz-tályokra tagolt társadalmában ezek a térbeli gyakorlatok különféle osztálytartal-makkal bírnak, bár ez nem jelenti azt, hogy minden térbeli gyakorlat értelmezhetŐ ebben a keretben. Ahogy azt számos kutató bemutatta, a térbeli gyakorlatok ugyan-úgy rendelkezhetnek nemi, etnikai vagy akár bürokratikus-adminisztratív tartalom-mal (hogy csak néhányat említsek a fontos eshetŐségek közül). Ennek ellenére a kapitalizmus viszonyai közt az osztálygyakorlatok maradnak dominánsak, mivel a
gyakorlatok legnagyobb része a tŐke körforgásához, a munkaerŐ és az osztályviszo-nyok újratermeléséhez, valamint a munkaerŐ ellenŐrzéséhez kapcsolódik.
A nehézség abból adódik, hogy a folytatáshoz olyan megközelítésmódot kell ta-lálnunk, amely atárgy és afolyamat közötti kapcsolatot anélkül tudja kezelni, hogyt maga is a szükségtelen tárgyiasítás csapdájába esne. Az urbanizációnak nevezett, térbeliségen alapuló társadalmi folyamat megszámlálhatatlanul sok melléktermé-ket hoz létre – épített formát, termelt teremelléktermé-ket, különbözŐ minŐségŮ erŐforrásrend-szerek egyedi térbeli konÏÏ gurációját. A társadalmi cselekvésnekÏÏ gyelembe kell vennie ezeket a termékeket, mivel rengeteg társadalmi folyamat (mint például az ingázás) ÏÏ zikailag ezekbe csatornázódik be. Az urbanizáció ezen kívül létrehozza az intézményrendszerek, a törvényi formák, a politikai és adminisztratív rendsze-rek, a hatalmi hierarchiák és más ehhez hasonlók sajátos formáit. Ezek is olyan tárgyiasult minŐségeket adnak a „városnak”, amelyek uralhatják a mindennapi gyakorlatokat és korlátozhatják a jövŐbeli cselekvési irányokat. Végül pedig a ta-pasztalás környezete is befolyásolja a városlakók tudatát, hiszen az érzékelések, szimbolikus olvasatok és törekvések is ebbŐl származtathatók. Ezekben a vonatko-zásokban mind folyamatos feszültség van forma és folyamat, objektum és szubjek-tum, cselekvés és dolog között. Ugyanakkora butaság lenne tagadni a tárgyiasulás hatalmát és szerepét – vagyis a dolgoknak azon képességét, hogy az uralom külön-féle formáinak alakjában visszahassanak ránk –, mint ha ezeket a jelenségeket a társadalmi cselekvés képességével ruháznák fel.
Figyelembe véve a kapitalizmusra jellemzŐ dinamikákat, azt találjuk, hogy ezek a „dolgok” folyamatos átalakulásban vannak, hogy a cselekvések állandóan kibúj-nak a merev formák korlátai alól, hogy a város tárgyi jellemzŐi idülten instabilak.
A kapitalizmus e tulajdonsága oly jellemzŐ, hogy a városi és „a város” fogalma is hasonlóan instabil maradt; nem valamilyen fogalmi eredetŮ deÏÏ níciós probléma miatt, hanem éppen azért, mert a fogalomnak magának vissza kell tükröznie a forma és folyamat, cselekvés és dolog, objektum és szubjektum közötti változó re-lációkat. Ezért amikor az üzemeltetŐi szemléletrŐl a vállalkozói szemléletre történŐ, az utóbbi két évtizedben bekövetkezett váltásról beszélünk, akkor tudomásul kell vennünk ezen váltás városi intézményrendszeren és az épített környezeten keresz-tül történŐ visszahatásait is.
Sajnálatos módon a térbeli gyakorlatok terepe is jelentŐsen megváltozott az elmúlt években, és ez még problematikusabbá tette a városi forma mint egy jól elkülöníthetŐ térbeli egység deÏÏ niálását. Egyrészt a városi tér egyre nagyobb fokú fragmentációjának vagyunk tanúi, amelynek eredményeképpen az egész szom-szédságokra, kisebb közösségekre, utcasarki társadalmak sokaságára tagolódik.
MásfelŐl a távmunka és a gyorsvasúti hálózat fejlŐdése értelmetlenné teszi a város zártÏÏ zikai egységként vagy koherens, szervezett adminisztratív területként való
értelmezését. Az 1960-as évek „megapolisza” további széttagolódáson ment keresz-tül, fŐff leg az Egyesült Államokban, ahol a város dekoncentrációjának felgyorsulása a „szétterülŐ város” formáját eredményezte. A térbeliségtŐl való függés ennek ellenére még mindig értelmezhetŐnéhány különleges jelentés és hatás formájában.
A szétterülŐ városi formában termelt új ökológiai mintázatok és struktúrák hatást gyakorolnak a termelés, a csere és a fogyasztás megszervezésére, csakúgy, mint a társadalmi kapcsolatok létrehozásának, a politikai és pénzügyi hatalom gyakor-lásának, valamint a társadalmi cselekvések térbeli integrációjának módjaira. Sietve hozzáteszem, hogy a város problematikájának ökológiai fogalmakkal való megfo-galmazása nem jelenti azt, hogy a magyarázatoknak is ökológiainak kell lenniük.
EgyszerŮen arról van szó, hogy az ökológiai mintázatok fontosak a társadalmi szervezŐdés és cselekvés szempontjából. Ezért a vállalkozói modellre történt, a város kormányzásában bekövetkezett váltást sokféle szinten kell vizsgálnunk:
a szomszédság és helyi közösség, a városmag és az elŐvárosok, a nagyvárosi régió, a régió, a nemzetállam stb. szintjén.
Azt is hasonlóan fontos tisztázni, hogy pontosan ki és mivel kapcsolatban vált vállalkozóvá. Amellett szeretnék érvelni, hogy a városi „kormányzás” (governance) sokkal többet jelent, mint a városi „önkormányzat” (government). Szerencsétlen módon az irodalom legnagyobb része (fŐff leg Nagy-Britanniában) az utóbbival fog-lalkozik, holott a városi élet újjászervezésének igazi lehetŐsége az erŐk szélesebb összefogásában rejlik, amelyben a városi önkormányzatnak és hivataloknak csak segítŐ, koordináló szerepe lenne. A tér szervezésének lehetŐsége a sokféle társa-dalmi szereplŐ által mozgásba lendített különféle erŐk összességében rejlik. Konf-liktusos folyamatról van szó, különösen azért, mert olyan ökológiai terekben kell végbemennie, amelyre a társadalmi sŮrŮség változatossága jellemzŐ. Ha a nagyvá-rosi térséget mint egészet nézzük, a koalíciós politikák és az osztályszövetségek formálását kell a vállalkozóiság alapjának tekintenünk. A civil városmarketing ter-mészetesen gyakran kizárólag a helyi kereskedelmi kamarák, befektetŐk, kereske-dŐk és iparosok helyi csapata vagy az üzleti vezetŐk és ingatlanfejlesztŐk „kerekasz-talainak” kiváltsága. E szereplŐk gyakorta a „növekedési gépezet” politikájának kialakítására egyesülnek (Molotch 1976). Oktatási és egyházi intézmények, különféle kormányzati szervek (ezek a katonaitól a kutatásin át az adminisztratív szerepet ellátókig terjedhetnek), helyi munkásszervezetek (jellemzŐen az építŐipari szak-mákban), politikai pártok, társadalmi mozgalmak vagy az államapparátus helyi szervei (amelyek sokan és sokfélék lehetnek) sokszor különbözŐ célokkal, de mind beszállhatnak a városfejlesztési játszmába.
A koalíciók és szövetségek létrehozása nehéz és érzékeny feladat, ezért az ügyes, kitartó, vízióval rendelkezŐ emberek (mint például egy karizmatikus polgármester, egy élelmes városi ügyintézŐ vagy egy tehetŐs üzletember) számára adódik a
lehe-tŐség, hogy meghatározzák a vállalkozói attitŮd pontos természetét és irányát, akár konkrét politikai kimenetek felé terelve azt. Amíg Baltimore-ban egy közszereplŐ, Schaefer polgármester játszott központi szerepet, addig Halifaxban és Gatesheadben magánvállalkozók álltak a kezdeményezések élére. Más esetekben a személyek és intézmények bonyolultabb együttmŮködésébŐl születtek projektek.
Nem azért taglalom ezeket a problémákat, mert makacsnak vagy megoldhatat-lannak tartomŐket – hiszen a kapitalista urbanizáció gyakorlatában mindennap megoldásra kerülnek –, hanem mert különösÏÏ gyelmet kell fordítanunk a döntés-hozatal gyakorlati módjára. A következŐkben felvázolok három állítást, amelyeket igaznak gondolok Baltimore városára (az érvelésem nagy részét alátámasztó eset-tanulmányra), és amelyek talán általánosabban is alkalmazhatók.
ElŐször is, az új vállalkozói szemlélet központi motívuma a köz- és magánszféra közötti együttmŮködés, amelyben a hagyományos helyi városmarketing a helyi kormányzati szervekkel összekapcsolódva igyekszik külsŐ forrásokat, új befekteté-seket és munkahelyeket vonzani a városba. Az orléans-i kollokviumon (Buinot 1987) gyakran hivatkoztak ennek az együttmŮködési formának a fontosságára, és végsŐ soron az 1970-es évekbeli brit önkormányzati reformok célja is pontosan az volt, hogy megkönnyítsék létrejöttüket (vagy hogy a városfejlesztési társaságok alapítá-sával kikerüljék a helyi ellenállást). Az Egyesült Államokban az 1960-as években, a városok válságának idŐszakában a kormányzati támogatással, de helyben formálódó köz- és magánszféra közötti együttmŮködések jelentŐsége elhalványult. Ekkor ugyanis az önkormányzatok inkább azzal voltak elfoglalva, hogy az újraelosztás segítségével (a szegényeket megcélzó jobb oktatási, lakhatási, egészségügyi stb.
szolgáltatásokkal) visszanyerjék a társadalmi ellenŐrzést a háborgó lakosság fölött.
A helyi hatóságok szerepe a kapitalista fejlŐdés stratégiai érdekeinek képviseletében csökkent (szemben a kapitalizmus társadalmának stabilizálásában betöltött sze-reppel). A kapitalista fejlesztési érdekek félresöprése Nagy-Britanniában is hasonló módon történt:
„Az 1970-es évek a változással szembeni folyamatos ellenállás idŐszaka volt:
jellemzŐvé váltak az autópályák ellen tüntetŐ csoportok, kialakult a közösségi
jellemzŐvé váltak az autópályák ellen tüntetŐ csoportok, kialakult a közösségi