városok „posztmodernizmusáról”
FORDÍTOTTA: BIHARI GYÖRGY, JELINEK CSABA
„A proletárforradalom az emberi geográÏÏ ának az a kritikája, ahol az egyének és a közösségek feladata olyan helyeket és eseményeket lét-rehozni, amelyek megfelelnek a saját munkájuk – és teljes történel-mük – birtokbavételének.”
Guy Debord:A spektákulum társadalma
„Kemény idŐket élünk, de (poszt)moderneket!”
Egy olasz mondás átdolgozása
Bevezető
A modernista építészet szimbolikus végét és a posztmodern megjelenését Charles Jencks 1972. július 15. délután 3 óra 32 percre teszi. Ekkor robbantották fel a Pruitt-Igoe lakótelepet (mely Le Corbusier „modernista lakógépének” egyik változata volt), mivel a benne lakó alacsony jövedelmŮ emberek számára élhetetlennek talál-ták (Jencks 1984: 9). Nem sokkal késŐbb Nixon hivatalosan bejelentette a városi válság1 végét.
Eredeti tanulmány: Harvey, David (1990): Accumulation through Urbanization. Re¬¬ ections on „Post-Modernism” in the American City. Perspecta, 26: 251–272.
A tanulmány elsŐ változatát aDeveloping the American City, Society and Architecture in the Regio-nal City címŮ szimpóziumon adtam elŐ 1987 februárjában a Yale School of Architecture-ben.
1 A városi válságnak fordított urban crisis kifejezés leggyakrabban az 1970-es években az Egyesült Államokban kicsúcsosodott pénzügyi és társadalmi válságra vonatkozik, amely az amerikai nagyvárosok dezindusztrializáció, stag¬¬ áció és szuburbanizáció miatti átala-kulásához, valamint a városi önkormányzatok szorult pénzügyi helyzetéhez kötŐdik. Az idŐszak egyik emblematikus eseménye, hogy New York városa majdnem csŐdbe ment 1975-ben, miközben a városi népesség drámaian csökkent, a bŮnözési ráták pedig az egekbe szöktek. –A szerk.
Az 1972-es év jól jelképezi a fejlett kapitalizmus politikai gazdaságtanában lét-rejött egyéb változásokat is. A kapitalista világ nagyjából eddigre rázta le magáról annak a stag¬¬ ációnak a bénító kábulatát, amely végett vetett a világháború után indult virágzó gazdasági növekedésnek, és ekkor kezdŐdött egy újfajta tŐkefelhal-mozási rezsim kifejlŐdése. Az új rezsimet, melyet az 1973–75-ös súlyos recesszió indított el, és amelyet az éppolyan súlyos, 1981–82-es de¬¬ áció (az ún. Reagan-recesz-szió) is megerŐsített, a munkaerŐvel, a munkaerŐpiaccal, a termékekkel és a fogyasz-tási szokásokkal kapcsolatos meglepŐ rugalmasság jellemzi (lásd Armstrong et al.
1984; Aglietta 1974; Piore, Sabel 1984; Scott, Storper 1986; Harvey 1987). Ez a rezsim ugyanakkor felgyorsította a régiók és az iparágak közötti egyenlŐtlen fejlŐdést, melyet a teljesen új pénzügyi rendszerek és piacok kifejlŐdése csak tovább gyorsí-tott. A nagyobb rugalmasságnak és mobilitásnak köszönhetŐen az új rezsim még jobban elnyomja a munkaerŐt, amely a második világháború óta példátlan mértékŮ munkanélküliséget okozó két nagy de¬¬ áció miatt már így is folyamatosan gyengült a fejlett kapitalista országokban (egyedül talán Japánt leszámítva). A munkahelyek gyors áthelyezŐdése a fejlett országokból az újonnan iparosodó országokba vagy a foglalkoztatás súlypontjának eltolódása a szakképzett ipari felŐl a szolgáltatások képzettséget nem igénylŐ munkahelyei felé kirántotta a talajt a munka lába alól és lerombolta az ellenálló képességet a magas munkanélküliséggel, a készségek érté-kének változásával szemben, így a reálbérek legfeljebb minimálisan növekedtek.
A politikai-gazdasági körülmények még azokat az országokat is a szociális juttatá-sok csökkentésére kényszerítették, ahol a jóléti állam fenntartását különösen fon-tosnak tartották. Bár az ellenállás módszerei igen különbözŐek, a néha heves neo-konzervativizmussal párosuló megszorítások és a költségvetési takarékosság szinte egyöntetŮen elterjedtek a fejlett kapitalista világban.
1972 óta a kulturális és szellemi élet is gyökeresen megváltozott, tükrözve a politikai-gazdasági változásokat. Gondoljunk például az „internacionális stílus késŐ modernista gyakorlatára” 1972-ben. A modernizmus addigra minden társa-dalomkritikai erejét elvesztette, a protopolitikai vagy utópista program (mely a tér átalakításával kívánta a teljes társadalmi életet átalakítani) elbukott, és a mo-dernizmus mint racionalizmuson, funkcionalizmuson és hatékonyságon alapuló fordista elv a kapitalista felhalmozás szolgálatába állt (Jameson 1984a). 1972-re a modern építészet ugyanolyan nyomasztóvá és fojtogatóvá vált, mint az a vállalati hatalom, melyet képviselt. Az építészet és a kapitalizmus stag¬¬ ációja párhuzamos volt (talán nem véletlen, hogy Venturi, Scott Brown és Izenour épp 1972-ben adták ki a Learning from Las Vegas címŮ könyvüket). A modernizmus azonban már régóta kritika tárgya volt (gondoljunk csak Jane Jacobs 1961-es The Death and Life of Great American Cities címŮ munkájára): az 1960-as évek kulturális forradalma bizonyos fokig a mindent átható racionalitás, funkcionalitás és hatékonyság kritikájaként
is értelmezhetŐ. Azonban csak az 1973-as válság tudta a társadalom és mŮvészet közötti kapcsolatot olyan mértékben felrázni, hogy a posztmodernizmus elfoga-dottá váljon és intézményesüljön.
A „posztmodernizmus” nagyon vitatott kifejezés. A legtöbben egyetértenek abban, hogy a „modernizmusra” adott valamiféle reakciót jelent. De mivel már a szó jelentése is bizonytalan, így az értelmezései még inkább azok. Úgy tŮnik, mégis létezik valamiféle egyetértés abban, hogy „a tipikusan posztmodern mŮalkotás játékos, pluralista, önironikus, sŐt tudathasadásos; a kereskedelem és a tömegkul-túra nyelvezetét szemtelenül magához ragadva reagál a késŐ modernizmus szigorú autonómiájára”. Emellett „a kulturális tradíciókat tiszteletlenül másolja, szándékos felületessége aláás bármilyen metaÏÏ zikai komolyságot, és nem riad vissza a szenny és a sokk brutális esztétikájának felhasználásától sem” (Eagleton 1987). Még az építészet esetében is, ahol a „mŮtárgy” egyértelmŮen szem elŐtt van és melyen keresztül a Jenckshez hasonlóan gondolkodó írók a posztmodernizmus mibenlétét megpróbálták meghatározni, bizonytalan maradt a kifejezés jelentése és pontos meghatározása (Jencks 1984). Más területeken, ahol a posztmodernizmus például a posztstrukturalizmussal vagy a dekonstrukcióval keveredett, az ügy még homá-lyosabb (Huyssen 1984). Így aztán a városi kontextusban én a posztmodernizmust egyszerŮen a nagy léptékŮ, ésszerŮ technológiákkal dolgozó, puritán és funkcio-nalista „internacionális stílussal” való várostervezési és városfejlesztési szakítással azonosítom, illetve azzal az elképzeléssel, hogy a helyi hagyományokat, a helytör-téneteket és a különleges térkiképzéseket – legyen az egy intim tér vagy egy nagy-szabású vállalkozás – a stílusok sokkal nagyobb eklektikájával kell kezelni.
Úgy látom, hogy ez a fajta posztmodernizmus keresi a helyét az 1973 óta megje-lent rugalmasabb felhalmozás rendszerében. Inkább kreatív és aktív, mint passzív szerepet vállal a rugalmas felhalmozásnak megfelelŐ új kulturális attitŮdök és gya-korlatok terjesztésében, még akkor is, ha néhány védelmezŐje, például FramptonŐ szerint a posztmodern nemcsak belesimulni képes a kapitalizmus nyomására, hanem képes ellenszegülni is annak (Frampton 1985). Így a „posztmodernizmus”
intézményesülése és hegemóniája a késŐ kapitalizmus kulturális logikáján alapul (Jameson 1984b).
Említést kell tennem még egy összetevŐrŐl. Nemcsak a kapitalizmus és annak kulturális és ideológiai gyakorlata változott meg, hanem (mostanság divatos kife-jezéssel élve) a mi „diskurzusaink” is. A strukturális értelmezések lebontása, a társadalomtudományi érdeklŐdés eltolódása az elméletektŐl az empirikus vizsgálat felé, a marxizmus általános elhagyása (mind politikai, mind intellektuális okokból), a valós ábrázolás értelmetlenségének érzése („a másik” értelmezhetetlen és már minden csak „szöveg”) nagyon megnehezíti, hogy mindazt, ami 1972 óta történik, folyamatában tudjuk értelmezni. Korábban másképp és más nyelven beszéltünk a
világról. Ezzel együtt is azt gondolom, hogy a válságok sorozatával és a munkás-osztály legyŐzésével elért politikai és gazdasági változások nemcsak a kulturális és ideológiai gyakorlatokat, de azok értelmezését is ugyanannyira befolyásolták (Har-vey, Scott 1989). És ez nemcsak látszólag egy hagyományos marxista érvelés, hanem ténylegesen az is. Személy szerint mégis lenyŮgöz, ahogy gondolkodásunk, kultu-rális gyakorlataink, gazdaságunk és intézményrendszerünk, politikánk és alapvetŐ viszonyulásaink elkezdtek összedŐlni, miközben a Pruitt-Igoe falai az emelkedŐ porfelhŐ alatt leomlottak.
Rugalmas felhalmozás az urbanizáción keresztül
Ahogy ezt már máshol is kifejtettem, az urbanizáció megértése elengedhetetlen a kapitalizmus történeti földrajzának megértéséhez (Harvey 1985a, 1985b). Az urba-nizációs folyamat változásai elŐsegítették a rugalmas felhalmozás sikerét. Ugyan-akkor, ahogy azt a modernizmus felemelkedését elemzŐ történészek már bemutat-ták, szoros kapcsolat van az esztétikai és kulturális változások és a városi élmény átalakulása között (Berman 1982; Bradbury, McFarlane 1976; Clark 1985; Frisby 1986).
Ezért az urbanizációs folyamat változásai kulcsfontosságúnak tŮnnek a politikai gazdaság rugalmas felhalmozás felé tolódásának és a kultúra posztmodern irányá-nak integrációjában.
A városiasodás helyszínei, mint minden az Egyesült Államokban, sokat változtak 1972 óta. Az 1973–75-ös világméretŮ de¬¬ áció hatalmas nyomást gyakorolt sok városi régió munkalehetŐségeire. A szŮkülŐ piacok, a munkanélküliség, a térbeli korlátok és a globális munkamegosztás gyors változásai, a tŐke menekülése, a gyárbezárások, a technológiai és pénzügyi fordulatok mind hozzájárultak ehhez a fokozódó nyo-máshoz. A földrajzi szétszóródás már nemcsak újabb régiókat és országokat érintett, hanem az elŐvárosokon túli vidéki és kisvárosi Amerikában a városi lakosság és termelés dekoncentrálódásának újabb szakaszát is jelentette, amely szinte beteljesíti Marx jóslatát a „vidék városiasodásáról”. A már létezŐ helyszínek állótŐke- és inf-rastrukturális befektetéseit az elértéktelenedés fenyegette, ami viszont a városok ingatlanadó-bevételeit és pénzügyi mozgásterét csökkentette egy olyan idŐszakban, amikor a szociális szükségletek is megnövekedtek. A szövetségi újraelosztás mértéke is csökkent (Nixon 1973-as bejelentésének következményeként), gyengítve a társa-dalmi fogyasztást2 és egyre több városvezetést kényszerítve a takarékosság politikai gazdaságtanába, beleértve a városi tisztviselŐkkel szembeni szigorúbb bérpolitikát és a helyi reálbérek csökkenését. New York városa pontosan így került lényegében 2 A közjavak kollektív fogyasztása. – A szerk.
csŐdhelyzetbe 1975-ben, elŐre jelezve sok amerikai város pénzügyi kimerülését és radikális gazdasági szerkezetváltását (Szelényi 1984; Clavel et al. 1985; Fainstein et al. 1986; Tabb 1982).
Az uralkodó osztály városokat irányító koalíciói (összetételüktŐl függetlenül) kénytelen-kelletlen felvállalták a versenyt. Az 1960-as évekre jellemzŐ üzemeltetŐi szemléletet a vállalkozói szemlélet váltotta fel a városvezetésben (Hanson 1983;
Bouinot 1987). A „vállalkozói város” felemelkedése versenyhelyzetet teremtett a városok között, mely – mint azt máshol már kifejtettem – négy fŐff területre osztható:
(a) a nemzetközi munkamegosztásban elfoglalt szerepért folyó versenyre, (b) a fo-gyasztási központi szerepért folyó versenyre, (c) az igazgatási és irányítói funk-ciókért folyó versenyre (különösen pénzügyi és közigazgatási területen) és (d) a kormányzati újraelosztásért folyó versenyre (mely, mint azt Markusen [1986] meg-mutatta, az Egyesült Államokban az elmúlt években fŐff leg hadiipari kiadásokat je-lentett) (Harvey 1985a, 8. fejezet). Ez a négy funkció nem zárja ki egymást, és a vá-rosok sorsának egyenlŐtlen alakulásában nagy szerepet játszott, hogy vezetŐik milyen idŐzítéssel milyen stratégiát választottak a globális átrendezŐdések fényében.
A városok közötti fokozódó versenynek érezhetŐ szerepe volt abban, hogy a ru-galmas felhalmozás ennyire elterjedt. Ez azonban a városok sorsában gyors kilengé-seket okozott és földrajzilag egyenlŐtlen fejlŐdést eredményezett (Smith 1984).
Houston és Denver, melyek gyorsan növekvŐ városok voltak az 1970-es években, 1981 után az olaj árának csökkenése következtében hamar bajba kerültek. A Szilícium-völgy, az 1970-es évek technológiai csodáinak és új munkahelyeinek otthona elvesz-tette versenyelŐnyét, miközben New York és New England kifulladt gazdasága a közigazgatási és irányítási funkcióknak, sŐt az újrainduló feldolgozóiparnak köszön-hetŐen az 1980-as években megerŐsödött. MindebbŐl két jelentŐs hatás következett.
ElŐször is, a városok közötti verseny olyan új tereket teremtett, melyek jobban megfelelnek a rugalmasabb munkafolyamatoknak, és amelyek az 1973 elŐttinél sokkal rugalmasabb földrajzi mobilitást tettek lehetŐvé. Gondoljunk csak a kedvezŐ
„üzleti környezetre”, mely változatos intézkedések bevezetésére kényszerítette a városok vezetŐit (a bérkorlátozástól a közcélú befektetésekig) a gazdasági fejlŐdés vonzása érdekében, miközben ezek az intézkedések jelentŐsen csökkentették a vál-lalkozások helyváltoztatási költségeit is. A magán- és közszféra sokat magasztalt együttmŮködése valójában nem jelent mást, mint a munkásosztály és az elszegé-nyedŐ rétegek helyi kollektív fogyasztásának kárára a tehetŐsebb fogyasztói réte-geknek, a nagyvállalatoknak és az erŐs irányítási funkcióknak nyújtott kedvezmé-nyeket azzal a céllal, hogy a városban tartsák Őket. Másodsorban a városok vezetŐi olyan innovációkra és befektetésekre kényszerülnek, melyek segítségével városaik vonzóbb fogyasztói és kulturális központok lesznek. Az ilyen innovációkat és be-fektetéseket (például rendezvényközpontok, sportcsarnokok, Disneylandek,
belvá-rosi bevásárlóközpontok stb.) azonban másutt is hamar leutánozzák. Így a városok közötti verseny életstílusok, kulturális formák, termékek, sŐt politikai és fogyasz-tási innovációk ugrásszerŮ kialakítását hozta magával, melyek mind a rugalmas felhalmozásba való átmenetet segítették elŐ. És – ahogy majd bemutatom – ezért jelent meg a városi kultúrában a posztmodernizmus is.
Ez a kapcsolat jól látható az amerikai nagyvárosok belsŐtereinek radikális újjá-szervezésében, melyhez a városok közötti verseny adta meg a kezdŐlökést. Marázatom elŐszavaként néhány általános megállapítást tennék a városi térbeli gya-korlatok osztálytartalmáról.
A városi térbeli gyakorlatok osztálytartalma
Egy társadalom térbeli gyakorlatai kiÏÏ nomultak és összetettek. Mivel ezek a folya-matok sem maradhatnak függetlenek a tŐkefelhalmozástól és az osztályviszonyok újratermelésétŐl, ezért a társadalmi kon¬¬ iktusok és harcok állandó terepét jelentik.
A tér irányítása és termelése feletti hatalmat birtoklók rendelkeznek az alapvetŐ eszközökkel saját hatalmuk újratermelésére és megerŐsítésére. Ezért minden olyan tervnek, amely a társadalom átformálására irányul, vállalnia kell az összefonódott térbeli gyakorlatok átalakítását is.
Egy négyzetrács (1. táblázat) segítségével próbálom meg bemutatni ezeknek a térbeli gyakorlatoknak az összetettségét. A bal oldalon található három dimenzió Henri LefebvreLa Production de l’Espace címŮ mŮvébŐl származik (Lefebvre 1974).
Lefebvre ezt a három dimenziótmegéltnek, érzékeltnek és elgondoltnaknevezte.3 A köztük lévŐ dialektikus kapcsolatokat azon drámai nyomás alapjának tartja, mely-nek segítségével a térbeli gyakorlatok történetét olvashatjuk. A kapcsolatok azonban problematikusak. A „vulgármarxista” kritika szerint a materiális térbeli gyakorlatok közvetlenül meghatározzák mind a tér reprezentációját, mind a reprezentáció tereit.
Azonban Marx nem így gondolta (Marx 1973). A Grundrissében a tudást materiális é termelŐerŐként mutatta be, és így írt róla A tŐke egyik méltán híres bekezdésében:
„A legrosszabb építŐmestert a legjobb méh fölé helyezi önmagában az, hogy a sejtet a fejében már felépítette, mielŐtt viaszból megépítené” (Marx 1967). A reprezentáció terei így nemcsak arra képesek, hogy a tér reprezentációját befolyásolják, hanem képesek materiális termelŐerŐként is fellépni, így alakítva a térbeli gyakorlatokat.
3 Harvey a három lefebvre-i dimenzióra részben más szavakat használ, mint a könyv késŐbb megjelent angol fordítása. A magyar változatban a magyar nyelven már itt-ott olvasható szóhasználatot vittük tovább. A három tér a következŐ: l’espace vécu=lived (Harvey: experi-enced) space = megélt tér;l’espace perçu =perceived space = érzékelt tér;l’espace conçu = conceived (Harvey: imagined)space = elgondolt tér. – A szerk.
1. táblázat: A térhasználati gyakorlatok négyzetrácsa HozzáférhetŐség és
távolságképzés A tér kisajátítása és
használata A tér feletti uralom és a tér irányítása
Ï zikai és materiális áramlásokra, cserékre és interakciókra utalnak, melyek úgy mennek végbe Ï
egy adott téren belül vagy terek között, hogy közben biztosítják a termelést és a társadalmi újratermelést.
A tér reprezentációi
magukban foglalnak minden jelet és jelölést, kódot és ismeretet, melyek segítségével a materiális gyakorlatokról beszélhetünk és megérthetjük Őket, függetlenül attól, hogy hétköznapi nyelveze-tet vagy a térbeli gyakorlatokkal foglalkozó tudományok idŐnként misztikus zsargonját használ-juk (mŮszaki tudományok, építészet, földrajz, tervezés, társadalomökológia, és társaik).
A reprezentáció terei
társadalmi képzŐdmények (kódok, jelek, sŐt akár az olyan materiális konstrukciók, mint a szimbolikus terek, egyes épített környezetek, festmények, múzeumok és hasonlók), amelyek a térbeli gyakorlatokat új jelentésekkel vagy lehetŐségekkel kívánják felruházni.
Csupán attól, hogy a megélt, az érzékelt és az elgondolt tartalom nem oksági, hanem dialektikus kapcsolata mellett érvelünk, értelmezésünk még ugyanolyan homályos marad. Bourdieu azonban segíthet a tisztánlátásban. „Az érzékletek, értékelések és cselekvések mátrixa” egyidejŮleg képes „végtelenül sokszínŮ feladatok” rugalmas ellátására, miközben (Engels híres kifejezésével) „végsŐ fokon” az „objektív struk-túrák” materiális tapasztalatából, és így „a kérdéses társadalmi alakzat gazdasági alapjából” jön létre (Bourdieu 1977). Bourdieu ugyan elfogadja az „objektív viszo-nyok elsŐdlegességét”, de ez nem jelenti azt, hogy magát az objektívet vagy magukat a struktúrákat az emberi beavatkozás nélküli, önálló fejlŐdés képességével ruház-nánk fel.4
Az összekötŐ kapocs a „habitus” fogalma – a „szabályozott rögtönzések létreho-zásának alapelve”, amely olyan „gyakorlatokat termel ki”, melyek aztán hajlamosak újratermelni a habitust létrehozó alapelveket eredetileg kitermelŐ objektív körül-ményeket. Az önmagába visszatérŐ (akár halmozódó?) oksági logika egyértelmŮ.
Bourdieu végkövetkeztetésében azonban hatásosan ábrázolja az elgondoltnak a megélt fölött gyakorolt korlátozott hatalmát:
„Mivel a habitus végtelen számú terméket képes létrehozni – gondolatokat, érzékleteket, kifejezéseket, cselekvéseket –, melyeknek korlátai történelmi és társadalmi szituációkba ágyazottak, így az ezeket meghatározó és az ezekbŐl következŐ szabadságok legalább annyira távol állnak a kiszámíthatatlan újdonságtól, mint a kezdeti meghatározottságok egyszerŮ mechanikus újra-termelésétŐl.” (Bourdieu 1977: 95)
Ezt az elméletet magam is elfogadom, és késŐbb számottevŐ hasznát is veszem.
A négyzetrács(1. táblázat) felsŐ sorában a térbeli gyakorlatok másik három, hagyo-mányosabb értelmezésébŐl fakadó aspektusát is felsoroltam:
AhozzáférhetŐség ŐŐ és a távolságképzés a „távolság súrlódási erejének” az emberi ügyekben játszott szerepére vonatkozik. A távolság nemcsak akadályt jelent, de védelmet is az emberi interakciókkal szemben. Bármilyen termelési vagy újrater-melési rendszerre tranzakciós költséget vet ki (különösen azokra, melyek a társa-dalmi munkamegosztás, a kereskedelem és az újratermelési funkciók társatársa-dalmi megkülönböztetésein alapulnak). A távolságképzés egyszerŮen annak a mértéke, hogy a társadalmi interakció létrejöttéhez mekkora térbeli súrlódást kellett le-gyŐzni (Giddens 1984: 258–259).
4 Az idézett mŮ és a magyar kiadás a könyv más-más változatán alapul, így nem minden esetben tudtuk a már magyarra lefordított idézeteket használni. –A szerk.
A tér kisajátítása azt mutatja, hogyan használják és foglalják el a teret egyének, osztályok vagy más társadalmi csoportok. Az intézményesült és rendszerszerŮ ki-sajátítás a társadalmi szolidaritás területi alapú megteremtését jelentheti.
A tér feletti uralom azt mutatja, hogy egyének és hatalmi csoportok hogyan uralják a tér termelését, mely hatalom segítségével még nagyobb mértékben befolyásolják vagy a távolság súrlódási erejét, vagy azt, hogy Ők maguk és más csoportok hogyan sajátíthatják ki a teret.
A térbeli gyakorlatok eme három dimenziója nem független egymástól. A távol-ság súrlódási ereje a tér feletti uralomnak és a tér kisajátításának bármilyen értel-mezésében szerepet kap, miközben például, ha egy csoport folyamatosan kisajátít egy területet (egy banda tagjai mindig ugyanazon a sarkon lógnak), az ténylegesen a tér feletti uralmat jelenti. Továbbá ahhoz, hogy egy teret uraljunk, csökkentenünk kell a távolság súrlódási erejét (a „tér idŐ általi megsemmisítése” a kapitalizmusban), ez pedig befolyásolja a távolságképzést.
A négyzetrács önmagában semmi fontosat nem mond. A térbeli gyakorlatok csak a társadalmi viszonyok azon struktúráján keresztül fejtik ki hatásukat a társadalmi életre, melyekben megszületnek. A kapitalizmus társadalmi viszonyaiban a térbeli gyakorlatokat átitatják az osztályjelentések. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a térbeli gyakorlatok a kapitalizmusból származnak. A térbeli gyakorlatok önálló jelentéseket kapnak, amelyek mozgósításával az egyes tereket osztálytól, nemtŐl vagy más társadalmi gyakorlattól függŐen használjuk.5 Ha a négyzetrácsot a kapi-talista társadalmi viszonyok és kényszerek (a tŐke felhalmozása) kontextusába he-lyezzük, akkor az segítheti a mai térbeli gyakorlatok összetett rendszerének jobb megértését.
A célom a táblázattal nem az volt, hogy összes elemét szisztematikusan megvizs-gáljam, bár egy ilyen vizsgálat nagyon érdekes lenne (és szemléltetésképpen bele is tettem néhány ellentmondásos álláspontot). Az volt a célom, hogy megtaláljam, hogyan lehet ábrázolni az elmúlt két évtized térbeli gyakorlatainak osztálytartal-mának és természetének radikális elmozdulásait. A rugalmas felhalmozás idŐszaká-ban megnŐ a nyomás a városok belsŐ tereinek átszervezésére. A belvárosok jelentŐ-sége újból nŐtt, és az olyan témák, mint a városi élet minŐjelentŐ-sége (a dzsentriÏÏ káció, a fogyasztás palotái és a kiÏÏ nomult szórakoztatás), valamint a városon belüli magán-és közterületek ellenŐrzmagán-ése egyre fontosabbá váltak. A városi folyamatoknak ugyan-akkor alkalmazkodniuk kell a megnövekedett szegénységhez és munkanélküliséghez is, ahol az állampolgári juttatások növelésére nincs mód. A térbeli gyakorlatok az 5 A nemi, faji, etnikai és vallási jellemzŐk ÏÏ gyelembevétele nélkül nem képzelhetŐ el a városi
közösségek kialakulásának és a társadalmi terek termelésének átfogó elemzése. A nemi szempontról az alábbi szerzŐk már elkezdték a szükséges munkát: Stimson 1981; Rose 1984;
közösségek kialakulásának és a társadalmi terek termelésének átfogó elemzése. A nemi szempontról az alábbi szerzŐk már elkezdték a szükséges munkát: Stimson 1981; Rose 1984;