Béketárgyalás Karlócán, 1698–1699

Az előzetes békepuhatolódzások és tárgyalások, valamint a mindkét fél részéről hangoztatott békeszándék ellenére a harcok tovább folytak. A tárgyalásoknak csak a Lipót császár és XIV. Lajos francia király között 1698. szeptember 20-án Hollandiában megkötött rijswijki béke és a törökök számára súlyos veszteséggel járó 1697. szeptember 11-i zentai csata¹⁵⁹adott újabb lökést. Az ismételten meg-indult tárgyalások során nem csupán a mind anyagi, mind katonai szempontból kimerült oszmánok sürgették a békekötést, de I. Lipót is a béke mielőbbi,

zökke-152Stoye, 1994, 111.

153ÖStA HHStA Staatskanzlei Türkei I. Kt.160. f.22. A teljes szöveget l. a mellékletben.

154Marsigli an den Kaiser aus Konst., den 14. April 1692. ÖStA HHStA Staatenabteilungen Türkei I. Kt. 163. Konv. 3. fol. 36r.

155Heywood, 2000. ¹⁵⁶III. Vilmos Anglia és Skócia királya (1688–1702). ¹⁵⁷Cavaliere Ussie.

158Sorbelli, 1930, 182. ¹⁵⁹Szita–Seewann, 1997; Fodor–Dávid, 2003.

nőmentes megkötését szorgalmazta, mivel mindenki számára világos volt, hogy a gyermektelen spanyol király, az idős II. Károly trónutódlásának kérdésében a két trónkövetelő rokon: XIV. Lajos francia király és I. Lipót császár közt egy újabb háború van előkészületben.¹⁶⁰A császárnak tehát szüksége volt rá, hogy teljes hadseregét a francia király ellen fordíthassa, s hogy a megkötendő béke, elsősorban Anglia és Hollandia erőfeszítésének köszönhetően, megakadályozza egy összeurópai konfliktus kirobbanását. A török hadszíntér nem vált az északi és a spanyol örökösödési háborúval egy, az egész kontinenst átfogó háborúvá, hanem e három gócpont válságkezelése egymástól függetlenül történhetett.

Az oszmánok is rászánták magukat a békekötésre: a nagyvezír, Amcazade Köprülü Hüszein pasa és a Porta főtolmácsa, Alexander Maurocordato azon dol-goztak, hogy előkészítsék a talajt a békekötésre. A béketárgyalások lefolytatása végett 1698. január 27-én aláírták az edirnei egyezménynek(Edirne protokolü)¹⁶¹ nevezett dokumentumot és kinevezték a tárgyalóbizottság két tagját. Mivel az európai csatatéren elszenvedett vereség hatására az Oszmán Birodalom gyenge pozícióból volt kénytelen a béketárgyalásokba belemenni, igen nehéz helyzet-ben kellett II. Musztafa szultánnak (1695–1703) megfelelő embereket találni úgy, hogy az Oszmán Birodalomnak nem volt erre kiképzett, megfelelő apparátusa.

Az oszmánoknak ugyanis az Isztambulban a 16. századtól kezdve (sőt Velence már 1454-től) folyamatosan állomásozó állandó európai követségekkel ellentét-ben sehol sem voltak ilyen létesítményeik, s az eddigi gyakorlatban a békéket mindig mint diktátumokat fogadtatták el ellenfeleikkel, és ezért nem volt szük-ségük gyakorlott, képzett diplomatákra, így nem is működött ilyen irányú képzés a birodalomban.¹⁶²

A tárgyalások helyszínéül a császáriak Bécset, esetleg Debrecent javasolták, de mivel a török fél ragaszkodott ahhoz, hogy a Dunától északra, vagyis ellen-séges területen nem hajlandó tárgyalni, a szövetellen-ségesek kénytelenek voltak le-mondani a város nyújtotta kényelemről és elfogadni tárgyalóhelyül a semleges szerémségi határvidéket. A választás a Duna partján található lerombolt,

pusz-160IV. Fülöp 1665-ben bekövetkezett halálakor csak egy gyenge fizikumú öt éves gyermek maradt utána: II. Károly. A II. Károllyal kihaló spanyol Habsburg ágnak, legalábbis Bécsben így gondol-ták, minden isteni és emberi törvény szerint az osztrák Habsburgok a jogos örököseik. XIV. Lajos azonban a leányági örökösödés jogán tartott igényt a spanyol hozományra. Anglia és Hollandia egyensúlypolitikája is többször hol az egyik, hol a másik felet támogatta, ami hosszú távon szintén nem segítette a megoldás megszületését. Végül egy harmadik felet sikerült találni a spanyol trónra (Miksa Emánuel bajor választó hat éves kisfiát, József Ferdinándot, akit mind a franciák, mind az osztrákok elfogadtak, s még Károly is beleegyezett), de a gyermek 1699-ben váratlanul meghalt. Az újabb diplomáciai versenyfutást Franciaország nyerte meg: II. Károly 1700. november 1-én bekö-vetkezett halálakor a trónt a francia király unokájára, Anjou Fülöpre hagyta. A császári udvar nem nyugodhatott bele ebbe a jogtiprásba és háborút indított. Gonda–Niederhauser, 1978², 95–99.

161Özcan, 2000, 240–241.

162Rifa’at A., 1967, 498–499; Ágoston, 1997, 86–92.

tasággá vált Karlóca melletti nyílt terepre esett, ami a császári Péterváradhoz és a török Belgrádhoz is viszonylag közel volt. A lengyelek és az oroszok ellensé-geskedése miatt megegyeztek abban, hogy a Marsigli gróf¹⁶³által kijelölt szál-láshelyeket mindenkinek el kellett fogadnia. Itt ütöttek tehát tábort a követek kíséretükkel: a szövetségesek a Pétervárad felőli, a törökök a belgrádi oldalon, kettőjük között pedig a közvetítők, vagyis az angol követ, William Paget és a holland követ, Jacob Colyer tábora helyezkedett el. A két császári megbízott, Wolfgang zu Öttingen gróf és Leopold Schlick tábornok együtt az egyik olda-lon, velük szemben a velencei, a folyó felőli oldalon a lengyel követ, Stanisław Małachowski gróf, míg a hegy felőli részen az oroszok képviselője, Prokop Bog-danovics Voznyicin¹⁶⁴táborozott kíséretével.¹⁶⁵

A Karlócán felépített barakkvárosban a kétoldalú tárgyalásokat a megállapo-dás szerint a császáriak – Wolfgang zu Öttingen gróf (1629–1708)¹⁶⁶és Leopold Anton Joseph Schlick gróf (1663–1723), könnyűlovassági ezredes – kezdték.¹⁶⁷ A tárgyalások ezen első szakasza döntő befolyást gyakorolt az egész konferencia kimenetelére, mivel a törökök a Habsburgokkal kialkudott feltételek alapján kí-vántak tárgyalni később azok szövetségeseivel (a velenceiekkel¹⁶⁸lengyelekkel, oroszokkal¹⁶⁹) is. A császáriak elképzelése az volt, hogy a kongresszus összehí-vásának alapelvét képezőuti possidetis, ita porro possideatisalapján határozzák meg a birtokolt területek határait a különböző folyók, hegyek és egyéb, beha-tárolható helységek mentén. A béketárgyaláson az oszmán szultánt képviselő Rami Mehmed pasa¹⁷⁰reisz efendi¹⁷¹és a már többször említett Alexander Mau-rocordato¹⁷²voltak. Mivel areis efendinem beszélt semmilyen európai nyelven, a tárgyalásokon a főszerepet nagyköveti címmel(büyükelçi)a nyugaton tanult, a törököknélİskerletzade Aleksandernéven ismert görög származású portai fő-tolmács vitte, akit az oszmán források „állami titkos tanácsosként” (mahrem-i esrar-ı devlet) említenek. A képességeiről méltán híres Maurocordato 1673-tól kis megszakítással negyed századon át viselte a portai főtolmács tisztet, s ezen idő alatt az oszmán diplomácia meghatározó személyiségévé nőtte ki magát; ek-kor már valójában az oszmán diplomácia egyik irányítója volt. A nagy termetű, fehér bőrű, hosszú, ősz szakállú, immár a hatvanas éveiben járó férfi fiatal korá-ban Padovákorá-ban tanult, majd Bolognákorá-ban szerzett magiszteri fokozatot filozófiá-ból és medicináfilozófiá-ból. Kifogástalan olasz és latin nyelvtudása mellett simulékony és udvarias modora, a keresztény világ és az udvari praktikák kitűnő ismerete, esze, találékonysága és ravaszsága miatt a törökök körében igen nagy tisztelet-nek örvendett.¹⁷³Ezt és a béketárgyalásokból származó érdemeket és dicsőségét

163Stoye, 1994, 172; Ruzzini, 1860. ¹⁶⁴Gebei, 2001. ¹⁶⁵F. Molnár, 2002. ¹⁶⁶Volckmer, 1988.

167Rifa’at A., 1967; Rifa’at A., 1974. ¹⁶⁸F. Molnár, 2013a.,

169Gebei, 2001. ¹⁷⁰Yöntem, 1952; Baykal, 1994., ¹⁷¹A 17. század második felére areisz efendi vagy más névenreiszülküttabvált az Oszmán Birodalomban a külügyek irányítójává.

172Sturdza, 1913. ¹⁷³Uo.; Ágoston, 1997.

kihasználva – Ruzzini állítása szerint¹⁷⁴– a békekonferenciára azzal a reménnyel és tervvel a fejében érkezett, hogy megszerzi magának, illetve fiainak vagy a Ha-vasalföldi vagy a Moldvai Fejedelemséget.¹⁷⁵

A török követek a tárgyalások kezdetén azt hangsúlyozták, hogy a konferen-cia célja a különböző területek evakuálásának, az erődítmények lerombolásának és más szükséges dolgoknak a megvitatása, vagyis azon témák, ahol nekik is lehetőségük nyílott elmondani kívánságaikat. A leghatározottabban kitartottak amellett, hogy a béketárgyalások keretében nem kívánják megrajzolni a két ál-lam közös határait. A határfelmérést a béketárgyalások után kijelölt kommisszá-riusokra kívánták bízni.

Az oszmán diplomácia nem kis ügyességet és ravaszságot igénylő tárgyalási módszere, amit a velenceiek¹⁷⁶ képviseletében a béketárgyalásokon jelen levő Carlo Ruzzini (1653–1735) – aki 1683 és 1699 közt Bécsben volt a tengeri köz-társaság nagykövete, majd a karlócai tárgyalások aktív résztvevője, aki akkora tiszteletet vívott ki magának hazájában, hogy 1732-ben dózsévé választották – a törökök fondorlatának nevez, a hajlékonyságukon alapult.¹⁷⁷Amikor ugyanis az elvek hangoztatása után a gyakorlati megoldásokra került a sor, mivel elkép-zeléseiket sohasem rögzítették írásban, az adott konkrét problémák megoldásá-nál az egyes kifejezések értelmezésével eszközöltek ki változtatásokat, és ezzel a módszerrel sikerült elvi kiindulópontjaik feladása nélkül megoldani a nehéz kérdéseket.¹⁷⁸

Azt a császáriak is tudták, hogy azuti possidetisszigorú alkalmazását az osz-mán udvar közvetlen támadásként értékelte volna, így legalább aquid pro quo (’valamit valamiért’) elvét próbálták meg egy az egy arányban érvényesíteni, vagyis hogy minden egyes átadott, illetve lerombolt várért, területért a törökök is adjanak ugyanannyit, de mivel látták, hogy az oszmán tárgyalópartnerek áll-hatatosan ragaszkodtak ahhoz, hogy a tárgyalások eredményeképpen egyetlen török kézen levő terület se mehessen át ellenséges kézbe, engedtek.¹⁷⁹ A csá-száriak hallgatólagosan elfogadták a törököknek az uti possidetisre vonatkozó sajátos értelmezését is, miszerint az a területek evakuálását és a várak lerombo-lásokat jelentené, sok gondot okozva ezzel később szövetségeseiknek. Az olasz követ sajnálattal állapítja meg, hogy császári szövetségeseik túl könnyen bele-mentek a különböző várak és területek átadásába és lerombolásába, valamint néhány terület és folyószakasz pontos meghatározásától eltekintve abba is

bele-174Scrittura intorno al Congresso di CarlowizBiblioteca del Museo Correr (Venezia) MS/p.d.152.

ff.137–172.

175És ez minden bizonnyal sikerült is neki, ahogyan a pozsareváci békéről készült 1719-es leírás-ban olvashatjuk: „Ahogy összegyűltek a török követek, ott volt közöttük a fiatal Maurocordato is, Valachia fejedelme vagy vajdája, annak a fia, aki a török nagyúr egyik megbízottja volt a karlócai kongresszuson.” Bianchi, 1719, 57.

176Mantran, 1977. ¹⁷⁷Ruzzini, 1860. ¹⁷⁸Rifa’at A., 1967, 503. ¹⁷⁹Uo.,505.

egyeztek, hogy a határok pontos megrajzolását később az erre a feladatra kijelölt megbízottak végezzék el.

Luigi Ferdinando Marsigli gróf, aki I. Lipót császár követei mellett mint ta-nácsadó(consigliere assistente)vett részt, levelezés útján mindvégig szoros kap-csolatban állt „pártfogójával” Kinskyvel, akit naprakészen tájékoztatott a béke-tárgyaláson folyó eseményekről.¹⁸⁰ Ez a levelezés, mely szintén fennmaradt a bolognai Marsigli gyűjteményben,¹⁸¹ egyfajta naplónak is tekinthető, annyira pontosan rögzítette az eseményeket. A levelezés során az olasz gróf nem csu-pán a történteket rögzítette, hanem a Kinskynek küldött levelekben mindig ha-tározottan kidomborította saját szerepét, kiemelve, hogy a béketárgyalások so-rán milyen fontossággal bír a határok ismerete, a megfelelő geográfiai szaktu-dás, valamint mindvégig utalt az éppen fennálló nemzetközi politikai helyzetre.

Ezekben a jelentésekben gyakran rámutatott arra is, hogy a különböző hatalmak megbízottjai milyen manőverekkel próbálkoztak a többiek háta mögött, szót ej-tett a törökök mesterkedéséről, ami gyakran arra irányult, hogy időt nyerjenek, valamint a velenceiek cselszövéseiről, amelynek az volt a célja, hogy a keleti kereskedelem folytatásához szükséges legkedvezőbb határvonal elérését bizto-sítsák a saját maguk számára.¹⁸²Marsigli volt a császári delegáció szakértője a határok kérdésében, s tapasztalataival, helyismeretével segítette a két császári küldött munkáját,¹⁸³mivel azoknak nem volt ilyen rálátásuk a térség földrajzi, politikai, etnikai, katonai helyzetére, valamint útviszonyaira, ráadásul Marsigli járatos volt a törökökkel való tárgyalási módszerekben is, szakértelmét tehát nem nélkülözhették. Évtizedekkel később a következőképpen vélekedett a tö-rökkel való békekötésről:

Igen fáradságos vállalkozás rászorítani őket arra, hogy a többi állam bele-egyezésével aláírjanak egy olyan békeokmányt, amely minden kétséget ki-záróan szerencsétlenségüket szentesíti. Ez mindig kemény küzdelem lesz, hiszen náluk ez korábban nem volt szokásban, legelső alkalommal a kar-lócai békénél fordult elő. És valóban, egyszerűbb dolog velük háborúzni, mint egy békeszerződést aláírni, mert túl sok mindenről kell lemondani a javukra és a békének mindenképpen úgy kell zárulnia, hogy megme-neküljenek valamiféle nagyobb szerencsétlenségtől. És minthogy mindig vannak olyan dolgok, amit a béke megkötése után teljesíteni kellene, így a határok meghúzásának kérdése, a különböző erődítmények cseréje, illet-ve lerombolása során a törökök arra törekednek, hogy ne legyen sohasem

180F. Molnár, 2005b.

181Copie di lettere dell’Anno 1698 scritte dal Co: Marsigli dal Congresso di Carlowitz al Co: Kinski, BUB FM 58. cc. 301–371.

182Sarlai, 2007, 154–156. ¹⁸³Sarlai, 2007.

semmi nyíltan kimondva, hanem mindig találhassanak ürügyet arra, hogy a nekik alkalmas időben ismét háborút indíthassanak.¹⁸⁴

A karlócai béke jelentőségét mutatja, hogy igaz ugyan, hogy a korábbi békékhez hasonlóan korlátozott időre (25 év) kötötték, de az első volt a török–Habsburg békekötések során, mely írásban, pontosan rögzítette az új határokat, melyek sérthetetlenségét elfogadták és a békefeltételek teljesítésére, mint látni fogjuk, pontos határidőt és menetrendet írt elő.¹⁸⁵

4.5. A Habsburg- és az Oszmán Birodalom