Az indigenismo elméletének megkérdőjelezése

Az 1940 és 1969 közötti időszak a mexikói populista rendszer és gazdasági modell virágkora volt. Az éves növekedés mértéke minden évben elérte a GDP 6%-át. Az ország modernizációját mutatja, hogy 1960-ra több ember élt városokban, mint falvakban, évről évre nőtt az írástudók és jelentős számban csökkent a föld nélküli parasztok száma.

Latin-Amerikában példátlan politikai stabilitás honolt az országban. A társadalom egyre szélesebb rétegei kerültek be a középosztályba, amely egyre többet fogyaszthatott. Bár a társadalmi tiltakozások jelen voltak (pl. a vasúti dolgozók 1959-es sztrájkja, vagy egyes agrármozgalmak) azok nem váltak széleskörűvé, vagy az állam további juttatásokkal leszerelte őket. A korporatív struktúra segítségével az állampárt a társadalmi követeléseket ellenőrizni tudta, az érdekképviseleti vezetők jól fizető állami állásokat kaptak. A helyi problémák elintézésének leghatékonyabb útja a PRI-n belüli kapcsolathálók kiépítése volt.

Mindez növelte a kölcsönösségen alapuló klientúrarendszer megszilárdulását és a korrupciót. Ez a rendszer tette lehetővé azt is, hogy az indiánok által lakott régiók többségében a cacique-rendszer egészen az 1970-es évekig fennmaradjon.

Az 1960-as évek második felére a mexikói indigenismo válsága egyre jobban érződött.

1970-ig csak 11 koordinációs központ épült fel. Azok is rosszul felszereltek, az ott dolgozók alulképzettek és rosszul fizetettek voltak. Sok apostolból keserű bürokrata lett.

A válság mind az elméletek, mind a politika szintjén érződött. Egyszerre kritizálták azt maguk a kutatók és az ekkor kialakuló indián értelmiség. Előtérbe került egy új antropológus generáció, amely már gyanakodva és kritikusan tekintett arra a forradalmi elkötelezettségre és idealizmusra, amely a korábbi generációkra jellemző volt. A klasszikus indigenismo eszmei alapját az adta, hogy a mexikói forradalom eredményeit politikai, társadalmi és gazdasági szinten konszolidálni akarta. Az akkulturációs politikával az ország periférikus részén élő csoportokat is be kívánta kapcsolni a nemzetbe, hogy egységet képezzen a belső vagy külső „ellenforradalmi” erőkkel szemben. Emellett hozzá akarta juttatni az indiánokat a forradalom által megígért jóléti és társadalmi programok megvalósításához. Az indigenisták gyakran maguk is ennek az új, demokratikus nemzeti társadalomnak az utópiájában éltek, és propagálójának tekintették magukat. Éppen ezért a

„jótékony állam” és az antropológia összefonódása nem különösebben jelentett számukra problémát, ugyanakkor kijelölte szemléletük és kritikáik határait.

Az új generációnak a társadalomszemléletét azonban már új tapasztalatok, tudományos elméletek határozták meg. Közéjük tartozott a kubai forradalom élménye, a marxizmus és a függőség-elméleti megközelítések társadalomkritikájának népszerűvé válása. E generáció legfontosabb, közvetlen történelmi tapasztalata mégis az 1968-as tlatelolcói vérengzés lett.

A Mexikóvárosban rendezett olimpia előtt, a főként egyetemisták által alkotott, a tlatelolcói téren nagyobb demokráciáért tüntető tömegre 1968. október 2-án rálőttek a

nemzetbiztonsági erők.²⁸ A tömeggyilkosság, a bebörtönzések és megtorlások, majd a több évtizedes elhallgatások az egész mexikói társadalmat megrázták. „A forradalom rátámadt saját gyermekeire”. Ez a PRI és a forradalmi retorika krízisét eredményezte, és egyre több kiábrándult értelmiségi csoport szánta el magát a forradalom hagyományainak és az állam szerepének kritikus felülvizsgálatára (Camp 1985:208–222). A kritikákat erősítette, hogy az 1970-es évekre lelassult a sajátos mexikói gazdasági modellt megalapozó növekedés.

A Mexikóban ekkor előtérbe kerülő tudományos kritikák közül a leginkább elfogadott, és széles körben idézett elképzelés a belső gyarmatosítás elmélete lett. Az elméletet André Gunder Frank függőség-elméleti munkáira alapozva a szociológus Pablo Gonzáles Casanova vezette be a mexikói köztudatba (Casanova 1965). A „belső gyarmatok”

elképzelése egyfajta válasz volt a mexikói hivatalos indiánpolitikát megszabó menedékrégiók elméletére. Aguirre Beltrán értelmezésében az ország területén lévő, a nemzeti fejlődés fő irányaitól elkülönült területeken a regionális elit zsákmányolja ki az indiánokat. A forradalmi nacionalizmus retorikája szerint a jótékony állam éppen ezeknek a kapcsolatoknak a megszüntetésében és az indiánok gazdasági felemelkedésében érdekelt – az INI is e szent cél érdekében tevékenykedik. Casanova azonban már korántsem ennyire idealista és megengedő a mexikói politikai és gazdasági elitcsoportokkal szemben, és jóval szélesebb kontextusban vizsgálja az indiánok helyzetét. Szerinte a belső gyarmatok – amelyek jellemzésénél épít az Aguirre Beltrán által leírtakra – nem regionális sajátosságok, izolált egységek, hanem integráns részei a nemzeti és nemzetközi kapitalista rendszernek.

A kizsákmányolás nem csupán egy parazita regionális elitet szolgál, hanem a javak elszívása a rendszer lényegéhez tartozik, és más, magasabb (nemzeti, nemzetközi) szinten lévő elitcsoportok érdekeinek is megfelel (Alcántara 1988:155–166).

Mindezek az új megközelítések döntő hatással voltak a mexikói antropológia radikalizálódására is. Az új antropológus generáció már nem az állam által megszabott keretek között, hanem az állammal szemben próbálta meghatározni az indián közösségek jellegét és jövőjét. Ez az indigenismo korábbi paradigmájának átértékelését eredményezte.

A kritikák az 1969-es Alkalmazott Antropológiai Társaság éves közgyűlésén már erőteljesen felbukkantak. Majd 1970-ben megjelent a De eso que llaman antropología mexicana című, mára már klasszikussá váló manifesztum, amely a korábbi évtizedek antropológusainak tevékenységét és az INI politikáját élesen bíráló antropológusok kritikáit gyűjtötte össze (Warman et al 1970). Az új generáció kritikái szerint az

28 Az 1968-as tletelolcói események leírását, a résztvevők visszaemlékezéseit lsd Poniatowska 1971.

indigenisták hite egy segítő szándékú nemzeti államban naivitás, mint ahogy az az elképzelés is, hogy a gazdasági elitcsoportoknak érdekük lenne a fennálló helyzeten változtatni. Ebből következik, hogy a hivatalos indigenista politika gyarmatosító jellegű, és a benne részt vevő antropológusok nem elsősorban az indián közösségeket, hanem éppen az őket kizsákmányoló csoportokat, az ún. mestizocracia hatalmát támogatták. A forradalom utáni állami politika, a piac kiszélesítése, a konszolidációnak a helyi caciquék segítségével történő rendezése, az INI működése nem oldotta meg az „indiánproblémát”, hanem hozzájárult annak elmélyüléséhez. Hasonlóképpen keményen bírálják az indigenistáknak azt az elképzelését, hogy a társadalmi modernizációhoz és a társadalomban való egyenlő bánásmódhoz vezető egyik fontos eszköz éppen az etnikai különbségek felszámolása és az etnikai identitások eltörlése lenne.²⁹

A függőség-elméleti gondolatok, a marxizmus és az új latin-amerikai szociológia elméleti következtetéseinek átültetését a mexikói antropológiába jól jellemzik Rodolfo Stavenhagen munkái is (Stavenhagen 1969, 1980). Ő összegezte először azt, hogy az indián közösségek és a nemzetállam kapcsolatát különböző, de egymásnak nem feltétlenül ellentmondó szempontból érdemes egyszerre vizsgálni. Ezek a szempontok pedig megtörik azt az értelmezési egyeduralmat, amely a klasszikus indigenismo sajátja volt. Stavenhagen kulcsfogalmai a kultúra, az osztály, a belső gyarmatosítás, valamint a közösség és az etnikum volt (Stavenhagen 1980:11–19). Ennek mentén elemezte, hogy a különböző magyarázó modellek e sokrétű kapcsolatnak éppen melyik elemét hangsúlyozzák ki. A klasszikus indiánpolitika az integratív-kulturalista megközelítést helyezte előtérbe.

Értelmezésében az indián elsősorban egy kaszt tagja volt, a menedékrégiókban társadalmi kirekesztésére és elkülönítésére éppen a kulturális különbségek adtak okot. A marxista értelmezés – a kulturális elemeket a háttérbe szorítva – az osztályszempontokat hangsúlyozza, előtérbe állítva, hogy az indiánok egy kizsákmányolt paraszti osztály tagjai.

A harmadik, előzőhöz kapcsolódó irányzat az indiánok elmaradottságát és szegénységét a nemzetközi gazdasági rendszer működéséből és a fent elemzett belső gyarmati körülményből vezeti le. A negyedik modell pedig az etnikai identitást az osztályszempontok fölé helyezi, és védelmező szerepét hangsúlyozza ki.

Stavenhagen szerint a kaszt, az osztály, az etnikum és a társadalmi rétegződés egyéb formái egyszerre léteznek és megértésük is csak úgy lehetséges, ha az egyik nem zárja ki a másikat. Ő maga elsősorban az etnikai identitás jelentőségét emeli ki, hangsúlyozva, hogy,

29 Aguirre Beltrán válaszát az őt és az INI politikáját ért kritikákra lásd Aguirre Beltrán 1975.

ha – az indigenistákat követve – az etnikai identitásukat és kulturális gyakorlataikat is elveszik az indiánoktól, akkor a kizsákmányoló kapitalista szektorral szembeni védekezés egy újabb elemét veszítik el. Az identitás elvesztése hozzájárulhat a proletarializálódáshoz és marginalizációhoz. Kiszolgáltatott földműves vagy városi szegény válik belőlük, ahogy utóbbit Oscar Lewis is bemutatta szociográfiai írásaiban (Lewis 1968).

Az új irányzatok egyik fontos megállapítása, hogy az antropológia feladata nemcsak a szegények és marginalizáltak tanulmányozása, hanem a gazdagok és hatalommal rendelkezőké is. Az antropológusnak először a hatalom és a hatalmi elitek természetét kell megértenie, hogy segíteni tudjon az elnyomottaknak. Ekkor kezdődnek el például azok a terepmunkán alapuló kutatások, amelyek elemzik a caciquismo rendszerét, a piac természetét, a megtermelt termékek útját a felhasználókhoz, az egyes agrármozgalmak hátterét.

Az új mexikói alkalmazott antropológia jellege is e szerint változott meg. A korábbi indigenista megközelítések úgy gondolták, hogy lehetséges a vidéki életszínvonal emelése külső, felelős szereplők beavatkozásával, akik manipulálják a helyi kultúrát és módosítják a helyi elképzeléseket, hogy a közösségek „a modern idők elvárásai” szerint változzanak.

Az új kutatói generáció szerint azonban az alkalmazott antropológus feladata nem az értékek megváltoztatása. Sőt, támogatnia kell a kultúra fennmaradását, amely a közösségek védekezésének fontos eszköze. Az alkalmazott antropológus elsődleges célja, hogy az általa megszerzett tudást szétossza a különböző társadalmi csoportok között, hogy a helyi közösségek megfelelő ismeretekkel rendelkezzenek a regionális és nemzeti társadalom működéséről, amely segíteni fog nekik abban, hogy saját érdekeiket megvédjék és érvényesítsék. Másrészt, aktív értelmiségi szerepet kell vállalniuk, hogy a többi társadalmi csoport számára is megismertessék az indián közösségek problémáit, és tiltakozzanak a társadalmi elnyomás mechanizmusai ellen (Alcántara 1989:170–174).

Az 1970-es évek szerteágazó paraszti kutatásainak – melyben az antropológusok mellett közgazdászok és szociológusok is részt vettek – középpontjába az agrárreform következményeinek, az ejido-rendszer jellegzetességeinek, a társadalmi és gazdasági mechanizmusoknak az értelmezése állt, kutatták a paraszti háztartások működését, a piaccal és a kapitalista állammal való kapcsolatuk jellegzetességeit. A marxista megközelítések újra felfedezik Csajanov 1920-as évek elején írt munkáját (A paraszti gazdálkodás elmélete), amelyet adaptálnak a mexikói körülményekhez. A campesinista és descampesinista irányzatok vitájában előbbiek a kisparaszti gazdálkodás továbbélésének lehetőségeit kutatták, utóbbiak az elkerülhetetlen proletarializálódás mellett érveltek. E

kutatások és elméleti viták kiemelkedő alakja volt például Roger Bartra, Ángel Palerm, Rodolfo Stavenhagen és Arturo Warman.

Az 1980-as évektől a korporatív politikai rendszer és a PRI válságát látva, amely azonban nem járt együtt gyors társadalmi és politikai változással, előtérbe kerültek a Gramsci elmélete által ösztönzött, a kulturális hegemónia jellegét tárgyaló politikai értelmezések is (Krotz 1991:185).

2.9. Az indiánpolitika gyakorlati válsága és szemléletének átalakulása