A kostumbre kialakulásának történeti háttere

Az eddig fellelt források nem számolnak be a régióban olyan gyarmati kori felkelésről, amelynek ideológiai bázisa vallási elemeken alapult volna, és jobban felhívta volna a politikai, egyházi vezetők figyelmét a területre.

Ludka de Gortari forrásfeldolgozása alapján tudjuk, hogy 1740-ben Santa Catarina Xochiatipan elkülönült Yahialicától, és ettől kedve – a gyarmati kori közigazgatási terminológia szerint – önálló „pueblo indio” lett, alárendelt falvakkal és rancheríákkal.

Ekkor érkezett állandó pap is a településre (Gortari 1986:53).

Carrerának (2007) a helyi cofradía-könyvek feldolgozása alapján tudjuk, hogy Xochiatipánban 1748-tól kezdve négy különálló cofradía működött.⁷⁷ Az indiánok által alapított Cofradía del Santísimo Sacramento (1748–1871), a Cofradía de Nuestra Señora de Guadalupe (1748–1853), a Cofradía de las Benditas Ánimas (1800–1860), illetve az ott élő, ekkor még kis létszámú fehér hacienda-birtokos és családtagjaik által alapított Cofradía de Nuestra Señora de los Dolores (1819–1840). A területhez tartozó falvak lakosai különböző cofradíákba tartoztak, de általános szabály volt, hogy egy adott falu minden lakosa ugyanannak a cofradíának lett a tagja, társadalmi helyzettől függetlenül.

Mindannyiuk központja a xochiatipáni Santa Catarina Martyr parókián volt. A cofradíák feladata volt a földművelési körrel összekapcsolódó, katolikus liturgia szerinti misék és vallási ünnepek megszervezése, a katolikus pap fizetése, a tagok kölcsönös segítése rossz termés, betegség, haláleset során. Ennek pénzügyi alapját a tagok befizetései, a közös földterületen megtermelt növények, illetve a szarvasmarha-tenyésztés biztosította.

A Cofradía del Santísimo Sacramento szervezte és támogatta anyagilag a Corpus Christi és a Húsvét ünnepét, a Cofradía de Nuestra Señora de Guadalupe feladata volt a Guadalupei Szűzanya kultuszának ápolása, valamint a karácsony és az újév ünnepének megszervezése. Emellett ez a két cofradía közösen támogatta a halottak napi ünnepségeket, egészen addig, amíg a megalakuló Cofradía de las Benditas Ánimas át nem vette annak szervezését.

A területen a cofradíák tevékenysége is hozzájárult ahhoz, hogy az írni-olvasni nem tudó indián lakosság körében a szentek kultusza ismert lett. Ugyanakkor bizonyos politikai és gazdasági függetlenséget is megőriztek a katolikus egyházzal szemben (szabadon választott tisztségviselők, önálló pénzügyi keret). Ez a viszonylagos függetlenség vallási

77 A xochiatipáni cofradía-könyvek a plébánia egyik helyiségében hevertek, a helyiek pedig nem tudták, hogy milyen fontos dokumentumokról van szó. A Huasteca területén ugyanis nagyon kevés forrást maradt fent cofradíákról. Elkezdtem e könyvek tanulmányozását, de hamarosan rájöttem, hogy feldolgozásukra a 18. századi történelmet alaposan ismerő etnotörténész szükséges. Felhívtam rá egy kollégám figyelmét, aki 2007-ben publikálta tanulmányát (Carrera 2007).

értelemben azt jelentette, hogy a cofradíákba tömörült indiánok a jó termés, és a betegségek elkerülése érdekében végzett rítusok során a korábbi képzeteiket és vallási rítusaik elemeit is felhasználhatták (Carrera 2007:117–164).

Az önellátó közösségekben a katolikus kalendárium hozzákapcsolódott a földművelési körhöz, és a prehispán ünnepek mintájára azok a szentek és ünnepek kaptak jelentőséget, amelyeket a termékenységhez, a halálhoz és az élelemnövények egyes fontos földművelési fázisaihoz kötődtek. Másrészt, ez teret engedett a katolikus képzetek szabad adaptációjának, az indiánok szemszögéből történő újraértelmezésének, és fenntartotta azoknak a rituális vezetőknek, sámánoknak az autoritását, akik a közösségekben éltek. Ezt elősegíthette az is, hogy a cofradíák etnikailag is különválasztották a lakosságot, mely feltételezhetően nem csak az eltérő társadalmi helyzetre, hanem a vallásgyakorlásban meglévő különbségekre is utalt.

A terület 19. századi egyháztörténete máig nincs feldolgozva. Annyi bizonyos, hogy a liberálisok győzelme, a vallási korporációk 1857-es betiltása után a cofradíák lassan megszűntek. A katolikus ünnepek megszervezése az egyes falvakon belül, az ettől kezdve vallási feladatokat is betöltő helyi tisztségviselői rendszer feladata lett. (Ezzel párhuzamos folyamat, hogy a független Mexikó közigazgatásának kiépülése után az indiánok kollektív képviseletét ellátó indián tanács, a cabildo indígena is elvesztette legitimitását, és visszaszorult az egyes falvakba.) Ez szintén hozzájárult a hagyományos vallási formák fennmaradásához. A mexikói forradalom utáni kormányzatok tudatosan törekedtek az állam és az egyház szétválasztására, és az egyházi hatalom korlátok között tartására.

Ezáltal a marginális indián területeken, amilyen Xochiatipan is, ahol a hívek kevésbé tudtak anyagilag hozzájárulni az egyház működéséhez, máig megfigyelhető a paphiány.

A katolikus egyház a 20. század második felében megpróbált aktívabban jelen lenni a xochiatipáni falvakon belül. Ennek érdekében a falvak befolyásos és elismert tagjait kiválasztották, és katekétának képezték ki. Ők olyan, írni-olvasni tudó, spanyolul is beszélő nahua földművesek, akik a többieknél mélyebben ismerik a Bibliát. Mivel nem szentelték őket pappá, ezért misét nem tarthatnak. Vészhelyzetben azonban joguk van a fiatal gyermekeket megkeresztelni, és a haldoklókat meggyóntatni, majd eltemetni. Ők szervezik a hetenkénti két-három közös imádkozást, felolvassák nahuatlul a szent szövegeket és elmagyarázzák azok jelentését.

Az indián katekétákat az 1960–1970-es években még a kostumbre elleni nyílt fellépés szellemében nevelték. Ez a konfrontáció jellemezte a papi tevékenységet is, bár a falvakkal kialakított kapcsolat függött a konkrét pap személyiségétől is. Ahogy Hernández Cuellar

(1982:95–106) saját tapasztalatai alapján leírja, a cél a sámánok megbélyegzése és nyílt elítélése volt a nyilvános prédikációkon, a rítusok közvetlen összekapcsolása az ördög (na.

tlauelilok) tevékenységével és céljaival. Nagy hangsúlyt kapott az isteneket, lelkeket megszemélyesítő, rítusokon használt papírfigurák hatékonyságának megkérdőjelezése, az étel-és italáldozatok elítélése.

Az általam gyűjtött visszaemlékezésekben is felbukkantak azok a történetek, amelyek a környékbeli szent hegyek deszakralizálását, az oltárok összetörését mesélték el. A helyi folklórban ezek a cselekedetek mindig valamilyen rituális büntetést, betegséget vagy halált vontak maguk után.

“Ez még a régi pap idejében történt, aki nem tisztelte a szokást. Felküldött néhány katekétát a hegyre, hogy dobálják el a betegek ruháit és a köveket, ahova a sámánok az ajándékot teszik. Így is tettek. De néhány nap múlva kettőbe belesújtott a villám és meghaltak. Tisztelni kell a hegyeket. Engedélyt kell kérni, és nem szabad szétdobálni azt, amit ott látsz, mert a szentek megharagszanak “. (Rosa Hernández Reyes, Xochiatipan Santa Catarina, 1996.)

Ettől az időszaktól kezdtek a terület indián településein fokozatosan családi körbe visszaszorulni a sámánok által vezetett hagyományos közösségi ünnepek, például a falvak közös termékenységi rítusai.

Az 1980-as években kezdődő, és Xochiatipan járásban leginkább az 1990-es években teret nyert „új evangelizáció” katolikus mozgalmával egy toleránsabb pasztorális irányzat vált elfogadottá. Bár a hangsúly megmaradt a hivatalos katolicizmus tanításainak elmélyítésén, annak módját nem elsősorban a nyílt konfrontációban látták. A katekéták segítségével nagyobb hangsúlyt helyeztek a gyermekek megkeresztelése előtt a szülők oktatására, a házasság előtti képzésre, valamint az átmeneti rítusok helyes megtartására. E folyamat része volt, hogy egyes ártalmatlannak vélt, a termékenységi körhöz kapcsolódó rítusokat elfogadtak. Így például pap is jelen van, amikor az esőt hozó Keresztelő Szent János faszobrát megmossák a patakban. Sok helyen a papot is meghívják a ma már családonként rendezett elotlamanilistli ünnepére, hogy szentelje meg az új kukoricát. Sőt, a helyi pappal és a falubeli katekétákkal folytatott beszélgetésből kiderült, hogy az egyház egyre inkább feladatának tekinti az indiánok felvilágosítását saját jogaikról a társadalomban. A katolikus egyház álláspontjának megváltozását mindenképpen

elősegítette a protestantizmus egyre erőteljesebb térhódítása Mexikó indiánok által lakott területein, amivel nagyon nehezen tudják felvenni a versenyt. (Részletesen lásd később.)

Pachiquitlában a sámánok által vezetett rítusok többsége mára a családok körébe szorult vissza, de korántsem tűnt el. Élesebben elkülönült viszont a határ a nyilvános és családi rítusok között, és lecsökkent azoknak a közösségi ünnepeknek a száma, ahol a sámánok nem csupán a falu tagjaiként, hanem tevékeny vallási specialistaként vesznek részt.

A 20. század végén a járás 17 ezer lakosának hitbéli támogatását egy, olykor két katolikus pap látta el. Ők évente általában kétszer jutottak el Pachiquitlába. A falu védőszentjének az ünnepére, és ha külön megkérték őket, akkor az iskolai ballagásra jöttek el. A nagyhét idején Guadalajarából érkeztek pár napra katolikus misszionáriusok, akik között pap, fogorvos és számos lelkes fiatal is volt. Olykor, rendszertelen időközökben, a huejutlai papnevelde tanulói is végeztek egy-két napos misszionáriusi munkát a faluban. A pap a falu védőszentjének ünnepén általában reggel érkezett, megtartotta a misét, áldoztatott és megkeresztelte az elmúlt évben született gyermekeket. Ugyanilyen tömeges módon, egymás után összeadta a házasodókat, gyóntatott, házat szentelt és még a koraesti körmenet előtt visszaindult a járásközpontba. Ebből is látszik, hogy az indiánokkal való személyes foglalkozás lehetősége máig erősen korlátozott.

Pachiquitlában 1998-ban három katekéta tevékenykedett, 2002-ben azonban már csak egy dolgozott közülük. Feladatuk nem mentesítette őket a helyi tisztségek betöltése alól, a poszt önkéntes, amiért nem kaptak fizetést, munkájuk pedig sok időt rabolt el a családjuktól, ezért néhány éves szolgálat után gyakran abbahagyták munkájukat.

Ha valaki Pachiquitlában megkérdezi az ott élő nem protestánsoktól, hogy milyen vallásban hisznek, általában a következő választ kapja: a mi vallásunk a szokás. De a helybéliek a spanyol nyelvből átvett kostumbre kifejezéssel utalnak az összes olyan kulturális gyakorlatukra is, amelyet a múltból, az ősöktől eredeztetnek. Sőt e kifejezéssel fogalmazzák meg azokat a normákat is, amelyek betartásával a világ, az egyént körülvevő társadalmi és természeti környezet a leginkább átlátható, biztonságos és élhető. Az elnevezés hasonlósága természetesen arra is utal, hogy e normáknak a hátterében vallási előírások állnak.

A katolikus egyház törekvéseivel szemben a faluban élő nahuák a kostumbrét egy olyan összefüggő rendszerként értelmezik, ahol annak különböző történeti korszakból származó elemeihez maguk próbálnak koherens jelentéseket adni. Saját vallásukat elkülönítik az aztékok, vagy a katolikus tanokat nem ismerő ősök pogány vallásától. Habár tisztában vannak azzal is, hogy az eltér a környékbeli meszticek elképzeléseitől, ők maguk ezt nem

tekintik önálló vallási rendszernek, hanem a katolicizmus egy sajátos, számukra leginkább megfelelő formájának gondolják, és a természetfeletti lényekkel kialakított hatékony stratégia részeként értelmezik. Bármelyik sámán, akivel alkalmam volt dolgozni, határozottan állította, hogy katolikus, képzetrendszere, rituális tevékenysége nem ellentétes a katolikus tanításokkal, csupán annak az ősök hagyományaira is épülő változata.

A szokás világképét, a rituális tevékenységek módját a szóban átadott mítoszok, a pap és a katekéták által közvetített bibliai tanítások, valamint a ma élők folyamatosan változó tapasztalatainak kreatív értelmezése nyújtja. Egy olyan rugalmas rendszer, amelybe képesek voltak az új tapasztalatokat, szimbólumokat, istenségeket beilleszteni. Ez a vonás szintén egy közös prehispán mezoamerikai hagyomány része, ahol az egyes istenségek, természetfeletti lények „kulturális cseréje”, adaptációja folyamatosan megfigyelhető volt az egyes népek között.

Van’t Hoof (2003:77–78) a keresztényesített nahua vallás kifejezést használta e képzetrendszer jellemzésére. Saját tapasztalataim alapján szintén ezt a kulturális folytonosságot emelem ki, hangsúlyozva, hogy nem egy lezárult folyamatról van szó, és az értelmezésnél a nahua közösségek belső dinamikáját is figyelembe kell venni.

Pachiquitlában a gyarmati kortól a keresztény képzetek szabad adaptációja és szimbolikus újraértelmezése zajlott le, ennek a kereteit és irányait pedig jórészt a helybéliek szabták meg az évszázadok során.