Az égi világ (ilhuikak)

A pachiquitlai kápolna oltárképének tetején még ma is egy napszimbólum látható. A nap alatt Jézus Krisztus képe, majd egy sorral alatta az első mexikói szent, a Japánban mártírhalált halt Szent Fülöp, Szent Péter és Szent József képe bukkan fel. Az oltáron látható szobrok között feltűnik Jézus Krisztus, a Guadalupei Szűzanya, Szent Péter és Szent Pál alakja.

Mindez egyfajta vizuális útmutatót is ad a helyieknek az égi szféra elgondolásához, amibe beleillesztik saját prehispán eredetű természetfeletti lényeiket is.

A legfelső égi szférában található a legfőbb isten Totiotzi (Atyácskánk), akit a keresztény Istennek tekintenek. Korábban a fényt, életet és energiát biztosító nappal azonosították. Mi már nem az égitesteket imádjuk” – jelentették ki a helyiek, amikor erről kérdeztem őket, és így határolódtak el a kereszténységet nem ismerő őseiktől.

A földművelési körhöz kapcsolódó eseményeknél azonban az égitesteknek máig fontos szerepük van és önálló entitásként jelennek meg. A növények vetésére a legjobb a növő vagy telihold idejét választani, amikor a hold erősebb, és akkor „többet ad” a növény. A holdat (na.

metzli) emellett közvetlen kapcsolatba hozzák a nők termékenységével, és a Guadalupei Szűzanyával is. A száraz évszakbeli kukorica vetésének legmegfelelőbb időpontja december 12., a Szűzanya ünnepének a napja. A csillagok (na. citlalimej) szintén segítenek a növényeknek, mert az ő könnyük biztosítja a reggeli harmatot.

79 Gómez a veracrúzi Chicontepec területén élő nahuáknál végzett vizsgálata alapján megpróbálja az ősi azték kozmoszfelosztást felhasználva (kilenc felső szint, a föld felszíne, tizenhárom földalatti szint) rendszerezni a természetfeletti lények mai helyét, rendkívül szoros – olykor kissé erőltetetnek tűnő – kontinuitásba állítva az egykori azték kozmológiát a maival (Báez-Jorge–Gómez 1998). Ennyire pontos rekonstrukciót esetemben nem lehet elvégezni.

Isten közelében él Szűz Mária és az angyalok is. Mária számos alakját tisztelik a helybéliek, közülük a legnépszerűbb – a már említett – Guadalupei Szűzanya.⁸⁰ Őt a helybeliek közvetlenül azonosítják Tonantzinnal (Anyácskánk), a föld és a női termékenység prehispán időszakból származó nahua anyaistenével. A különbséget csupán abban látják, hogy mikor milyen nyelven utalnak rá. A helyi mítoszok szerint, amikor József és Mária menekült a katonák elől, utóbbi ivott egy patakból. A vízzel együtt egy, a patak vizén úszó virágszirmot is lenyelt. Így termékenyült meg, majd szülte meg Jézust. A helyiek szerint a nahua asszonyok hímzett ingjén és szoknyáján lévő virágmotívumok, az esztétikai hatás mellett, a nőiesség és termékenység szimbólumaként erre is utalnak. A falu egyetlen női tánccsoportja, a tíz-tizennégy éves szűz lányokat tömörítő virgenciták (szüzecskék) vagy inditák (indián kislányok) szintén az ő védnöksége alá tartozik. Ők táncolnak a falu legfontosabb ünnepein, így december 12-én Mária és a szentek szobrai előtt. A Szűzanya felügyeli a falubeli bábák munkáját is. Utóbbiak december 24-én este a templomban imádkoznak, hogy „a Kisjézus születése könnyű legyen”.

Az égbolt legfelső szférájában él Jézus Krisztus is. Megfigyeléseim szerint a helyiek számára Krisztus gyakran a Máriával való viszonyában értelmeződik. Például a faluban található bibliai képeken, ábrázolásokon túlsúlyban vannak a védtelen gyermeket és a kereszten szenvedő, vagy a keresztről levett Jézust ábrázoló képek, és ritkábbak a tanító, felnőtt Jézust ábrázolók.

A mítoszok szerint egykor a Sátán és a bukott angyalok is a mennyben éltek. Azonban folyton bajt okoztak, ezért Isten vagy (más verziókban) Jézus Krisztus kikergette őket a mennyből, és azok a földön találtak menedéket. A környékbeli Postektepetl hegyet pedig, ami axis mundiként összekötötte a földet az ég legfelső szintjével, hét (más mítoszverziókban három) részre törte, hogy azok ne tudjanak visszatérni oda. Egyéb változatokban az esőistenek azért rombolták le a hegyet, mert az emberek felmásztak rajta, és ételt loptak az istenek kamrájából.

Az ég alsóbb szintjén élnek a katolikus szentek, akik folyamatosan közvetítenek Isten és az emberek között, és akikkel a nahuák közvetlen kapcsolatban állnak. A katolikus kalendárium bevezetésével az év bizonyos napjai egy-egy szent jellegzetes megnyilvánulásának időszakai lettek. A térítés során a katolikus kalendárium és a földművelési kör összekapcsolódott, így az élelemnövények, valamint a munkafolyamatok

80 A Guadalupei Szűzanya mexikói kultuszáról írott, rendkívül széleskörű szakirodalomból lásd pl. Nebel 1995; Wolf 1958.

is egy vagy több szent védelme alá kerültek. A szentek sokaságából azok váltak fontosabbá, akiknek a kalendáriumi napja egy fontos munkafolyamat időszakára esett.

A tavasszal aratott cukornádat Szent József (március 19.) és Szent György (április 24.) felügyeli. A kukorica számos szent oltalma alatt áll. A nehéz fizikai munkával járó talaj előkészítése, felégetése, majd a kukorica vetésének ügyelője a földművesek védőszentje Munkás Szent Izidor (május 15.). A helybeliek május közepén kezdik el az erdő kivágását, és a talaj megtisztítását, hogy a területet két héttel később felégethessék, majd elvethessék bele a kukoricát. Ő ügyel arra, hogy kikeljenek a magok, és az állatok, bogarak ne egyék meg azokat. A kukoricának emellett van egy prehispán eredetű védőszentje is, Chikomexochitl (Hét virág), a szőke bajkeverő gyermek (lásd később), aki egyes vélemények szerint szintén a mennyben tartózkodik, ő Jézus egyetlen unokatestvére (Szeljak 1999). Szent Antal napján (június 13.) kell elültetni a körömvirágot (sempaxúchitl), hogy az esős évszak végén ezzel díszíthessék majd fel a halottak napi oltárt. A csilipaprika Keresztelő Szent Jánosnak jutott. A falubeliek szerint Isten először a cukornádat adta neki, ő készítette az első cukornádsajtolót (trapiche) és pálinkát is. Az emberek azonban folyton ellopták az édes nádat, ezért mérges lett és kérte Istent, hogy adjon neki új növényt. Megkapta az erős csilipaprikát, így lett Szent Józsefé a cukornád és a vele kapcsolatos munkák felügyelete. Keresztelő Szent Jánosnak az eső elhozásában és az egyéb élelemnövények támogatásában is fontos szerepe van, mivel napját az esős évszak elején, június 24-én ünneplik, amikor a néhány héttel azelőtt elvetett kukorica számára rendkívül fontos a bőséges csapadék. A szentet a legöregebb esőistennek tartják, akinek hatalma van esőt hozni. Ugyanígy felel az esőért Szent Péter is.

A szenteknek ezt a közvetítő szerepét használták fel a térítők arra is, hogy egyfajta

„keresztény geográfiát” alakítsanak ki az Újvilágban. A 16. századtól kezdve a térítés fontos eleme volt, hogy az indián településeket egy-egy katolikus védőszent oltalma alá helyezték.⁸¹ Pachiquitla védőszentje Szent Péter (június 29.) lett, aki leginkább felelős a falu biztonságáért. Az ő szobra a legnagyobb, és az oltár központi helyén található a falu kápolnájában. Ünnepe az év központi eseménye a faluban, amit 1996-ig hat, majd ezt követően három napon keresztül tartottak meg.

A katolikus szentekhez fűződő kapcsolat a személyes sors esetében is fontos. A

81 López Austin hívja fel rá a figyelmet, hogy a térítés ebben az esetben is prehispán kulturális párhuzamokat követett. Minden prehispán településnek, városrésznek volt egy védőistene – a gyarmati kori forrásokban dios abogadoként említik őket –, akiktől a település, városrész lakói származtatták magukat, és akinek a legnagyobb ünnepeket szentelték (López Austin 1998:47–76).

sámánok látomásaiban szintén megjelenhetnek különböző szentek, angyalok, akik a Totiotzitól származó tudást közvetítik nekik. Többen megemlítették Porres Szent Mártont, az egykor Limában gyógyító és kórházat alapító domonkos rendi mulatt szerzetest, akit a sámánok védőszentjének is tekintenek. Ugyanígy a szentektől kaphatnak tudást és képességet azok, akik egy-egy mesterséget akarnak elsajátítani.

A katolikus szentek, miközben dolgoznak az emberekért, elfáradnak, szeretnek jókat enni, inni, cigarettázni. A rituális felajánlások során ezért ételt, italt kell adni nekik, akár a többi, prehispán eredetű istenségnek. Az ünnepek előtt új ruhába öltöztetik és feldíszítik őket, fejükre színes papírból vagy virágból font koronát, kezükbe pedig virágot (na.

xochitl) helyeznek. Az ünnepen zenélnek nekik, táncolnak a szobraik előtt, hogy ők is vigadjanak. A visszaemlékezések szerint az elmúlt évtizedekben többször megesett, hogy ha az esős évszak első felében nem esett elég eső, a falu védőszentjének faszobrát megkötözték a templomban, és megfenyegették, hogy „Pedrót nem engedjük el, és nem visszük ki az ünnepen a körmenetre, ha nem ad esőt”. A Szent Péter kezében lévő kulcs ugyanis nemcsak a mennyország kapuját nyitja, képes kitárni azokat az ajtókat is, ahonnan az eső lezúdul a földre.

A védőszent 2002-ben rendezett ünnepén a körmenet megállt a falu legnagyobb forrásánál, a forrást kopálfüsttel megtisztították, majd a szent faszobrát (Szent Pál és Krisztus faszobra mellett) egy asszony vízbe mártott virágszirmokkal átdörzsölte, „hogy a szent felfrissüljön és legyen ereje a faluért dolgozni”. A szomszédos San Juan de Tlaltecatla településen pedig június 24-én, Keresztelő Szent János (na. San Juantzi) faszobrát rakják bele a patakba ugyanebből a célból.

Az 1980-as évek végéig szokás volt Pachiquitlában, hogy a falu és a környékbeli falvak sámánjai szárazság esetén összegyűltek, és szárnyasokkal a kezükben hét napig táncoltak a kápolna oltára előtt.⁸² Eközben a szájukból pálinkát köptek Szent Péter és Szent Pál faszobrára, hogy legyen erejük dolgozni. A rítus végén pedig a helyi zenészek kíséretével a szentek faszobrait is felvitték a legfontosabb szent hegy, a Kojotok-hegyének tetejére, ahol rituális felajánlást adtak az isteneknek.

Az égi szféra alsóbb szintjén élnek az esőistenek. A spanyol nyelvű beszélgetésekben szentekként vagy angyalokként is említik őket a helybéliek. Nahuatl nyelven Tatamej

82 A mítoszok és a rítusok során gyakran felbukkanó hetes szám a nahua gondolkodásban a tökéletesség, bőség kifejezője (Barón 1994:168–169).

(apák, nagyapák vagy ősök) néven utalnak rájuk.⁸³ Közéjük tartozik a Mennydörgés (Tlatomonhketl), a Villámlás (Tlapetlanihketl), a Vihar (Tlakiyauilhketl) és maga a legidősebb Tata, Keresztelő Szent János. Utóbbi szintén rávilágít a kostumbre sajátosságaira: a keresztény szent a prehispán természetfeletti lények apjává vált. E mögött valószínűleg az a folyamat figyelhető meg, hogy a legfőbb azték esőisten, Tláloc, a gyarmati kori térítés során közvetlenül azonosult Keresztelő Szent Jánossal, míg kisebb rangú segítői az ún. Tlaloques a szentek státuszát kapták meg.

Az esőisteneket Totiotzi küldi, hogy legyen eső, és ne szenvedjenek annyit a földön az emberek. Ők azok, akik megtalálták a legfontosabb régióbeli szent hegy mélyén lévő kukoricát is. Ezt meséli el a faluban gyűjtött egyik mítosz is:

„Volt egy nagy hegy, felért egészen az égig. Úgy hívták, hogy Postektitla tepetl. Egyszer az esőistenek meglátták, amint a hangyák magokat cipelnek magukkal. Ekkor elkezdtek tanakodni: „Vajon honnan hozzák a magokat ezek a kis állatok?” Megkértek egy madarat, akit Andrásnak hívtak, hogy derítse ki. A madár elment és csőrével megkopogtatta a hegyet. Hallotta, hogy a hegy belseje üreges, és látta, hogy a hangyák onnan hozzák ki a magokat. Visszament és ezt elmondta az esőisteneknek. Ekkor az esőistenek így szóltak:

„Le kell rombolnunk ezt a hegyet, hogy megszerezhessük a magokat!” A fiatal esőistenek, a Villámlás, a Mennydörgés és a Vihar elkezdték ütni a hegyet. Mennydörögtek, villámlottak, de nem tudták lerombolni azt, kudarcot vallottak. Ekkor elküldték apjukat, akit Keresztelő Szent Jánosnak hívtak. Ő volt a leghatalmasabb esőisten. Már öreg volt, de még erős. A fiai elküldték, ő pedig kétszer rávert botjával a hegyre. A hegy pedig ledőlt és három részre esett. De Keresztelő Szent János a nagy erőfeszítéstől elájult egy rövid időre.

Ekkor a fiai meglátták a hegy belsejében a kukoricamagokat. Gyorsan összeszedték a fehér kukoricaszemeket, és azokat vetették el. Ezek voltak a legjobbak. Amikor pedig Keresztelő Szent János magához tért, neki már csak a villámlástól félig megégett sárga, és a teljesen megégett fekete kukoricaszemek maradtak. Ő végül azokat vetette el. Ezért vannak a fehér, sárga és fekete kukoricaszemek.” (Emilio Hernández Tapia, Pachiquitla, 1999)

83 A tata a nahuatl rokonsági terminológiában apát és nagyapát is jelenthet. Ha e két terminust közvetlenül meg akarják különböztetni, akkor a ueyi tata terminust használják a nagyapára. Ugyanakkor a kifejezés átfogó módon utalhat magukra az ősökre is, akik lehetnek közvetlen vérszerinti ősei valakinek, vagy egykor a faluban élt emberek.

A mítosz utal a növénytermesztő, letelepült életmód kialakulására, melyben fontos szerepe volt a kukorica megszerzésének. Metaforikusan a szent hegy mélye, akár egy anyaméh, rejtette azokat a magokat, amik az életmódváltást végül lehetővé tették.

Más falubeli mítoszok arról szólnak, hogy az esőistenek lakóhelye a tengeren túl, egy mitikus helyen található. Ha onnan elindulnak, akkor felemelik a „tenger földjét”, és felhő, záporeső formájában elhozzák azt a faluba. A tenger a Pachiquitlától mintegy 200 kilométerre levő Mexikói-öbölre utal. Más elképzelések szerint az esőistenek a környékbeli folyók és források vizét emelik fel, majd küldik vissza a földre, lévén, hogy a tenger vize sós. Egy falubeli sámán szerint a vetés után érkező esőt abból a rejtett tóból hozzák, amelynek a közepén található egy sziget, rajta a kukoricaisten, Chikomexochitl faszobrával.

Az esőistenek ajándékozták az egyik legfontosabb rituális hangszert, a kuatlapitzketlt is a falubelieknek. Ebből a fúvós hangszerből ma már csak egy található a faluban, és csak néhány öregember tud rajta játszani. A mitikus múltban játszódó történet szerint a fuvolához hasonló, fából faragott hangszer úgy került az emberekhez, hogy a falu lakói egy hatalmas vihar alkalmával zeneszót hallottak a falu feletti hegy, a Kojotok-hegye tetejéről.

A vihar elültével felmentek a hegy tetejére, ahol megtalálták a síp kőből készült változatát.

Lehozták a hegyről, de a vihar hangjait utánzó hangszer másnapra eltűnt, és azt újra a hegy tetején találták meg. Ekkor az ősök újra felmentek érte, de már nem hozták le, hanem fából elkészítették a másolatát, hogy hangjával hívni tudják az esőisteneket.

Az esőistenek a faluhoz érkezve először a környékbeli hegyek tetejére ereszkednek le, és felhőbe burkolózva tekintenek végig a falun. A nekik szánt rituális ajándékokat is az itt lévő oltárokra szokták kikészíteni. Olykor bőséges, „nyugodt esőket” hoznak, de január-február környékén hideg idővel és viharokkal érkeznek meg (ez az ún. norte), augusztus, szeptember környékén pedig időnként hurrikán formájában érik el a falut, ami néhány perc alatt elpusztíthatja a termést. Van, hogy ritkábban jönnek, mert sok megállapodásuk van, sok helyre kell menniük, ezért elfáradnak, és nekik is pihenni kell.

A helybéliek antropomorf lényekként képzelik el őket. Apró, fekete ruhás emberek, akik azonban ritkán láthatók, mivel elbújnak a felhőben. Egy történet szerint, amikor egyszer felhő képében leereszkedtek Pachiquitlába, akkor a temető mellett az egyikük fennragadt egy fán, hét napig ott maradt, majd a többi esőisten visszajött érte, hogy magával vigye.

Az esőistenek más módon is kapcsolatba kerülhetnek az emberekkel. Az első gyermekével méhében meghalt asszony nem követi a többi halott lelkét a túlvilágra. Őt az esőistenek hívják magukhoz, az asszony istenséggé válik (na. Ixmiquiní), a feleségük lesz,

kisepri a lakásukat, főz rájuk, miközben neveli a gyermekét.⁸⁴ Több olyan mítoszt ismernek a faluban, amelyben valakit ismeretlenek rászedtek, messzi vidékre csalták, majd ott hagyták. Ő bolyongásai során eljutott a szülésben meghalt testvérének a házához.

Megismerkedett férjeivel, az esőistenekkel, akiknek segítségével visszajött a földre, és bosszút áll az őt becsapókon.

Az esőisteneket közvetlen kapcsolatba hozzák egy mitikus kígyóval is. Az ún.

Vízkígyók (na. Akoatl) tartják az esőistenek trónusát, ahova azok leülnek, miközben egyik helyről a másikra mennek. Ha az esőistenek túl közel jönnek a földhöz, akkor a kígyók lecsapnak farkukkal, és ott nagyobb árkokat, hasadékokat hoznak létre. Pachiquitla környékén szintén vannak olyan hasadékok, amiket a felhőkígyó tevékenységéhez kötnek.

Az esőistenek tulajdonát képezik a föld alatt vagy barlangokban lévő, ősöknek (leginkább az aztékoknak) tulajdonított kincsek is. Ezeket a helyeket hatalmas, több méteres mitikus szarvaskígyók, az ún. mazakuaték őrzik. Tilos megölni őket, és a kincset elhozni, mert akkor az esőistenek hatalmas hurrikánok képében érkeznek meg.