A földi világ (tlali)

kisepri a lakásukat, főz rájuk, miközben neveli a gyermekét.⁸⁴ Több olyan mítoszt ismernek a faluban, amelyben valakit ismeretlenek rászedtek, messzi vidékre csalták, majd ott hagyták. Ő bolyongásai során eljutott a szülésben meghalt testvérének a házához.

Megismerkedett férjeivel, az esőistenekkel, akiknek segítségével visszajött a földre, és bosszút áll az őt becsapókon.

Az esőisteneket közvetlen kapcsolatba hozzák egy mitikus kígyóval is. Az ún.

Vízkígyók (na. Akoatl) tartják az esőistenek trónusát, ahova azok leülnek, miközben egyik helyről a másikra mennek. Ha az esőistenek túl közel jönnek a földhöz, akkor a kígyók lecsapnak farkukkal, és ott nagyobb árkokat, hasadékokat hoznak létre. Pachiquitla környékén szintén vannak olyan hasadékok, amiket a felhőkígyó tevékenységéhez kötnek.

Az esőistenek tulajdonát képezik a föld alatt vagy barlangokban lévő, ősöknek (leginkább az aztékoknak) tulajdonított kincsek is. Ezeket a helyeket hatalmas, több méteres mitikus szarvaskígyók, az ún. mazakuaték őrzik. Tilos megölni őket, és a kincset elhozni, mert akkor az esőistenek hatalmas hurrikánok képében érkeznek meg.

A föld a létezést elősegítő körforgás központjában helyezkedik el. Az apa gyermeke megszületése után a placentát kiviszi a földre és eltemeti, mivel a gyermek „gyökerei” is a földben találhatók. Visszaadja az anyaföldnek, majd fölé egy banánfát ültet. Az egyén metaforikusan el van vetve a földbe (az anyaméhbe) ahonnan majd megszületik. Ha egy asszony szül, akkor nem csak belőle, hanem szimbolikusan a földből is egy új élet csírázik ki. A földnek való áldozat legközvetlenebb formája, amikor a helybéliek az étkezések alkalmából egy-egy ételdarabot a földre ejtenek, vagy a pálinka első kortyát a földre locsolják. A termékenységi rítusok során is ezt a rituális áldozatot ismétlik, amikor összetettebb áldozati ajándékot helyeznek a termőföldre.

A tűz istene

A tűz védelmezőjét (na. Tlitzotzotzli) gyulladt vagy felhólyagosodott bőrű, csúnya embernek írják le, utalva azokra a jellegzetességekre, amiket a tűz okozhat. Egy mítosz szerint ő az esőistenek sógora, aki lusta, nem akar dolgozni, de ha belekezd, akkor gyorsan elvégzi a feladatát, és felégeti a vetéshez előkészített földet. Lakhelye a tűzhelyet körülvevő kő (na. tenamastle), ő tartja égve a tüzet, így segít az étel elkészítésében, és védelmezi a családot. Szerepe van abban, hogy a nádcukor elkészítésekor a tűz folyamatosan égjen, illetve az esős évszak elején az irtásos-égetéses módszerrel művelt földet megfelelően elő tudják készíteni a vetéshez. A saját testével hevíti a tüzet, miközben ő nem ég el. Rituális alkalmakkor ételt dobnak és italt öntenek a tűzbe is, hogy elégedett legyen, és ne hagyja el a családot.

A szent hegyek

Az emberek környezetében lévő szakrális helyek között talán a legfontosabbak az ég és föld között közvetítő szent hegyek (na. tepeko). Ezek a hegyek a gyógyító és termékenységi rítusok során elvégzendő „zarándoklatok” legfőbb célpontjai. E hegyek vannak legközelebb az éghez, ahol könnyebb kapcsolatba kerülni az égi szférában élőkkel.

A szent hegyek képzete összetett, mivel két eltérő fogalmat hangol össze. Egyrészt magát a hegyet egy élő szakrális entitásnak tekintik. Másrészt a szent hegyek tetejére érkeznek a nahua kozmológia természetfeletti lényei is. A magyarázatokban ez a két elem gyakran összekeveredik, mely nehezíti megértésüket. A nahua animisztikus képzetek szerint minden természeti helynek őrzőlelkei vannak. A hegyek őrzőlelkeit Tepetlakatlnak (a Hegy ura) nevezik. E hegyek élnek, önálló akarattal rendelkeznek, és gyógyító, segítő

erővel bírnak. A szent hegyek emellett egy kozmikus tengely központi részei, összekapcsolják a földi és az égi világot.

A szakrális imák utolsó részében a sámánok mindig a szent hegyeket szólítják meg, és sorolják fel egymás után. Hozzájuk imádkoznak, és ide hívják az isteneket, hogy jöjjenek, és fogadják el az áldozati ajándékot. Egy-egy felsoroláskor harminc-negyven, közel és távolabb lévő szent hegyet is megneveznek. Don Tomás egyik imájában a szent hegyek között felsorolta a Santo Roma nevű helyet is, utalva arra, hogy a katolikus vallás központját is ilyen szakrális központként képzeli el.

A Huasteca területén található legerősebb szent hegy a Chicontepec járásban, Ixcacuatitla falu mellett magasodó Postejtli vagy másnevén Postektitla tepetl (Széttörött hegy). A hegyet gyakran látogatják a Huasteca különböző indián etnikumai (nahuák, otomik, huasztékok), akik rítusaikat a sziklahasadékaiban és a hegytetőn mutatják be. A falubeli sámánok azonban a nagy távolság miatt csak nagyon ritkán jutnak el ide, de imáik végén, amikor felsorolják a segítő hegyeket, mindig megemlítik. Mint említettem, ez az a hegy, amelyet az Isten parancsára ledöntöttek, hogy a Sátán a földön maradjon. Don Victorinano így mesélte el a történetet:

„Van egy hegy, úgy hívják, hogy Postektepetl. De nem olyan volt, mint most, mert most már kicsi. Ez a hegy elért egészen az égig. Amikor az Isten beszélni akart, akkor összehívta oda az összes segítőjét, az angyalokat és az apostolokat. A hegy egészen felért az égig. De amikor Jézus beszélni akart, akkor ott volt az ördög is, aki éjszaka dolgozik a földön. Akkor azt mondták az angyalok: mit tegyünk? Becsapjuk ezt az urat {az ördögöt}, szétvágjuk a hegyet, és {a darabjait} levisszük a földre. Így amikor Jézus Krisztus majd összejövetelt akar tartani, akkor már senki nem fogja zavarni. És az ördögnek lent kell maradnia. Ezért az ördög a földön maradt, itt dolgozik éjszakánként, itt jár a földön. És Jézus fent dolgozik az égben. (…) Ezért hét darabra vágták a nagy Postektepetl-et, és minden darabját itt hagyták a földön. Ezért olyan kicsi most. És amikor összegyűlik Jézus segítőivel a mennyekben, már egyedül marad. Az ördög már nem juthat fel. Így győztek az angyalok.

(...) Sok angyal van az ég közepén, akik vigyázzák a földet. (Victoriano Hernández Bautista, Pachiquitla, 1999)

A falu közvetlen környékén található szent hegyek közé tartozik a Koyometepetl (Kojotok-hegye), a San Miguel tepetl (Szent Mihály-hegy), Ixmikapatepetl (A szülésben meghalt nők hegye), Uilokotepetl (Madarak-hegye) és az Auachamitltepetl (jelentése

bizonytalan). Ezek a hegyek minden oldalról körülveszik a fennsíkon elhelyezkedő falut.

Tengerszint feletti, úgy 600-800 méter magas kiemelkedések, melyek többségének oldalai – a rossz földminőség és a nagy lejtési szög miatt – művelésre alkalmatlanok, és csak ritkán látogatottak. A hegyek tetejére gyakran csak egy vékony ösvény vezet. A falu legfontosabb szent hegye a falu közvetlen közelében fekvő Kojotok-hegye. Ez a legnagyobb kiemelkedés a falu mellett, és a Mexikói-öböl felől érkező viharfelhők e hegy fölött jelennek meg először. A helyiek szerint ilyenkor az esőistenek a hegy tetejéről tekintenek végig a falun.

A Szent Mihály-hegy a Kojotok-hegye mellett található. Egy alacsonyabb kiemelkedés, melynek oldalát egyedüliként meg is művelik. Itt a Kojotok-hegyére induló zarándoklatok során hagynak áldozati ajándékot. A Szülésben meghalt asszonyok hegyét akkor keresik fel, ha egy asszony nem éli túl az első szülését. Ekkor az asszony tárgyaiból visznek a hegyre egy-egy darabot vagy szimbolikus töredéket. A már említett elképzelés szerint ezek a halott asszonyok az esőistenek feleségei és segítői lesznek, és az istenek a hegyre leereszkedve felemelik a tárgyak esszenciáját, hogy elvigyék hozzájuk. A falubeliek olykor felkeresik a szomszéd falu, Pocantla legfontosabb szent hegyét a Tepeuitzlit is. Számon tartják a Veracruz államban található, de a fennsíkról jól látható fejformájú Ixuakentepetlet.

A pachiquitlaiak szerint ezen a hegyen található egy tó, amiben rengeteg hal van, és innen érkeznek a falu alatti völgyben lévő folyó halai is.⁸⁵ A járás legerősebbnek tekintett szent hegye a falutól távolabb lévő Chicaua tepetl (Erő hegye), mely magasan kiemelkedik a környezetéből, és tetejére csak igen meredek kaptatón lehet feljutni. A járásban történő, legkomolyabb betegségek során a zarándoklatok végcélja ez a hegy. Kevésbé erős, de fontos szakrális hegy a járásközpont környékén található Izkatepetl és Temesa is. A régiótól távolabbi szent hegyek közül a falubeli sámánok leggyakrabban a ma már Mexikóvárosban található Tepeyac-dombot említik, ahol a mexikói kereszténység központja, a Guadalupei bazilika áll. A szinkretista vonásokat jól mutatja, hogy a domb – ahol egykor a Guadalupei Szűzanya megjelent Juan Diegónak, egy nahua indiánnak, és amely azelőtt azték áldozati hely volt – a szakrális hegyek jellegzetes vonásaival ruházzák fel, ahol a természetfelettivel közvetlen kapcsolatba lehet kerülni. Jelentőségét tovább erősíti, hogy ma már a faluban is van televízió, amelyben látható, hogyan zarándokolnak milliók december 12-én a mexikói katolicizmus központjába.

85 Hooft utal arra, hogy az általa gyűjtött nahua mítoszokban gyakran bukkant fel az a motívum, hogy az állatok, a kukorica, a termékenységet biztosító víz is a szent hegyek belsejéből – akár egy méhből – származnak (Hoof 2003:153).

A rítusok helyszínei a hegytetők, egyes helyeken a hegy oldalában található kisebb hasadékok, bemélyedések. A hegyek tetején egy-egy kövekkel kirakott oltár áll, az

„istenek asztala”, ahol a sámán, a beteg és a család tagjai az áldozati ajándékokat felajánlják. A helyeket csak sámán kíséretében, rítus alkalmából érdemes felkeresni.

Egyedül, ajándék és „szavak”, vagyis az imák ismerete nélkül felmenni veszélyes – és a helyiek ezt pontosan tudják is.

A szakrális hegyeket egyetlen falu sem sajátíthatja ki. A területen élők a termékenységi és szerencsét hozó rítusok során főként a közeli hegyeket keresik fel, míg a komoly betegségek gyógyításai során távoli szent hegyekhez is elzarándokolhatnak.

A természetfeletti lényeket, akikkel a hegyeken találkozni lehet, a járás és a falvak politikai vezetőinek metaforája alapján írják le:

"Éppen ezért, ha egy gyermek vagy egy nő vagy egy idősebb beteg a hegyre megy a sámánnal, kérni kell a titkárokat, az ügyvédet, bírót, hogy bocsássanak meg a zavarásért, csak azért jöttek fel, hogy enyhíteni tudják a betegséget, és megóvják magukat a rossz lelkektől és meggyógyuljanak." ((Rosa Hernández Reyes, 1996)

Ezt a gyakorlatot számos kutató megemlíti az otomik és a nahuák között. Galinier elemzésében a hegyekre érkező isteneket az indián falvak politikai hierarchiája szerint nevezik el (Galinier 1990:175–181).

A földi szférához is hozzátartozó rossz szelek (ajakatl) képzetét később elemzem.