A gyógyítás során felhasznált rituális tárgyak

A rítusoknál használt tárgyaknak egyszerre van szimbolikus és esztétikai funkciójuk.

Segítségükkel lehet megteremteni azt a szakrális teret, ahol az emberek és a természetfeletti lények találkozása biztonságosan megtörténhet, és létrehozható a rituális kommunikáció. A rítusok a mítoszok által tudatosított tisztelet és a reciprocitás fogalma köré szerveződnek, a harmónia megteremtése pedig az ételek, italok, esztétikailag szép tárgyak felajánlása alapján történhet.

A rítusok útvonala a legtöbb esetben kört alkot. A házioltároknál kezdődnek, majd – a könnyebben gyógyítható ijedtséget kivéve – a résztvevők a természeti környezet kiemelt helyeire (pl. forrás, folyópart, termőföld, a lélek elvesztésének helye), majd a szent hegyek tetejére mennek, végül visszatérnek a házioltárhoz. E zarándoklat egyes állomásait az eltérő helyeken megteremtett szakrális terek, az oltárok kötik össze. Minden lénynek ott hagynak áldozati ajándékot, ahol a nahua univerzum szerint él, vagy ahol a beteget valamilyen baj érte.

Az oltárok a helyiek szerint „az istenek asztalai”, ahova elhelyezik azokat a tárgyakat, ételeket, amik kedvesek számukra. Ezek között helyet kapnak prehispán és keresztény szimbólumok is. Középpontjukban a kereszt áll, amit gyakran virágokkal fednek be. A kereszt köré csoportosulnak a további tárgyak: katolikus szentek képei, gyertyák, kopálfa kérge, étel- és italáldozatok, pénz, tojás, füzérek, pálmából font rituális díszek (maxuchitl), kivágott papírfigurák, terítők.

Jézus és a katolikus szentek képei leginkább a házioltáron tűnnek fel, a természeti környezetbe gyakran nem viszik ki magukkal. A gyertyáknak összetett funkciójuk van.

Egyrészt segítenek a tér megszentelésében és a beteg megtisztításában. A még

meggyújtatlan gyertyákkal a beteg test azon részeit dörzsölik át, ahol az ütőerek érezhetők, és ahol a lélek is visszatérhet a testbe. A gyertya lángja egyszerre jelképezi Jézust, ugyanakkor ez a melegség és fény vonzza az elkóborolt lelket is. A lélek visszatéréséről a sámán szintén a gyertya lángjának változása alapján bizonyosodhat meg.

A kopálfa jellegzetes illattal égő kérge – aminek az illata kedves a természetfeletti lényeknek is – a szakrális tér megteremtésének legfontosabb eszköze. A kéreg meggyújtásával, és az imák elkezdésével jelzi a sámán, hogy hívja őket, és készen áll a velük való találkozásra.

A szent hegyek tetején lévő oltárok alapjai kövekből készültek, a természeti környezet más helyein általában a földre, a kereszt elé rakják le az áldozati ajándékokat. A házioltárnál leginkább csirkéből készült sűrű húslevest (mole) és tortillalepényt, valamint a rossz lelkeknek nyers kukoricapépet (yulehtli) ajánlanak fel. De kerülhet az oltárra tamal, piacon vásárolt péksütemény is. Kisebb tisztítórítusok alkalmával azonban elég az is, ha néhány kekszet raknak az oltárra. A falun kívüli rítusoknál a legfontosabb szakrális étel a tlapepecholi. Elkészítésekor egy teljes csirkét vagy pulykát kukoricapéppel fednek be, kívülről banánlevelekkel borítják, és így főzik meg.

A rituális ételből a betegnek is ennie kell. Sok család csak az ünnepnapokon és a rítusok alkalmával fogyaszt húst, az étel így segít a beteg felerősítésében is.

A felajánlott italok közé kerülhet pálinka, sör, Coca-Cola és kávé. Mindaz, ami az embereknek finom vagy luxus, fel kell ajánlani az isteneknek és lelkeknek is. A sámán (legyen férfi vagy nő) a rítusok során folyamatosan pálinkát fogyaszt, ami erősíti a lelkét, és így „könnyebben tud beszélni” a természetfeletti lényekkel. Bár a Huasteca területen ismerik a marihuánát (amit Santa Rosának hívnak), de azt csak az otomi sámánok használják (Galinier 1990:188–189).

A sámán a rítus során a cigarettákat is meggyújtja. A korábbi nagy közösségi rítusok alkalmával a zeneszó is a felajánlás része volt.¹¹² Ez ma már csak a kukorica ünnepe (elotlamanilistli) és a katolikus ünnepek alkalmával van így, amikor a zenészek és a tánccsoportok a katolikus szentek előtt táncolnak a kápolnában. Az oltárra „fizetségül”

kerülhetnek pénzdarabok is, amiket a helyiek „régi” pénzérméknek tartanak. Valójában az 1970–1980-as években kerültek forgalomba, de a mexikói infláció és pénzcsere következtében ma már nem használják őket. A hegyen az oltárra kerülhetnek a rituális ételhez leölt tyúkok, pulykák tollai is, utalva arra, hogy miből készült az étel. A megtört

112 A faluban több huapango zenét játszó „trió” is van. Egy zenekar a hegedűsből, gitárosból és egy apróbb mandolinszerű jaranja nevű hangszeren játszó tagból áll.

tojás leginkább a rossz szelek elleni rítusokon kerül elő, ekkor félig földbe ássák, tetejét megtörik, mivel az ártó lelkek szeretik a nyers dolgokat. Ugyanilyen okból raknak ki nyers kukoricagolyócskákat is számukra.

Az oltárok rendkívül fontos tárgyai a szakrális papírfigurák (na. tlatektli). A nahua világkép szereplőinek szent papírok általi megjelenítése olyan elem, ami nyilvánvalóan elkülöníti a kostumbrét a katolikus rítusoktól. A papírkészítés hagyománya Mexikóban a prehispán időkre nyúlik vissza. A fa kérgéből készített papír (na. amatl) ekkor az egyik fontos csereeszköz volt, és az írásbeli hagyomány rögzítése mellett a rítusokon is szerepet kapott. A katolikus térítés következtében a központi területeken visszaszorult, elfelejtődött.

Hagyománya azonban – az etnikai és vallási ellenállás jeleként – máig tovább él a Huasteca egyes nahua és otomi közösségeiben.¹¹³

A papírfigurák anyaga ma már jelentősen megváltozott, rituális használata azonban folytonosságot mutat. A Xochiatipan járásban élő sámánok a nagy tételben iparilag előállított, a járásközpont boltjaiban beszerezhető színes kivágópapírokat, az ún. kínai papírokat (papel de china) használják. A papír vásárlása – a rítusok során használt többi eszközzel együtt – a házigazda feladata. Ez ugyanaz a papírt, amiből a gyerekek az iskolában színes figurákat, dekorációs díszeket készítenek. Mindez szintén a kultúra adaptív jellegére utal, ahol egy tömegtermék is új rituális jelentést kaphat. Ha nincs kéznél kínai papír, akkor mást is felhasználhatnak. Az egyik rítuson, amelyen részt vettem, a sámán az unokája régi iskolai matematika füzetéből tépett ki lapot, és abból vágta ki a kukoricaistent.

Az oltárra kerülő papírfigurák azokat a lelkeket ábrázolják, akiknek felajánlást adnak.

Papírból kivághatnak:

1. rossz szeleket

2. a betegek lélekrészét

3. a természeti helyek őrzőlelkeit, és a kukoricaistent (Chikomexochitl) 4. papír oltárterítőket (tlaxkali yuyumitl)

113 A papír 20. századi használatáról az első antropológiai feljegyzés Frederick Startól származik, majd a második világháború alatt folytatott kutatásai alapján Hans Lenz (1973/1948/) is ír róla. A rítusok zártságára és titkosságára utal, hogy szimbolikus szerepét és használatát a nahuák között eddig csupán a Sandstrom házaspár elemezte amatláni terepmunkája alapján (Sandstrom-Sandstrom 1986). Az otomik hasonló, esztétikailag rendkívül szép és izgalmas rituális papírjairól pedig Galinier írt (Galinier 1990).

Az oltárterítők főként esztétikai célt szolgálnak, erre helyezik a rituális felajánlásokat.

Katolikus szenteket sosem vágnak ki papírból, azokat a szentképek oltárra helyezésével, vagy a kereszt felállításával hívják az ünnepekre. Az ő szentképeikre azonban sosem raknak ételt és italt.

A papírok kivágására mindig a rítus előkészületei során kerül sor. A sámán a papírt több részbe hajtogatja, így egymással összekapcsolódó, négy, nyolc vagy tizenhat figurát alkotó sorozatot vág ki. A hajtogatás és vágás technikájából következik, hogy minden esetben egymással szimmetrikus, páros számú figurák jelennek meg. Ha a sorozatot szétvágják, akkor is párosan helyezik el a bábukat, ami utal a prehispán dualitás-elképzelésre, bár a figurákon a nemi jelleg nem tűnik fel. A rítusokon minden esetben frontálisan ábrázolt antropomorf figurát vágtak ki.

Minden gyógyító a saját kreativitásának, ügyességének és a lelkekről kialakult elképzeléseinek megfelelően vágja ki a figurákat. Az esztétikai szempontok ebben az esetben különösen fontosak. Egy sámán tekintélyét a sikeres gyógyítások mellett az is növelheti, ha minél tetszetősebb figurákat – legyen szó akár segítő szellemekről vagy betegséget okozó rossz szelekről – és oltárterítőt vág ki, ezáltal minél díszesebb oltárt készít el. A lelkek az emberekkel hasonló esztétikai ízléssel rendelkeznek, a felajánlást jóval hamarabb elfogadják és kiengesztelődnek, ha szépen kialakított oltárral várják őket.

A Boglár által három M-nek nevezett mítosz – mágia – művészet szoros kapcsolata ebben az esetben is nyilvánvaló. A mítoszok által jelenlévő hatóerő (mint mitikus motor) keretet ad, és ideológiailag megalapozza a rituális cselekvést, a rítus által életre keltett szakrális szimbólumok pedig esztétikai értékkel is bírnak (Boglár 1996:3-10).

A kivágott figurák a rítus kezdetéig nem veszélyesek. Addig más is megfoghatja, megnézheti őket. Erejük akkor lesz, ha a rítus megkezdésével a sámán meggyújtja a kopálfa kérgét, a figurákat a kopál füstje fölé tartja, imájával hívni kezdi a lelkeket, és felajánlja nekik a rituális ajándékokat. Ettől kezdve különösen vigyáz arra, hogy idegen ne érjen a papírokhoz, mivel a lényeket csak ő tudja az ellenőrzése alatt tartani.

A papír szerepének elmagyarázására talán a mágnes hasonlata a legjobb, ahol a mágnes vonzó hatását együttesen gyakorolják a megszentelt papírok, a sámán imája, az oltár és a figurák esztétikai szépsége, illetve a felajánlott étel bősége és ízletessége. A papírok elsődleges funkciója, hogy a fent említett lényeknek segítsen megtalálni helyüket az oltáron. Mindez hasonló ahhoz, ahogy a nahuák halottak napján virágszirmokat szórnak a

kaputól az oltárig, hogy a hazatérő lelkek könnyebben megtalálják az oltárra kikészített ételt. Az ételek egy részét ezután a sámán a papírlapokra helyezi, az italokat pedig a figurákra locsolja.

A házban végzett rítusok végén a sámán saját maga gyűjti össze a rossz szeleket ábrázoló figurákat, majd elviszi magával, és az erdőben vagy a hegyoldalakon rakja le, ahol ritkán járnak az emberek. A rossz szelek természetüknél fogva ártalmasak, de gyakran csak közvetítők egy boszorkány mágikus támadása során. A velük való interakció, a rítus során használt gesztusok, sohasem a nyílt konfrontáción, gyűlöleten, az elpusztítás szándékán alapulnak. Utóbbi lehetetlen feladat lenne, lévén, hogy a sámánnak nincs hatalma elpusztítani őket. A cél az, hogy a tisztelet gesztusa által időlegesen megbékéljenek, kijöjjenek a beteg testéből.

A színek használata korántsem egységes, és számos próbálkozás után sem tudtam egyértelmű tipológiát felállítani. Egy kulturális mintán belül a sámánok egyéni kreativitása, intuíció érvényesülhetnek. Azokon a termékenységi és gyógyító rítusokon, ahol részt vettem, fehér, fekete, piros, világoskék, zöld és sárga színeket használtak. Chikomexochitl és az emberek lelkei mindig fehérek voltak. A rossz szelek esetében a szín a természeti környezetet jelölte, ahonnan az entitás származott. A vízből eredőek kék színűek, a legveszélyesebb, alvilági eredetű rossz szelek pedig feketék voltak.

Chikomexochitl frontálisan álló figurájának fején gyakran kereszt jelezte, hogy szentnek tekintik. A bábuk szemét és száját kialakították, lábukon cipő látható. Az ártó rossz szelek esetében hangsúlyosan megjelent a szárny, jelezve, hogy repülve, a szélfuvallatok segítségével közlekednek. Az antropomorf figurák mindig feltartott karral álltak.

A papírból kivágott oltárterítőnek (tlaxkali yuyumitl), amit szintén hajtogatásos technikával készítenek el, elsősorban esztétikai szerepe van.

A rossz szelek gyógyításához kapcsolódó, fontos szimbólum a füzér. A xochiahakatlok gyógyítása során (melynek neve xochikopanilistli, vagyis „kihúzni, virág segítségével”) a füzérre kukoricapépből és belül tojássárgájából készített kis golyókat, apró csilipaprikákat, az évszaknak megfelelő virágok szirmait, és fehér papírfigurákat fűznek fel. Ez az ún.

xochimekatl. Egy ilyen sorozatot hétszer megismételnek, míg el nem készül a füzér. A hetes szám ebben az esetben is a teljességre utal. Ezt a füzért a gyógyító rítus utolsó szakaszában, az étel és ital felkínálása után, hétszer átbújtatják a betegen, hogy a még benne lévő rossz szeleket kicsalogassák.

Maseualahakatl esetében a füzérre gyógyfüvet, falevelet fűznek fel hétszer.

Tlaxoleahakatl esetében a füzérre szintén kukoricapépbe főzött tojássárgáját és fehér papírfigurákat fűznek.

Ha a beteg nem képes felmenni egy szent hegy tetejére, akkor valamelyik ruhadarabját viszik fel, az jelképezi a beteget, és a sámán így mutatja be őt a természetfeletti lényeknek.

Ezek a ruhadarabok a hegyen maradnak, és néhány, gyakran látogatott oltár mellett a fákon sorakoznak.

A rítusok során fontos szerepük van a számoknak. A hét a teljesség, tökéletesség jele, a sámánnak hét napon keresztül kell imádkozni, hét sorozatot fűznek fel a füzérekre, a nagy közösségi esőhozó rítusok is hét napig tartottak. A jóslást kétszer hét vagyis tizennégy kukoricaszemből végzik. Ha valaki el akar jutni a természetfeletti lényekhez, akkor hét napon keresztül kell imádkoznia. A hármas szám a szentháromságot jelképezi, gyakran három gyertyát gyújtanak meg az oltáron. A kettő a nahua dualitást jelenti, a papírfigurákat mindig párosával vágják ki. A négyes szám a kardinális pontokra utal, a szent hegy tetején a sámánnak mind a négy irányban imádkoznia kell.

A rituális szimbólumok szintén változnak. Számos olyan tárgy bekerülhet közéjük, amelyek korábban nem léteztek, ha a helyiek megtalálják a jelentésüket. Például a Coca-Cola nem a „nyugati imperializmus terméke”, egyszerűen egy édes üdítőital, ami luxusnak számít, és ezért az istenek, lelkek is szeretik. De a házioltárokon feltűnik a piacon vásárolt Buddha szobor is, aki a helyiek szerint egy távoli istenség, és képes anyagi jólétet biztosítani a családnak. Ugyanúgy felajánlható az isteneknek, lelkeknek a boltban vett édesség is.