Az Európai Közösség számmára a jugoszláviai válság tulajdonképpen lehetőséget biztosított arra, hogy a Közösség bizonyítsa a saját problémájával meg tud birkózni saját maga is. Az EK tagállamok zöme azt remélte, hogy a közös akciók majd ösztönzőleg hatnak új európai intézmények felállításához, azaz a laza Európai Politikai Együttműködést egy koordináltabb közös kül- és biztonságpolitika fogja felváltani. Jugoszlávia kérdésében az EK tagállamok a nemzetközi normákhoz ragaszkodtak, azaz
1. Jugoszlávia szuverenitásának és területi egységének megőrzése 2. demokratizálás
3. alkotmányos reformok
4. emberi jogok tiszteletben tartása.
Ezért 1990-1991 elejéig különös hangsúlyt fektettek a délszláv állam fenntartására. 1991 nyarától a hangsúly a politikai és alkotmányos változásokra került. 1991. április 4-én az EK Trojka76 Belgrádba látogatott, és kizárólag a szövetségi politikusokkal tárgyaltak a területi egység fenntartásáról, a demokratikus reformok bevezetéséről és arról, hogy ezek az előfeltételei a társulási szerződés tárgyalásának megkezdéséhez.
1991 májusában Jacques Santer, luxemburgi miniszterelnök, és Jacques Delors, az EK Bizottság elnöke utazott Jugoszláviába, ahol szövetségi képviselőkkel és a tagköztársaság képviselőivel is tárgyaltak. Ekkor az EK
számára már nem volt elsődleges feltétel az állami egység megőrzése, de a két politikus hangsúlyozta, hogy az alkotmányt tiszteletben kell tartani a válság rendezésénél, emellett az emberi és kisebbségi jogok megtartására hívták fel a figyelmet, további gazdasági reformokat szorgalmaztak, és erőszak alkalmazásának elvetésére hívták fel tárgyalópartnereik figyelmét. Santer és
76 Jacques Poos: luxemburgi külügyminiszter, az EK Miniszterek Tanácsának hivatalban lévő elnöke;
Gianni de Michelis: olasz külügyminiszter, korábbi elnök; Hans van den Broek: holland külügyminiszter, a soron következő elnök.
Delors kiemelte, hogy az EK nem támogatja az egyoldalú kilépést, és ezt 1991.
június 23-án az EK külügyminiszterek ülésén kifejezésre is juttatták, azaz kijelentették, hogy az EK semmi kapcsolatot nem fog fenntartani az elszakadókkal.77
1991. június 29-én az EK Trojka ismét ellátogatott Belgrádba. Azzal a határozott céllal érkeztek, hogy megoldást találjanak a válságra, meggyőzzék a horvátokat és a szlovéneket, hogy három hónapra függesszék fel a kiválásukat. A három politikus abban a hitben tért haza, hogy tető alá hoztak egy fegyverszüneti megállapodást, azonban Milošević már hallgatólagosan beleegyezett Szlovénia kiválásába.
1991. július 1-től Hollandia töltötte be az EK elnöki posztját. Július 8-án Hans van den Broek, az EK soros elnöke, közreműködésével Brionban szerződést írtak alá, amelyben jogilag is rögzítették Szlovénia elszakadását. Ennek értelmében Szlovénia megkezdhette határállomásainak kialakítását, a Jugoszláv Szövetségi Hadsereg (JNA) erőinek ki kellett kivonulnia Szlovénia területéről és visszatérni a laktanyákba, a szlovén katonai erőknek szintén vissza kellett vonulnia a saját bázisukra, és Szlovénia – Horvátországgal együtt – három hónapra felfüggeszti függetlenségének kikiáltását. A nyugati kormányok üdvözölték a Brionban megkötött egyezményt, mivel azt az európai diplomácia diadalának tekintették. Ugyanakkor az egyezmény több szempontból is ellentmondásosra sikerült:
1. elszigetelte Ante Marković szövetségi miniszterelnököt, így lehetetlenné vált a maradék jugoszláv területek összetartása;
2. a horvátok nem kaptak semmit, viszont a JNA továbbra is az ország területén tartózkodott.
A Brioni egyezmény 2. számú melléklete felhatalmazta az EK-t, hogy megfigyelői missziót küldjön a szlovén-jugoszláv határra (European Community Monitoring Mission, ECMM). Milošević nem járult hozzá, hogy a megfigyelők mandátumát Horvátországra is kiterjesszék.
77GOW, J., Triumph of the Lack of Will: International Diplomacy and the Yugoslav War. C. Hurst &
Co. Publishers, 1997. pp46-47.
megváltoztatására, a következő érvelést használva: Jugoszláviát lehetetlen fenntartani a jelenlegi körülmények között; nehéz megjósolni, hogy a hat tagköztársaság hogyan tudja megvalósítani a függetlenségét a fennálló belső határok között; Szerbia sohasem fog eltűrni egy horvát kormányzatot a horvátországi szerbek felett; mivel a laza föderatív berendezkedés nem elfogadható Szerbia számára, a belső határokat újra kell rajzolni.
Az EK tagállamok külügyminiszterei egyhangúan visszautasították a tervet azon az alapon, hogy határokat nem célszerű etnikai alapon meghúzni.
Jugoszláviában ez egyébként sem lehetséges, mivel a kisebbségek sehol sem élnek egy tömbben.
1991 júliusában került ismét napirendre az ENSZ bevonása a válság kezelésébe, de a Szovjetunió jelezte, hogy élni fog vétójogával. 1991 augusztusában az EK külügyminiszterek közül a brit vétózta meg az ENSZ
csapatok bevetésének lehetőségét a horvát és a JNA erők között. Franciaország a Biztonsági Tanács elé terjesztette a javaslatot, de a szovjet képviselő élt beígért vétójogával.
1991. szeptember 11-én az EK külügyminiszterek ismét üléseztek Brüsszelben.78 Ekkor a Nyugat-Európai Unió bevetésének terve került napirendre, mely tervet a britek – nevezetesen Douglas Hurd – megvétózták. Szeptember végén azonban Hollandia ismét elővette a tervet, és a javaslatában négy lehetőséget fogalmazott meg:
1. EK megfigyelők logisztikai és technikai támogatása 2. fegyveres védelem biztosítása az EK megfigyelőknek 3. 5-6 000 fős békefenntartó kontingens küldése, vagy 4. 25-30 000 fős békefenntartó bevetése.
A britek továbbra sem támogatták a fegyveres vagy polgári beavatkozást a jugoszláv válságba. Ennek ellenére Franciaország és a németek folytatták a lehetőségek keresését. A franciák megkerülték a briteket és kapcsolatba léptek a Bush-adminisztrációval: felajánlottak 6 ezer francia ejtőernyőst egy esetleges nyugati beavatkozás céljára. A franciák hasonló felajánlásra akarták rávenni az
78 Ibid. pp49-50.
amerikaiakat és azzal érveltek, hogy a britek követni fogják a példát, mivel nem engedhetik meg maguknak, hogy egy közös akcióból kimaradjanak. A franciák valószínűsítették a hollandok részvételét is. Az amerikaiak azonban nem támogatták a javaslatot.
London 1991 szeptemberéig nem vett részt az EK diplomáciai erőfeszítéseiben. Ekkor ugyanis az EK Trojka Lord Peter Alexander Carringtont79 nevezte ki, hogy az EK nevében tárgyalásokat kezdjen egy új jugoszláv alkotmány kidolgozására. Az EK konferenciát Lord Carrington Hágában hívta össze 1991. szeptember 7-én, aki ott szembesült azzal a ténnyel, hogy Tuđman és Milošević már megegyeztek Bosznia felosztásában a muzulmánok rovására. A konferencia célja az volt, hogy még az év vége előtt megszülessen az új alkotmány és megőrizzenek annyi autonómiát a tagköztársaságok számára, amennyire ők igényt tartanak, mindegyikőjük szabadon eldöntheti, hogy melyik központi intézményben kíván részt venni és melyikben nem. Lord Carrington világossá tette, hogy egyetlen EK tagállam sem fogja egyik tagköztársaság függetlenségét elismerni addig, amíg megegyezés nem születik. Ugyanakkor néhány állam, melyek közvetlenül érintettek voltak a válság következményeitől – Németország, Ausztria, Magyarország, Vatikán – Horvátország elismerését sürgették.
Az EK diplomáciai erőfeszítéseivel párhuzamosan, a szerb erők Vukovárt ostromolták (1991. július-november), és végül el is foglalták, majd Dubrovnik ostromába kezdtek. A szerb erők egészen 1992 szeptemberéig ostrom alatt tartották a város, amikor Tuđman és Čošić megegyeztek, hogy a JNA visszavonul a környező tengerparti területekről.
1991 októbere elején Alija Izetbegović figyelmeztette az EK-t, hogy a háború hamarosak kiterjed Boszniára is, ezért kérte az EK-t, hogy a megfigyelői misszió mandátumát terjesszék ki Bosznia-Hercegovinára is, továbbá egy 2000 fős ENSZ csapat bevetését is kérte. Mindkét kérelmet elutasították.
1991. december 2-án kelt levelében Lord Carrington figyelmezette Hans van den Broekot, hogy Horvátország nemzetközi elismerése teljes mértékben aláássa a békefolyamatot. A hivatalából éppen távozó ENSZ főtitkár, Javier Perez de Cuéllar, december 10-én szintén levében fordult van den Broekhoz, osztva Carrington aggodalmát, az alábbiakat jelentette ki:
79 Külügyminiszter: 1979-1982; NATO főtitkár: 1984-1988
… mély aggodalommal tölt el, hogy bármely korai szelektív elismerés kiszélesítheti a jelenlegi konfliktust és csak olaj a tűzre a jelenlegi robbanásig feszült helyzetben, külö-nösen Bosznia-Hercegovinában és Macedóniában.80
Mindeközben az EK tagállamok állam- és kormányfői aláírták az Európai Unió szerződését Maastrichtban és összehívtak egy konzultációt az európai politikai helyzet elemzésére. Robert Badinter vezette jogtudósokból álló bizottság kedvezőtlen jelentést tett a horvátországi alkotmányos berendezkedésről, különös tekintettel a kisebbségi jogokra. Az EU miniszterek engedtek Németország nyomásának, és Horvátország és Szlovénia nemzetközi elismerése mellett döntöttek. A Badinter-bizottság szerint csupán Szlovénia és Macedónia volt nemzetközi jogi értelemben felkészült a nemzetközi elismerésre. A mindig gyakorlatias britek végül is kaptak kompenzálást Horvátország elismeréséért: a németek Maastrichtban hozzájárultak ahhoz, hogy a britek kimaradjanak az EU
szociálpolitikájából. Az EU végül is minimális feltételekhez kötötte Horvátország nemzetközi státusát.81 A brit politikusok szerint az EU eme lépése nem csak aláásta Lord Carrington erőfeszítéseit, de a boszniai kormánynak sem hagyott más lehetőséget, mint a tagköztársaság függetlenségének kikiáltását 1992 áprilisában.
Valójában nem is az EU elismerés, hanem a horvát és a szlovén deklaráció lökte Boszniát a függetlenség felé. Bosznia-Hercegovina egyáltalán nem volt kész a függetlenségre. Célszerűbb lett volna a tartományt egy ENSZ
égisze alatt létrehozott nemzetközi felügyelet alá rendelni. Mint ahogy az is felelőtlen volt, hogy Izetbegović folyamatos kérése ellenére, nem vetettek be ENSZ alakulatokat a tartomány védelmére. A boszniai kérelmet az ENSZ két okból utasította vissza:
1. Kína biztosan megvétózza a kérelmet a Biztonsági Tanácsban, mivel Peking deklaráltan nem asszisztál területi kiváláshoz, hiszen nem kíván precedenst teremteni Tibet számára.
80 In: The International Conferenceon the Foremer Yugoslavia. Official Papers. Vol. 2. B.G.
Ramcharam ed. The Hague: Kluwer Law International, 1997. p134.
81 Ibid. pp53-56.
2. Mivel Bosznia az EU miatt került szorult helyzetbe, célszerű volna az EU-t felkérni, hogy küldjenek csapatokat Boszniába.
Az EU sem küldhetett csapatokat, hiszen pár hónappal korábban a brit külügyminiszter megvétózta a NYEU illetve az EU csapatok bevetését. 1992 elején a hivatalba lépő új ENSZ főtitkár – Boutros Boutros-Ghali – azt az információt kapta az ENSZ békefenntartó részlegének vezetőjétől, Marrack Gouldingtól, hogy Bosznia nem alkalmas ENSZ békefenntartó műveletekre.
4. Összegzés
1991 júniusáig sem az Európai Közösség sem pedig az Egyesült Államok nem kezdett közvetítésbe. A közbenjáró országok és a nemzetközi szervezetek képtelenek voltak egységesen fellépni és világos üzenetet küldeni a szembenálló feleknek. Az EK erőfeszítések bukásának oka: túl keveset kínált, azt is túl későn. Az EK politikája tele volt hibákkal: ragaszkodott a gazdasági beavatkozáshoz, a következetlen diplomáciája pedig ellentmondásos és megbízhatatlan volt.
Az EK – és a többi nyugati állam – a háborúkitörését gazdasági eszközökkel próbálta megelőzni, azzal a céllal, hogy lebeszéljék a főbb szereplőket arról, hogy olyan lépéseket tegyenek, amelyek polgárháborúhoz vezethetnek, azaz igyekeztek lebeszélni a horvátokat és a szlovéneket, hogy kikiáltsák a függetlenségüket, majd a szövetségi kormányt arról, hogy erőszakot alkalmazzon az ország területi egységének megtartására. Ezek az erőfeszítések sorra kudarcba fulladtak. A gazdasági ösztönzők elégtelenek voltak arra, hogy befolyással bírjanak a szemben álló felekre, akik fizikai biztonságuk miatt aggódtak. Nem volt egyetértés az EK vezető államai között: a nyugati politika félreérthető volt mivel a figyelmét más, fontosabb problémák kötötték le. A Szovjetunió meggyengülése megakadályozhatja a rendszerváltást Kelet-Európában, a szovjet hadsereg esetleg bevonul a balti államokba és az orosz kisebbség a Baltikumban és Ukrajnában instabilitást okozhat.
Német újraegyesülés előtt az Egyesült Államok és Nyugat-Németország között élénk volt a diplomácia az újraegyesülés és a szovjet csapatok kivonása
tervét, arról vitatkoztak, hogy az új Németország milyen súlyt fog képviselni Európán és az EK-n belül.
A maastrichti szerződés átrendezte a korábbi EK rendszerét, az Öböl-háború a nemzetközi stabilitást veszélyeztette. Ebben a kontextusban a jugoszláv válság nem kapta meg a megfelelő figyelmet. A nyugati kormányok a hangsúlyt a Szovjetunióra, az újraegyesülő Németországra, az Öböl-háborúra és a maastrichti szerződésre helyezték. Jugoszlávia problémája csak ezek után következhetett. EK gazdasági jutalmakat és büntetéseket váltva igyekezett a válságot kezelni. Területi egységet meg kell őrizni, a demokratizálást ki kell szélesíteni, emberi jogokat tiszteletben kell tartani, a gazdasági reformot végre kell hajtani – akkor Jugoszlávia pénzügyi segítséget és kereskedelmi engedményeket kap. Ám ha szétesik az állam és a többi feltételt sem tudják teljesíteni, akkor ezeket az engedményeket visszavonják. Az EK
3.6 milliárd ECU-t (= 4,5 milliárd dollár) valamint társulási megállapodást ígért.
Társulási szerződéssel Jugoszlávia bejuthatott volna az EK piacára és egyéb gazdasági előnyökre is szert tehetett volna.
Az 1990-es évek elején az EK rendelkezésére főleg csak gazdasági eszközök álltak. Ugyanakkor az EK nem akart mélyebben – politikai szinten – belekeveredni a délszláv válságba. Az EK vezető politikusai szentül hitték, hogy minden baj forrása a délszláv állam elégtelen gazdasági működése, és ennek kijavításával a többi probléma majd automatikusan megszűnik. A gazdasági beavatkozás nem sérti az állami szuverenitást, viszont a gazdasági eszközök ideiglenes eszközök, amelyeket távolról lehet használni anélkül, hogy beavatkoznánk egy adott állam belügyeibe. A szuverenitás tiszteletben tartása fontos volt Jugoszlávia esetében, mert az EK nem kívánt olyan lépéseket tenni, amelyek esetleg felgyorsították volna a szétesést, sajnos ez rossz stratégia volt. Az EK rosszul határozta meg a célokat: az egység és a demokrácia támogatásával éppen ellentétes eredményeket ért el. Az egység megőrzéséhez a nacionalista és szeparatista törekvéseket kellett volna elnyomni, de ez az emberi jogok megsértésével járt. A demokratizálás utat nyitott a nemzeti alapon szerveződő pártok alakulása előtt – Horvátországban és Szlovéniában ezek a pártok győztek az első szabad választásokon.
A jugoszláviai vezetők jól tudták, hogy az EK tagállamok nem egységesek a válságot illetően. A kormányközi döntéshozatal túl nehézkes az EK-n belül – délszláv vezetők kétségbe vonták, hogy az EK képes bármely fenyegetése beváltására.
Ugyanakkor az EK kétértelmű üzeneteket közvetített: a kétértelműséggel aláásta
megbízhatóságát, a bizonytalansággal azt erősítette a délszláv nacionalista vezetőkben, hogy nem csak hogy nem lesznek megbüntetve, de talán a nyugati kormányok támogatását is megszerezhetik.