A közös kül- és biztonságpolitika áttekintése

A Közös Kül- és Biztonságpolitika kialakítását a szocialista blokkban történt változások is ösztönözték, különösen az egymást követő fegyveres konfliktusok Jugoszláviában és a nemzetközi közösség képtelensége, hogy megakadályozza, vagy legalább fékezze a polgárháború kitörésének lehetőségét.

Ezek az okok arra késztették az EU tagállamokat, hogy egységesen lépjenek fel, közös külpolitikát fejlesszenek ki, így az EU aktívabban léphet fel a jövőbeni konfliktusok kezelésénél.

A Közös Kül- és Biztonságpolitikát két ellentétes vita határozza meg. A tagállamokat megosztja az a kérdés, hogy milyen messze terjedjen ki a kül- és biztonságpolitika hatásköre. Az „európaiak” szerint az európai külpolitikát, amibe a védelempolitikai is beleértendő, az Egyesült Államoktól és a NATO-tól függetlenül kell folytatni. Az atlantisták az európai kül- és biztonságpolitikát a NATO-hoz rendelve, annak kiegészítő feladataként látják.¹⁶ A tagállamok az intézményrendszer kérdésében sem egységesek. A kormányköziség hívei szerint a külpolitika a kormányok hatáskörébe tartozik, megvalósításáért az Európai

16SMITH, K.A., The Making of E^U Foreign Policy. The Case of Eastern Europe. Palgrave-Macmillan, 2004. pp2-5.

Tanács és a külügyminiszterek felelősek, más európai intézményre nincs szükség.

A döntéseket pedig egyhangú szavazással kell hozni. A szupranacionalisták közösségi szintre akarják emelni a külpolitikát és nagyobb befolyást adni a Bizottságnak és az Európai Parlamentnek. Néhányan még a minősített többségű szavazást is kiterjesztenék. A különböző álláspontok megvitatása után a Közös Kül- és Biztonságpolitika fejezet így kompromisszumok alapján állt össze és a következő célkitűzéseket tartalmazza:

• védelmezni a közös értékeket, az alapvető érdekeket és az Unió függetlenségét;

• az Unió és a tagállamok biztonságának minden módon való megerősítése;

• a béke megőrzése, a nemzetközi biztonság megerősítése összhangban az E^NSZ Alap-okmányával, a Helsinki Záróokmánnyal és a Párizsi Chartával;

• a nemzetközi együttműködés előmozdítása;

• a demokrácia, jogállamiság, az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok fejlesz-tése és erősífejlesz-tése.¹⁷

Ezen az alapon a tagállamok megegyeztek abban, hogy támogatják az Unió külkapcsolatait és biztonságpolitikáját és

Tartózkodnak minden olyan tevékenységtől, amely ellentétes az Unió érdekeivel, illetve rontja a hatékonyságot, mint kohéziós erő eredményességét a nemzetközi kapcsolatok-ban.¹⁸

Az elsőpilléres intézmények közül az Elnökség, az Európai Tanács és a Külügyminiszterek Tanács kapott fontos szerepet. Az Elnökség – a korábbi és a soron következő tagállam állam-/kormányfője (Trojka) segítségével biztosítja az Unió jelenlétét a nemzetközi szervezetekben. Az Európai Tanács biztosítja az egységet, a következetességes és a hatékonyságot (J.8.). Az Európai Bizottságnak és a Parlamentnek másodlagos szerepet kínál a szerződés. A dokumentum talányosan annyit szögez le, hogy a „Bizottság teljes mértékben részt vesz” a külpolitikában (J.9.) Az Európai Parlamament még ennyi szerepet sem kapott: a testületet csak tájékoztatni kell (J.7.), illetve az kérdéseket intézhet a Tanácshoz illetve ajánlásokat tehet

17 Art. J.1 TEU-M. http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=OJ:C:2008:115:0013:0045:EN:PDF 2010. október 13.

18 Ibid. Art.J.2

A szerződés új mechanizmust vezetett be, a közös álláspontokat és az együttes fellépéseket. (J.2.) Egy adott esetben a közös álláspont előfeltétele a közös politikának, az együttes fellépés pedig a politika gyakorlati alkalmazásához kell. Az együttes fellépéseknek speciális alkalmazási területe van és konkrét helyzetekre ad választ. A célok, az időtartam és a végrehajtáshoz szükséges eszközök általában előre meghatározottak. Mind a közös álláspontokról mind az együttes fellépésekről konszenzussal kell dönteni. Az együttes fellépés végrehajtásához már elég a minősített többség is.

A Közös Kül- és Biztonságpolitika lendületet kapott, amikor a Nyugat-európai Unió (NYEU) annak integrált részévé vált, és védelmi vonatkozású ügyekben lehetett felkérni döntések és fellépések kidolgozására (Art. J.4). A NYEU egyeztető fórumként működött, mivel nehéz volt a biztonságpolitikai katonai dimenziójáról vitatkozni az EU keretén belül. Írország, majd később Ausztria, Svédország és Finnország vonakodtak a NYEU-tól hagyományos semlegességük miatt. Nagy-Britannia és Dánia pedig attól tartottak, hogy az EU

katonai dimenziója gyengíteni fogja az atlanti kapcsolatokat. A Nyugat-európai Unió platformként szolgált az Európai Biztonsági Védelmi Identitás kifejlesztésénél, valamint kapocsként az EU és a NATO között. 1992 júniusában a NYEU-tagállamok úgy határoztak, hogy a petersbergi feladatoknak megfelelően katonai válságkezelésben fognak részt vállalni, amely három területre terjed ki:

humanitárius és mentési akciók, békefenntartás, és béketeremtés. E célból a NYEU

hozzáférést kapott a NATO eszközeihez.¹⁹

Maastricht után azonban világossá vált, hogy ez a rendszer nem felel meg teljes mértékben az elvárásoknak. Az 1993-96 közötti időszak tapasztalatait alapul véve, az EU nem volt képes érvényesíteni identitását. A Közös Kül- és Biztonságpolitika csak 1993 novemberében lépett életbe, miután a szerződést minden tagállam ratifikálta.²⁰ Addigra már az EU intenzíven részt vett a balkáni konfliktusokban, de még nem voltak meg a megfelelő belső struktúrái. Az EU

tagállamok Maastricht után is továbbfolytatták a maguk külpolitikáját – gyakran a közös érdekekkel szemben. A KKBP létrehozásával elkerülhetetlen volt a

19 GAZDAG F., Az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikája. Budapest: Osiris Kiadó, 2000.

pp87-92.

20SMITH, K.E, European Union Foreign Policy in a Changing World. Cambridge: Polity Press, 2008.

pp25-53.

külügyminisztériumok és EU intézmények közötti rivalizálás. Mivel a KKBP

döntéshozatala konszenzuson alapul és pusztán kormányközi szerkezetben valósul meg, a kulcskérdés mindig is az volt, hogy hogyan ösztönözzék arra a tagállamokat, hogy egyetértsenek a közös politikában.

Az Általános Ügyek Tanácsa lett a KKBP központi intézménye, amely a zsúfolt napirendjének köszönhetően túlterhelt és nem mindig tudnak a fontos ügyekre koncentrálni. Az Általános Ügyek Tanácsának a feladata nem csak az, hogy reagáljon a konfliktusokra, hanem hogy minden olyan kérdéssel foglalkozzon, ami a külkapcsolatokra vonatkozik.