Az erdődi szerződés tartalma

November 12-én végre megszületett Erdődön a Megegyezés Szlavóniáról, Baranyáról és a Nyugat-Szerémségről.²²⁴ A végleges szöveg 14 pontját három részre lehet osztani. Az első 5 pont az ideiglenes kormányzat (UNTAES) felállításáról és feladatairól rendelkezik. Az egyezmény értelmében az ideiglenes kormányzat mandátuma 12 hónapra szólt, amit újabb 12 hónapra meg lehetett hosszabbítani. A kormány – Jacques Paul Klein vezetésével – 1996.

január 15-én kezdte meg munkáját, amit a hosszabbítás után 1998. január 15-én fejezett be. Klein munkáját a 17 civil tisztviselő mellett 5000 fős nemzetközi katonai erő is segítette. Ezen kívül 455 fős ENSZ rendőri erő (UNCIVPOL),²²⁵ 100 fő ENSZ katonai megfigyelő, 41 fős nemzetközi határmegfigyelő mellett még további 700 civil szakember. Az ideiglenes kormányzat 1996. június 20-ra demilitarizálta a térséget: a szerb katonai és félkatonai szervezeteket feloszlatták, a nehézfegyvereket eltávolították; újra lehetővé tették a szállítást, a kommunikációt, megindult a nemzetközi busz és vasúti közlekedés.

224 Basic Agreement on the Region of Eastern Slavonia, Baranja, and Western Smirnium. In:

http://www.usip.org/library/pa/croatia/croatia_erdut-1112195 2005. február 2. Milan Milanović írta alá szerb részről, és Hrvoje Sarinić horvát részről.

225 UNCIVPOL = United Nations Civilian Police azaz ENSZ Polgári Rendfenntartó Erők.

legnehezebb a szerb közösség visszaintegrálása volt. Hiába rendelkezett az erdődi egyezmény arról, hogy az emberi és az alapvető szabadságjogokat biztosítani kell a régióban, hogy mindenkinek joga van visszatérni otthonába, visszakapni tulajdonát vagy kárpótolni kell a vissza nem adható tulajdonáért, illetve támogatást kell kapnia a károk helyreállítására tekintet nélkül etnikai hovatartozására, a horvát hatóságok adminisztratív eszközökkel igyekezték megakadályozni a menekültek visszatérését. Az 1991-95 közötti horvátországi háború alatt mintegy 300-350 ezer szerb hagyta el Horvátországot, de 2005-ig csupán 115 ezren tértek vissza. Ez a szám annak ellenére alacsony, hogy Tuđman halála után (1999) az új horvát vezetés az Európai Unió felé fordult, így alapvetően változtatni kellett a horvátországi szerbekkel kapcsolatos politikáján.

A horvát hatóságok több pénzt áldoztak a szerblakta területek rekonstrukciójára, ösztönözték a szerbek visszatelepülését, akik visszakaphatták tulajdonaikat. A horvát lakosság azonban gyanakvással kezelte a visszatérő szerbeket. Hosszú ideig előfordulnak etnikai alapú atrocitások, amelyeket a hatóságok rendre elítéltek, de bírósági tárgyalás ritkán követte ezeket az eseményeket. Az igazságszolgáltatásban folytatódott a szerb lakosság diszkriminációja, a szerbek alulreprezentáltak mind kormányzati szinten mind a helyi adminisztrációban, vagy a rendőrség sorai között.

2005 januárjában Szerbia-Montenegró, Horvátország és Bosznia-Hercegovina háromoldalú szerződésben egyezett meg arról, hogy 2006 végéig minden menekültet vissza kell telepíteni eredeti lakóhelyére. A menekültprobléma hosszú ideig súlyos gondot fog jelenteni mindhárom ország kormányzata számára, hiszen az ő körükben a legmagasabb a munkanélküliség és folyamatosan kiszolgáltatott helyzetben vannak, mind a többségi kormányzatnak mind a szélsőséges irányzatoknak.

1997. június 19-én Zágrábban megalakult a horvátországi Szerb Nemzeti Tanács (SZNT) az erdődi szerződés 9. pontja alapján. A SZNT politikai, kulturális és humanitárius testület, mely a következő célokat tűzte ki:

• a szerb közösség visszaintegrálásának segítése;

• biztosítani a horvátországi szerbek polgári, szociális, kulturális, politikai és gazdasági jogait; az etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásának védelme;

• segíteni a szerb menekültek visszatérését;

• elősegíteni a szerb és horvát közösség között a megbékélést;

valamint a

• párbeszéd visszaállítását a szerb és horvát testületek, intézmények és szervezetek között.

Az erdődi szerződés utolsó négy pontja rendelkezik a helyhatósági választások megtartásáról, amely 1997. április 13-án megtörtént. A választásokat EBESZ és ENSZ megfigyelők jelenlétében tartották. Az egyezmény értelmében a Horvát Köztársaság kormányzatának együtt kellett működnie az ideiglenes kormányzattal és a nemzetközi erőkkel. A horvát kormánynak jóvá kellett hagynia a nemzetközi megfigyelők jelenlétét a kérdéses régióban, és biztosítania kellett a már meglévő határátkelőhelyeken történő szabad mozgást. Az ideiglenes kormányzat szorosan együttműködött az ICTY-vel és 1997. június 17-én letartóztatták Slavko Dokmanovićot, aki részt vett az ovčarai mészárlásban, ahol 200 horvát hadifoglyot gyilkoltak meg. Az egyezmény akkor lépett hatályban, amikor azt az ENSZ BT határozata jóváhagyta. Az erről szóló 1023-as ENSZ

határozat²²⁶ 1995. november 22-én született meg.

4.5. Összegzés

Hosszú út vezetett a káoszba süllyedő volt jugoszláv tagköztársaság és az Európai Uniós csatlakozási tárgyalások megindulásáig. Az eltelt 15 évet három fő szakaszra lehet bontani:

1. 1991-95 a felbomlás évei;

2. 1995-2000 átmeneti időszak;

226 http://www.nato.int/ifor/un/u9611128a.htm 2005. novmeber 9

A felbomlás éveiben az Európai Közösség – illetve 1993-tól az Unió – részvétele a délszláv állam felbomlásában meglehetősen ellentmondásos. Merev ragaszkodás Jugoszlávia fenntartásához jellemezte az európai diplomáciát, míg a másik oldalon – illetve a másik két oldalon – a felek az állam felosztásán munkálkodtak. Az Unió reakcióját onnan kell megítélnünk, hogy a kétpólusú világrend felbomlásával a legfontosabb nemzetközi kérdés a Szovjetunió magatartása volt. Nyugat-Európa számára egy ideig kiszámíthatatlannak tűnt, hogy a vasfüggöny leomlását Moszkva véglegesnek tekinti-e vagy sem. Egy ideig bizonytalan volt a korábbi szocialista államokban, hogy a demokratizálódási folyamat tartós marad-e vagy van esély a visszarendeződésre. Megzavarhatta az európai diplomatákat az is, hogy Csehszlovákia – bár békés úton de – kettévált. A határok megváltozatásának engedélyezése beláthatatlan folyamatokat indíthatott volna el. Az európai diplomácia számára hosszú időre volt szükség, hogy felismerje Tito Jugoszláviájának nincs jövője. Bár a felbomlási folyamatban az Unió politikusai igyekeztek meghatározó szerepet játszani, a tömegmészárlásokat és egyéb az elsősorban a civil lakossággal szemben elkövetett erőszaknak nem tudták elejét venni.

Németország fontos szerepet játszott abban, hogy Horvátország – és mellette Szlovénia – függetlenségét végül is elismerte a nemzetközi közösség. A németek azonban nem tudtak hatékonyabb segítséget nyújtani, hiszen elég gondjuk akadt a volt szocialista német állam integrálásával.

Úgy tűnik, hogy az európai politikusok gondolkodását nagymértékben meghatározta a modernkori történelemből jól ismert „a Balkán Európa puskaporos hordója” szlogen. Az Unió beavatkozását nagymértékben motiválta egy regionális háború kitörésének veszélye, azonban nem voltak meg a megfelelő eszközei a hatékony beavatkozáshoz. A kormányközi szinten működő kül- és biztonságpolitika a délszláv háborúban gyakorlatilag megbukott. A tagállamok különutas külpolitikája még ma is nagymértékben akadályozza a térségben a hosszú távú rendezés lehetőségét. Németország – a jelentős horvát vendégmunkások jelenléte miatt – támogatta Horvátország függetlenségét.

Tovább azonban Berlin sem gondolkodott, és sem a német, sem az európai politikusokat nem nagyon érdekelte a többi tagköztársaság sorsa.

Az 1990-es években az Unióban nem alakult ki egy egységes Balkán-kép, azaz a politikusok nem gondolták át, hogy milyen Délkelet-Európára volna szüksége Európának, és ez megfelel-e az ott lakóknak. A délszláv kérdés megoldására összehívott nemzetközi konferencián is lassan haladtak a tárgyalások: sem az Unió mint egység, sem az egyes feladatokat magára vállaló tagállamok nem tudtak hatékonyan közreműködni a válság rendezésében. Ezért nem meglepő, hogy egy külső hatalomnak – nevezetesen az Egyesült Államoknak kellett beavatkoznia az európai ügyekbe – immáron sokadszor. Daytonnal egy nehéz korszak zárult le mindkét fél számára. Horvátország végre nekiláthatott a független nemzetállama megszervezéséhez. Az Unió pedig minden figyelmét az intézményi átalakításnak szentelhette, illetve a bővítés következő körének meghatározásával volt elfoglalva.

2000-ben végre találkoztak Horvátország és az Európai Unió érdekei.

Zágráb hajlandónak mutatkozott olyan intézkedések meghozatalára, amely megnyitotta az utat az állam uniós csatlakozásához. A másik oldalon az Unió is fogadóképessé vált a második volt jugoszláv tagállam befogadására.

Horvátország számára vitathatatlanul új korszak kezdődött.