Az öröklés szerepe a vagyonelosztásban – közgazdasági megközelítés

Az öröklési jog szerepére vonatkozó közgazdasági elemzések arra a kérdésre keresik a választ, hogy milyen szerepet tölt be az öröklés a vagyon létrejöttében, illetve a társadalmon belüli vagyonelosztásban. Ezzel kapcsolatban Thomas Piketty francia közgazdász 2013-ban (magyar nyelven 2015-ben) megjelent átfogó monográfiáját vettük alapul.⁷⁸

Piketty kiinduló tétele, hogy valamennyi társadalomban két fő út vezet a vagyon felhal-mozásához: a munka és az örökség. A társadalom tagjainak többsége élete során néhány alkalommal – örökségek és ajándékok formájában – jelentősebb, akár több év jövedelmének megfelelő vagyonhoz jut, amelyek meghatározó jelentőségűek a társadalmon belüli vagyo-nelosztás szempontjából.

Ezzel összefüggésben több nyugat-európai ország, valamint az Egyesült Államok vonat-kozásában azt a kérdést vizsgálta, hogy milyen tényezők befolyásolják egy adott társadal-mon belül a vagyon/tőke⁷⁹ létrejöttét, elosztását és szerkezetét, továbbá, hogy a vagyoni egyenlőtlenségeken belül milyen szerepet játszik az öröklés. Azt is elemezte, hogy a vagyon eredetében milyen szerepet játszik a felhalmozott (öröklött), valamint a szerzett vagyon.

Piketty arra a kérdésre is keresi a választ, hogy miként változott hosszú távon az évente örökölt vagyonok nagysága, vagyis mekkora volt az egyes években az örökségeknek és az ajándékoknak⁸⁰ az együttes összege a nemzeti jövedelemhez viszonyítva.⁸¹ Ennek alapján képet kaphatunk arról, hogy mekkora múltban képződött vagyon kerül évente átadásra az adott évben megkeresett jövedelemhez képest.

77 Erre számos példát látunk. Így például a szerző személyhez fűződő jogai öröklés útján sem szállhatnak át. Ld.: a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény 9. § (2) bekezdés

78 Thomas Piketty: A tőke a 21. században. Kossuth Kiadó, Budapest, 2015, 703.

79 Piketty a vagyon és a tőke fogalmakat egymás szinonimáiként használja. Ld. Piketty 2015, 60.

80 Piketty elemzésében az ajándékozott vagyont is az örökölt vagyonok áramában szerepelteti. Álláspontja szerint ugyanis, ha az ajándékozott vagyont figyelmen kívül hagynánk, az erősen torzítaná az elemzést. Ld.: Piketty 2015, 404.81 Az elmúlt két évszázad során az élők közötti ajándékozások súlya mindig is jelentős volt. Az utóbbi évtizedekben azonban az élők közötti ajándékozás még látványosabb méreteket öltött. Piketty számításai szerint az éves aján-dékozások összeértéke az 1820-as évektől az 1860-as évekig az évente megörökölt vagyonok 30-40%-át tette ki (ebben az időben az ajándékozás leginkább hozomány formájában történt). 1870 és 1970 az ajándékozások értéke enyhén csökkent, majd az örökségek értékének 20-30%-a körül stabilizálódott. Ezt követően ismét erőteljesen és folyamatosan növekedett: az 1980-as évekre az arány elérte a 40%-ot, az 1990-es években a 60%-ot, 2000 és 2010 között pedig már a 80%-ot is meghaladta. Ez azt jelenti, hogy a 21. század elején az ajándékozással átadott vagyon majdnem olyan jelentős, mint az öröklés. Ld.: P^iketty 2015, 415.

Franciaország kapcsán arra a megállapításra jutott, hogy az örökölt vagyon éves árama a 19. században – egészen 1914-ig – a nemzeti jövedelem 20-25%-át tette ki. Ez az arány az 1950-es években 5% alá zuhant, majd 2010-re újra 15%-ra emelkedett. Az 1914-ig fennálló rendkívül magas arány azt a tényt tükrözi, hogy a tőkeállomány csaknem teljes egészében örökségből származott. Ebből pedig az a következtetés vonható le, hogy az örökség köz-ponti helyet foglalt el a 19. század társadalmában, mint gazdasági áramlás és mint társa-dalomformáló erő.⁸² Az 1910 és 1950 közötti időszakban azonban az örökölt vagyon áram látványosan lecsökkent,⁸³ majd az 1950-es éveket követően folyamatosan emelkedésnek indult, amely az 1980-as évektől kezdve fel is gyorsult. Az örökölt vagyon visszatérésének a folyamata azonban még nem fejeződött be, valójában most is zajlik. Mindemellett a koráb-binál is jelentősebbé váltak az élők közötti ajándékozások is: az adatokból az látszik, hogy az elhunytak vagyonuk felét még életükben elajándékozták.⁸⁴

A francia adatok vizsgálata alapján Piketty egy további fontos következtetést is levon:

az örökölt vagyon árama annál nagyobb lesz, minél magasabb a halálozási ráta.⁸⁵ Ebből pedig az következik, hogy ha a várható élettartam meghosszabbodik és csökken a halálo-zási ráta, az kitolja az öröklés várható időpontját. Abban a társadalomban tehát, amelyben a halálozási ráta alacsony, az örökölt vagyon áram a nemzeti jövedelem százalékában kisebb lesz.⁸⁶ Mindez azonban nem azt jelenti, hogy a halálozási ráta csökkenése ahhoz vezetne, hogy az örökölt vagyon elveszti a jelentőségét.⁸⁷ Ennek magyarázata, hogy a halálozási ráta csökkenésével egyidejűleg növekszik az átlagos élettartam. Egy korosodó társadalomban az emberek ugyan később örökölnek, de az örökölt vagyonok is egyre „korosabbak” és így nagyobbak lesznek. A társadalomnak és a vagyonnak ez a fokozatos „elöregedése” szolgál leginkább magyarázatul arra, hogy az elmúlt évtizedekben miért növekedett meg ismét az örökölt vagyonok jelentősége. A várható élettartam meghosszabbodásával ugyan az örök-lésre egyre később kerül sor, azonban ezzel egyidejűleg nemcsak a társadalom, hanem a

82 P^iketty 2015, 401.

83 Az örökölt vagyon áramban bekövetkezett visszaesés a két világháború sokkjainak a következménye. Az

örö-költ vagyonok súlyának a visszaesése olyan mértékű volt, hogy az 1950-es és 60-as években egyáltalán nem tűnt ésszerűtlennek az a vélekedés, hogy az örökség mint olyan eltűnt és a tőke kizárólag az egyén megtakarításainak az eredménye. Ld.: Piketty 2015, 403.

84 P^iketty 2015, 415. Ha az elhalálozáskori vagyonok kiszámításakor az elhalálozás előtti ajándékozásokat is figye-lembe vesszük, akkor arra az eredményre jutunk, hogy az elhunytak vagyona több mint kétszerese az élőkének (220%-a).

85 Piketty 2015, 405.

86 Franciaországban – más nyugat-európai országokhoz hasonlóan – a halálozási ráta folyamatosan csökkent az elmúlt évszázadokban. A 19. században a halálozási ráta 2,2% körül alakult, majd a 20. század folyamán folyama-tosan csökkenésnek indult (eltekintve a két világháború éveitől), 2010-ben pedig 1,1-1,2% körüli értéken stabilizá-lódott. Ld.: P^iketty 2015, 408.

87 Uo. A fejlődő országokban – főként Afrikában – azonban megfigyelhető, hogy a 20. század folyamán a halálozási ráta olyan mértékben csökkent, a népességnövekedés pedig olyan szintet ért el, hogy a társadalmon belül az örökölt vagyon nem sokat számít.

vagyon is „öregszik”.⁸⁸ Az elöregedő társadalomban tehát az örökségek később kerülnek átadásra, az örökül kapott vagyon azonban nagyobb, így az örökölt vagyon szerepe változat-lan marad.⁸⁹

Ennek hatásaként az 1970-es és 80-as években született generációk ismét megtapasztal-hatják, hogy az örökség milyen nagy jelentőséget kap az életükben. Ezen korcsoportok éle-tében a szülőktől kapott örökség és ajándék sokkal nagyobb mértékben dönti el, hogy kiből lesz tulajdonos.⁹⁰

Érdekes kérdés emellett az is, hogy kiből hány éves korában lesz tulajdonos és mekkora az a vagyon, amelyre szert tesz. Az ajándékozások értékének a növekedése az 1970-es évek-től kezdve épp azzal magyarázható, hogy a megfelelő anyagi körülmények között élő szü-lőkben fokozatosan tudatosult, hogy a megnövekedett várható élettartam miatt gyermekeik 35-40 éves koruk helyett 45-50 éves korukban, esetleg még később juthatnak hozzá a családi vagyonhoz.⁹¹

Piketty egy további érdekes megállapításra is jut: az Újvilág jelentős demográfiai növeke-déséből adódik, hogy a múltban felhalmozott vagyonok súlya (vagyis az öröklés) mindig is kevésbé volt jelentős, mint Európában.⁹² Ez azonban azzal is összefüggött, hogy a föld ára az Újvilágban jelentősen alacsonyabb volt, mint Európában, bárki földtulajdonossá válha-tott, így pedig a földbirtokosoknak sem volt olyan súlya, mint Európában.⁹³ Piketty szerint, mivel Európában a gazdasági növekedés, de különösen a népszaporulat üteme alacsonyabb, mint az Egyesült Államokban, emiatt a múltban felhalmozott vagyonok súlya is jelentősebb.

Ezért nevezi a 21. század eleji Európát az örökölt vagyonok újkapitalizmusának.⁹⁴

A demográfiai tényezők valójában meghatározó jelentőségűek: a lakosság számának stag-nálása, illetve csökkenése esetén az előző generációk által felhalmozott vagyon, illetve tőke jelentősége megnő. Ugyanez igaz akkor is, ha a gazdaság stagnál, vagyis nincs gazdasági

88 A két világháború egyik következménye a vagyonok igen jelentős „megfiatalodása” volt. Ennek okai között szerepelt a világháborúk fizikai pusztítása, az infláció, a csődök és a kisajátítás is. Mindennek következtében a tör-ténelem során első – és mindmáig az egyetlen – alkalommal az 1940-es és 50-es években az elhalálozáskori átlagos vagyon nem érte el az élők vagyonának az értékét, illetve az 1945 utáni évtizedben az örökölt vagyon árama kivéte-lesen alacsony szintre süllyedt. Ennek következtében pedig azok, akiknek az 1950-es és 60-as években kellett volna örökölniük, nem sokat örökölhettek. Az 1960-as évektől kezdve aztán ismét megindult a vagyonok felhalmozása, amely a „korosodásukkal” is együtt járt. Piketty 2015, 412., 419-420.

89 Piketty 2015, 424.

90 P^iketty 2015, 403.

91 Piketty 2015, 416.

92 P^iketty 2015, 41.

93 Piketty 2015, 165. Az Újvilág és Európa között a föld árában mutatkozó jelentős eltérést a 18. század végén,

illetve a 19. század elején számos rendelkezésre álló forrás igazolja (földadásvételi és örökösödési dokumentu-mok, közjegyzői vagyonleltárak és végrendeletek). Az is érdekes, hogy Európához képest az egyéb tőkeformák – mint például a lakóingatlan – is kisebb szerepet játszottak az új amerikai köztársaság születésének idején. Ez azzal magyarázható, hogy az amerikai lakosság zömét kitevő bevándorlók nem a lakóingatlanjaikkal és a különböző gépeikkel keltek át az Atlanti-óceánon, így időre volt szükségük, hogy több év nemzeti jövedelmének megfelelő ingatlan- és üzleti tőkét halmozzanak fel. Némileg árnyalja a képet, hogy 1800 körül az Egyesült Államok lakos-ságának mintegy 20%-a rabszolga volt, a déli államokban azonban ez az arány még az 1860-as években is elérte a 40%-ot. A rabszolgák teljes értéke az Egyesült Államok csaknem másfél éves jövedelmének felelt meg a 18. század végén, a 19. század elején. Ez azt jelenti, hogy a rabszolgák értéke nagyjából megegyezett a mezőgazdasági földek teljes értékével. Ebben az időben a déli államok rabszolgatartói nagyobb vagyonnal rendelkeztek, mint Európa földbirtokosai. Ld.: Piketty 2015, 173-175., 259.

94 P^iketty 2015, 168. Hozzátéve, hogy az ajándékozások aranykorát is éljük, sokkal inkább, mint a 19. században.

növekedés. Az elmúlt évszázadok tőke által dominált társadalmai, amelyek hierarchiáját nagymértékben az öröklött vagyon határozta meg, csak az alacsony gazdasági növekedés miatt jöhettek létre és maradhattak fenn. Különösen érdekes kérdés ezért az örökölt vagyon újbóli előtérbe kerülése, különösen Európában.⁹⁵

Piketty szerint a gazdasági és demográfiai növekedés a vagyoni egyenlőtlenségek csökke-néséhez, vagy legalábbis az elitek gyorsabb cserélődéséhez vezethet. A növekedés megköny-nyítheti a társadalmi felemelkedést olyanok számára is, akiknek a szülei nem voltak az elit tagjai, a társadalmi mobilitás pedig hosszabb távon a jövedelmi egyenlőtlenségek csökke-nését idézi elő.⁹⁶ Egy stagnáláshoz közeli állapotban lévő társadalomban azonban a múltban felhalmozott vagyonok aránytalanul nagy súlyra tesznek szert.⁹⁷

A gazdasági növekedés Európában hosszú évszázadok után először a 19. században érte el azt a szintet, amelynek következtében az egy főre jutó kibocsátás tartósan növekedni tudott.⁹⁸ A gazdasági növekedés azonban csak a 20. században vált mindenki számára kéz-zelfoghatóvá, amely hosszabb távon az életminőség jelentős javuláshoz vezetett. A növe-kedés természetesen teremthet új típusú egyenlőtlenségeket – például a gazdaság új terüle-tein nagyon gyorsan lehet vagyont felhalmozni –, a múltból származó vagyoni különbségek azonban kisebb súllyal esnek latba. Ennek következtében pedig az örökölt vagyon szerepe is kevésbé meghatározó.⁹⁹

Piketty rámutat, hogy a nemzeti jövedelmen belül a tőke hozama a történelem során – de legalábbis az általa vizsgált elmúlt 200 évben – mindig is gyorsabban nőtt, mint a jövedel-mek. Ez alól csak a két világháború és az azt követő időszak képez kivételt, ez azonban történelmi távlatban elenyészően rövid időszak. A társadalomnak azok a tagjai tehát, akik tőkével rendelkeznek egyre gazdagabbak lesznek azokhoz képest, akiknek a vagyonát elsőd-legesen a saját munkájukért kapott jövedelem jelenti. A tőke és a munka közötti konflik-tust az ipari forradalom jelentősen felerősítette, nagyrészt azért, mert az ipari termeléshez a korábbiaknál lényegesen több tőkére volt szükség.¹⁰⁰ Mindennek következményeként a 19.

század folyamán a tőketulajdon szélsőséges módon koncentrálódott. Ez az erőteljes vagyoni

95 P^iketty 2015, 97.

96 Piketty 2015, 97.

97 P^iketty 2015, 181., 250.

98 Az ókor és a 17. század vége között a globális növekedés soha nem haladta meg tartósan az évi 0,1-0,2%-ot. A tőke hozama azonban ezt mindig lényegesen felülmúlta, a hosszabb időszakon keresztül megfigyelt érték évi 4-5%

volt. A hagyományos mezőgazdasági társadalmakban ennyi volt a földjáradék. Ez tehát azt jelenti, hogy az emberi-ség történelmének legnagyobb részében a tőke hozama legalább tízszer vagy hússzor meghaladta a kibocsátás (és a jövedelem) növekedési ütemét. Lényegében a társadalom alappilléréről volt szó, amely lehetővé tette a birtokosok rétegének kialakulását. Ld.: Piketty 2015, 375. Az alacsony növekedés mellett azonban más okai is voltak annak, hogy a kapitalizmus csak a 18. század végén kezdett kialakulni. Mindenekelőtt az, hogy a munkaerő – a rabszolgák által biztosított emberi munkaerő formájában – évszázadokon keresztül olcsó volt. A gazdasági növekedéshez pedig a munkaerő hatékonyságának a növelésére is szükség volt, amely a termelés technikai korszerűsítését is igényelte.

Ld. Ulrike h^errMann: Der Sieg des Kapitels, Piper Verlag, München/Berlin, 2016. 23.

99 Piketty 2015, 109.

100 A tőkeszükséglet nagyarányú növekedése új jogi innovációkat hozott létre. Ennek következtében terjedt el széles

körben a részvénytársasági forma és jelentek meg új, forgalomképes értékpapírok (pl. kötvények, jelzáloglevelek).

Ezek az új jogintézmények alkalmasak voltak nagyobb tőke allokálására és mobilizálására. Erről részletesebben ld.: Helmut c^oinG: Die Neugestaltung des Liegenschaftsrechts. In: Helmut c^oinG (Hrsg.): Studien zur Entwicklung der Industrialisierung auf das Rechts. Duncker & Humblot, Berlin, 1991, 9-50.; Franz wieacker: Pandektenwis-senschaft und industrielle Revolution. In: Gerhard Erdsiek (Hrsg.): Juristen-Jahrbuch, 9. Band, 1968/69. Verlag Dr.

Otto Schmidt KG, Köln-Marienburg, 3-4.

koncentráció a 20. században ugyan mérséklődött, de a 21. század elején ismét növekedés-nek indult.

Az örökölt vagyon jövőbeni szerepével kapcsolatban Piketty abból indul ki, hogy a demo-gráfiai növekedési ütem a 21. század második felében nulla körüli szintre fog csökkenni.

Emellett azonban az infláció szerepére is felhívja a figyelmet, kiemelve, hogy az infláción keresztül megvalósuló újraelosztási mechanizmus elképesztően erős. Az infláció legfonto-sabb hatása nem az, hogy csökkenti a tőke átlagos hozamát, hanem hogy újra elosztja azt.¹⁰¹ Az infláció emellett arra kényszeríti az embereket, hogy foglalkozzanak a vagyonukkal és ezzel együtt megnöveli a vagyonkezelők és a pénzügyi közvetítők szerepét.¹⁰²

Összességében tehát a növekedési ütem, különösen pedig a demográfiai növekedés csök-kenése magyarázza a tőke és így a múltban örökölt vagyon súlyának a nagy visszatérését a 21. században. Ennek a következménye az, hogy Piketty szerint az új, öröklésen alapuló tulajdonosi kapitalizmus létrejöttének (visszatérésének) lehetünk a szemtanúi.¹⁰³

Az örökösödésre épülő tulajdonosi társadalom olyan társadalmat jelent, amelyet a tőke nagyfokú koncentrációja és a nemzedékről nemzedékre szálló nagy vagyonok (más szó-val: dinasztikus típusú vagyoni egyenlőtlenségek) jellemeznek. Elemzése szerint az 1970 és 1980 között született korcsoportokban az egyének 12-14%-a jut akkora örökséghez, amely megegyezik vagy meghaladja a lakosság legrosszabbul fizetett feléhez tartozók által egész életük során megkeresett munkajövedelmet.¹⁰⁴ Vagyis a társadalom 1/6-a számíthat nagyobb örökségre, mint amennyiért a lakosság fele egy teljes életen át dolgozik.¹⁰⁵

Az örökölt vagyonra épülő, tulajdonosi középosztály felemelkedése a legfontosabb struk-turális átalakulás, ami a vagyon elosztása terén a 20. század során a fejlett országokban végbement. Ennek következtében a vagyon koncentrációja kevésbé szélsőséges, mint az I.

világháború előestéjén volt. A 20. század első évtizedéhez képest ugyanis jelentős mérték-ben csökkent azoknak a vagyonoknak a száma, amelyek elég nagyok ahhoz, hogy valaki kényelmesen élhessen a belőlük húzott járadékokból.¹⁰⁶ Emellett a vagyon összetétele is megváltozott: amíg két évszázaddal korábban a földtőke¹⁰⁷ volt a meghatározó jelentőségű, napjainkban a pénzügyi és az ingatlanvagyon szerepe a döntő.¹⁰⁸ Az öröklésnek a vagyoni koncentrációban betöltött szerepe azonban nem csökkent, sőt Piketty álláspontja szerint – a

101 Piketty 2015, 146, 478. Az infláció tulajdonképpen a be nem fektetett vagyonra kivetett adó.

102 A legjövedelmezőbb befektetésekhez azonban a lakosság többsége nem tud hozzáférni. Egyes pénzügyi

termé-kek esetében a belépési korlát nagyon magas (akár több százezer euró), így aztán a kis befektetőknek be kell érniük kevésbé vonzó lehetőségekkel. A pénzügyi közvetítők pedig többlet szolgáltatásaikért többet kérhetnek a nagy befektetőktől. Ld.: P^iketty 2015, 477.

103 Piketty 2015, 187, 255.

104 Piketty 2015, 443-444.

105 Ritkábbá váltak azonban azok az esetek, amikor valakire olyan nagy örökség szállt, hogy munka nélkül is az

átlagos életszínvonal több tízszeresét tudja biztosítani magának. Ld.: Piketty 2015, 432., 179. lábjegyzet

106 P^iketty 2015, 280. Ezekben a társadalmakban a tőke szélsőségesen – a mainál sokkal nagyobb mértékben –

koncentrálódott, a vagyonszerzésben pedig az öröklés és a házasság játszotta a meghatározó szerepet. Piketty ezért a századforduló társadalmait a „hiperörökösök társadalmának”, illetve a járadékosok társadalmának nevezi. 1914-ig semmilyen tendencia nem mutatott a vagyoni koncentráció csökkenése irányában, épp ellenkezőleg. Ld.: P^iketty 2015, 282., 363., 365.

107 A földtőke felhalmozását természeti tényezők is korlátozzák. Amíg az össztőkén belül a földtőke dominált, a

gazdaság csak nagyon lassú növekedésre volt képes. Ld.: Piketty 2015, 557., 140. lábjegyzet

108 A tőke a történelem során különböző formákban jelent meg, ez azonban nem változtatta meg alapvető

tulajdon-ságait. Ld.: P^iketty 2015, 486., 256. lábjegyzet

növekedés visszaesésének következtében – a 21. század folyamán valószínűleg növekedni fog.¹⁰⁹ Az örökölt vagyonoknak az éves nemzeti jövedelemhez viszonyított aránya egészen a 2030-as, 40-es évekig tovább fog növekedni, majd a nemzeti jövedelem 16-17%-a körül stabilizálódik.¹¹⁰

Piketty általános következtetése, hogy minden időszakban, amikor a tőke hozama jelen-tősen és tartósan magasabb, mint a gazdaság növekedési üteme, szükségszerű, hogy az örök-ségek – azaz a múltból származó vagyonok – szerepe nagyobb, mint a jelenből származó vagyonoké (vagyis a jövedelmeké). Ha pedig egy adott társadalomban negatív demográfiai növekedés következne be, akkor abban a társadalomban az örökség jelentősége soha nem látott mértékeket ölthet.¹¹¹ A növekedés lassulásával együtt azonban nemcsak az öröklött vagyonok szerepe növekszik, hanem a múltban felhalmozott vagyoni egyenlőtlenségek is.

A vagyoni koncentráció azonban Piketty szerint valószínűleg (legalábbis rövid távon) nem lesz annyira szélsőséges, mint a 19. század végén volt.¹¹²

A vagyon nagyfokú koncentrációja ugyanakkor az emberiség egész történelmét végig-kíséri.¹¹³ A vagyoni egyenlőtlenségek pedig a történelem során sokkal kevésbé csökkentek, mint ahogy azt sokan gondolják.¹¹⁴ A legnagyobb vagyonok – köztük az örökölt vagyonok – növekedése mindig jóval (legalább kétszer) magasabb volt, mint az átlagos jövedelem és az átlagos vagyon növekedése.¹¹⁵ Az örökölt vagyon szerepének ismételt növekedése mellett az is megfigyelhető, hogy a vagyonos családok egyre kifinomultabb és komplexebb jogi meg-oldásokat dolgoztatnak ki, amelyek célja a családi vagyon megőrzése.¹¹⁶

Ha Piketty előrejelzése beválik, akkor az örökölt vagyonok szerepe a 21. században sem fog csökkeni. Álláspontja szerint az örökölt vagyon világméretű „visszapattanása” kétségkí-vül a 21. század második felének nagyon fontos problémája lesz.¹¹⁷ Távolról sem vált tehát valóra Émile Durkheim prognózisa, aki 1893-ban azt írta, hogy a modern demokratikus tár-sadalmak nem fogják sokáig eltűrni az örökölt vagyonok létezését, és gondoskodni fognak arról, hogy a tulajdonos halálával a vagyona is sírba szálljon.¹¹⁸ Piketty szerint az az elkép-zelés, hogy a korlátok nélküli verseny véget vet az örökségeknek és egyre inkább meritokra-tikus világba vezet, veszélyes illúzió.¹¹⁹ Az azonban továbbra is egy érdekes kérdés, hogy a modern társadalmak tagjai hogyan vélekednek az örökségről.

109 P^iketty 2015, 399.

110 Az örökölt vagyon áram a 21. században is a növekedési ütemtől és a tőke hozamától függően fog alakulni. Az

örökségek árama mellett pedig az ajándékozások értéke is nagyon magas lesz a 21. században. Ld.: P^iketty 2015, 421.111 Piketty 2015, 452.

112 P^iketty 2015, 400.

113 Piketty 2015, 399.

114 P^iketty 2015, 279.

115 Piketty 2015, 459.

116 Piketty 2015, 475. A magyar jog is kínál ilyen megoldásokat: ilyen a bizalmi vagyonkezelés és a vagyonkezelő

alapítvány (2019. évi XIII. törvény).

117 Ez a kérdés a következő évtizedekben elsősorban Európát fogja érinteni, az Egyesült Államokat – részben a

demográfiai növekedés miatt – azonban csak kisebb mértékben. Ld.: P^iketty 2015, 452.

118 Émile durkheiM: A társadalmi munkamegosztásról. Osiris Kiadó, Budapest, 2001. Durkheim ebben a művében

118 Émile durkheiM: A társadalmi munkamegosztásról. Osiris Kiadó, Budapest, 2001. Durkheim ebben a művében

In document LIBER AMICORUM LÁSZLÓ TRÓCSÁNYI (Pldal 60-66)