Kimerítő alapossággal olvashatunk a kegyúr és a kegyúri jogok fogalmának magyarázatáról a Katolikus Lexikon, valamint a Magyar Katolikus Lexikon megfelelő köteteiben és címszavaiban. Ahhoz, hogy a későbbiekben tárgyalandó intézménynek és jognak tartalmát megértsük, szükséges tartjuk fogalomtisztázás címén ezt a két intézményt ily módon is bemutatni.
1.1. A kegyúr fogalmának magyarázata
A kegyúr a Katolikus Lexikon definíciója szerint, az a fizikai vagy erkölcsi személy, aki a kegyúri jogokkal lett felruházva.11
Latinul „patronus”, vagyis a föld ura, aki területén templomot vagy kolostort alapított, épített és tartott fenn. A kegyurasággal öröklődő kötelességek és jogok jártak. Az ország legfőbb kegyura a király volt, mint azt később majd részletesen bemutatjuk. Már az 1092-es szabolcsi nemzeti zsinat elrendelte, hogy „aki templomot épített és nem adja meg az egyháznak az ígért javakat, annak ügyében ítéljen a püspök, ha pedig ellenszegül és verekszik, a királyi bíróság”. Az 1279-es budai nemzeti zsinat a következőt határozza: A kegyúr, bárki legyen az, a templomok és kolostorok oltalmazója legyen, és ne avatkozzék bele ezen intézmények anyagi ügyeibe és jogaiba azon túl, amit a kegyuraság joga biztosít számára. Templomot, kolostort alapítani vagy megszüntetni önhatalmúlag nem szabad. Aki ez ellen vét, ki van tiltva a templomból és el van tiltva a szentségektől. Aki pedig ilyeneknek szentséget szolgáltat ki, hat hónapra el van tiltva a kiszolgáltatás jogától.12
A lexikonok fogalommagyarázatban találkozhatunk a kegyúr jogainak és kötelességeinek vázlatos ismertetésével, de mi ezt dolgozatunkban egy külön fejezetben tárgyaljuk, így itt erre most nem térünk ki.
1.2. A kegyúri jogok
Kegyúri jog fogalma (latinul: ius patronatus): bizonyos személyeknek, vagy személyek csoportjainak az egyházi hatóság által adott kiváltsága, mely főként valamely egyházi hivatal viselője kijelölésében való részvételre vonatkozik, és templom karbantartásának, illetve felújításának kötelezettségével, valamint más terhekkel járhat.
11 BANGHA, B., Katolikus Lexikon, Budapest 1932. III. 10.
12 DIÓS I., Magyar Katolikus Lexikon, Budapest 2001. 438.
A kegyúri jog bizonyos terhekkel kapcsolatos kiváltságok összessége, melyeket az egyház templomok, kápolnák, javadalmak katolikus alapítóinak és azok jogutódainak enged.13 Tehát nincs kegyuraság az egyház engedélye nélkül. Templomot, kápolnát bárki építhet, egyházi szervezeteket bárki javadalommal elláthat, ezek a tények önmagukban még kegyuraságot nem eredményeznek. Hogy a kegyuraság alapítás útján keletkezhessen, ahhoz az is szükséges, hogy az Egyház azt külön engedélyezze. Tehát a kegyuraság keletkezésének kettős alapja van: az alapítás és az egyházi engedély. Ezen felül szükséges, hogy a kegyuraság katolikus legyen.14
A magánegyházak rendszerét, mely a XII. századtól sokfelé lehetővé tette, hogy világi földesurak rendelkezzenek a területükön lévő egyházak és a bennük szolgálatot teljesítő klerikusok fölött is, az invesztitúra visszaszorításával felváltották egyes jogok, melyek a földesúrnak az általa alapítvány, ajándékozás, vagy más módon megalapozott
„egyházzal” (templom, plébánia) kapcsolatban bizonyos anyagi előnyöket, illetve a bennük működő egyházi hivatalok betöltésében való részvételt biztosítottak. Ezen egyházi jogintézmények közül a legfontosabb a kegyúri jog, melyhez általában hozzátartozott az érintett javadalmak (beneficia), s így az azok részét alkotó egyházi hivatalok betöltéséhez a személy kiválasztása és bemutatása az illetékes egyházi hatóságnak, aki az alkalmas bemutatott személyt, vagy ezek egyikét köteles volt a hivatalba beiktatni. Így a kegyúri jog a püspök szabad adományozási jogát korlátozta. A XX. Században az egyház a kegyúri jogból eredő bemutatási jogok felszámolására törekedett az egyházi hivatal betöltésének szabadsága érdekében. Az 1917-es Egyházi Törvénykönyv szerint már nem lehetett érvényesen új kegyuraságokat alapítani, s kívánatosnak tekintette a kegyuraságról, vagy legalább a bemutatási jogról (ius presentandi) való lemondást.15 Pontosan azért, mert a kegyúri jog az Egyház belügyeihez tartozik. Az Egyház pedig, mint független társaság, természeténél fogva képes arra, hogy az igazgatáshoz szükséges hivatalokat létrehozza és azokat be is töltse. A püspököknek áll jogában, hogy ezeket a hivatalokat betöltsék és kiváltságokat osszanak. Magyarországon azonban, ahol a plébániák több mint 60%-ának kegyura volt, Szentszéki engedéllyel még az I. világháború után is alakultak újabb kegyuraságok. A II. Vatikáni Zsinat és a Zsinat utáni törvényhozás további döntő lépéseket
13 Ius patronatus est summa privilegiorum, cum quibusdam oneribus, quae ex Ecclesiae concessione competunt fundatoribus catholicis ecclesiae, cappellae aut beneficii, vel etiam eis qui ab illis causam habent.
CIC (1917) 1448. k.
14 SZITÁS, J., A városok kegyúri joga, in: A mai magyar város Budapest, Budapest 1938. 736.
15 BANGHA, B., Katolikus Lexikon, Budapest 1932. III. 10.
tett a kegyuraságok megszüntetésére, bár terhekkel is járó vagy nemzetközi megállapodáson alapuló régi bemutatási jogok helyenként még létezhetnek.
A hatályos egyetemes egyházjog a kegyuraságot már nem tárgyalja.
1.3. A királyi jog, a magyar király főkegyúri joga
A főkegyúri jog (lat. ius supremae patronatus) a hagyományos egyházjogi felfogás szerint az uralkodónak az Egyháztól nyert joga arra, hogy püspököt, apátot és prépostot nevezzen meg, illetve ilyen címeket adományozzon.16 De a főkegyúri jog kiterjed a káptalanok alapítására, s ezek körül bármilyen változtatást megtehet. Fennhatósága alá tartozott a nagyobb egyházi javadalmak, szemináriumok, székesegyházak, alapítványok felügyelete és ellenőrzése. A kegyúri jogokat ő adományozhatta, vitás kérdésekben, mint bíró lépett fel, szabályozta a kegyúri jogokat és kötelességeket, illetve megvonhatta azokat egyes személyektől.17
Boncz Ferenc azt mondja: A legfőbb kegyúri jog nem személyes joga királyinknak, hanem az államjog. Kmety Károly a magyar államhatalomnak a vallás körüli jogai közt sorolja fel a főkegyúri jogot, és azt mondja, hogy „alkotmányunk szellemét és múltját tagadja meg az, aki a király legfőbb kegyúri jogát a királyi közhatalom, s így az állami hatalom köréből kikülöníti.” Ferdinandy Géza ezt írja: a főkegyúri jog a királyt pápai, illetve egyházi kiváltság alapján ugyan, de mint a szent korona birtokosát illeti, ennélfogva gyakorlásának módját az alkotmány éppúgy szabályozza, mint más államhatalmi jogosítványokat.18
Összegezve elmondhatjuk tehát, hogy a király személyével mindig is szoros összefüggésben állt az egyházról való gondoskodás kötelezettsége. A későbbiekben látjuk majd, hogy ennek gyökere már az államalapító szent király törvényhozásában is felfedezhető.
1.4. A bemutatás (praesentatio) fogalma
E fogalom tisztázását is szükségesnek tartjuk, hiszen az illető hivatal megüresedésekor, mely halállal, vagy lemondással történt meg Kunszentmártonban, az illetékes egyházi hatóság, ez esetben az egri érsek, az általa alkalmasnak ítélt három jelölt közül a kegyuraság véleménye és szavazata alapján, hivatalába iktatta a megválasztott személyt.
16 DIÓS I., Magyar Katolikus Lexikon VI., Budapest 2001. 438
17 SÍPOS, I., Katholikus egyházjog, Pécs 1928. 49.
18 TÚRI, B., A főkegyúri jog és az autonómia, Budapest 1907. 73
Az egyházjogban a személy kijelölésének módja bizonyos egyházi hivatalok betölésekor. A bemutatást a bemutatási jogú természetes vagy jogi személyek csoportja végzi, amikor egy megüresedett hivatalra alkalmasnak tartott jelöltet terjeszt elő hivatali beiktatásra jogosult egyházi hatóságnak.19
A bemutatás az a cselekmény, mellyel az erre jogosult a megszabott határidőn belül alkalmas jelöltet vagy jelölteket javasol a megüresedett hivatalra az illetékes egyházi hatóságnak, aki az illetőt, vagy több személy esetén ezek egyikét, ha valóba alkalmas, köteles a hivatalba beiktatni. A bemutatás végzője az, akinek bemutatási joga van. Ilyen joga lehet természetes személynek, jogi személynek vagy személyek csoportjának. Ha a bemutatást testület vagy csoport végzi, a személyt a választás szabályai szerint kell kijelölni.20
Ennek tárgyalását még a későbbiekben folytatjuk, hiszen a kegyúri jogok gyakorlása a plébános személyének kiválasztásánál különösen is fontos szerepet játszott.
19 BANGHA, B., Katolikus Lexikon, Budapest 1932. III. 10.
20 ERDŐ, P., Egyházjog, Budapest 2005. 171.