A tranzíciós társadalmak nosztalgikus viszonyulása a szocialista múlthoz:

A szöveg ezen része arra a speciális viszonyra keres magyarázatot, hogy miért oly erős egy időközben megszűnt ország, Jugoszlávia iránti nosztalgianarratíva a mai nyugat-balkáni köz-beszédekben. Előbb azonban a posztszocialista nosztalgia és gazdasági/politikai átmenet tár-sadalmi lecsapódásának a konkrét szemrevételezését megelőzően, a nosztalgia általánosabb jellemzőit kell bemutassam.

Először is a nosztalgia fogalomkörét lenne szerencsés elkülöníteni a vele látszólag rokon retró fogalmától. A szakirodalom a külső jegyeik alapján markánsan meg nem különböztet-hető társadalmi jelenségek egy-egy szubjektív, külsőre és azonnal nem feltétlenül szembetűnő

6 Kántor i. m. (2. lj.) 49.

mozzanatára hívja fel a fi gyelmet:⁷ amíg a retró kellékhasználatában mindig tetten érhető egy csipetnyi irónia⁸, addig akár ugyanazon tárgyak és szolgáltatások nosztalgikus igénybe vétele érzelmekkel is telített. Ez a retró⁹ fogyasztásorientált életérzésétől jóval komplexebb viszonyulást feltételez. Az előbbi esetében a tárgyiasult múlt önkényesen kiszakított, s az új kontextusban trendivé tenni kívánt kellékei kerülnek újra felhasználásra, az utóbbinál a múltból előhívott eszközök és eszmék a jelenbe sajátos, érzelmileg involvált tartalommal is feltöltődnek. Amíg a retró demitologizálja a történelmet,¹⁰ addig a nosztalgia maga teremti meg a „történelmi” mítoszt.¹¹

Ebből is következik, hogy a nosztalgia egy konstrukciós folyamat. Alakot egy, letűnt kor-szak eseményeihez, személyeihez, tárgyaihoz való „elbeszélt viszonyulás” – az ún. nosztalgiuks narráció – révén nyer. A múlt tárgyaival való „bánásmód” ennek a narrációnak a szerves része. A nosztalgia ebből kifolyólag sokkal többet „mond el” a nosztalgiázó konstruktorok-ról, mint azok konstrukcióinak nosztalgikusan megjelentett tárgyairól. A vizsgálat alá vont nosztalgiajelenségek csak másodsorban képezik a történettudomány tárgyát, s inkább a társa-dalomtudományok komplex tématerületeinek sokdimenziójú elemzési elemeit alkotják.

A rendszerváltások negyed évszázada (ez a téma szempontjából kulcsországot jelentő Szer-bia esetében a jellemző időszaknak csupán a fele, hiszen csak 2000. október 5-étől beszélhe-tünk teljes/demokratikus fordulatról) az egész posztszocialista térségben sajátos, országonként sok tekintetben eltérő, de hasonló mélyszerkezeti folyamatokra visszavezethető jelenségek so-rát produkálta. Ezek közé illeszkedik a pártállami diktatúrákhoz való hivatalos és hétköznapi („közemberi”) viszonyulás mindenhol megfi gyelhető különbsége az ún. Köztes (Kelet-közép) Európában a Baltikumtól a Nyugat-Balkánig. Bár a XX. század végén leköszönt rezsimek köznapi megítélése igen jelentősen eltér az egyes újdemokráciákban, a nosztalgia jelensége mindenütt megfi gyelhető. A szocialista viszonyok homályba vesző biztonságának közvetlen és közvetett „tapasztalata/emléke”, az azzal kapcsolatos közbeszéd és kollektív emlékezet tör-vényszerűen hozta létre a nosztalgianarratíváját egy-egy adott országban.

Az azonban bizonyos, s ezt mutatják a legújabb – Bosznia-Hercegovinában csak közvetett – népszámlálási adatok is,¹² hogy az egyes, etnikailag egynemű (felügyelt) területek tovább homogenizálódtak a törékeny béke idején is az egész Nyugat-Balkánon. A szimbolikus terü-letfoglalás jegyei első pillantásra is láthatóak. Sehol a világon nem épül ennyi, az identitás térbeli kinyilatkoztatását célzó vallási építmény. A neojugoszlavizmus egy erre a trendre adott ellenreakció. A dolog végső lefolyása még megjósolhatatlan. Az imaginárius alternatíva azon-ban többnyire nem bír politikai relevanciával, inkább szociálpszichológiai szerepe van: segít megjeleníteni a csoporthatárokat.

A Nyugat-Balkán EU-perspektíváinak elemzésénél abból szerencsés kiindulni, hogy a térség – Albánia kivételével – már rendelkezik egy felemás, és mindenképpen negatív ki-menetelű „integrációs tapasztalattal”, nevezetesen, hogy Jugoszláv utódállamokról van szó.

7 Mitja Velikonja: Titostagija. XX. vek, Belgrád, 2010. 39–40.

8 S. Reynolds: Retromania: Warum Pop nicht von seiner Vergangenheit lassen kann. Ventil Verlag, Mainz, 2012. 424.

9 E. E. Guffey: Retro – Th e Culture of Revival. Reaktion Books, London, 2006.

10 Uo.

11 Velikonja i. m. (7. lj.).

12 Reményi Péter: Etnikai változások a Nyugat-Balkánon 1991–2011. Mediterrán és Balkán Fórum, 2014. 1.

3–13.

A kisebbségi identitás rétegeinek egymásra épülése a XXI. században 153

Arról azonban már lehet vitatkozni, hogy Jugoszlávia minek tekinthető: szupranacionális vagy pszeudonacionális entitásnak? Az utóbbi mellett szól az ún. második (titói) Jugoszlávia időszakában a jugoszláv identitás megteremtésére tett, de a történelem próbáját kiállni képes-nek nem bizonyuló kísérlet. A jugoszlávok a térségből az államalakulat felbomlását követően, a renacionalizációs hullámok idején még gyorsabban tűntek el, mint amilyen gyorsan sor került az általuk megjelenített pszeudoidentitás „kidolgozására”. Ez eredetileg a belső mo-bilitások nyomán keletkezett vegyes házasságok tagjai számára nyújtott kibúvót az egyes délszláv, de a magyar és sokkal kisebb mértékben az albán nemzeti léthez tartozás szűkös-ségéből. Bár kétség kívül tiszta etnikai alapokon is léteztek ideológiai okokra visszavezethe-tő, az állam hivatalosan vallott doktrínájával azonosulni kívánó képviselői. Itt most azért is tartom fontosnak mindezt kiemelni, hogy a Nyugat-Balkán belső viszonyaival napi szinten nem foglalkozók számára is értelmezhető váljék az a soktényezős kavalkád, amely az egyes tagállamokat máig jellemzi, s amely nyomán egyszerre – de különböző intenzitással – ala-kítják a térség viszonyait a ránézésre egymást kizáró olyan fogalmak, mint a balkanizálódás, a neojugoszlavizmus és az európaizáció. Az első és a harmadik elem viszonya kapcsán most Juhász Józsefnek, a Mediterrán és Balkán Fórum tematikus Nyugat-Balkán és az Európai Uniós csatlakozás száma elé írt vendégszerkesztői jegyzetéből idézek:

„A Nyugat-Balkán konszolidációja azonban mindmáig csupán relatív és több szempontból kriti-kus, részben a történelmileg felhalmozódott belső problémák súlya miatt, részben pedig (sőt sokak szerint egyre inkább) azért, mert az elhúzódó világgazdasági válság és az EU »bővítési fáradtsága«

csalódottságot kelthet a Nyugat által szorgalmazott politikai úttal és felzárkózási modellel szemben.

S valóban: gazdasági fejlődés és életszínvonal-növekedés nélkül a társadalmi-politikai stabilitás nem tartható fenn sokáig, s annak a diszkrepanciának is súlyos következményei lehetnek, hogy az EU

»bővítési fáradtsága« éppen akkor tetőzik, amikor végre a térség minden államában domináns pozí-cióba jutottak az unió-orientált politikai erők.”¹³

A Nyugat-Balkán politikai meghatározottságainak leírásánál a nemzetközi szereplők integrá-ciós stratégiáinál, a NATO és az EU csatlakozási távlatként felkínált biztonságpolitikai meg-fontolásainál is el kell egy kicsit időznöm. A posztszocialista blokk többi országához képest, a Nyugat-Balkánon a biztonságpolitikai szempontok sokkal nagyobb súllyal estek latba a nagyjátékosok (olyan, a nemzetközi diskurzust alakítani kívánó államok, mint az USA, vagy Oroszország, illetve az EU „vezető” államai), s az általuk dominált szupranacionális szerveze-tek térségre vonatkozó stratégiáinak a kialakításánál.

A kezdeti cél a véres polgárháborúk idején a vérrontás magakadályozása és a „renacionalizáció”

domesztikálása volt. A ’90-es évek elején az európai szereplők – nem kis mértékben a közös kül- és biztonságpolitika instrumentumainak hiányában – nem teljesítettek túl jól a térség-ben. Az USA és a NATO színrelépése hozta meg a fordulatot, s teremtette meg azt a kato-napolitikai kontextust, amelyhez az európai szövetségeseknek is ki kellett dolgozniuk már a

’90-es évek második felében a maguk politikai és gazdasági perspektíváit. A posztjugoszláv térség konszolidációjának európai fogantatású forgatókönyveit ez a lépéskényszer hívta életre.

Így aztán nincs azon semmi csodálkozni való, hogy a térség több lépcsőben tervezett paci-fi kálása és stabilizálása elsősorban a biztonságpolitikai szempontok mentén artikulálódott.

13 Juhász József: Előszó. Mediterrán és Balkán Fórum, 2014. 2. 2.

Ilyetén az egyes államok demokratikus és gazdasági teljesítménye kevésbé volt szempont az egyes tárgyalási szintekre való belépésnél, mint a kelet-közép-európai posztszocialista orszá-goknál. A nemzetközi szereplők eleinte a térségen belüli együttműködés felé igyekeztek terelni a Nyugat-Balkán országait. A NATO-hoz való csatlakozás rövidesen a Nyugat-Balkán államai számára is megkerülhetetlen biztonságpolitikai lépéssé vált. Ez csak Szerbiában okoz – az 1999-es NATO-beavatkozás traumája miatt – politikailag egyelőre nehezen felvállalható ki-hívást. De a mélystruktúra tekintetében ennek sincs igazán alternatívája. Amolyan lopakodó megfelelésről, láthatatlan katonapolitikai illeszkedésről van itt szó.

„A deklarált semlegességtől gyökeresen eltérő gyakorlat alapján nem lehet más következtetésre jutni, minthogy Szerbia vagy nem tette fel magának a kérdést: képes-e egyedül megfelelni a jelenkori kato-nai-biztonsági kihívásoknak és vajon hajlandó-e megfi zetni a kívülállás – anyagilag is jelentős – árát.

Vagy éppen ellenkezőleg, a populista NATO-ellenesség felszíne alatt ott a felismerés, hogy Szerbia biztonságát, stabil jövőjét éppen a szövetséggel való minél szorosabb együttműködés szavatolhatja.”¹⁴ Az Európai Unióhoz való csatlakozás azonban már komolyabb és jóval összetettebb kihívá-sokat jelent. A politikai intézmények kialakítása is sokkal cizelláltabb elvárásrendszert felté-telez. Bár a térség és a nyugat nyilvánosságát ez jobban foglalkoztatta, mint a NATO.¹⁵ A működő piacgazdaság követelménye, s az ezt fi rtató monitoring szigorodása pedig a válság időszakában a korábbi csatlakozóknál sokkal nehezebben teljesíthető célként artikulálódik.¹⁶

A mutatók tükrében nem meglepő, hogy a térség csatlakozásra váró országait egyelőre nem igazán kecsegtetik gyors lefolyású és fájdalommentes integrációval az EU intézményei.

Szerbiának és Montenegrónak lehetnek csak valós, 2020 körül realizálható aspirációi. A többi állam számára azonban ez a perspektíva időben igen csak ki látszik tolódni. Az EU előtt álló legfőbb kihívás most az, hogy miként tudja megtartani ezeket a csatlakozásra még éretlennek tartott államokat az integrációs elköteleződés mellett? Ennek több forgatókönyvét is kidol-gozták különböző háttérintézmények, itt a gráci kutatóközpont négy lehetséges kimenetelt felvázoló elképzelését ismertetem. Ezek az ún. ukrán, a török, a hagyományos (egyelőre csak Szerbia és Montenegró számára perspektívát jelentő) modell, illetve egy még részleteiben nem ismert (ezért névvel nem jelölt) visszarendeződési eshetőség, amivel a gráci kutatók (v.ö.:

Markó Kmezić nyilatkozataival ) is számolnak. A csatlakozni nem képeseknek is szükségük van saját helyzetük „adekvát” értelmezésére, e régi ismert elemekből felépülő, az átmene-ti időszakban is segítő önértelmezésre/idenátmene-titásra. A neojugoszlavizmus ezeknek a forgató-könyveknek az elviselhetőbb levezénylését is segíti, így komoly társadalmi funkcióval bír.

Ugyanakkor a többségi lét/kisebbségi helyzet viszonylagosságát leginkább a posztjugoszláv térség társadalmi közösségeinek a „sorsán” lehet szemléltetni. Itt nem kívánok részletes poli-tikatörténeti fejtegetésbe bocsátkozni, csak azt szeretném kiemelni, hogy a tranzíció csupán kiélezte a többség és a kisebbségek viszonyát a képviseleten alapuló döntéshozatal újraalaku-lásának folyamatában. Ennek megértéséhez legelőször talán a többség/kisebbség dichotómia rendszerelméleti okait illene tisztázni.

14 Makai József: Szerbia katonai semlegességének ellentmondásai. Mediterrán és Balkán Fórum, 2014. 2. 43.

15 Juhász József: Az EU és a Nyugat-Balkán ma. Mediterrán és Balkán Fórum, 2014. 2. 28–29.

16 Novák Tamás: A Nyugat-Balkán gazdasága – előre a múltba. Mediterrán és Balkán Fórum, 2014. 2. 3.

A kisebbségi identitás rétegeinek egymásra épülése a XXI. században 155