Az /r/ disztribúciója és annak eredete az angol nyelv
2. A történeti háttér – azaz, mi is történt?
A hagyományos felfogás szerint két történeti változásról van szó:
(6) (a) /r/-törlés: (i) /r/ > / ___ {C, ##}
(b) /r/-betoldás: > /r/ / V[-felső] ___ V
Azaz lényegében „megfordult” a (6a)-beli törlőszabály, és „/r/-törlés” helyett
„/r/-betoldás” jött létre. Ennek okai a következők: (i) a (6a)-beli történeti változás előtt a délkelet-angliai akcentusokban (konkrétan valószínűleg a londoniban) a szóvégi /r/ előtt olyan magánhangzó-változások zajlottak le, amelyek következtében ebben a pozícióban csak nemzárt7 magánhangzók fordultak elő; (ii) ezután a szóvégi /r/ törlődött, de voltak olyan szavak, amelyek történetileg nem /r/-re végződtek, hanem valamelyik olyan magánhangzóra, ami viszont előfordult eredeti szóvégi /r/ előtt. A leglátványosabb példákat a történetileg ə vs. ər különbségre találjuk, főleg azért, mert a korai újangolig a középangol szóvégi svá szabályosan kiesett ezért igen kevés svára végződő szót találunk az /r/-törlés korában (ezek lényegében idegen eredetű tulajdon-nevek pl. Deborah, Dinah, Belinda vagy latin-görög eredetű műveltség-szavak pl. agenda, addenda, data). Aligha meglepő, hogy a XVIII. század nemrotikus beszélői ezeket „mögöttesen” ər-re végződőekként értelmezték.
5 A svához hozzáértendők a svára végződő diftongusok, pl. ɪə is.
6 Glosszák: (a) ’fürdő van, törvény és, vminek a gondolata, Barcelona van, vinek a miliője’; (b)
’visszavonás, kafkai’
KRISTÓ LÁSZLÓ
184 | NYELVELMÉLET ÉS DIALEKTOLÓGIA 3
Valójában a Betoldott-R megjelenése a XVIII. század derekára tehető: ekkor említi ugyanis Sheridan (1762:34) a londoni népi ejtésről, hogy:
Another vice in the cockney pronunciation is, the changing the sound of the last syllables of words ending in ow, whereever it is not sounded like a diphthong, but like a simple o, (which is always the case when the last syllable is unaccented) into er as feller for fellow
beller, holler, foller, winder, for bellow, hollow, follow, window.
As also adding the letter r to all proper names ending in a unaccented, as Belindar, Dorindar, for Belinda, Dorinda.
Wells (1982:227), illetve Harris (1994:253) ebből arra következtet, hogy a Betoldott-R lényegében egyidős az R-törléssel. Ha ez így van, annak messzemenő következményei vannak, ugyanis az „/r/-betoldás” egyszerűen nem lehet az „/r/-törlés” inverziója. Minazonáltal megjegyzem, hogy Sheridan szövegéből semmit sem tudunk meg a szóvégi hangsúlyos magánhangzók után megjelenő Betoldott-R-ről az, hogy ilyen helyzetben mikor kezd megjelenni a Betoldott-R, további kutatás tárgyát képezi. Az mindenesetre tény, hogy a svára végződő szavak végén az /r/-betoldás nyilvánvalóan működött a XVIII. század közepén. Ahogy Harris (1994:252kk) érvel, nincs semmi okunk feltételezni, hogy (6a) és (6b) lényegileg különbözik.8
Bárhogy történt is, tény, hogy a Betoldott-R egyre terjedt, és napjainkra az „igényes beszéd”-ben is elfogadottá vált. Ma már aligha hallani olyan délbrit beszélőt, aki pl. a shah of Persia frázist ne úgy ejtené, hogy shahR͜ of Persia, és a példákat bőven lehetne sorolni. Ráadásul mint azt Wells (1982:226) is megfigyeli a Betoldott-R jellemzően megjelenik olyan-kor is, amiolyan-kor a releváns fonetikai környezet megvan idegen nyelvű beszédben, pl. ich habeR͜ einen Hund (német, ’van egy kutyám’; a habe igealak svára végződik; stb.). Összefoglalva: a „lineáris” szabálymeg-fogalmazás aligha működik: ha a Betoldott-R lényegében egyidős a Kötő-R-rel, akkor valamiféle egységes magyarázatra van szükség. A kérdés az, hogy mi ez az egységes magyarázat.
Vegyük észre, hogy a XVIII. századi londoni népnyelvben a szóvégi /r/ kizárólag nemzárt magánhangzók után fordult elő. Erre már korábban is utaltam, de most szeretném nagy vonalakban vázolni a történeti helyzetet.
1. A középangolban a következő rövid magánhangzók állhattak szóvégi /r/ előtt: ɪ, ʊ, ɛ, ɔ, a, ə (pl. sir, fur, her, for, far, better; a svá persze hangsúlytalan volt).
8 Ezzel ellentétes véleményt fejt ki pl. McCarthy (1991); köszönet illeti a tanulmány egyik anoním lektorát, amiért erre felhívta a figyelmem.
AZ /R/ DISZTRIBÚCIÓJA ÉS ANNAK EREDETE AZ ANGOL NYELV AKCENTUSAIBAN
2. A délbritben a XVIII. századra az ɪ, ʊ, ɛ > ɜ (ún. First NURSE Merger), az a pedig > ɑ; az eredmény: szóvégi /r/ előtt a következő rövid magánhangzók fordultak elő: ɜ, ɔ, ɑ, ə (pl. sir=fur=her, for, far, better) ezek mind nemzárt magánhangzók.
3. A XVIII. század derekára az /r/ előtti hosszú magánhangzók (mind zártak vagy félzártak) is megváltoztak. Ezt az angol szakirodalomban hagyományosan „Breaking”-nek („Brechung”) hívják, és eredetileg úgy tűnik egy svá betoldását jelentette hosszú V és /r/ között, vö.
(7) = Wells (1982, §3.2.1):
(7) > ə / [-low, +long V] __ r Wells példái (az eredetiben (140, 141)):
(8) beer chair more sure fire tower
Input biːr tʃeːr moːr ʃuːr faɪr taʊr Breaking biːər tʃeːər moːər ʃuːər faɪər taʊər
Mivel a svá nemzárt magánhangzó, a végeredmény az, hogy szóvégi /r/ csak nemzárt magánhangzók után fordul elő. Ezután jön az ún. R-törlés, vö. (9) (= (8) kiegészítve):
(9) beer chair more sure fire tower
Input biːr tʃeːr moːr ʃuːr faɪr taʊr Breaking biːər tʃeːər moːər ʃuːər faɪər taʊər R-Törlés biːə tʃeːə moːə ʃuːə faɪə taʊə
Ami a történeti rövid magánhangzókat illeti, láthatóan nincs schwa-betoldás – van viszont nyúlás:
(10) far for sir better
Korai úja. fɑr fɔr sɜr betər R-törlés+nyúlás fɑː fɔː sɜː betə(ː)9
A (10)-beli helyzet azonban aligha magyarázható ugyanúgy, mint amit a (9)-es táblában látunk. Egy lineáris modellben ugyanis fel kell tételeznünk, hogy a (10)-beli esetekben először egy /r/ előtti nyúlás történik, azaz pl. fɑr > fɑːr, s ezt
9 A szóvégi svá mivel hangsúlytalan elvben rövid. Valójában azonban sokszor hosszan ejtődik, különösen, ha zöngétlen C előzi meg (köszönet Siptár Péternek, amiért erre külön felhívta a figyelmemet). Fonetikailag tehát gyakorlatilag megkülönböztethetetlen az ɜ(ː)-től, amelytől kizárólag prozódiailag különbözik (mivel hangsúlytalan, az ɜ(ː) pedig hangsúlyos). Az már csak a
KRISTÓ LÁSZLÓ
186 | NYELVELMÉLET ÉS DIALEKTOLÓGIA 3
követi az /r/-törlés; a (9)-ben (illetve a (8)-ban) viszont egy svá-betoldás történik először, és utána jön az /r/-törlés. Magyarán az /r/-törlést mindenképp két eltérő hangváltozásnak kell megelőznie, ráadásul még egy későbbi inverziót is fel kell tételeznünk, hogy megmagyarázzuk a Betoldott-R jelenségét. Ugyanakkor amennyiben a Betoldott-R nem későbbi, mint az /r/-törlés ez igencsak megbo-nyolítja az elemzést.
Nemlineáris modellekben a far-típus (vö. (10)) viszonylag könnyen modellezhető: a szótagvégi /r/ törlésével egyidejűleg megnyúlik a megelőző magánhangzó, azaz tkp. pótlónyúlásról van szó. Ez azonban még mindig nem ad magyarázatot arra, hogy mi történik az etimologikusan hosszú magánhangzók esetében (vö. (8,9)) itt ugyanis mindenképp fel kell tételeznünk egy svá-betoldást még az /r/-törlés előtt (vö. Wells (1982:220)) ellenkező esetben a beer is, illetve a dreary biːr ɪz, ill. driːri formában jelenne meg, jóllehet a megfelelő kimeneti alakok biːər ɪz, ill. driːəri (mármint a XVIII. század végén, illetve egyes mai konzervatív nemrotikus ejtésekben, pl. a walesi angolban; az RP-ben bɪər ɪz, ill. drɪəri formákat találunk). Wells tehát rámutat arra, hogy az /r/-törlés és a svá-betoldás nem kezelhető egységesen úgy mint az /r/
vokalizációja svává.
A dologban az a legbizarrabb, hogy lényegében kizárólag a Kötő-R miatt van igaza Wellsnek. Emlékeztetőül: egyes nemrotikus akcentusokban az /r/-törlés lexikális, azaz nincs Kötő-R (s emiatt Betoldott-R sincs). Ilyen akcentusok pl. az USA délkeleti (hagyományosan: „déli”, de itt a történelmi Délről van szó) tájszólásai, vö. Harris (1994:232) ő négy akcentustípust különböztet meg a roticitás szempontjából, ez a típus a D10. A Harris-féle D típusnak viszont még egy érdekes és véleményem szerint számunkra releváns
tulajdonsága van: az /r/ hangsúlytalan magánhangzók előtt is kiesik. Azaz néma az ortografikus R például a stárry, dréary, occúrring, stóry, stb.
szavakban. Az ilyen akcentusokban az /r/ tehát csakis hangsúlyos magánhangzó előtt fordul elő, és annak a magánhangzónak fonológiai értelemben
„tautolexikálisnak” kell lennie (ezért nincs Kötő-R pl. a bétter ápple ’jobb alma’
szókapcsolatban). A D-típusú akcentusok tanúsága szerint tehát történetileg hosszú hangsúlyos magánhangzók után szimplán /r/-vokalizáció történt:
(11) beer chair more sure fire tower
Input biːr tʃeːr moːr ʃuːr faɪr taʊr /r/-vokalizáció biːə tʃeːə moːə ʃuːə faɪə taʊə
Ehhez még további példákként hozzáadhatjuk a dréary, cáring, stóry, fíery szavakat:
10 Az A típus a rotikus akcentusokat jelöli Harrisnél; B = van Kötő-R, de nincs Betoldott-R (ez de facto a konzervatív RP, amint azt Harris is beismeri), C = Kötő- és Betoldott-R is van, D = semmiféle R-kötés nincs.
AZ /R/ DISZTRIBÚCIÓJA ÉS ANNAK EREDETE AZ ANGOL NYELV AKCENTUSAIBAN
(12) dréary cáring stóry fíery
Input driːri keːrɪŋ stoːri faɪri /r/-vokal. driːəi keːəɪŋ stoːəi faɪəi
Nos, akkor mi a helyzet a történetileg rövid magánhangzók utáni /r/-rel (vö.
(10))? Ne felejtsük el, hogy a (10)-beli magánhangzókat egységesen nemzárt-ként jellemezhetjük; ezzel szemben a (11)-ben és (12)-ben található magán-hangzók zártak ill. félzártak. A (10)-beli magánmagán-hangzók ráadásul rövidek; az /r/
vokalizációja tehát hiátust hozna létre, vö. (13):
(13) far for sir better
Korai úja. fɑr fɔr sɜr betər /r/-vokal. fɑə fɔə sɜə betəə
Azt azonban minden további nélkül feltételezhetjük, hogy a létrejövő magánhangzó-kapcsolatok második eleme a svá hosszú magánhangzóvá olvad össze az előtte levővel; ez lássuk be nem meglepő, különösen a sir és a better esetében, ahol lényegében két azonos rövid magánhangzó követi egymást.
(Az utóbbiban a hangsúlytalan magánhangzó opcionálisan lerövidül.) Nem furcsa azonban az ilyen összevonás a far és a for esetében sem11. Az összkép tehát a következő:
(14) far for sir better
Korai úja. fɑr fɔr sɜr betər /r/-vokal. fɑə fɔə sɜə betəə Összevonás fɑː fɔː sɜː betə(ː)
Ebben az esetben azonban szó sincs pótlónyúlásról! Hasonló jelenség figyelhető meg pl. a sztenderd németben, ahol a történeti /r/ kódapozícióban ɐ-vá vokalizálódik, ami a megelőző a-val aː-vá olvad össze, pl. Spar = ʃpaː.
Mindazonáltal a fenti forgatókönyv csak akkor működik, ha feltéte-lezzük, hogy a nemrotikusság a D-típusú dialektusok mai állapotának megfele-lően alakult ki, ez ellen azonban bőségesen lehet érvelni. Egyrészt a D típus ritka, és a „többségi elv” erős érv, még ha nem kényszerítő erejű is12. Másrészt ez esetben fel kellene tételeznünk, hogy a (12)-beli alakokban a nem D-típusú (=
B/C) nemrotikus akcentusokban az /r/ valahogy visszaállítódott; egyszerűbb
11 Ugyanilyen összevonásokra egyébként az angol nyelv későbbi történetében is van példa: a korábbi RP ɔə diftongusból ɔː lesz (pl. more mɔə > mɔː); az ún. „triftongusok” (aɪə, aʊə) középső eleme szintén az RP-ben kieshet ( > aə), ami aztán hosszú aː lesz, pl. a tire és a tower szavak egyaránt taː-ként hangozhatnak.
KRISTÓ LÁSZLÓ
188 | NYELVELMÉLET ÉS DIALEKTOLÓGIA 3
tehát azt feltételezni, hogy a D típus tágabb kontextusra általánosítja az /r/-törlést. Harmadrészt, van egy olyan eset, amit eddig nem illusztráltunk, még-pedig a történetileg rövid magánhangzót követő /r/ + magánhangzó kombináció, pl. a cárrot ’répa’ (= kærət) szóban, ahol nincs nyúlás a D típusban sem, jóllehet az /r/ kiesik. A (11-14)-ben vázolt forgatókönyvet tehát valószínűleg el kell vetnünk. A következő részben azonban kísérletet teszek arra, hogy egy egyszerű elemzést vázoljak föl.