Dialektológiai hipotézisek az idő mérlegén
1. Problémafölvetés
2.1 A nyelvjárások záros határidőn belül eltűnnek
A nyelvjárásokkal kapcsolatos legrégebbi, immár mintegy két évszázados föltevés az, hogy záros határidőn belül eltűnnek. Nem csodálkozhatunk ezen.
Mert való igaz: a standardizált nyelvekben szinte minden a nyelvjárások továbbélése ellen szól, és szinte semmi sem szól továbbélésük mellett. (Azokban a közösségekben, amelyekben nincs köznyelv, a nyelvjárások eltűnésének kérdése nem, legföljebb a nyelvhalálé merül föl.) Mattheier szerint ha csak a nyelvi kommunikáció szempontjából nézzük, akkor a nyelvjárások a standardizált nyelvekben voltaképpen fölöslegesek, hiszen a köznyelvvel úgyszólván minden anyanyelvi kommunikációs igény kielégíthető. Igen:
„szinte” minden a nyelvjárások továbbélése ellen szól. Ami viszont mellettük szól, az a nyelvjárások rejtett presztízse, azaz a nyelvjárások azon funkciói, amelyek éppen a köznyelvvel szembeni plusz szerepükkel legitimálják a nyelvjárásokat és teszik lehetővé továbbélésüket. Mi a lényegi különbség a köznyelv és a nyelvjárások között? A köznyelv az azon nyelvi presztízsközösségnek és a nyilvánosságnak a nyelvváltozata (az írásbeliségé, az iskoláztatásé, a szépirodalomé, a tömegtájékoztatásé, a tudományé), a nyelvjárás pedig a területi-társadalmi alapon szerveződő kisebb-nagyobb szolidaritás-közösségeknek és a családiasságnak a kifejezőeszköze. A nyelvjárás tehát a lokalitás egyik megjelenési formája s a helyi kultúra hordozója, kifejezője, illetőleg a kisközösségi, a helyi közösségi azonosságnak, együvé tartozásnak a szimbóluma. Mire valók a nyelvjárások? ─ hangzik a gyakran föltett kérdés. A válasz roppant egyszerű: arra, amire bármely nyelv. Elsődlegesen tehát arra, hogy emberek egymással érintkezni, beszélni, kommunikálni tudjanak, s hogy környezetüket, a világot mentálisan is birtokba vegyék (gondoljunk például a fogalmi kódolásra, a szavakkal való nyelvi jelölésekre, tehát a valódi tájszavakra is). De mint a föntebb megfogalmazottak mutatják, a nyelvjárások társadalmi szimbólumok, a kisközösségi azonosság kifejezői is, tehát eleve társadalmi jegy szerepük is van. Arra a kérdésre pedig, hogy: mikor halnak ki a nyelvjárások?
vagy: meddig lesznek nyelvjárások?, csak azt válaszolhatjuk: addig, ameddig lesznek olyan területi-társadalmi alapon szerveződő kisebb-nagyobb közösségek, amelyek fontosnak tartják, illetőleg érzékelik (tudatosan vagy spontán módon), hogy szűkebb közösségük együvé tartozását ─ közösségükön kívülre is szóló,
DIALEKTOLÓGIAI HIPOTÉZISEK AZ IDŐ MÉRLEGÉN
vagy csak saját közösségük tagjainak szánt ─ regionális nyelvi jegyekkel jelez-zék. Azt azonban senki sem tudja, mindig lesznek-e, s ha nem mindig, meddig lesznek ilyen kisközösségek. A nyelvek elsöprő többsége (minden nem standardizált nyelv ilyen) csak nyelvjárási formában éli a maga életét. Jelen pillanatban s a kutatás jelen állása szerint azonban nincs olyan standardizált nyelv sem, amelyben ne volnának regionális különbségek, illetőleg hogy ne volnának ezekben a társadalmakban olyan közösségek, rétegek, amelyeknek regionális nyelvhasználati jegyei ne hordoznának társadalmi-szimbólum funkciót. Az pedig nyelvtudományi közhely, hogy az marad meg a nyelvben, aminek funkciója van. Mutatis mutandis: amely nyelvváltozatnak a nyelv- vagy beszélőközösségben van az adott nyelvváltozattal kifejezhető, csak rá jellemző funkciója, az megmarad. Ha nincs, akkor eltűnésre van ítélve.
A nyelvjárások eltűnése abszolút értelemben azt jelentené, hogy a nyelvjárások minden nyelvből kihalnának. A mintegy hét ezer nyelvből az elsöprő többségnek, tudniillik a csak nyelvjárásokban élő nyelveknek az esetében ez egyszersmind nyelvhalált jelentene. A továbbélésre legnagyobb esélye a standardizált nyelveknek van ─ akár nyelvjárásokkal, akár nélkülük.
Relatív értelemben azt jelentené a nyelvjárások eltűnése, hogy a nyelveknek csak egy részéből tűnnének el a dialektusok, illetőleg a dialektusok egy része tűnne csak el a nyelvekből vagy egy részükből.
A kérdéskör tárgyalása azért is izgalmas lehet, mert a nyelvjárásoknak a (standardizált nyelvekben föltételezett) eltűnése a nyelvváltozat-tartományban radikális változást hozna: a két fő nyelvváltozat-típus egyike, a területi alapon létrejött típus tűnne el a rendszerből, s maradna a szociolektus a maga számos alfajával (a köznyelvtől a szaknyelveken keresztül egészen a digilektusokig;
etnolektus nincs minden nyelvben, azért nem soroltam a fő típusok közé). Az ebbe az irányba mutató változások annak a természetes következményei, hogy a területiség mint a nyelveknek is egyik létezési dimenziója sokat veszített korábbi jelentőségéből. Nem önmagában, hanem a társadalmi tényezőkkel szoros összefüggésben (a területi nyelvváltozatok szerepének visszaszorulásával mintegy párhuzamosan, a társadalom továbbtagolódásának következményeként megnőtt a szociolektusok száma és szerepe). A kommunikációs lehetőségek mai szintjén az elhagyatott szigeten vagy tanyán élő ember is benne élhet a nyelvhasználati sokféleség szinte zuhogó áradatában, ha megvannak a megfelelő technikai eszközei (rádió, tévé, okostelefon, számítógép netes kapcsolattal). Ily módon pedig állandóan különböző nyelvi hatásoknak, mindenekelőtt pedig a presztízs-nyelvváltozat, a köznyelv hatásának is közvetlenül ki van téve (vö.
még Auer 2005).
A feltételezés, hogy a nyelvjárások záros határidőn belül, tehát gyorsan kihalnak, immár jó két évszázada vár beteljesülésre. Európában fogalmazódott meg, laikus véleményként, a standardizált nyelvekre vonatkoztatva. Néhány példa: 1875-ben egy angol filológus írta: „Ahol ma a hatalmas mértékben könnyebbé vált közlekedési kapcsolatok korábban nem sejtett módon
KISS JENŐ
174 | NYELVELMÉLET ÉS DIALEKTOLÓGIA 3
szokásoknak; a vasúti síp elzengte halotti éneküket. Néhány éven belül el fognak tűnni…” (idézve Kiss 1989: 466). Magyarországi híradásokból idézünk: 1818:
„Miolta az Oskolák fönn állanak Eörséghbe […], ez az Ösi nyelvszokás igen hanyatlik”, 1832: „a’ Göcsei […] szóejtés […] mióta a’ nemzeti kisebb iskolák megszaporodtak, és az olvasás a’ köznép között is inkább elterjedt, tellyes elenyészéséhez közelget”. Ez utóbbra így reflektál egy helyi kutató 82 évvel később, 1914-ben: „Hát az ő idejében bizony még nagyon keveset kophatott meg a göcseji nyelvjárás, mert az általa közlött szójárás szerint beszélnek még máig is az öregek” (idézve Magyar Nyelvőr 1954: 427). Folytatva a sort: a 20. század hetvenes éveiben Végh József minden korábban leírt ottani nyelvjárási sajátosságot megtalált, hallott idős adatközlőitől.
Miért gondolták és gondolják, hogy eltűnnek a nyelvjárások? Az idézetekből is jól látható, hogy társadalmi-kulturális okokban rejlik a magyarázat: a templomi szószék, a népiskolák hatása, az írni-olvasni tudás terjedése, az iskoláztatás széles körűvé válása, az iparosodás, a társadalmi mobilitás, a migráció korábban elképzelhetetlen arányú megnövekedése (ez utóbbi kiemelendő fontosságára lásd a japán helyzetet is: Sági 2012: 315, s Hegedűs Attila konferenciai hozzászólását a jelen előadáshoz), később meg a rádió, a televízió révén a köznyelvi hatás fölerősödése, az urbánus szemléletmód terjedése, majd pedig a globalizációs kultúraváltás és az informatikai forradalom a maga nyelvhasználati és nyelvi szemléletbeli következményeivel.
Mi volt jellemző Magyarországon az utóbbi 60 évben? A volt szocialista országokban úgy tanultuk, hogy a szocialista kulturális forradalom nagy vívmánya lesz a nép kulturális fölemelkedése, ennek eszköze pedig csak a köznyelv lehet, mert a köznyelv a magas kultúra hordozója. Azaz a társadalom korszerűsödésének természetes és kikerülhetetlen velejárója a köznyelv általánossá válása. Minthogy pedig szocialista viszonyok között valósul meg az emberiség legfejlettebb társadalma, a mi viszonyaink között a köznyelv elterjedése és általánosan használttá válása belátható időn belül be is következik, s ezt a folyamatot elősegíteni kötelességünk is.
A hipotézis ellenőrzése. Csak relatív értelemben beszélhetünk a nyelvjárások eltűnéséről. Vannak ugyanis visszaszorult, kihalt nyelvjárások, de nincs tudomásunk olyan standardizált nyelvről sem, amelyben ne volnának területi alapú, a laikusoktól is érzékelt és lokalizált beszélői csoportokhoz kötött dialektusok. S persze tudunk csak nyelvjárásokban beszélt nyelvek kihalásáról is, de az ilyen nyelvek elsöprő többsége egyelőre él. Ez pedig azt jelenti, hogy vannak élő nyelvjárásaik. A mai nyelvjárások azonban sehol, különösen pedig a standardizált nyelvekben nem azonosak a régi, hagyományos nyelvjárásokkal, hiszen az utóbbiak közeledtek, idomultak a köznyelvhez, sajátosságaikból egyre többet feladva, s főként használati színtereikből sokat veszítve. A szóban forgó mai nyelvjárások tehát kevesebb regionális jeggyel és kisebb használati térre visszaszorulva töltik be identitásjelző funkciójukat. Következtetés: a nyelv-használat területi alapú differenciálódása jelenleg egyetemes nyelvnyelv-használati
DIALEKTOLÓGIAI HIPOTÉZISEK AZ IDŐ MÉRLEGÉN
jegynek tekintendő. A hipotézis, hogy a nyelvjárások (a standardizált nyelvekből) záros határidőn belül eltűnnek, eddig tehát nem igazolódott.
Megjegyzések: nem tudjuk, hogy milyen fokú, a köznyelvtől területi alapon eltérő, táji alapú nyelvhasználati különbségekre lesz szükség ahhoz, hogy egy adott közösség a maga identitását, együvé tartozását nyelvileg is kifejezze, érzékeltesse. Mint a mai helyzet mutatja, jóval kevesebb is elég, mint ami korábban volt. Sőt arra is gondolhatunk, hogy nem lesz, hogy nincs szükség arra, hogy a nyelvhasználat vagy a nyelvi rendszer minden szintjén legyen eltérés.
Elkövetkezhet az az állapot is, hogy a ma még világos nyelvváltozati tagolódásnak a területiséggel összefüggő tartományai elveszítik mai értelemben vett nyelvváltozat-státusukat, s bizonyos nyelvhasználati jegyek (hangtaniak, akcentusbeliek, szókészletiek) teszik ki majd a társadalmi szimbólum szerepét hordozó nyelvhasználati regionalizmusokat. (A palóc nyelvjárás azonosítására laikusok számára is elegendőnek tűnik az illabiális a.)
Mattheier szóbeli véleménye szerint a nyelvjárási reneszánsz nem a régi bázisnyelvjárások visszatérését jelenti, hanem az új regionális szubstandard kiépülését és stabilizálódását. Ezek szerint a regionalitás új formában jelent-kezik, a nyelv területi tagolódásában tehát új képződménnyel kell számolnunk.
Két fő tényezőnek mai tudásunk szerint bizonyosan fontos szerepe lesz a nyelvjárások jövőjét illetően. Éspedig: mindenekelőtt 1. lesznek-e olyan közösségek, amelyek szükségesnek tartják majd regionális nyelvhasználatukkal (is) jelezni a szűkebb közösséghez tartozást? 2. Milyen lesz a társadalmi méretű viszonyulás a regionális nyelvhasználathoz és a nyelvjárási beszélőkhöz: lenéző, gúnyoló, kioktató ─ vagy támogató, pozitív, de legalábbis semleges. Az előbbi ugyanis gyorsítja a nyelvjárási nyelvhasználat visszaszorítását, az utóbbi pedig segíti a megmaradást.