Ábrázolásalapú elemzés: gyenge és félgyenge helyzet a CVCV-fonológiában

A Szigorú CV-fonológia (vagy CVCV-fonológia – Lowenstamm 1996 stb.) a Kormányzás-fonológia radikális ága, mely új típusú fonológiai vázszerkezetet vezet be. Ebben a szótag összetevői és az időzítési viszonyok szigorúan válta-kozó C (= mássalhangzós) és V (= magánhangzós) pozíciókból álló tengellyé

BALOGNÉ BÉRCES KATALIN

38 | NYELVELMÉLET ÉS DIALEKTOLÓGIA 3

elágazási lehetőségei helyett az üres pozíciók engedélyezési feltételei fejezik ki.

Minden felszíni mássalhangzó-torlódás tehát fonológiailag CvC-szekvenciaként, minden magánhangzó-torlódás (beleértve a hosszú magánhangzókat is) pedig VcV-ként jelenik meg (ahol a kisbetűk melódikusan üres pozíciókat képvi-selnek). A prozódiai szerkezet ezáltal univerzális lesz, és a nyelvek/

nyelvváltozatok közti fonotaktikai eltéréseket (elsősorban) az üres kategóriák engedélyezésének eltérő paraméter-beállításai (azaz: a c-k és v-k különböző parametrikus lehetőségei fonetikailag interpretálatlan maradni) hozzák létre.

Ez az elméleti keret többek közt a következő miatt lesz számunkra megfelelő. A 3.5. szakaszban röviden felvázoltam a „minimális láb”/

„bimoraikus” sztring kifejezésének problémáját hagyományos szótagszerkezettel operáló elméleti keretekben (ti. hogy a city kétszótagú CVCV-szekvenciája nem egyenértékű a later első szótagjának CVV-jével, azaz két könnyű szótag nem azonos egy nehéz szótaggal), ami miatt szükségessé vált számunkra (legalábbis deskriptív szinten) a morára való hivatkozás. A mora azonban alapvetően súlyegység, így nehezen kapcsolható a leníció jelenségköréhez: elméleti szem-pontból kifogásható lenne, ha ok-okozati viszonyt próbálnánk felállítani a moraikus szerkezet és a gyengülés tendenciái között. A CVCV-fonológiában azonban mindkét sztringet egyaránt két egymást követő CV-egységként ábrázoljuk, tehát szerkezetileg, legalábbis a templátumot tekintve, azonosak – ahogyan ez a „minimális szó” CVCV-fonológiás definícióiban meg is jelenik (ld. pl. Balogné Bérces 2008, Szigetvári 1999), és ahogyan azt a (12)-es ábra mutatja.

(12) CVCV = CVV

C V C V C V C V

| | | | | | | s ɪ t i l e ɪ

city la(ter)

A CVCV-fonológia lényeges tulajdonsága tehát, hogy a láb- és szótagalapú megoldásokhoz képest jóval kevesebb hierarchikus szerkezetre épít; több azonban a vázpozíciók közötti laterális interakció. A két alapvető laterális viszony a kormányzás (a célt gyengítő/romboló hatás) és az engedélyezés (a célvázpont szegmentális megvalósulását elősegítő hatás) (Ségéral–Scheer 1999 stb.); ezek konstellációi határozzák meg a hangzók erős vagy gyenge helyzetét.

Az alábbi elemzésekben mindkettő szabott irányú (jobbról balra ható) lesz, és magánhangzókból ered oly módon, hogy minden magánhangzó rendelkezik egy-egy kormányzási és engedélyezési „töltettel”, amit a megelőző mássalhangzóra vagy magánhangzóra bocsát ki, ezzel befolyásolva annak fonológiai helyzetét.¹⁷

17 A CVCV-fonológiás szakirodalomban nincs egyetértés sem ezen viszonyok direkcionalitását illetően, sem abban, hogy azok milyen feltételek mellett eredhetnek mássalhangzókból. Mivel ezek

A HANGSÚLYFÜGGŐ MÁSSALHANGZÓ-GYENGÜLÉS ALRENDSZEREI

Általában véve az engedélyezett helyzet fonológiailag erős, míg fonológiailag gyenge helyzet kétféleképpen is előállhat: vagy kormányzott, azaz a „romboló hatás” által befolyásolt, vagy engedélyezetlen, azaz a szegmentális megvaló-sulását elősegítő hatás nem éri. A modell erőssége tehát, hogy a benne feltételezett viszonyok kölcsönhatásaiból egyenesen következik egy hármas megkülönböztetés, ami megfelel az empirikusan tapasztaltnak: (1) engedélyezett helyzet (fonológiailag erős – tartományfej); (2) kormányzott helyzet (recesszív a

„bimoraikus minimumon” belül – „gyenge”); valamint (3) engedélyezett-kor-mányzott helyzet (recesszív a „bimoraikus minimumon” kívül – „félgyenge”).¹⁸

Ezen alapvető mechanizmusokat kiegészítem két további feltételezéssel.

Egyrészt a hangsúlyos/hangsúlytalan magánhangzós aszimmetriát azzal magya-rázom, hogy a hangsúlyos magánhangzók magukra vonják az őket követő magánhangzó engedélyezési kapacitását (vö. Balogné Bérces 2008); másrészt a hosszú magánhangzókat olyan VcV szekvenciákként ábrázolom, amelyekben a két V pozíció között jobbról balra ható engedélyezési kapcsolat áll fenn (vö. pl.

Szigetvári 1999: 72). Ezen kiegészítésekkel az alábbi elemzéseket kapjuk. A (13)-as ábra a „Withgott-effektus” és a „competitive redukciós lánc” jelenségeit okozó hatást szemlélteti: a hangsúlyos magánhangzót közvetlenül követő magánhangzó magát a hangsúlyos magánhangzót engedélyezi, így csupán kormányzási kapacitása hathat az előtte álló mássalhangzóra (ami emiatt gyenge helyzetben áll), szemben a távolabbi magánhangzóval, amely kormányozni és engedélyezni is fogja a megelőző C-t (ami emiatt félgyenge).¹⁹

(13) Gyenge t a city ’város’ szóban, félgyenge t a vanity ’hiúság’ szóban

A (14)-es ábrán azt látjuk, hogy a (13)-assal teljesen azonos szerkezeti különbséget találunk a rövid magánhangzó utáni gyenge helyzet és a hosszú magánhangzó utáni félgyenge helyzet között.

a kérdések a jelen elemzés szempontjából (többé-kevésbé) másodlagosak, ezen problémák és az alternatív megoldások ismertetésétől eltekintek.

18 A negyedik lehetőség, ti. az engedélyezetlen-kormányzatlan helyzet akkor áll elő, ha a mássalhangzót üres magánhangzó követi. Mivel ez hagyományos értelemben véve az ún.

„szótagvégi”/ „kóda” pozíciónak felel meg, a jelen tanulmány példái viszont mind az intervokális

BALOGNÉ BÉRCES KATALIN

40 | NYELVELMÉLET ÉS DIALEKTOLÓGIA 3

(14) Gyenge t a latter ’utóbbi’ szóban, félgyenge t a later ’később’ szóban

Idézzük fel, hogy a tanulmány korábbi megállapítása szerint a hangsúlyfüggő leníció altípusai olyan dialektális/regiszterbeli variációt hoznak létre, hogy egyes alrendszerekben a cíty típusú helyzetben gyengülést látunk, a vánity típusúban nem; a latter (æ) gyengül, a later (eɪ) nem (3.5. szakasz). Ennek megfelelően jelen tanulmányban két alrendszert különböztethetünk meg: az „A” alrendszert, amelyben minden kormányzott mássalhangzó (= gyenge és félgyenge helyzetben is) egyaránt lenizál, és a „B” alrendszert, amelyben csak a kormányzott mással-hangzó (= gyenge) lenizál; az engedélyezett-kormányzott (= félgyenge) helyzet-ben a leníció gátlódik. Az intervokális gyengülést tehát alapvetően a kormányzás okozza, de egyes szociolingvisztikai változók hatására ezt a hatást az engedélyezés (amennyiben jelen van) akadályozni tudja. A 3.2. szakasz végén lényeges megfigyelésként kihangsúlyoztam, hogy az elméletileg lehetséges harmadik lehetőség, ti. hogy egy fonológiai rendszerben csak a minimális tarto-mányon kívül jelentkezik a gyengülés, azon belül nem, legjobb tudásom szerint nem adatolt. Vegyük észre, hogy az itt tárgyalt modell nem képes ezt a nem adatolt („C”) alrendszert (leníció csak félgyenge helyzetben) deriválni, ezzel a megfelelő predikciót teszi (ti. hogy az az eset elő sem állhat), ami méginkább alátámasztja az elemzés helyességét.

5. Konklúzió

A tanulmány bemutatta, hogy az angol nyelv hangsúlyfüggő fonológiai rendszerében a daktilikus szótagsorok erős – félgyenge – gyenge sorba rende-ződnek a bennük tapasztalható gyengülés mértéke/valószínűsége alapján, valamint hogy ugyanez a félgyenge – gyenge megkülönböztetés megfigyelhető intervokális helyzetben is a baloldali magánhangzó hosszának függvényében.

Röviden azt is láthattuk, miért nem megfelelőek a hierarchikus láb-szerkezetre alapuló reprezentációk a jelenségek magyarázatára. A tanulmányban javasolt megoldás kevesebb hierarchikus szerkezetre és több laterális interakcióra alapul, és ezen viszonyok kölcsönhatásaiból egyenesen következik az empirikusan tapasztalt hármas megkülönböztetés. Emellett a modell nem képes a nem adatolt alrendszert (leníció csak félgyenge helyzetben) kifejezni, amivel megjósolja annak empirikus hiányát. Ráadásul a felvázolt elméleti keret a 3.3. szakaszban bemutatott „kóbor” szótagok viselkedésében tapasztalt összes mássalhangzó–

magánhangzó aszimmetriát is helyesen prediktálja (ld. Balogné Bérces 2011a).

A HANGSÚLYFÜGGŐ MÁSSALHANGZÓ-GYENGÜLÉS ALRENDSZEREI

Egyértelmű azonban, hogy a mássalhangzók viselkedésének rengeteg olyan aspektusa van, melyekre jelen tanulmány, főképpen a 4. szakasz elemzése, nem térhetett ki. Igen sokszor például a fent tárgyalt adatok a mássalhangzókat intervokalikus helyzetben tartalmazzák, ill. a magánhangzók szigorú VCV szek-venciában jelennek meg. Annak vizsgálata, hogy egyrészt a mássalhangzó-torló-dások megjelenése hogyan interaktál az erős – félgyenge – gyenge felosztással daktilikus szótagsorokban, másrészt szóvégi helyzetben álló mássalhangzók ese-tében a megelőző magánhangzó hossza képes-e befolyásolni annak ejtését, további adatgyűjtést igényel.