Előadások
Az inkluzív nevelés néhány kiindulópontja a nemzetközi modellekben Horváth László
Debreceni Egyetem
Kulcsszavak: inkluzív nevelés; fogyatékosok; UNESCO Salamanca Nyilatkozat
A fogyatékos személyekkel kapcsolatban a szakkifejezések és a megközelítések sokfélesége között olyan koherenciát szeretnék keresni és bemutatni, amely jól segíti a pedagógusok és a társszakmák képviselőit a jelenségek megértésében és a gyakorlati alkalmazhatóságban. Az inklúzió fogalmának terjedésében szociálpolitikai, szociológiai, politikai, pedagógiai, pszichológiai és más szempontok játszanak szerepet. Helyes ez az interdiszciplináris megközelítés, de hiányzik egy átfogó és a gyakorlat számára is jól használható komplex rendszer. E leendő rendszer elemei a 20. század vége óta folyamatosan jelennek meg nemzetközi dokumentumokban, nemzetközi és hazai tanulmányokban. Az inklúzív nevelés egyik előfeltétele, hogy az adott társadalom ismerje fel tagjainak sokféleségét. Az előadás keretében az UNESCO Salamancai Konferenciáját, a Salamanca Nyilatkozat és Cselekvési Tervezet a sajátos nevelési igényű tanulók számára dokumentumot és az ENSZ fogyatékos személyekkel kapcsolatos nemzetközi egyezményét elemzem abból a szempontból, hogy új megközelítéseikkel, új fogalmaikkal hogyan segítik az inkluzív nevelés szemléletrendszerének megértését és gyakorlati megvalósítását. Ezek szemléltetésére saját kutatásomból hozok adatokat is. A Salamancai Konferencia szemléleti keretét az „Oktatást mindenkinek!” elképzelés adta.
A pedagógia története e folyamatra is felfűzhető, miszerint például a fiúnevelés mellett a lánynevelés is megjelenik, majd a közoktatások, óvodai nevelési rendszerek, köznevelési rendszerek folyamatosan kiszélesedő igénye és gyakorlata alakul az évszázadok alatt. Az inkluzív nevelést is így lehet megvalósítani. Egy egyszeri döntéssel nem lehet
„bevezetni” egy iskolában az inkluzív nevelést. Ehhez komplex folyamatot kell elindítani és megvalósítani. Az ENSZ-egyezmény adja a ma legújabbnak tartott nemzetközi modellt. Új megközelítéseivel segíti az inklúzió értelmezését, megvalósítását. Az észszerű alkalmazkodás és az egyetemes tervezés elve új lehetőségeket nyit meg az iskolák előtt. A gyermekekről és az oktatásról szóló részeinek elemzése segíti az inkluzív pedagógia térhódítását. Az előadás ahhoz kíván hozzájárulni, hogy interdiszciplináris megközelítésével segítsen megérteni a nemzetközi modellek közös törekvéseit, a korszerűnek tartott elméletek és a jó gyakorlatok fő irányát, és ezzel hozzájárulni a nevelés korszerű céljának körvonalazásához. Az előadás ösztönzi egy átfogó elméleti és gyakorlati rendszer kialakítását. Lehetőségem van a továbbképzési rendszerben alkalmazni a fenti gondolatokat. Az érintett szakemberek nagy érdeklődéssel vesznek részt a fogyatékos személyekkel kapcsolatos képzéseken.
„Tessék mondani, minek járjon ebbe az iskolába cigány gyerek, ha ezt sem a cigány, sem a nem cigány szülő nem akarja” – az együttoktatás dilemmái
Kerülő Judit Nyíregyházi Egyetem Kulcsszavak: roma szegregáció; integráció; inklúzió
Halász Gábor az ezredforduló utáni első évtized oktatáspolitikáját elemző írásában a közoktatásnak ezt az időszakát „a szegregáció elleni kétes eredményű küzdelem és az integráció korszakának” tekinti. Annak ellenére teszi ezt, hogy ekkor vette kezdetét a szegregáció eseteinek elemzése, az elkülönítés visszaszorítását támogató jogi háttér kidolgozása, az együttnevelést szolgáló pedagógiai megoldások elterjedése és az ehhez szükséges finanszírozási feltételek, pályázatok létrejötte (Halász, 2011).
Az együtt- vagy különoktatás gyakorlata évtizedek óta vitatéma a pedagógiában és a társadalomtudományokban (Réthyné, 2004; Halász, 2004; Kézdi és Surányi, 2008).
Halász (2011) a közoktatás leggyakrabban emlegetett és a legtöbb energiát megmozgató kérdésének a roma gyerekek integrációs oktatását tartja. Ezen a területen sikerek és kudarcok együtt vannak jelen. Előadásomban a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Tiszavasvári oktatás helyzetét elemzem. A városi oktatási szegregáció kérdése az 1990-es évek végétől, a „külön ballagás ügye” óta kiemelt figyelmet kapott. A roma tanulók elkülönített oktatásának megszüntetésére 2010 óta bírósági ítélet is kötelezi az iskolákat fenntartókat. Ennek ellenére tovább nőtt a szegregáció, jelenleg a település három általános iskolájából kettőben csak cigány/roma gyerekeket oktatnak. Arra a kérdésre keresem a választ, vajon egy bírósági ítélet elégséges-e ahhoz, hogy megoldódjon az együttoktatás. 2015 őszén kérdőíves megkérdezést folytattam az általános iskolákban tanító valamennyi pedagógussal (N=83), a gyerekek szüleivel (N=171), interjút készítettem a település és vonzáskörzete oktatási intézményének vezetőivel, azok helyetteseivel (N=11), az intézményfenntartóval, polgármesterrel, önkormányzati képviselőkkel, a civil szféra aktivistáival. A vizsgálat azt igazolta, hogy az integrációt valóban megvalósító inklúzió sikere alapvetőn a felkészült és a megvalósításban motivált pedagógusoktól függ. Legelőször az oktatókat kell meggyőzni arról, hogy van értelme a nagy befektetést igénylő változtatásnak, ehhez pedagógiai innovációra, módszertani megújulásra van szükség. A kutatás azt is igazolta, hogy jelenleg Tiszavasváriban az együttoktatást ellenző vélemények erősebbek, mint az azt támogatóké. A megvalósítás legkitartóbb ellenzői a gyereküket féltő szülők. Ha viszont azt tapasztalják, hogy a pedagógusok jól kezelik a heterogén iskolai csoportot, az oktatás a tanulásról és nem a normákat betartani nem tudó gyerekekről szól, akkor meggyőzhetők lesznek.
Az egyéni kapcsolathálózat kiterjedtsége és összetétele kapcsolati naplóból származó adatok alapján
Huszti Éva Debreceni Egyetem EK
Kulcsszavak: kapcsolathálózat mérete; kapcsolathálózat összetétele; kapcsolati napló Az „Integrációs és dezintegrációs folyamatok a mai magyar társadalomban” című országos reprezentatív kutatásban először nyílt lehetőségünk a magyar társadalom kapcsolathálózatát kapcsolati naplóval is feltérképezni. Az előadás célja a személyes kapcsolathálózat jellemzőinek bemutatása a kapcsolati napló eredményei alapján. A magyar társadalom kapcsolathálózatának vizsgálata az 1980-as évektől kezdődően fokozatosan egyre erősebb fókuszba került a vizsgált témák és az alkalmazott módszerek tekintetében is. A rendszerváltás előtti kutatások azt hangsúlyozták, hogy a hazai kapcsolathálózatokban a rokoni kapcsolatok aránya lényegesen magasabb, mint a nyugat-európai társadalmakban, de a network kiterjedtsége kisebb. Az 1990-es években folytatott vizsgálatok a rokoni kapcsolatok dominanciájának erősödését, és az egyéni kapcsolathálózatok méretének szűkülését emelték ki. A rendszerváltást követő társadalmi folyamatok nyomán az egyéni kapcsolathálózatok még inkább bezáródtak, egyes társadalmi rétegek egyre inkább saját határaik közé kényszerültek. A 2000-es évekre a személyes kapcsolathálózat relatív bővülése és átrendeződése volt jellemző:
növekedett a barátok átlagos száma; csökkent a rokonok aránya. A családi kapcsolatok helyett a barátok vették át a „bizalmas” szerepet, felértékelődött a barátság szerepe. Az eddigi hazai vizsgálatok általános tapasztalata, hogy az életkor, valamint a társadalmi státusz erős összefüggést mutat mind a kapcsolathálózat méretével, mind kiterjedtségével. Előadásunkban az egyéni kapcsolathálózat jellegzetességeit a kapcsolati naplóval nyert adatok elemzésével mutatjuk be. A kutatás során a válaszadók két egymást követő napon keresztül jegyezték be a naplóba interakcióikat az előre megadott instrukciók alapján, majd egy plusz oldalon kiegészíthették a naplóba bejegyzett listát. Az országos felmérés során a 3553 megkérdezettből összesen 484-en töltöttek ki kapcsolati naplót. A naplózók 65%-a nő, 57%-uk legalább érettségivel rendelkezik, átlagéletkoruk 50 év. A network méretét vizsgálva az életkor, a társadalmi státusz, a családi állapot és a településtípus kapcsán jelentős különbségeket figyeltünk meg. A network összetételét illetően a családi állapot, az iskolai végzettség, a gazdasági aktivitás és a település típusa nagymértékben meghatározza a rokoni kapcsolatok arányát az egyéni kapcsolathálózatban. A két nap alatt bejegyzett alterek között szignifikánsan nagyobb arányban találunk non-kin kapcsolatokat, ami igazolja a napló módszerének erősségét, miszerint jól megjeleníti az egyén közvetlen környezetében lévő gyenge kapcsolatokat is. A naplós adatfelvétel relevanciáját az egyéni kapcsolathálózatban fellelhető kötéseknek egy folytonos változóval (Strength of Ties – SoT index) való leírása és jellemzése adja. Nevelésszociológia szempontból a társadalmi tőke és a társadalmi integráció közötti kapcsolat részletesebb megismerése hozhat új eredményeket.
A kutatást az OTKA 108836 (2013–2016) támogatta.
Inkluzivitással a sikeres munkaerő-piaci integrációért R. Fedor Anita, Biszkuné Orosz-Tóth Ildikó, Balogh Erzsébet
Debreceni Egyetem EK Kulcsszavak: munkaerőpiac; integráció; nők foglalkoztatása
A munka világában való megjelenés nehézségei számos társadalmi csoportot érintenek, különböző életkorúak és élethelyzetben lévők tapasztalják meg a munkaerő-piaci integráció nehézségeit. Az elhelyezkedést gátló tényezők igen szerteágazóak; a munkaerő-piaci hátrány adódhat az életkorból, alacsony iskolai végzettségből, munkaerő-piaci tapasztalat hiányából, egészségkárosodásból, függhet az etnikai hovatartozástól, különböző szociodemográfiai tényezőktől (pl. gyermeknevelés, gyermekszám). Előadásunkban a nők, ezen belül a kisgyermeket nevelő nők munkavállalási attitűdjével, munkaerő-piaci integrációjával, az ezt elősegítő eszközök bemutatásával foglalkozunk, melynek alapját a korábbi kutatási eredmények mellett a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében kisgyermekes nők körében lebonyolított vizsgálatunk adja. Kutatásunkban arra kerestük a választ, hogy a gyermekvállalással kapcsolatban a munka világából rövidebb-hosszabb időre kivonuló nők mennyi időt töltenek otthon gyermekgondozási szabadságon, s ezt követően mikor térnek vissza a munkaerőpiacra. Ezzel kapcsolatban megkíséreltük azoknak a háttértényezőknek a feltárását, amelyek a munkaerő-piaci integrációs döntésekben szerepet játszanak.
Kutatásunkban arra is kitértünk, hogy az anyák hogyan ítélik meg saját munkaerő-piaci esélyeiket, milyen tényezők segítik, illetve gátolják családanyai és munkavállalói szerepeik összehangolását. Kvantitatív adatgyűjtésünk során 500, 0–7 éves korú gyermeket nevelő nő személyes megkeresésére került sor. Empirikus munkánk elméleti kereteit elsősorban a szociológia (családszociológia, nevelésszociológia) és a közgazdaságtan vonatkozó modelljei, teóriái és tézisei adták. Összességében megállapítottuk, hogy a kisgyermekes nők alapvetően a hároméves gyermekgondozási szabadság intézményét preferálják. Mégis azt láttuk, hogy a megkérdezettek közel háromnegyede a gyermek hároméves koránál korábban tért vissza a munka világába. Ez arra utal, hogy a gyermekvállalást követő munkaerő-piaci visszatérésre vonatkozó elképzelések realizálásának korlátai vannak. A foglalkoztatás-politikai eszközök közül a megkérdezettek jelentős többsége az atipikus foglalkoztatást tartotta a legfontosabbnak, azonban a részmunkaidős foglalkoztatás elfogadása igen alacsony volt. Eredményeink szerint az ideálisnak ítélt gyermekgondozási időszak hosszának érvényesítésében a gazdasági, társadalmi és az emberi tőke szab gátat vagy enged teret, és határozza meg az optimális visszatérési stratégia érvényesítésének mikéntjét. A kisgyermeket nevelő nők munkaerő-piaci integrációjának kérdésében az inkluzív vagy befogadó társadalom úgy jelenik meg, hogy a társadalom reprodukciója szempontjából fontos eseményt, a gyermekvállalást és a gyermeknevelést honorálja, az abból adódó hátrányok kompenzálását – elsősorban a család-, az oktatás- és a foglalkoztatáspolitika eszközrendszerén keresztül – a társadalom fontosnak és magától értetődőnek tartja.