Némileg elkedvetlenítő tény, hogy a várépítészet láthatólag nem tartozik a középkori művészettörténetírás kedvenc témái közé, különösen nem abban a formájában, amely hazai emlékeink többségének fennmaradási állapotát jellemzi. A művészettörténetírás a maga formatörténetre vagy a szakrális építészet téralkotásának különféle fejlődésképeire alapo
zott viszonyítási rendszereiben viszonylag keveset tudott kezdeni a középkori várak gyakran hatalmas és tagolatlan faltömegeivel, igen sokszor kevéssé differenciált építéstechnikájával.
A formatörténeti megközelítések nehezen találták meg azt a közös nevezőt, amely egymás kortársaiként tette volna tanulmányozhatóvá a katedrálisokat és a városfalakat, polgárháza
kat, várakat. Hiszen még a kolostorok szervesen komponált épületegyüttesein belül is min
denekelőtt a templomok, káptalantermek, kerengők bizonyultak alkalmasnak a művé
szettörténeti tárgyalásra, kevésbé és csak alkalomadtán a cellariumok, grangiák s a gazdasági építmények különböző fajtái.1 A németes körültekintésnek köszönhető a mesterségesen, egy meghatározott művészet értelmezésnek megfelelően kiválasztott építőművészettel szemben, ennek ellentéteként a Zweckbauten kategóriájának megkülönböztetése.
Az építés e két területének megkülönböztetése és egymással szembeállítása nemcsak mesterséges, hanem anakronisztikus is: a középkori építész nyilván éppúgy nem tudott a modern formatörténeti szempontokhoz alkalmazkodni, amint felkészültségének és feladat
körének szerves része volt a Zweckbau is. A magyar építészettörténet ugyan nem követte a német irodalmat a Zweckbaunak megfelelő gyűjtőfogalom megalkotásával, de megtette a lényeget, amikor a várépítészetet kizárólag technikai - lényegében ostrom- és védekezéstech
nikai- összefüggésben tárgyalta, és - elnézést e régész körben a drasztikusan hangzó kifejezé
sért - régészet hatáskörébe száműzte.2
így a magát öntörvényű tudományos diszciplínaként definiáló művészettörténet nem
csak potenciális anyagának egy részét eliminálta, hanem - a régészet és a művészettörténet kölcsönös elhatárolódásának jegyében - elszigetelte magát saját múltjától, a régiségtani ér
deklődéstől is, amely még megfelelő érzékkel rendelkezett a várak történeti hangulatelemek
kel telített, soha nem analitikus, hanem az egészre, az összbenyomásra épülő esztétikuma iránt. Történeti mentalitás-kérdések, irodalmi megközelítések, hagyományok és fantáziaele
mek dominálnak ebben az esztétikai érdeklődésben, amelynek fénykorában, a romantikában a várak a nemzeti múlt tanúivá váltak. A romkultusz, festőiség, a poetikus és moralizáló reminiszenciák tárgya és felkeltője mindenekelőtt a vár legkésőbbi, azaz rendszerint késő középkori állapotában volt, legteljesebb, legterjedelmesebb kiépülésének megfelelően, bo
nyolult kontúrjaival, tornyainak, házainak, falainak változatos látványával.3 Ez a kép minde
nesetre közelebb áll a 15. század szempontjaihoz, mint az általunk használt periodizált alaprajzok és axonometrikus ábrázolásban egymást követő építési periódusok egymásutánjá
ra bontott történeti rekonstrukciók.
A 15. század elejétől kezdve a festészet és a reliefszobrászat magyarországi emlékanya
gában is számos emlék tanúskodik arról, hogy ez a romantikus, bonyolult épülethalmaz
azonos volt a vár ideálképével. A romantikus vagy regényes szó itt helyénvaló, mert úgy tűnik, a várvedutáknak ez a késő középkortól induló, későbbi látképábrázolás történetében töretlen hagyománya a romantika stíluskorszakáig folyamatos volt.4.
A folyamatosság említése a késő középkor, nevezetesen a 15. század várairól szóló, további művészettörténeti ítélet vagy előítélet kérdését is felveti. Kétségtelen, hogy a közép
kori várépítészet a 15. században haditechnikai értelemben végső fázisába érkezett, hogy helyet adjon a nagyobb tűzerejű fegyvereknek ellenálló, modernebb erődöknek, új funkció
kat öltsön. Kérdés, vajon szabad-e a várépítészetet teljesen idejét múltnak vagy megszűntnek nyilvánítani a 15. század végével, annak láttán, hogy számos emléke, s nemcsak Magyaror
szágon, hanem Európaszerte, a megfelelő modernizálásokkal, átalakításokkal még évszáza
dokig fontos szerepet töltött be.5 De ugyanilyen kérdéses lehet az is, vajon a 15. századi végső fázis szükségképpen azonos-e a hanyatlással is. Magyarországi régészeti, építészettör
téneti és végül művészettörténeti tapasztalataink nem a hanyatlást bizonyítják. Váraink több
sége használat, sőt bővítés, intenzív fejlesztés nyomait mutatja. Ha módunk lenne egyszer a modern építőipar teljestíményeihez hasonlóan, a felhasznált építőanyag tonnáiban, a beépí
tett légköbméterekben (s éppen ez utóbbi mutató, a lakható terek mennyiségi növekedése bizonyulna ugrásszerűnek) felbecsülni a 15. századi várépítészet teljesítményét, bizonyosan a szakrális és a polgári építészet „mutatóihoz” képest domináló százalékos értékeket kapnánk.
Készen van persze, az ellenvetés, hogy ez a mennyiségi túlsúly jól összevethető a közelmúlt tömeges építkezéseinek és építőművészetének arányaival, de talál elfogadható fentebb meg
kísérelt ellenvetésünk ez ellentétnek a középkorra való visszavetít ésével szemben. A növeke
dés és a nagy technikai erőkifejtés adatai önmagukban persze nem sokat bizonyítanak, de az építészeti diszpozíció és tagolás, a berendezés, a felszerelés fellelhető maradványai feltétle
nül az igények változásáról, sőt, különös tekintettel a többször kimutatott komfortigényekre, a vár funkcióinak eltolódásáról, rezidenciális jellegük megszilárdulásáról tanúskodnak.
Éppen ezek a jelenségek teszik jobban megközelíthetővé a hagyományos művé
szettörténeti formális módszerek számára is a 15. századi várépítészet egyes részletmegoldá
sait, legalábbis azokat, amelyek a kőfaragástechnika nagyobb elterjedésének köszönhetők.
Ennek a stílustörténet terminusaival könnyebben leírható és az úgynevezett monumentális építészeten konstruált fejlődéssel és annak kronológiájával jól összehasonlítható folyamat
nak a része a reneszánsz tagozatarchitektúra elemeinek recepciója is a várépítésben. Nem abszolút újdonságról van szó, hiszen már a várépítészet legkorábbi emléki között is például a 12. századi esztergomi királyi vár a kor monumentális építészetének legmagasabb színvona
lát képviseli,8 s ugyanígy, e tekintetben is jelentősek az Anjou-kori várkastélyok példái9.
Mégis, tömeges elterjedésükben az igényes kialakítás, a művészi tagolásmód, a finomabban kivitelezett, maradandó kőfaragómunkák a 15-16. századi várépítészetben lépnek elénk. Bi
zonyos, hogy miközben egész Európában, különösen a kelet-közép-európai régióban a váré
pítészetnek hasonló általános jelenségeivel találkozunk, a magyarországi emlékanyagon megfigyelhető tendenciák nem általánosíthatók minden további nélkül. Nehéz lenne pl. azt állítani, hogy angliai, franciaországi, a rajnai vagy az alsó-szászországi német várépítészetben is csak ekkor vált volna általánossá az igényesebb építészeti vagy épületplasztikai részletkép
zés. A hazai kivételes emlékek bizonyos elővigyázatosságra is intenek, hiszen nehéz további következtetéseket levonni a megtizedelve és töredékesen ránk maradt emlékanyagból.
Ugyanezek a fennmaradási körülmények ejthetnek gondolkodóba egy másik, a hazai gondolkodás számára igen kedves levezetés alkalmazása előtt is. Ez a szkéma a királyi udvar előfutár-szerepének, majd az adott előkép társadalmi követésének feltételezésében áll. Föld
rajzi tekintetben nem mást jelentene ez, mint a centrum kezdeményező szerepét és kisugár
zását a perifériákra, szociális értelemben pedig az udvari szféra irányadó jellegét egy társa
dalmi hierarchia lépcsőfokain lefelé, tehát a gesunkene Kulturgüter valaha inkább a néprajz
ban elterjedt értelmezésmódjának egyik változatát. így számolunk az Anjou-kor szabályos alaprajzú várkastélyainak, pl. Diósgyőr, Zólyom típusának későbbi elterjedésével, majd a 15.
századi, Zsigmond alatti nagy királyi építkezések mintakép-szerepével, amire éppen a legu
tolsó idő kutatásai szolgáltattak kitűnő példákat Esztergom és Vajdahunyad esetében1 . E példák rendkívül plauzibilisek, mert megfelelnek a történelmi folyamatokról, azok értékelé
séről alkotott uralkodó nézeteinknek, sőt, úgy is mondhatnánk, hogy talán épp a Zsigmond és Albert utáni Interregnum viszonyairól alkotott aktuális történeti ítéletünk vezetett ez építészeti összefüggések meglátásához, néhány szerencsés lelet megfelelő interpretálásához.
Aligha tagadható, hogy hasonló és régi historiográfiai múltra visszatekintő nézetek kapóra jött illusztrációi azok az összefüggések is, amelyek a Mátyás-kori Buda hatásaira engednek következtetni, ezzel az udvari kezdeményezés országos jelentőségét bizonyítva. De vannak jelenségek és emlékek, amelyek óvatosságra intenek. A győri Püspökvár 14. századi épülete éppoly nehezen illeszthető bele ebbe a csak centrifugális mozgást feltételező szkémába, mint az ozorai várkastélyé vagy a gyulai váré.11
Más tekintetben is elgondolkoztató a példák sora. Kérdés, vajon szabad-e a művé
szettörténeti megszokásnak engedelmeskedve, a „szebbnek” tekintett, stílustörténeti megkö
zelítésben jobban értékelhető, nevezetesebb és határozottabb luxusigényeket eláruló épüle
teket kiválasztva, ezeket deklarálni a várépítészet fővonalának. Van-e fogalmunk arról, hogy mennyire képviselnek ezek általános 15. századi tendenciát, s mennyire éppen specifikumot?
Kérdés, egyáltalán a várépítészet területén vagyunk-e még, vagy abban az átmeneti zónában, amely a középkori várépítészet és az újkori rezidenciális építészet, a kastély és a palota műfajai között húzódik. Más módon itt tulajdonképpen a kiinduló kérdést fogalmaztuk meg, azt, vajon a 15. századi Magyarországon a várépítészet végső szakaszának, esetleg a teljes átalakulását bevezető korszaknak tekinthető-e. A kérdésre a hazai emlékállomány alapján többnyire csak hipotetikus válasz adható, hiszen a magyar várak többségének sorsa politika- és hadtörténeti okokból a 16. század második harmadától olyan éles fordulatot vett, ami már követhetetlenné teszi a máshol zavartalan műfajváltás folyamatainak itteni lezajlását.
E megfontolások előrebocsátása után célszerűnek látszik sorra venni a 15. századi m a
gyar várépítészet néhány olyan részletmegoldását, amelyek művészettörténeti értelmezést kívánnak. Eltekintünk itt azoktól a művészeti jelentőségükben is jelvényszerű elemektől, amelyek egyaránt voltak a vár jegyei a korszak tudatában, például oklevelekben, irodalmi szövegekben, továbbá látképszerű vagy jelképes ábrázolásokon (pecsétképeken, címerábrák
ban stb.). Ilyenek a fal, különösen csipkézett pártázattal koronázva, az árok, a torony, s mintegy pars pro totóként a tornyokkal közrefogott kapu, amelyet szívesen részleteztek a védettség és a hadi rendeltetés attribútumaival, mint vasalt kapuszárnyakkal, felvonóhiddal, csapóráccsal stb. Ikonográfiái szempontból mindezek az elemek, gyakorlati rendeltetésüktől függetlenül, határozott jelentéssel bírnak, s nincs okunk kétségbevonni, hogy valamely épüle
ten való feltűnésük a gyakorlati rendeltetéssel összhangban, egyúttal a várszerű megjelenést, az erőt is hivatott reprezentálni. Kifejező eszközöknek tekintve őket, ebben az összefüggés
ben ugyan szokatlan, mégsem jogosulatlan szóhasználattal azt mondhatjuk, hogy az általuk alkotott építészeti kronológiai szókészlet mind összetételében, mind jelentésében a közép
kor folyamán meglehetősen állandó volt, a szókincs lényegesebb változására a reneszánsz során került sor.
A 15. századi várépítészet lényeges újdonságainak sorában elsőként a várudvarok jelen
tőségének változásaira kívánom felhívni a figyelmet. Míg a várudvar a korábbi várépítészet
ben javarészt falakkal körülvett, védett és többnyire szabadon álló épületeket is tartalmazó térséget jelentett, s ezt a jelleget a bonyolultabb későgótikus várak külső várai is általában megőrizték, különösen a belső várak fokozódó és gyakran teljessé váló beépítésének lett következménye a belső várudvarok építészeti belső térré, a helyi adottságoktól függően, épülethomlokzatok által határolt városi térhez vagy utcához hasonló alakulása. E spontán változás is a belső várak befogadókészsége iránti nagyobb igényekre vezethető vissza, még inkább azok az esetek, amelyek határozottan utalnak a belső udvar tervszerűen szabályos kialakítására. Az udvarnak építészeti motívummá válásában nem puszta szójáték azt a szere
pet feltételeznünk, ami az udvar szónak a középkorban is fontos, érvényes második, átvitt értelme s a benne kifejeződő rezidenciális igény játszott. A jelek szerint éppen az udvari építészet körére, a szabályos várkastélyoknak az Anjou-kor óta szokásos belső udvaraira vezethetők vissza olyan, lakóépületek közé zárt udvarok, amilyen - ráadásul igen szabályta
lan, korábban kialakult alaprajzra kényszerítve - például Stiborici Stibor beckói építkezésén jött létre.13 A 15. században több esetben is tudunk ezeknek a belső várudvaroknak építésze
ti tagolásáról, bennük a gazdagabban tagolt kápolnahomlokzatokon kívül árkádokkal vagy loggiákkal tagolt palotahomlokzatoknak igényes kialakításáról. Ilyennek a maradványai tar
toznak az Újlakiak várpalotai építkezéséhez, kapnak szerepet a vajdahunyadi várudvar kiala
kításában, végső soron a simontornyai keleti szárny reneszánsz átalakításában is.14 A külön
böző korú és stílusú példák jelzik, hogy bizonyára tágabb körben elterjedt igényt kielégítő megoldásokról lehet szó, amelynek gyökerei olyan, két traktus szélességű nagytermek alatti földszinti árkádos folyosókban keresendők, amilyenek Diósgyőr vagy Zólyom 14. századi várain találhatók. E homlokzatmegoldások kétségtelenül a paloták épülettípusának, alapraj
zi diszpozíciójának és közlekedési rendszerének változásaival függnek össze. Más problémá
kat vet fel, s az udvar egységes térkompoziciójára való törekvést árul el az az alaprajzában kolostor-kerengőkre emlékeztető szerkezet, amely a sok más tekintetben is kivételes ozorai várkastély udvarába, annak szabálytalanságát is feledtető módon épült. Vajon a kolostorok kerengőire való utalás a helyénvaló, vagy pontosabban tükrözi az elrendezés minőségét a cortile szó, amely itt éppúgy, mint az Anjou-kori hagyományt folytató Mátyás-kori budai várudvar vagy a visegrádi királyi palota 1484-es udvara esetében a palotatömb egységét jobban kifejezi.15 Mindenesetre a belső várudvarok építészeti tagolásának, illetve egységes kialakításának igényében olyan megváltozott, egységes építészeti elgondolások jelentek meg, amelyek a reneszánsz tagolási rendszer átvételéhez is elvezettek.
Eközben átértelmeződik, fokozott hangsúlyt nyer a várak legfontosabb lakóépülete, a palota. Ezt a kifejezést itt nem szűkebb, „terem” jelentésében, hanem tágabb, ...lakóépület”
értelmében használom.16 Sajnos, egyetlen magyar várunk sincs, amelyben a paloták építésze
ti beosztását, lakófunkcióiknak megosztását hitelesen követhetnénk.17 A szokásos beosztás egyes elemei azonban - ha itt-ott elszórt töredékekben is - világosabban kirajzolódnak, mint eddig.
A későgótikus nagytermek kérdésének nincs tulajdonképpeni kutatástörténete, lévén a velük való foglalkozás új fejlemény, amelynek kiindulópontjai részben az írott források bizo
nyos kifejezései és összehasonlításai (ezek sorában a padovai Salone és a párizsi Cité királyi palotájának Szép Fülöp-kori nagyterme18, részben falkutatási eredmények az esztergomi várban, amelyek törvényszerűen hívták elő más emlékcsoportok felülvizsgálatát budától Vaj- dahunyadig és Visegrádig, megmozgatva valamennyi elképzelhető forrásunkat, a kőfarag- vány-töredékek értelmezésétől a vedutaábrázolások önmagában is sok - és mindmáig lezá
ratlan - hitelességi problémát tartalmazó értékelésén át a filológiai érvekig. Mert közvetlen tapasztalatra, fennmaradt vagy minden részletében biztosan rekonstruálható emlékre nem
igen számíthatunk, s óvnunk kell attól, hogy - amint ez ilyen esetekben lenni szokott - a most szerencsésen megtalált modell netán kizárólagos érvénnyel határozza meg ezután a rekonst
rukciós elképzeléseket, sőt, esetleg a műemlékvédelmi rekonstrukciókat is. Hiszen Eszter
gom esetében, a Vitéz János-féle palota helyreállítására máris készültek olyan tervek, ame
lyek túlságosan is egyik szélső rekonstrukciós lehetőség elkötelezettjei, és hasonló, valószínű
leg soha többé el nem dönthető problémákat rejt a vajdahunyadi „Országház” rekonstrukci
ójának Vukov Konstantin által felvetett kérdése is.19 Ha feltevéseiben igaza van, ezen az egy emléken előttünk állna a nagytermek fejlődésének valamennyi ismert történeti fázisa és szerkezeti megoldása. Eszerint az első terv bordás keresztboltozatos, szakaszokra osztott volt, minden bizonnyal középső pillérsorral, tehát az alsó nagyteremhez hasonló elrendezés
ben, ami többek között kétségessé teszi, vajon a budai Zsigmond-palota volt-e a mintaképe már ekkor is. Vukov feltevése szerint ugyanis csak a második tervezési fázisban mondtak le az osztott boltozatról az egységes, térosztás nélküli faboltozat javára. Ennek reneszánsz-kori utóda pedig sík mennyezet lett. Ez a fejlemény sem teljesen egyedülálló, gondoljunk csak a zólyomi vár lovagtermének példájára. Ezek az összefügések megfontolandóvá teszik, hogy a késő középkori nagytermek történetét folytatni kell a reneszánsz termek történetével: példák már a Mátyás-kori Budán, vagy például a bártfai városházán kínálkoznak.20
A nagytermekkel foglalkozó újabb feltevések mögött nagyon fontos, a profán építészet típusainak tipológiájára és értelmezésére vonatkozó törekvések, ha úgy tetszik, az életmód és a mentalitás történetének ismeretére vonatkozó tudományos tendenciák ihletése érzékelhe
tő. Nem hiányoztak korábban sem ilyen szempontok, de mindig adott emlékek topográfiájá
nak rekonstrukciójára korlátozódtak. így járt el pl. Henszlmann, amikor a visegrádi felleg
várhoz mintegy útikalauzként használta Kottanner Ilona emlékiratát, hasonló leírásokon alapul a visegrádi királyi palota részeinek azonosítása, s ugyanígy rekonstruálta 1952-ben a budai vár épületegyüttesét Balogh Jolán.21 Az általa akkor felhasznált forrásanyag csekély kiegészítésekkel mindmáig a topográfiai, sőt építészeti részletrekonstrukciók agyonstrapált alapja. A különböző nemzetiségű, korú és műveltségű szerzők egyeztetésének legjelentősebb problémái a terminológia forráskritikájára vonatkoznak, amint a veduták és a felvételi rajzok ábrázolási szándákai sem mindig tisztázottak.22
Ami az egykorú illetve a modern terminológia egymásra vonatkoztathatóságát illeti, többé-kevésbé egyértelmű, hogy az az épülettípus, amelybe a most minket foglalkoztató nagytermek illeszkednek, a palota, másképppalatium vagy Palas, palais műfajába tartoznak.
Ez komplex, rendszerint emeletes épülettípus, lakóhelyiségekkel, s az emeleten nagyterem
mel. Mind a palota, mint a terem / = aula is/ a glosszáriumok tanúsága szerint autentikus magyar szó 2 Jelentésüket azonban nem tekinthetjük teljesen konstansnak, ebben változá
sokkal, eltolódásokkal kell számolnunk. Ilyen változások pl. Esztergomban kézenfekvők: itt a 15. században korábbi palatiumot helyettesítettek modernebbel, nagyobbal. Az épülettípust tehát a korábbi középkorban Pfalznak nevezett, azonos jelentésű palotaépületekből szár
maztathatjuk. Ilyen építészeti megoldások körébe illeszkedik a lékai vár 13. századi, ún.
„lovagterme”, valójában egy földszinti, kéthajós csarnok.
E ponton nem tekinthetünk el a kolostorépítészet illetve a német lovagrendi építészet párhuzamaitól, amelyek funkcióban és szerkezeti megoldásokban egyaránt a teremarchitektúra legmonumentálisabb példáit nyújtják, mindenekelőtt a refektórium-terekben. Ide kínálkozik a Murmelius-Lexicon adata, ahol a refectorium „Barátok palotája” értelmezést kapott.24
A „barátok palotája” párhuzamául kínálkozik a romantikus „lovagterem”25, amelynek építészeti-szerkezeti megoldásai elvileg azonosak a kolostorok refektóriumaival, mind kétha
jós, boltozott, mind osztás nélküli változatukban. Irodalmunk mindeddig — hallgatólagosan
és úgyszólván automatikusan - elsősorban e típusnak az uralmával számolt a magyarországi várépítészetben.
A faboltozatos termet valószínűleg a legpontosabban a Gross Stuben kifejezés jellemzi.
A stube szó szobát jelent, s ezt a megfelelést ugyancsak alátámasztja a magyar glosszáriumok szóanyaga. Jelentős eleme füstmentes fűthetősége, így pl. Murmeliusnál is: vaporarium = eytt stube = zoba, Hypocaustum: idem f 6 Tehát Mátyás esküvőjének leírásában arról értesü
lünk, hogy az uralkodó pár a Gross Stuben = teremből egy lakószobába vonult vissza.27 Jelentős tény, hogy a stube nagyteremként Közép Európában máshol is a 14. század végén, a 15. század elején vált általánosan elterjedtté, amint ezt mindenekelőtt Oskar Moser mutatta ki. Maga a típus a 12. század legvégéről származtatható, a városi polgárházon azonban ilyen későn váltak a példái tömegesen elterjedté.28
A Gross Stuben és a lakószobaként, fűtött helyiségként felfogható stubék közös elneve
zésének alapja az lehetett, hogy valószínűleg a stube szó illik azokra a falboltozatos szobákra is, amelyeket pusztán az építéstechnika alapján Dobroslová Menclová Blokwerkkammer né
ven vezetett be az irodalomba, s amelynek magyarországi példáit különösen Sopron polgári építészetének kutatásai sorakoztatták fel. Itt vált viszonylag a legvilágosabbá a polgárház típusainak, az emeleti termeknek illetve az önálló patriciusi palotáknak kronológiai egymás
utánja is. Ezeknek a párhuzamos jelenségeknek az értelmezéséről éppoly kevéssé mondha
tunk le a várak teremarchitektúrájának értelmezésében, mint a velük szoros funkcionális és bizonyára formai összefüggésben is álló városházák tanácstermeiről.
Engem első feltevéseim megfogalmazásában a budai szobrok feltételezhető funkciójá
nak keresése foglalkoztatott. Hipotéziseken - és ellenkező feltevéseken - valószínűleg nem is fogunk soha túljutni. Viszont gyarapítanunk kell a kérdéses pontok számát is. Igen jellem
ző módon, eddig az ismert teremarchitektúrák rekonstrukciójának támpontját hosszanti - s rendszerint külső - homlokzatuknak elképzelése jelentette, különösen a Buda-Vajdahunyad
ző módon, eddig az ismert teremarchitektúrák rekonstrukciójának támpontját hosszanti - s rendszerint külső - homlokzatuknak elképzelése jelentette, különösen a Buda-Vajdahunyad