85
vizsgán például a diák nem ismeri a közönséget (a vizsgáztatókat), ezért ha nem azt tekinti szükségletnek, hogy megoldja a feladat által felvetett problémát, kényszernek pedig azt, hogy megfeleljen a vizsgáztatók szempontrendszerének, akkor hiába felelt az iskolai órán jelesre ugyanabból a témából, az érettségi vizsga retorikai szituációjában kicsi a valószínűsége, hogy a remélt maximális pontot kapja.
A bizonytalansági tényezőket a tanuló csak úgy tudja kiszűrni, ha a kérdésre figyel, a vizsgahelyzet szabályait és elvárásait, az értékelés elveit ismerve tudatosan válogatja ismereteit, szerkeszti meg őket (vázlatot ír és a legfontosabbakat kiemeli), végül igyekszik igényes nyelvhasználattal (és szakszóhasználattal) is meggyőzővé tenni előadását. Ez azonban egyáltalán nem zárja ki az egyéni kreativitást a szóhasználatban, a gondolatmenet hangsúlyaiban vagy a tények feltalálásában, viszont feltételezi, hogy a tanuló kapcsolatba tud lépni a feladattal és a szöveggel, képes megérteni a fő kérdést vagy problémát, belépni a diskurzusba, és pozitív módosítást, megoldást, választ adni a kérdésre. A retorikai előgyakorlatok célja ezt a problémamegoldást fejleszteni, a kényszerek, szükségletek és a hallgatóság helyes felmérésének készségét tökéletesíteni.
86
preponnak (illendő) nevezik; nos, mi mondjuk csak decorumnak (helyénvaló, szép, díszes).
[…] A szónoknak ügyelnie kell arra, mi a helyénvaló, nemcsak gondolatai, hanem kifejezései tekintetében is. Mert nem élhetünk ugyanolyan fajta kifejezésekkel a szónoki beszédben a vagyoni helyzettől, a viselt tisztségtől, a tekintélytől, az életkortól, vagy akár a helytől, az időponttól, a hallgatóságtól függetlenül; hanem a beszéd minden egyes részletében, akárcsak az életben, tekintetbe kell vennünk, mi a helyénvaló. Ez magától a szóban forgó ügytől függ, s a szereplőktől: azoktól, akik beszélnek, és azoktól, akik hallgatják őket” (A szónok, 21, 2012: 632−633).
A szónoknak tehát gondolatait és kifejezéseit, a beszéd egész gondolatmenetét, szerkezetét („minden egyes részletében”) a hallgatósághoz, az időponthoz, a helyhez és az ügyhöz kell szabnia. Bitzer (személyek, események, tárgyak, viszonyok, szükséglet) és Kenneth Burke (tett, színtér, cselekvő, módszer, szándék 1969: XV−XXIII) szerint a szónoknak hasonló tényezőket kell figyelembe vennie beszéde tervezésekor.
Arisztotelész szerint: „A beszéd három dologból áll össze: a beszélőből, amiről beszél, és akihez beszél; a beszéd célja az utóbbira irányul, azaz a hallgatóra” (Rétorika 1358b, 1999:
38). Arisztotelész ugyanitt arra is utal, hogy a közönség az események megítélője is, tehát képes a beszéd megítélése mellett a valóság megváltoztatására is. A hallgatóságot valóban meggyőző, cselekvésre indító beszéd szabályait kiválóan foglalja össze Szent Ágoston az egyházi szónokról szólva. Az idézet kiemelt mondatában megjelenik a Bitzer által leírt három elem (szükséglet, kényszer, hallgatóság, félkövérrel jelölve), összekapcsolva a szónok feladataival (aláhúzva).
„Ha viszont nem tudják ezt [hogy mit kell megtenniük], akkor még a megindítás előtt meg kell tanítanunk őket bizonyos dolgokra. Az is lehet, hogy a szóban forgó dolgok megismerése önmagában akkora hatással lesz rájuk, hogy nem kell bevetni az ékesszólás komolyabb eszközeit. Ha azonban szükség lesz rá, tegyük meg. Erre akkor van szükség, ha a hallgatóság tudja ugyan, hogy mit kell tennie, de mégsem teszi meg. […] Ha ugyanis olyasmit tanítunk, amihez elegendő, ha a hallgató elhiszi vagy megismeri, akkor helyeslése nem áll másból, mint annak elismeréséből, hogy a dolog igaz. Ha azonban olyat tanítunk, amit meg kell tennie, és éppen azért tanítjuk, hogy megtegye, akkor hiába győztük meg a mondottak igazságáról, hiába gyönyörködtettük előadásmódunkkal, ha nem sikerült úgy elmondanunk a dolgot, hogy megtegye azt. Amikor tehát az egyházi szónok valaminek a megtételére kívánja rábeszélni hallgatóságát, nemcsak arra van szüksége, hogy a tanítás révén ellássa őt a megfelelő ismeretekkel, s a gyönyörködtetés által lekösse a figyelmét, hanem arra
87
is, hogy megindítással elnyerje a végső győzelmet” (A keresztény tanításról, IV, 12, 28−13, 29; 2012: 242−243).
A klasszikus retorikában kialakult a három stílusnem (egyszerű, közepes, fennkölt) és a szónok három feladata (tanítás, gyönyörködtetés, megindítás). A IV. könyv további részeiben Szent Ágoston összekapcsolva a szónok feladataival a három stílusnemet mutatja be. A következő táblázat a stílusnemeket, a szónok feladatait és a retorikai szituáció összetevőit próbálja összekapcsolni, természetesen nem kizárólagos megfeleléseket sugallva, csak a hasonlóságokra rámutatva.
4.2. táblázat: A klasszikus retorika rendszere s a retorikai szituáció Stílusnem egyszerű stílus közepes stílus fennkölt stílus
Cél tanítás gyönyörködtetés megindítás
A retorikai szituáció összetevői
szükséglet
a tények, a szituáció és a megoldási lehetőségek értelmezése, a probléma megfogalmazása
kényszer
jelenvalóvá tétel, a figyelem irányítása a megfelelő hangsúlyokkal, szerkesztés
közönség változás
kieszközlése, a probléma megoldása
Az első érdekes összefüggés az lehet, hogy Bitzer meghatározása alapján a retorikai szituációban a szükséglet csak a beszéd által oldható meg, tehát a szónoknak információt kell átadni a hallgatóságnak. Kényszert és a korlátot is jelenthet, ha a hallgatóság nem tudja követni a gondolatmenetet vagy a beszélő nem megfelelően interpretálja a tényeket. A világos nyelvi megformálás mellett pedig az is fontos, hogy a szónok értéktelített nyelvet használva még inkább megnyerje céljának a hallgatóságot. A tartalom, szerkezet és stílus hármassága nemcsak a szónok első három feladatát (inventio, dispositio, elocutio) idézi fel;
ezt találhatjuk meg az írásbeli érettségi vizsga értékelési útmutatójában is (tartalom, szerkezet és nyelvi megformálás).
A következő idézet azt bizonyítja, hogy a meggyőzés érdekében (szükséglet) a szónok a három stílusnemet szabadon váltogathatta. (A 4.2. táblázatban mereven elkülönített elemek tehát a gyakorlatban keveredtek, az elkülönítés a táblázatban csak azt a célt szolgálta, hogy az összetevőket tanulmányozni lehessen.) „Az ékesszóló szónok tehát […] az lesz, aki a forumon s a közügyeket illető kérdésekben meggyőzően, fület gyönyörködtetőn, megindítóan beszél. A meggyőzés alapvető feltétele a szónoklatnak; a gyönyörködtetés kellemes; a lelkek megindítása maga a győzelem. Ez valamennyi közül legtöbbet tehet valamely ügy sikerre vitelében. Csakhogy ahányféle a szónok feladata, annyiféle a stílus is: egyszerű a bizonyításban, mérsékelt a gyönyörködtetésben, magával sodró erejű a lelkek megindításában. Ez utóbbiban rejlik egyedül a szónok minden ereje. Biztos ítéletre s a
88
legkiválóbb képességekre van szüksége a szónoknak ahhoz, hogy megfelelően alkalmazza, mintegy összevegyítse e három különféle stílust; először eldönti, hol mire van szükség, s azután úgy tud majd szólani, ahogy az ügy megköveteli” (A szónok, 21; 2012: 632).
Egy másik érdekes összefüggés Bitzer elmélete és a klasszikus retorika rendszere között az a meglátás, hogy a retorikai szituáció úgy irányítja a retorikai cselekvést, mint a kérdés a választ (1968/1992: 5). Az elmélet legtöbb bírálója a szónok kreativitásának csökkentését látta ebben. Ha azonban a klasszikus retorika rendszerét megvizsgáljuk, erre is találhatunk párhuzamot, ez pedig az úgynevezett fő kérdés, melynek megtalálása a szónok egyik legfontosabb (és egyben legnehezebb) feladata: „Tágabb értelemben főkérdésnek nevezzük mindazt, amiről két vagy több irányból hihetően lehet beszélni. Törvényszéki témában azonban ez kétféleképpen értendő: egyfelől olyan értelemben, ahogy azt mondjuk:
„egy vitás ügyben sok kérdés van”, így az összes kisebb kérdést is belefoglaljuk; másfelől azt a legfontosabb kérdést jelöljük vele, amelyen az egész ügy megfordul” (Quintilianus:
Szónoklattan 3, 11, 1−2; 2009: 267).
A fő kérdés megtalálása tehát nem azt jelenti, hogy a szónok determinált helyzetbe kerül. Szükség van rá, hogy a szónok a szükségletet és kielégítésének módját körvonalazhassa; hogy kitalálja, hogyan tudja a beszéd végéig fenntartani a hallgatók figyelmét; végül pedig azért, hogy ne csak végighallgassák, hanem a hallottaknak megfelelően cselekedjenek a későbbiekben. „De mi nem tartjuk ezeket egyfolytában szem előtt, hanem elragadhat minket a vágy, hogy mindenáron dicsőséget arassunk, vagy a beszéd öröme, mert az ügyön kívül mindig bőségesebb a témaválaszték – a vitahelyzeten belül nem sok van, rajta kívül minden, és míg a vitában arról beszélünk, ami a feladatunk, rajta kívül arról, amiről akarunk. Sőt nem is annyira azt kell megtanítani, hogyan tárjuk fel a főkérdést, a főérvet, az ítélet tárgyát – az nem nehéz −, hanem hogy mindig ezekre figyeljünk, vagy ha már elkalandoztunk, legalább sandítsunk vissza rájuk, nehogy miközben tapsvihart igyekszünk aratni, elejtsük a fegyvereinket” (Quintilianus: Szónoklattan 3, 11, 25−26; 2009:
271).
A retorikai szituáció tehát nem korlátozza a szónok kreativitását, már a szituáció meghatározásánál, a fő kérdés megfogalmazásánál megmutathatja azt. Az előző pontban Brinton által idézett példa Shakespeare Julius Caesarjából pedig azt mutatja, hogy az adott történelmi helyzet valóban nem determinálja a választ, hanem a szónok által feltalált kérdésről kell bebizonyítani, hogy nemcsak a szónok, hanem a közönség szükségleteit is kielégíti, tehát a felvetett problémára megoldást jelent.
89
Szintén a szónok kreativitásának jelentőségét emeli ki a feltalálásban Consigny (1974). A szónoknak észre kell vennie az adott helyzetben releváns problémákat, a Kenneth Burke pentászának megfelelő alapvető motívumokat (act, scene, agent, agency, purpose;
Burke 1969: XV), így a körvonalazatlan szituációból koherens, a közönség számára befogadható struktúrát (Gestalt) kell teremtenie (1974: 178). A szónoklat egyszerre heurisztikus (felfedező) és menedzselési (irányító) tevékenység, a szónok két legfontosabb tulajdonsága az integritás (egybefoglalás, integrity) és a receptivitás (fogékonyság, receptivity). Az előbbi a lehetőségek olyan repertoárját nyújtja, mely lehetővé teszi, hogy a szónok az adott helyzetet a maga számára egységes, jól körvonalazott problémaként megfogalmazza. Az utóbbi viszont feltételezi, hogy a szónok nyitott marad az adott helyzetben rejlő részletekre, lehetőségekre, nem egyszerűen egy adott keretet próbál ráerőltetni a szituációra, hogy egy adott problémáról beszélhessen a közönségnek. Ebben nélkülözhetetlen segítség a szónok számára a toposzok (közhelyek) tudománya, a topika (1974: 175).
Összegezve: a retorikai szituációban a szónok arra törekszik, hogy a beszédét az adott helyzet és hallgatóság szükségleteihez és kényszereihez illessze, feladata, hogy a stílusnemek váltogatásával tanítani, gyönyörködtetni, megindítani tudjon. Ennek érdekében az információkat úgy kell válogatni, értelmezni és megfogalmazni, hogy a hallgatókat meggyőzze véleménye helyességéről, és rávegye őket, hogy céljának megfelelően cselekedjenek. A szükséglet (a fő kérdés) megfogalmazása a szónok feladata és erkölcsi felelőssége.