Az éthosz

116 5.2. ÉRTELMI ÉS ÉRZELMI ÉRVELÉS

A meggyőzés egyik eszköze lehet tehát a szövegtípus (műfaj, beszédfaj) ismerete és helyes alkalmazása, nem véletlenül vált a retorika a prózai műfajok elméletévé (Adamik−A.

Jászó−Aczél 2004: 50). Már az ókorban kialakult azonban a meggyőzés három módjának elmélete is, például kimutatható az Iliász kilencedik énekében (Connors−Corbett 1998: 5−15):

Akhilleuszt Odüsszeusz az értelemhez (logosz) folyamodva, Phoinix beszéde személyessége, saját jellemének meggyőző ereje (éthosz), Aiász pedig indulata, érzelmei (pathosz) által akarja meggyőzni, de hármuk közül csak Aiász jár sikerrel. A retorika hatásorientált tudomány: a hallgató és a rá gyakorolt hatás áll a középpontban, a kommunikációs modell minden más eleme ennek rendelődik alá (Plett 2001: 2).

A példa jól mutatja, hogy a klasszikus retorika tisztában volt vele, hogy csak racionális úton nem lehet meggyőzni, viselkedést formálni, mert az embert legalább annyira alkotják vágyai és akarata, mint értelme (Connors−Corbett 1998: 71). A rábeszélésnek (persuadere) Plett szerint (2001: 2−3) van egy racionális eleme (überzeugen, meggyőzés), mely három további, egymástól el nem választható komponensből áll: docere (tényszerű komponens, elbeszélés), probare (érvelő komponens, hitelessé tevés) és monere (etikai komponens, adhortatív funkció, például a tanmesében). Az 5.2. fejezet először az éthosz (5.2.1.) és a pathosz (5.2.2.) fogalmát járja körül, majd vizsgálja meg a korpuszban (5.2.3. és 5.2.4.).

117

A retorika gyakorlati tudomány, nagy, heterogén, esetleg képzetlen közönség meggyőzésére szolgál, ezért az értelemre apellálás esetén sem kell szigorúan a logika szabályaihoz alkalmazkodnia, a szillogizmus és az indukció helyett az enthümémát (csonka szillogizmus, retorikai dedukció) és a példát (retorikai indukció) használhatja. Eszközei a meghatározás (definíció – szigorúan logikai vagy szabadabb retorikai, szinonima, etimológia, leírás, példa), a szillogizmus, az enthüméma és a példa (Connors−Corbett 1998: 32−60). A racionális érvelés (pisztisz) forrásait, lelőhelyeit mutatja be Arisztotelész Topikája nyolc könyvben. A racionális érvelés véletlen vagy szándékos hibáival (utóbbit nevezzük manipulációnak) a mai szakirodalom is listázza (Connors−Corbett 1998: 62−71). Az érvforrásokkal és az érvelési hibákkal a következő, 5.3. fejezetben foglalkozom, itt térek ki Weaver (1953) elméletére is az érvforrások etikai szempontú rangsoráról.

Még a legszabályosabban felépített logikai érvelés is süket fülekre talál azonban, ha a hallgatóságnak nem szimpatikus a szónok személyisége. Quintilianus szerint a szónok éthosza (auctoritas) különösen fontos a tanácsadó beszédben: „Aki azt várja, hogy mindenki hitelt adjon a véleményének a hasznosság és a tisztesség dolgában, az számítson igen tisztánlátó és becsületes embernek – és legyen is az. […] Tanácsot mindenki a maga értékrendje szerint ad”

(3,8,13, 2009: 254). Arisztotelész szerint is „a legfőbb bizonyíték a jellem”, a szónok megbízhatóságának fontos szerepe van a beszédben. Szerinte is leginkább a tanácsadó beszédben (Rétorika 1377b, 1999: 81), „ezt a hatást azonban a beszéddel kell elérni, nem a szónok jellemének előzetes hírével” (Rétorika 1356a, 1999: 33). A bizalomkeltés forrásai a bölcsesség, az erény és a jóakarat (Rétorika 1378a, 1999: 81). Ezt a tanácsot a dolgozatokat javító tanároknak is érdemes megfogadni, valószínűleg ez az oka, hogy emelt szinten a javító csak a diák azonosító jelét látja a dolgozaton.

A szónok felkészültsége, jó ízlése, ítélőképessége is a meggyőzés forrásává válhat, de az is fontos, hogy hangnemét a közönség életkorához, érzéseihez illessze (Connors−Corbett 1998: 73). Ezért foglalkozik Arisztotelész Rétorikájának második könyve a jellemekkel. Az élőbeszédben idetartozik a testi vonzerő és a beszédstílus is (A. Jászó 2013: 35−40). A szónoknak (de ez az írott szóra is igaz) az egész diskurzus folyamán fenn kell tartania ezt a kialakított képet, az „imázst” egyetlen rosszul megválasztott szó is szétrombolhatja, különösen fontos szerepe van azonban a diskurzus két pontján, a bevezetésben és a befejezésben. A „rejtett rábeszélő” (Connors−Corbett 1998: 77), az éthosz szerepét tehát az ókorban éppen olyan fontosnak tartották, mint a mai „píárosok” vagy piackutatók.

118 5.2.2. A pathosz

A szónok éthosza mellett a klasszikus retorikák a pathoszt is részletesen tárgyalják.

Arisztotelész szerint az érzelmek változtatják meg az emberek ítéletét (Rétorika 1378a, 1999:

82), ezért a hallgatóság beállítottsága a törvényszéki beszéd szempontjából fontos: „A hallgatóságon keresztül érjük el célunkat, ha beszédünk hat az érzelmeikre, nem ugyanúgy ítélünk, ha bosszúsak vagy vidámak vagyunk, ha szeretünk vagy gyűlölünk” (1356a, 1999:

33). A beszédrészek közül a befejezésben van szerepe (Rétorika 1419b, 1999: 177), erre az elrendezéssel kapcsolatban külön kitérek (6. fejezet).

Az éthosz és a pathosz szorosan összekapcsolódik egymással, valamint a logosszal is:

„Mert miután bebizonyítottuk, hogy mi igaz emberek vagyunk, ellenfelünk pedig hazug, természetesen következik a dicséret, az elmarasztalás és a végső simítások elvégzése”, az érzelmek felkeltése tehát csak a tényállás ismertetése, elfogadása, minőségének és mennyiségének bemutatása után következhet (Rétorika 1419b, 1999: 177−178). Arisztotelész tehát az érzelmekre hatást csak a logosz, éthosz, pathosz hármasságon belül tartja elfogadhatónak, elítéli azokat a szerzőket, akik kizárólag a hallgatóság érzelmi befolyásolásával akarnak hatást elérni (RL 906).

A pathosz érvei az érzelmek és a három stílusnem és az előadásmód, premisszái értékek és hierarchiák (A. Jászó 2013: 44−47). Whately, a 19. századi brit retorika teoretikusa szerint az értelmi érveléssel meg lehet győzni, de csak az érzelmekre hatással érhetjük el, hogy a hallgatóság vágyjon arra, amiről beszélünk; az érzelmekre viszont nem szabad direkt módon hatni (Connors−Corbett 1998: 78, Whately 1872: 46). Ha a szónok bejelenti, hogy az érzelmeinkre szeretne hatni, gyanakvást és ellenszenvet kelt a hallgatóságban; az indirekt hatáshoz viszont a szónoknak ismernie kell a szavak erejét (például a stíluseszközöket vagy az olyan eszközöket, mint a leírás).

Arisztotelész Rétorikájának második könyve foglalkozik az érzelmek tárgyalásával, minden szempontot három kategória szerint tárgyal: „például a haraggal kapcsolatban, hogyan lesz valaki haragossá, milyen emberekre szoktak haragudni és mi miatt” (1378a, 1999: 82).

Bár a 20. századi ember bizalmatlan a „pátosszal” és az olyan gesztusokkal szemben, mint az érzelmet keltő bizonyítékok (tárgyak, esetleg személyek) felmutatása, Arisztotelész leírása a jellemekről és az érzelmekről kötelező olvasmány lehetne minden diák számára. A filozófus nem tudományos igényű megfigyelései ugyanis a hétköznapi tapasztalatokra építenek, ha a diák elolvassa, össze tudja egyeztetni saját megfigyeléseivel, majd elfelejti, direkten nem használja, de indirekt módon alkalmazni fogja az olvasottakat (Connors−Corbett 1998: 84).

119

A C. Herenniusnak ajánlott retorika is a beszédrészekhez kapcsolja az érzelmekre hatást, a bevezetésben a jóindulat megnyerésének módjai között főleg az ellenféllel szembeni indulatok keltéséről (1,5,8; 2001: 12), a befejezésben a szánalomkeltésről ír. Itt hangzik el híres és megszívlelendő tanácsa: „A szánalomkeltésnek rövidnek kell lennie. Semmi sem szárad föl ugyanis hamarabb, mint a könny” (2,31,50; 2001: 52). Az elrendezés mellett az érzelemkeltés a stílus függvénye is, ezért a 6. fejezetben a beszédrészek, a 7. fejezetben pedig a stílusnemekkel kapcsolatban térek ki bővebben Cicero retorikaelméletére, melynek középpontjában a tökéletes szónok állt. A szónok című értekezésében kötötte össze a három stílusnemet a logosz, éthosz, pathosz hármasságával és a szónok három feladatával. Ékesszóló szónoknak csak azt tartja, aki „bizonyít, gyönyörködtet és megindít. A bizonyítás szükségszerű, a gyönyörködtetés kellemes, a megindítás maga a győzelem.” A megindítás eszköze a fennkölt stílus (21, 69; 2012: 632).

Quintilianus kiindulópontja, hogy szónok csak becsületes ember lehet: „nemcsak a kiváló szónoki képességet követeljük meg tőle, hanem a lélek minden erényét is” (1,10, Előszó; 2009: 68). Az érzelmek felosztását és az érzelemkeltés módjait a beszédrészek fejezeteiben (bevezetés: 4,1; 2009: 276−290, a befejezés: 6,1; 2009: 400−410) és azokat követően tárgyalja, itt csak a pathosz meghatározását foglalom össze. A pathosz (érzelem) felkorbácsolt, heves, időleges, az éthosz szelíd, nyugodt és tartós. Bizonyos értelemben minden peres ügyben előfordul (6,2,8−11; 2009: 412−413). Az érzelmek közül a haragot, gyűlöletet, félelmet, irigységet, szánakozást sorolja ide, az érzelemkeltést az arisztotelészi tanácshoz hasonlóan a nagyításhoz köti: „olyan érzelmet kelt benne [a bíróban], ami nincs meg, vagy pedig a meglévőnél nagyobbat kelt” (6,2,24; 2009: 415).

A horatiusi tanácshoz hasonlóan a szónok megrendülésének függvényévé teszi: „Mert csupán a tűz gyújt lángot, és csak a nedvességtől leszünk vizesek, és egy dolog sem ad a másiknak olyan színt, amivel ő maga ne rendelkeznék; tehát elsődleges, hogy hatással legyen ránk, amiről azt akarjuk, hogy a bíróra hatást gyakoroljon, és hogy hatás alá kerüljünk, mielőtt megkísérelünk hatást gyakorolni” (6,2,28; 2009: 416). Itt említi az enargeia (nyilvánvalóság) fogalmát, mellyel a szónok „olyan érzelmeket ébreszt, mintha személyesen jelen lennénk”

(6,2,32; 2009: 417). Ez felidézheti a jelenvalóvá tétel (présence) perelmani fogalmát, melyet a retorikai szituációval kapcsolatban elemeztem.

120 5.2.3. Az éthosz vizsgálata a dolgozatokban

A mérőlap mindhárom korpuszban az értelmi és az érzelmi érvelés jelenlétét az alábbi szempontokból vizsgálta:

1. Felismeri és alkalmazza a logikai/ értelmi meggyőzés eszközét.

2. Felismeri és alkalmazza az erkölcsi érzékre hatás eszközét.

3. Felismeri és alkalmazza az érzelmi/ pszichológiai meggyőzés eszközét.

4. Felismeri az őszinteség látszatának keltését.

5. Felismeri az érzelmi alapú manipulációt.

Ennél az öt szempontnál azonban differenciáltabb képet mutat, ha az egyes beszédrészekben vizsgáljuk az éthosz és a pathosz jelenlétét. Az 5.2.1. ábra mutatja, hogy a kezdő csoport alig ötöde élt az éthoszra apellálás lehetőségével az elvi kérdés tárgyalási részében. Két szempontot is vizsgáltam: folyamodik-e a dolgozat tárgyalása az éthoszhoz (1.

oszlopsor), illetve nem él-e vissza az őszinteség látszatának keltésével (utolsó oszlopsor, visszaélés).

A kezdők közül egy olyan sem volt, aki ne értett volna egyet az iskola szükségességével, de az állásfoglalás hiteles voltát az érvelési hibák (ld. 5.3.) vagy a gondolatmenet (ld. 6.1.) alapján kétségbe lehet vonni. Sokszor a mellékvágányra futás, csúsztatás miatt kétséges a beszélő őszintesége (4. oszlop). A tárgyalásban (1. oszlop) a dolgozatok 18%-a apellált az éthoszra, de egyik esetben sem volt manipulációtól mentes a kísérlet. A bevezetésben (2. oszlop) csak a dolgozatok tizede élt ezzel a lehetőséggel, szinte kizárólag vallomás formájában arra utalva, hogy már sokszor gondolkodtak a kérdésen.

5.2.1. ábra: Éthosz tárgyalásban, bevezetésben, befejezésben és a visszaélések (%) 18

11

57

18 10

38

83

10 77

4

14

55 78

4

26

65 90

45

35 30

0 10 20 30 40 50 60 70 80 90 100

tárgyalásban bevezetésben befejezésben visszaélés 9_elvi kérdés 9_tanácsadó 12_műelemzés 12_érvelés 1996

121

Az éthosz hitelesen a befejezésben (3. oszlop, 57%) jelent meg, a dolgozatok több mint ötödében a befejezés többes szám első vagy egyes szám második személyre váltott.

Általános, sokszor szentenciaszerű kijelentések főleg a befejezésben jelentek meg: „Ezzel mindenkinek tisztában kell lennie”; „Inkább gyermekként tanulj, és felnőttként arasd le a tudásod babérját, minthogy iskolás éveidet ellógd és szenvedj hátralévő életedben.”; „Úgy gondolom, a tudás hatalom”; „Hiszen azt már megtanulhattuk, hogy semmi sem állandó, és minden rendszer elavul egyszer”.

A tanácsadó beszéd igazolta a klasszikus szerzők kijelentéseit: a bevezetésben a tanulók több mint harmada, a befejezésben több mint négyötödük élt az éthoszra apellálás lehetőségével. A „bevezetések” nem mindig szabályosak, általában megszólítással kezdődnek („Figyelj rám jól!”, „Figyelj!”), bár a feladatban nem szerepelt, a diákok fele a levélformát választotta a szabályos megszólítással („Kedves…!”) és ehhez illő zárással. A feladatban maga a szituáció azt sugallta, hogy az iskola mellett ki kell állnia a tanulónak, holott egy baráti beszélgetésben inkább az iskola hátrányainak sorolása szokott a beszélgetés témája lenni. Ez eleve próbára tehette a találékonyságot, hogy olyan pozíciót találjon a diák, melyet a barátjával szemben is „felvállalna”, de a dolgozatot író tanár számára is hitelesnek tűnik.

Több mint a dolgozatírók fele felajánlotta segítségét barátjának, felük arra hivatkozott, hogy az ő fejében is megfordult már az iskola elhagyásának gondolata. Zavaró visszaélés csak a dolgozatok tizedében fordult elő, ide számítottam egy nem releváns megoldást is, mikor a tanuló nem vette figyelembe a szituációt, illetve a sértő, kioktató hangnemet („Ne röhögtess!”), mert ez arra utalt, hogy a tanácsadó nem veszi komolyan a segítséget kérő problémáját. A tárgyalásban előforduló erkölcsi érzékre apellálás e mérésben is mindig manipulatív.

A végzősök műelemző dolgozatában maga a feladat felvetette az őszinteség problémáját, hiszen a szerzői álláspontot kellett kiszűrni. Itt is azt vizsgáltam, felismeri-e, alkalmazza-e a tanuló az erkölcsi érzékre hatás eszközét, illetve kerüli-e az őszinteség látszatának keltését. A dolgozatok háromnegyede érintette is a témát, vizsgálta a megadott szempontokat, de a diákok felének nem sikerült a részletből, a nézőpontok és az elbeszélésmód vizsgálatával kimutatni a szerzői szándékot. Gyakran kimerült a tények megállapításában („külső nézőpont”, „a nagysága nézőpontja”, „Árvácska szemével látjuk”), de a ’miért?’ kérdésre vagy nem kereste a dolgozatíró a választ, vagy hibás következtetésre jutott. Többen arra következtettek, hogy a nagysága és az író véleménye azonos, mert

„mindketten segíteni szeretnének Árvácskán”. Ezekben az esetekben nem hiteles, fedőszövegszerű volt a befejezésben vagy a szempont tárgyalásának végén levont konklúzió

122

arról, hogy Móricz „foghúzásnak szánta” a művet, kétértelmű volt a „rám is foghúzásként hatott” fordulat, és feleslegessé vált a gyakran hosszas bevezető Móricz és Csibe kapcsolatáról. A tanulók tizedének azonban sikerült a tárgyalásban manipulációtól mentesen megvalósítani az erkölcsi érzékre apellálást. A műelemzés bevezetésében csak 4%, befejezésében 14% élt ezzel a lehetőséggel.

A végzősök érvelő dolgozatának megadott központi fogalma a sors volt, egy szempontként az elbeszélésmód elemzését itt is kértem, ennek vizsgálata szintén tartalmaz etikai elemeket (vizsgálati szempontjaim megegyeztek az előző bekezdésben leírtakkal). A diákok háromnegyede (78%) ebben a feladatban is élt az éthoszra apellálás lehetőségével, főleg a három választott regény elbeszélésmódjának vizsgálatakor, a bevezetésben az előző feladathoz hasonlóan ritkán (szintén 4%). A befejezésben a tanulók negyede (26%) személyes véleményét írta le, gyakran többes szám első vagy egyes szám második személyben („kezedbe veheted a sorsod”, „nyugodtan ki merem jelenteni”, „segíts magadon, Isten is megsegít”). Néha összegző gondolatokkal zárult a dolgozat, nem mindig érthető nyelvi formában: „ártatlan őszintesége miatt pórul járt”. A dolgozatok 65%-a a regényekről megtanultakat összegzi, a sors szerepét jól kiemelve, de az elbeszélői szándékot nem tudja kimutatni a megadott kérdéssel kapcsolatban. A személyes vélemény a befejezésben és az elemző részben leírtak teljesen elkülönülnek ezekben az írásokban, legfeljebb az idézethez kapcsolódik állásfoglalásában a diák.

Nagyon érdekes az 1996. évi dolgozatok adatsora, csak 10%-ban nem találtam az erkölcsi érzékhez folyamodást, a bevezetésben (a dolgozatok majdnem fele) és a befejezésben is (harmaduk) él a lehetőséggel. A műelemzések tehát nagyon sokszor élnek etikai megközelítéssel, vizsgálják a mű hitelességét, őszinteségét, és csak alig harmadukon érződik a betanultság, a „leckefelmondás”, az érzelmi manipulációval összefüggő hamis pátosz. A bírálók is hangsúlyozzák, hogy sok a sztereotip fordulat (korszaktörténeti bevezető és méltatás a bevezetésben, utódok tiszteletére utalás a befejezésben), a dolgozatok harmadában fordulnak elő erre példák. Ide tartoznak azok az esetek is, mikor a tanuló téves következtetésre jut vagy erőltetett a „mondanivaló”, „tanulság” keresése, hangoztatása (egy újabb etikai probléma lenne annak megvitatása, ez mennyire a tanuló hibája). Az etikai megközelítés nem függ a műnemtől, lírai és epikus műveket is vizsgálnak a tanulók, a személyes vélemények hitelesek. („Vörösmarty megtanít értékelni azt, amit hajlamosak vagyunk természetesnek venni” vagy „hitelesen kifejezi, milyen meggyötört volt Vörösmarty”valamint „szembefordult az elembertelenedéssel. ”)

123 5.2.4. A pathosz vizsgálata a dolgozatokban

A rövid elméleti bevezetőben már említettem, hogy az éthosz és a pathosz különválasztása nehéz, a példákban is gyakran lehet átfedés. A szélső részek közül a pathosz leggyakrabban a befejezésben jelenik meg, a befejezésben az összes dolgozat több mint fele apellált az érzelmekre. A stíluseszközökre a 7. fejezetben térek ki részletesebben, de itt is megemlíteném, hogy a közmondások és a szentenciaszerű kijelentések szinte kizárólag a befejezésben fordultak elő.

Az 5.2.2. ábra mutatja, hogy a kezdő csoport a dolgozat szélső részein kívül máshol nem élt a pathosz eszközével. A kezdők elvi kérdéseiben nem jelentős a tárgyalásban (3%) és a bevezetésben (7%) az érzelmekre hatás, a befejezésben viszont minden második tanuló él vele. Néhány példa a kezdők érveléseire: „iskolák nélkül a világ nem lenne világ”; „aki tudást akar szerezni, az igen: Járjon iskolába!”; „Úgy gondolom, a tudás hatalom.” Az éthoszhoz hasonlóan a pathosszal való visszaélésre is több példa volt az elvi kérdésben, mint a tanácsadó beszédben, főleg a befejező részben: „Sok csodálatos dolgot tanulhatunk itt, ebben az intézményben”, „Jó iskolába járni annak ellenére, hogy nem szeretünk.”, „Iskola nélkül összedőlne a fal”, Az előző iskolám sem volt rossz és szerettem, de a mostani jobban tetszik.”

A tanácsadó beszédben a tanulók negyede már a bevezetésben használja a pathosz eszközét: „az életben vannak dolgok, amiért meg kell szenvedni, és meg is éri szenvedni értük! vagy „Úgy gondolod, hogy neked ez túl nehéz?” valamint „elég nagy butaságot fogsz elkövetni, ezt már most mondhatom neked”. A tanácsadó beszéd befejezésében is gyakoribb volt, a tanulók majdnem háromnegyede használta (pl. „Remélem, sikerült meggyőznöm”;

„Kérlek, gondold át”; „Sok sikert hozzá!”). Egy példát találtam kimondott érzelmi zsarolásra, de az érzelmi manipuláció is előfordult: „Engem sem hagyhatsz egyedül a kettő dilis szobatárssal! […] Meg fognak őrjíteni!” vagy „Kedden ígérem, elmegyünk a kedvenc kávézódba, beszélgetünk, fagyizunk” valamint „Nagyon kérlek, hogy maradj itt nekünk!! És soha, de soha ne menj el!! Nagyon szépen kérlek!”

A végzős csoport majdnem háromnegyede érzékeltette műelemzésében a szóválasztás segítségével együttérzését Árvácskával („szegény”, „szerencsétlen”, „pici” stb.). Gyakori, hogy a dolgozat nem a részletből kiindulva bizonyít, ilyenkor a befejezésben levont következtetést is érzelmi manipulációnak vettem: „Az író elérte célját, hiszen a mű foghúzásként hatott az olvasóra, így át tudja értékelni, hogy hogyan bánjon másokkal” vagy

„A sok árva-lét bemutatásának írói megoldása során az olvasó elrettenve érzékeli a sanyarú sorsot.”

124

A műelemzések bevezetésében nem találtam példát pathoszra, a befejezések 59%-ában a tanulók saját véleményüket írták le, az elbeszélő állásfoglalásával egyetértve, vagy a feladatra nem is utalva. Ezekben a véleményekben is a szóválasztás fejezi ki az érzelmeket („szörnyű”, „szomorú”, „a kis Árvácska”), és élnek a nagyítás, túlzás lehetőségével is („hiszen kedvesanyám a szíve legmélyén őt is szerette. Ugyanúgy, mint a többi gyermekét”,

„mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, aki szeretné megismerni a 20. században élő magyarországi árvák helyzetét, és bírja a brutális, sokkoló részleteket.”) Minden második dolgozat élt meggyőzően az érzelmekre hatás eszközeivel.

Az érvelő dolgozatoknak csak a felében érvényesül a pathosz, nem minden mű, csak a Sorstalanság és az Árvácska kapcsán („ártatlan”, „Gyurika nem tehet róla” stb.). Gyakran kérdések formájában jelenik meg: „Tehát így lett elrendelve előre?” vagy „Ha hiszünk Jézusban, elfogadjuk őt megváltóként, és kérjük, hogy segítsen és vezessen minket, akkor ő irányít.” A bevezetésben csak 17% él vele, elsősorban az idézet hasonlatának kibontásában, a költői képek magyarázatában találtam példát a stíluseszközök által kiváltott pathoszra. A legkevesebb példát pathoszra a befejezésben az érvelő dolgozatokban találtam, itt arányuk az 50%-ot sem érte el: „Olyan, mintha egy útelágazáshoz érnénk az élet útján: ha jobbra mész, ez lesz a sorsod, ha balra mész, amaz” valamint „Vagy így, vagy úgy, de valamilyen módon elnyerjük a nekünk való sorsot.”

Manipulációnak vettem, ha az érvelő dolgozatokban az elbeszélésmód elemzése kapcsán a diák nem tért ki arra, hogyan jelenik meg a szerző ítélete a szereplőről. Az ok hasonló, mint a műelemzésben: a levont következtetés ilyenkor a példáktól függetlenül

„lógott” a dolgozat végén, de nemcsak fedőszövegként, hanem a szóhasználat vagy az alakzatok miatt gyakran érzelmi manipulációként: „Ezek a dolgok napjainkban is fennállnak, hiszen valakit a származása miatt, valakit azért, mert szegény, és valakit meg más miért, de mindenkit elítélnek.” vagy „Cselekedetünk és döntéseink iránya fogja eldönteni, melyik úton kell továbbhaladnunk az életben. Mi vagyunk azok, akik befolyásolni tudjuk döntéseinket, ezáltal rá-, illetve letérve a helyes útról.”

Az 1996. évi érettségi dolgozatokban a cím volt megadva, így a diák szabadabban választhatta meg attitűdjét, a feladat nem fogalmazott meg olyan elvárásokat, mint a végzősök két mérésében. A jóindulat megnyerésével mindenképpen élnie kellett a tanulóknak, erre az éthosz kapcsán kitértem. A tanárok által kimagaslónak ítélt dolgozatok négyötöde tartalmaz érzelmi érvelésre utaló megjegyzéseket, harmaduk használta a pathosz eszközét a bevezetésben. Ez ritkábban nyilvánult meg idézet értelmezésében, gyakoribb volt a szerző vagy az irodalomtörténeti korszak méltatása, vagy a történelmi háttér festése: „Az a magyar

125

irodalom, mely magán viseli évszázadok kínját, de hordozza a történelmi sikereket is. Az a magyar irodalom, mely magáénak tudhatja nemzetünk egyik legnagyobb költőjét, Ady Endrét.”

Az 1996. évi érettségi dolgozatok 70%-a is érzelmi zárást használt, nagyon gyakran a műből vett vagy egyéb, fejből (vagy a szöveggyűjteményből) idézett sorokkal zárta írását.

Stíluseszközöket is gyakran használtak: „Szenved a megváltatlanságtól, de megváltani nem tud, és fájdalmát enyhítő vagy legalább hirdető könnyei a költészete” vagy „Munkásságukat elismerve mindkettőjüket a magyar irodalom nagy neveinek elsői között kell számon tartanunk.” A pathosz helytelen használatára ritkán, a dolgozatok negyedében találtam példát, főleg sablonos kifejezések, a nagyítás helytelen volta miatt; ezeket az eseteket gyakran a bírálók is kárhoztatták: „óriási léptekben közelíteni Európához”, „Furcsa vigaszt, de vigaszt [meríthetünk a műből].”

5.2.2. ábra: Pathosz a bevezetésben, befejezésben és visszaélések (%)

Zwiers készségeinek rendszeréből a meggyőzés (Persuading, 2004: 105−106) kapcsolható hozzá. Ez a szerző szerint „magas hozamú” gondolkodási művelet, mert vele együtt fejlődik az elemzés, összehasonlítás, értékelés, szintézis, problémamegoldás, kommunikáció is, ráadásul a tanulók könnyebben bevonhatók, mert a diákok maguk is meg akarják tudni, hogyan ismerhetik fel és kerülhetik el a manipulációt, illetve hogyan győzhetnek ők meg másokat. A másik kapcsolódó készség az átélés (Empathizing, 122−123), melynek feltétele a más nézőpontjába, helyzetébe való behelyezkedés. A beszédfajok vagy műfajok és a helyzetek különböző arányban nyújtanak lehetőséget az értelmi és az érzelmi meggyőzés használatára, de ez a készség a mélyebb megértés feltétele (pl. a dolgozatokban az elbeszélésmód értékelése az őszinteség szempontjából vagy a szerzői álláspont kimutatása).

3 7

54

21 7

24

72

7 73

0

59 55

52

17

43

52 80

30

70

25

0 10 20 30 40 50 60 70 80 90

tárgyalásban bevezetésben befejezésben visszaélés 9_elvi kérdés 9_tanácsadó 12_műelemzés 12_érvelés 1996

126 5.3. AZ ÉRV ÉS AZ ÉRVFORRÁSOK

Az érvforrás (topoi, loci) a retorikában olyan helyet jelent, ahonnan érvet meríthetünk.

Ezeknek a helyeknek a felkutatása, megismerése a retorika elméletének és gyakorlatának egyik legfontosabb területe volt az ókor óta (Schirren 1999: XIII–XXX). A modern toposzkutatás logikai-diszkurzív sztereotípiáknak, a retorikai invenciót segítő olyan makrostrukturális egységnek tekinti a „helyeket”, melyek az érvelési technikák alapjait képezik (Moliné 2009: 191). A modern toposzkutatás egyik területe a szövegelemzés, például a klasszikus retorikában járatos szerzők szövegeinek elemzése az érvforrások használata szempontjából. A másik terület az ókorhoz hasonlóan az inventiót, a meggyőző érvek feltalálásának forrásait kutatja. A jelen fejezet áttekinti az érvforrások klasszikus és modern rendszerezési kísérleteit (5.3.1.), majd elemzi a kezdő és a végzős dolgozatokat érvforrások (5.3.2.), érvelési hibák (5.3.3.) és a Toulmin-módszer segítségével (5.3.4.).

In document Eötvös Loránd Tudományegyetem (Pldal 116-126)