A modellek kritikai értékelésére vonatkozó irodalom

A szervezetek projektvezetési felkészültségének értékelése, túl az előbbiekben áttekintett eredményeken alapuló megállapításokon, ugyanakkor számos, az értékeléshez kialakított modellekre vonatkozó kétkedést, sőt egyfajta szkepticizmust is előidézett. Így például Ibbs és Kwak (2000) az előbbiekben hivatkozott kutatásaik során azt a kérdést is vizsgálták, hogy az elemzés tárgyát képező szervezetekben kimutatható-e valamilykimutatható-en mértékű korrkimutatható-eláció a projkimutatható-ektkimutatható-ek sikkimutatható-erkimutatható-ességkimutatható-e és az étékkimutatható-elő modkimutatható-ellkimutatható-ek szervezetekben való alkalmazása között. A kutatók azonban elhanyagolható mértékűnek

minősítették ezt a korrelációs kapcsolatot. Jugdev és Thomas (2002), noha pusztán az értékelő modellek alapvető sajátosságainak elemzése alapján, kétségeiket fejezték ki arra vonatkozóan, hogy ezeknek a modelleknek az alkalmazása magasabb színvonalú projektvezetési folyamat kialakulásához, következésképpen pedig nagyobb arányú projektsikerhez vezethet. Hasonlóan az előző szerzőkhöz, Mullaly (2006) kutatási eredményei is arra a konklúzióra vezették a szerzőt, hogy az értékelő modellek alkalmazása nem tekinthető a szervezeti projektvezetési felkészültség színvonala növelésében meghatározó tényezőnek.

Yazici (2009) a kutatásai során szintén nem találta empirikusan egyértelműen igazolhatónak azt, hogy a modellek hozzátárulnak a jobb színvonalú és eredményesebb projektteljesítéshez, valamint így a szervezetek hosszabb távú sikeres működéséhez.

Mindebből azt az általános következtetést vonta le az idézett szerző, hogy a modellek használata önmagában nem eredményezi a projektvezetési tevékenység színvonalának növekedését. A közelmúltban Brooks et al (2014) ugyancsak arra hívta fel a figyelmet, hogy empirikus eredmények egyáltalán nem támasztják alá az alkalmazott modellek szerint mért magasabb szintű projektvezetési felkészültség és az eredményesebb projektvezetés közötti egyértelmű összefüggést.

Az áttekintett empirikus eredmények alapján nem meglepő, hogy a szervezetek projektvezetési felkészültségét értékelő modellek, akár fejlesztés központú, akár értékelés központú modellekről legyen szó, több vonatkozásban is kritika tárgyát képezték a szakirodalomban. Andersen és Jessen (2003) az értékelő modellek – különösen pedig a standard ismeretkör-gyűjteményeket alapul vevő létra modellek – közelítésmódjának szűk fókuszát emelik ki. E szerint ezek a modellek alapvetően a projektvezetési folyamat operatív vonatkozásaira fokuszálnak, vagyis arra, amit a projektmunkatársak ebben a folyamatban kézzel fogható módon csinálnak. Cooke-Davies (2004), hasonlóan az előzőleg hivatkozott szerzőpároshoz, szintén a közelítésmód szűk fókuszát, jelesül a dominánsan megmutatkozó folyamatközpontúságot emeli ki a modellek alapvető hiányosságaként. Egyben ez a szerző, hasonlóan Jugdevhez (2004), felhívja a figyelmet a modellek megbízhatóságára vonatkozó tesztelés hiányára, vagyis arra, hogy ezek a modellek nem nyertek igazolást empirikus kutatási eredmények révén arra vonatkozóan, hogy a szervezeti projektvezetésben úgymond magasabb szinten álló szervezetek sikeresebb (hatékonyabb és hatásosabb) projektvezetési teljesítményt nyújtanak. Így a hivatkozott szerző megfogalmazásában az ilyen modellek alkalmazása inkább a hit területére tartozó kérdés.

Jugdev (2004), valamint Jugdev és Müller (2005) átfogóbb módon közelítettek az értékelő modellek kritikai elemzéséhez, így további kritikai észrevételeket is megfogalmazva arra mutattak rá, hogy a projektvezetési felkészültséget értékelő modellek többnyire:

 Mechanikusan szemlélik a szervezeteket, így azzal a feltételezéssel élnek, miszerint a szervezeti projektvezetési felkészültség fokozatosan javítható szabványosított dokumentumok, útmutatók és kézikönyvek alapján.

 Csak az explicit tudást és a materiális jellegű eszközöket (pl.

dokumentumsablonok) veszik tekintetbe, miközben a szervezeti értékteremtés jelentős részben az egyéb jellegű, tehát nem explicit (azaz tacit) tudáson és immateriális eszközökön (pl. szervezeti tényezők) is alapul. (Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a korábban áttekintett OPM3 modell magában foglal bizonyos szervezeti tényezőket, így például a szervezeti kultúra kérdéskörét is, amelyek

úgynevezett katalizátor szerepet töltenek be a legjobb gyakorlatok alkalmazásában.)

 Csupán csak – a legjobb gyakorlat szintjén értelmezett – valamilyen közmegegyezésen alapuló úgynevezett legjobb gyakorlatra vagy esetelemzések eredményeire támaszkodnak, amelyek önmagukban nem igazolják megfelelően a modellek megbízhatóságát.

 Mellőzik a holisztikus közelítésmódot, így nem támaszkodnak a szervezeti stratégia kívánalmaira sem, vagyis közvetlen módon nem hozzák kapcsolatba a projektvezetési felkészültség kérdéskörét a stratégiai célok elérésének követelményével.

Hillson (2003), továbbá Thomas és Mullaly (2007) ugyancsak a modellek hiányosságaként emelik ki a materiális jellegű eszközök (pl. szabványosított dokumentumok) túlhangsúlyozását és az immateriális szervezeti tényezők (pl.

szervezeti kultúra) mellőzését. Ugyanakkor rámutatnak arra is, hogy némely esetben igen nagy mennyiségű információ összegyűjtésére és értékelésére (így jelentős időre és költségre) van szükség a modellek alkalmazásakor a szervezeti felkészültségi szint értékelése során. Hillson (2003), majd Torres (2014) ezen túlmenően arra is felhívják a figyelmet, hogy egyes modellek túlzott mértékű bonyolultsága egyrészt bonyolulttá teszi magát az értékelést, másrészt pedig nehézkessé teszi az értékelési eredmények értelmezését és így a fejlesztési célok azonosítását. Ezzel összefüggésben, elkerülendő az előbb említett problémákat, O’Hara és Levin (2000) olyan értékelő modell kialakítását tartja szükségesnek, amelyik összhangban van a szervezeti stratégia kívánalmaival, értelmezhető a szervezet egészére és hozzáigazítható a szervezetek eltérő igényeihez. Maguk a szerzők azonban nem tesznek kísérletet egy ilyen modell megalkotására.

Lee és Anderson (2006) egyértelműen azoknak a szervezeti tényezőknek a figyelmen kívül hagyását állítják a kritikai észrevételeik középpontjába, amelyek megítélésük szerint jelentős mértékben befolyásolják a szervezetek projektvezetési felkészültségét.

A szerzők álláspontja szerint ilyen szervezeti tényező a felsővezetői támogatás mértéke, a stratégiai célok egyértelműségének mértéke, a projektportfólió kialakítása szabályozásának megfelelősége, a projektvezetők szerepének egyértelműsége, valamint a projektcsoportoknak a stratégiai célok sajátosságaihoz való illesztésének mértéke.

Grant és Pennypacker (2006) szintén kiemelik a szervezeti szintű tényezők figyelembe vételének szükségességét a projektvezetési felkészültségi szint értékelése során, így mindenekelőtt a szervezeti szintű projektvezetési standardok és a projektben érintett érdekcsoportok bevonásának rendszerét tartják meghatározónak. Wheatley (2007) egy feltáró jellegű kutatás eredményeire alapozva ugyancsak felhívja a figyelmet a projektvezetési folyamatot meghatározó ismeretkörök fontossága mellett a szervezeti szintű ténytők fontosságára is ebben a folyamatban. Ugyanakkor Brooks és Clark (2009) a projektteljesítés hatásosságának alakulását érintő tényezők értékelési modellekben történő bevonása mellett érvelnek.

A szervezeti jellegű tényezők figyelembevételének fontosságát igazolják Yazici (2009) kutatási eredményei is. A szerző nem találta ugyan empirikusan egyértelműen igazolhatónak, hogy ezek az értékelő modellek hozzátárulnak a jobb színvonalú projektteljesítéshez, ugyanakkor kutatási eredményei igazolták azt, hogy magát a szervezeti projektvezetési felkészültséget jelentős mértékben meghatározza a szervezeti kultúra jellege. Thiry (2010) a projektvezetés tágabb területén belül a projektprogramok vezetésének területét vizsgálva is arra a megállapításra jutott, hogy a felkészültségi

szintet jelentős mértékben szervezeti jellegű tényezők határozzák meg, úgymint a döntéshozatali mechanizmus, a programvezetési struktúra, az érintett érdekcsoportok kezelésének rendszere és a programeredmény várható hozadékának tervezésére kialakított rendszer. A közelmúltban Pasian (2014), különösen a nehezen definiálható projekteredményt létrehozó projektek esetére vonatkozóan, arra mutatott rá, hogy az eredményesebb projektvezetési tevékenység nem elsősorban a folyamat szabályozottságától, hanem sokkal inkább az azon túlmutató tényezőktől – így alapvetően szervezeti jellegű tényezőktől – függ. Ezt támasztják alá Mullaly (2014) megállapításai is, aki a szervezeti projektvezetési felkészültségi szint értékelésében meghatározónak tartja a szervezeti és a kontextusra jellemző sajátosságok figyelembe vételét.

Mullaly az előbb hivatkozott tanulmányában a publikált értékelő modellekre, és így magára a felkészültségi szint értékelésére is, vonatkozó kritikáját ezekre a modellekre jellemző úgynevezett bennük rejlő előfeltevések köré csoportosítva foglalta össze a következők szerint:

 Az egyöntetűség (uniformity) előfeltételezése, ami azt foglalja magában, hogy egy adott szervezetben minden egyes projekt ugyanazon projektvezetési folyamat alapján ugyanolyan eredményesen vezethető. Így az értékelő modellek alapját képező közelítésmód feltételezi a projektvezetési folyamat ismételhetőségét, miközben figyelmen kívül hagyja, hogy ez az egyöntetűség milyen mértékben lehetséges a jellegében különböző projektek esetében.

 A bizonyosság (certainty and control) előfeltevése, ami azt rejti magában, hogy a definiált projektvezetési folyamattól való eltérés alacsonyabb szintű projektvezetési tevékenységet (felkészültségi szintet) mutat.

 A jobb (better) előfeltevése, amiben az jut kifejezésre, hogy a magasabb szintű projektvezetési felkészültség, vagyis egy szabályozottabb folyamat, automatikusan eredményesebb projektvezetési tevékenységhez vezet.

 A megfelelőség (meaningful) előfeltevése, ami azt foglalja magában, hogy a projektvezetési folyamat szabályozása önmagában elegendő eszköz a szervezeti projektvezetési szint növeléséhez, így ebből következően a kontextusra jellemző tényezők figyelmen kívül maradnak.

 A fontosság (relevant) előfeltevése, ami azt foglalja magában, hogy a modellek értékelő kritériumai révén a projektvezetési felkészültségi szintre vonatkozóan megfelelő tartalmú kérdések fogalmazhatóak meg, és azokra megfelelő tartalmú válaszok adhatóak az értékelés során.

Mullaly (2014) kritikaként megfogalmazott – és a szervezetek projektvetési felkészültségét értékellő modellekben a hivatkozott szerző szerint bennük rejlő – előfeltevései mintegy sűrítve összegzik a korábban hivatkozott szerzők kritikai észrevételeinek többségét.