A megtorlási és a helyreállító igazságszolgáltatás társadalom-története

-TÖRTÉNETE

A büntetés eszköz, a helyreállítás cél – lehetne nagyon egyszerűen is összefoglalni a hosszú társadalomtörténeti folyamatot. Mint azt a hagyományos igazságszolgáltatás büntetéstannal foglalkozó szakirodalma jelzi, de a helyreállító igazságszolgáltatás jelentős számú forrása is arról, hogy eszköz-e vagy cél a helyreállítás, azt mutatja, hogy a kérdés nem is olyan egyszerű. Trevelyan¹⁸² definíciója a társadalomtörténet fogalmáról úgy szól, ahogy az „történelem, politika nélkül‖

(„history with the politics left out‖). A következő alfejezetben ezen a határterületen fogok egyensúlyozni, mert „az igazságszolgáltatás, még inkább a bűnözéskezelés könnyen kerül kapcsolatba a politikával, különösen a modern társadalmakban‖.¹⁸³

A társadalomtörténet az emberi társadalom időbeli változását vizsgálja. A szakemberek egy része a társadalomtörténetet a történetírás egy aldiszciplínájának tekinti, mely szerint a társadalmi jelenségek múltjának feltárása nélkül hiányosan érthetőek meg a történeti folyamatok. E felfogás nem a társadalom fejlődésének elemzését tekinti a történeti interpretáció kulcsának. A másik megközelítés szerint a társadalomtörténet egy sajátos szemléletmód, amely a társadalmi folyamatok elemzését állítja a középpontba, és a politika, a gazdaság, a kultúra bevonásával egyfajta szintézisre törekszik.

181 A biztonságipar az elmúlt 20 évben alakult ki. 1996 végére a 15 Európai Uniós tagállamban majdnem 600 ezer alkalmazott dolgozott a biztonságiparban. A magánbiztonság a védelem második forrása az európai országokban, azonban Kanadában, az USA-ban és Ausztráliában már az első helyen szerepel. Az abszolút

„bajnok‖ a biztonságipar területén azonban Dél-Afrika. Lásd: de Waard, J.: The Private Security Industry in International Perspective (1999) 7European Journal on Criminal Policy and Research 2 p.168-69.

182 URL: http://www.historycambridge.com/default.asp?contentID=743

183 Kerezsi, K. (2006): Kontroll vagy támogatás: az alternatív szankciók dilemmája. Complex Kiadó, Budapest;

Gönczöl, K. (2009): A kriminológia viszonya a hatalomhoz. In: Korinek László, Finszter Géza (szerk.) Évtizedek a kriminológiában: Szabó Dénes 80 éves. Budapest: Magyar Kriminológiai Társaság, pp. 84-88.

64

Kétségtelen, hogy a hagyományos igazságszolgáltatás központi fogalma a büntetés, amelynek társadalmi funkcióját sokan elemezték már,¹⁸⁴ és igazolták, hogy egyenes rajzolatú út vezet a testen jelet hagyó, előbb a sértettnek, majd a köznek szóló büntetéstől a modern szankcióig, amely időről-időre nem csupán a hatalomgyakorlás módjának változását jelzi, de azt is, hogy elsődlegesen kinek szól a büntetés. A folyamat egyes állomásait a szankciók szemszögéből értékelve látható, hogy az elmúlt évszázadokra visszatekintve konzekvens folyamat rajzolódik ki. A történelem hajnalán a sértett volt az ügy ura, döntött az eljárás megindításáról, és ő szabta meg az alkalmazandó szankciót is, kezdetben a tálió elv alapján, később a bűncselekménnyel okozott károk következményeit enyhítő kompenzáció követelésével. Kétségtelenül ez volt az első lépés a sérelem más mércével történő értékelésére, ahol a bűncselekmény következményeit már nem csak az azonos súlyú sérelemokozással lehetett orvosolni.

A középkori büntetőeljárásban a titkosság uralkodott, a büntetés végrehajtásának nyilvánossága (akasztás, kínzás, testi büntetések) viszont az elrettentést szolgálta. Még az 1700-as években is a halálbüntetés volt a súlyos bűncselekmények általános büntetési formája. A kivégzés, mint népünnepély, a felnégyelt test darabjainak vagy a levágott fejnek a városkapura szögezése és az

„egyszerű‖ nyilvános lefejezés között azonban jelzésértékű különbség van.

A XIX. századtól bekövetkező társadalmi változások a büntetések formalizálódását eredményezték. A meginduló büntetőjogi reformok egyik következményeként az igazságszolgáltatás ―belépett‖ az átlagember életébe.¹⁸⁵ Az állami büntetőhatalom kialakulása csökkentette a krudélis reakciókat, mivel a személyi bosszút állami büntetéssé transzformálva bele tudta építeni a garanciákat is a folyamatba. Míg a korábbi időszakra az eljárás, erre az időszakra a büntetés-végrehajtás

„rejtőzködése” vált jellemzővé (zárt helyen akasztás, szabadságvesztés, stb.). A büntetés személyes dologgá vált, ami lényegében megfelelt az individualista társadalom igényeinek, amelyben a testi büntetések helyét átvette az intézményes büntetés. A folyamatot gazdasági szükségszerűség is erősítette, az intézményes elhelyezéssel ugyanis lehetővé vált a munkáltatás. A modern társadalomban fegyelmező hatalom működik – mondja Foucault – a test szoktatása, fegyelmezése, társadalmi célokhoz igazítása a kisgyermekkortól kezdve. Az erre szolgáló intézmények: iskolák, kórházak, menhelyek, javítóintézetek, börtönök. A totális intézmények kialakítása a hatalomgyakorlás módjának megváltozását jelezte.¹⁸⁶ A társadalom működésére potenciálisan veszélyes népesség ellenőrzésének

„cizelláltabb‖ eszközei alakultak ki: megjelentek a dologházak, a menhelyek, de bizonyos szempontból az iskolakötelezettség megfogalmazódása is e körbe sorolható.

184 Garland, D.- Duff, A.(eds.) (1994): A Reader on Punishment. Oxford University Press. Oxford; Garland, D.

(1990): Punishment and Modern Society: A Study in Social Theory. Clarendon Press. Oxford; Savelsberg, J.

(1994): Knowledge, Domination, and Criminal Puishment. AJS Volume 99. No. 4 Jan., 911-943; Szabó, A.:

Megelõzés és arányos büntetés. Megjegyzések a büntetéstan újabb fejleményeihez Európában és az Egyesült Államokban. In: Gönczöl, K.-Kerezsi,K. (szerk) (1993): Deviancia, emberi jogok, garanciák (ELTE Szociálpolitikai Tanszéke/T-Twins kiadó. Budapest; Kövér, Á. (1996): A büntetés elméletének kritikai megközelítése I. In: Kriminológiai és Kriminalisztikai Tanulmányok, OKKrI. Budapest.

185 Taylor, D. (1998): Crime, Policing and Punishment in England, 1750-1914 St.Martin‘s Press, New York.

186 Lásd: Foucault, M. (1979): Discipline and Punish: The Birth of the Prison. New York: Random House.

65

A folyamat következő állomásaként a generális prevenció megvalósulása érdekében, a közösség először a tárgyalás nyilvánosságának jogát „kapta vissza”, hiszen az eljárásról és a büntetés alkalmazásáról szerzett információk feltehetően másokat is visszatartanak a bűnelkövetéstől. További lépésként a közösség a büntetés, pontosabban a megbüntetettségről való észlelés jogát is visszakapja, azaz „kinyílik”, „megismerhetővé” válik a börtön, működni kezd a börtönlátogatói rendszer. A jóvátétel újra megjelenése a büntető jogkövetkezmények között jelzi, hogy megváltozott a szankció címzettje, s a szankció ismét a nyilvánosságnak (is) szól. Ez az az időszak, amikor a közösségi megoldások egyre inkább teret kapnak a büntető igazságszolgáltatás végrehajtási fázisában, nem csupán a reintegráció biztosításának igényével, de a közösségi problémamegoldás eszközeinek átvételével is.

Értékelésem szerint a legutóbbi évtizedekben a helyreállító igazságszolgáltatás eszközeinek és a közösségi büntetések elterjedésével a büntetés „végrehajtásának” jogát is megkapja, illetve visszakapja a közösség. Ebben a fázisban jut szerephez a helyreállító igazságszolgáltatás eszközrendszere.

A fenti folyamatot – legalábbis a modern igazságszolgáltatási rendszerek működésének időszakában – érdemes a kriminálpolitika mikénti alakulásának fényében is megvizsgálni.

A bűnözés okainak vizsgálata a pozitivista iskola képviselőnek nézeteiben jelent meg először a kriminológiában. A pozitivista felfogás – amely a bűncselekmény helyett az elkövetőt helyezte a középpontba – először „szakította el‖ a bűnelkövetőt a büntetőjog formális jogi kategóriáitól, de a klasszikus büntetőjogi iskola által megfogalmazott garanciáktól is. Mégis, a XX. század első felének büntetőpolitikája ―funkcionálisnak‖ nevezhető, legalábbis abból a szempontból, hogy megteremtette a tudományos eredmények és a bűnözéskontroll összhangját. Újabb és újabb kutatási eredmények születtek az emberi viselkedéssel és a társadalom működésével kapcsolatosan. A XX. század első harmadában meghonosodott új vizsgálati módszerek, és a nagymintán végzett kutatások olyan meggyőző erőt kölcsönöztek a társadalomtudományoknak, hogy az általuk adott ismeret a kormányzati területek mindegyikén szerephez jutott. A bűnözés tudományos megközelítése és magyarázatai – legyenek azok bármely szaktudomány eredményeit felhasználók – általánosan elfogadottá váltak. Ezek a megközelítések ugyan eléggé eltértek előfeltételezéseikben, de mindegyiknek helye volt az akkori büntetőpolitika által kínált rugalmas keretben, amely a bűnözés okaira kívánt hatni, és a reszocializációt szolgálta.

A politikai szféra felé a tudományos eredményeket a kriminológia közvetítette, amelyet éppen az ekkor benne érvényesülő jóléti-büntető (kettős) paradigma¹⁸⁷ tett képessé arra, hogy a különböző megközelítéseket és elméleti vitákat mederben tartsa. Tagadhatatlanul szerepe volt ebben annak is,

187 Lásd: Garland, D.(2001): The Culture of Control (Crime and Social Order in Contemporary Society). Oxford University Press, Oxford.

66

hogy a szociális szakma sikeresen depolitizálta a bűnelkövetők kezelését. A jóléti állam ideológiája nem tételezett fel alapvető érdekellentétet az állam és az egyén viszonyában, a bűnözés okaira kívánt hatni, és a reszocializációt kívánta szolgálni. Így a társadalmi problémákat jelző területeken tevékenykedő szakmák (elsősorban a szociális munka) az egyén/család/kiscsoport és az állami hatalom közötti pufferként, rugalmasan aktív szerepben definiálhatta önmagát.¹⁸⁸ Ennek tudható be az 1950-60-es években a szociális szakma prosperálása, de „ajánlkozása‖ a társadalmi, s különösen a bűnözéssel kapcsolatos problémák megoldására azzal a hátránnyal is járt, hogy „elmaszatolta” a határokat a szakmai és a politikai felelősség között. A „társadalmi mérnökösködés‖ időszakában úgy tűnt, hogy a társadalomtudós „ura a helyzetnek‖, már ami a társadalmi folyamatok alakulásának ismeretét és befolyásolásának eszközeit illeti. A szakmai tudásba vetett hit miatt az 1960-as évekig nem is kérdőjeleződött meg az, hogy a kriminológia által javasolt kriminálpolitikai megoldások és eszközök valóban alkalmasak-e a bűnözés kezelésére. Az 1970-es évek közepén kibontakozott gazdasági recesszió hatására azonban az állam felelőssége átértékelődött, és fokozatosan felismerte korlátozott képességét a bűnözés és a devianciák kontrollálására. Az 1970-es években kezdődött bűnözési boom gyors kiábrándulást hozott és egy racionálisabb kriminálpolitika megfogalmazódását eredményezte.

Az elsősorban az Egyesült Államokban megfogalmazódó új büntetési filozófiák egyszerűbb és átláthatóbb racionalitást képviseltek.

Az 1980-as évekre a reszocializáció eszméje, illetve a szociálprevenció elmélete, amelyek hosszú ideig vezérelték a kriminálpolitikát, és képesek voltak az elméleti fejlődést és az innovációt összefogni (mint például a labeling-elmélet), tartalékaikat tekintve kimerültek – mondja Albrecht.¹⁸⁹ A kriminológia a kivezető utat a ‟hétköznapok (napi élet) kriminológiájában‟ találta meg, legalábbis az Egyesült Államokban. A megközelítés a bűnözést normális, rutin magatartásnak tekinti, amely része a modern társadalomnak, és azok, akik a cselekményeket elkövetik, egyébként minden tekintetben átlagosan viselkednek. Ezt a kriminológiai megközelítést a gyakorlatiasság és a nagyra törő teória hiánya jellemzi. Voltaképpen nem is a hagyományos értelemben vett oksági elmélet, éppen ezért nem kriminológiai, inkább csak bűnelkövetési elméleteknek nevezhetők. Ez azonban semmit sem von le meggyőző erejükből, hiszen a „racionális választásra‖ és a szituatív bűnmegelőzésre koncentráló irányzatok komoly befolyást gyakorolnak a napjainkban érvényesülő kriminálpolitikákra.

Egyre kevésbé tartják a bűnelkövetőt az igazságtalanul működő társadalom áldozatának. A

„kriminálpolitika expresszívebb, emocionálisabb és direktebb lett, a közbiztonság és a társadalmi

188 Kerezsi, K.(1995): A védtelen gyermek. (Erőszak és elhanyagolás a családban) Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest, 28.o.

189 Albrecht, H.-J.(2000): A büntetőjog europaizálása és a belső biztonság Európában. Belügyi Szemle, 3.sz. 17-41.o.

67

biztonságérzet kialakításának eszközévé vált.‖¹⁹⁰ A bűnözéskontroll átpolitizálódott. A tudomány és a szakpolitika közötti korábban szoros összefüggés meggyengült, mivel csökkent az igény a bűnözéssel és a bűnelkövetőkkel kapcsolatos, tudományosan megalapozott megállapításokra.

Az elmúlt 15 évben a szociális kérdéseknek egyre szélesebb körét kapcsolták, és rendelték alá a biztonság kérdésének. Ez a változás határozott paradigmaváltást jelent, és egy új biztonsági mentalitás megszületését jelzi. Ezt segíti, hogy a gyors technikai fejlődésnek köszönhetően, a társadalomtudós ismét olyan helyzetben érezheti magát, amelyben „ura lehet a helyzetnek‖, ha nem is az okok befolyásolhatóságát (mint ezt gondolta a treatment idején), hanem a kezelőrendszer alkalmasságát illetően. A területfelügyeleti eszközök és a személyi biztonság eszközeinek gyors elterjedése ugyanis megint csak azt ígéri, hogy kontroll alatt lehet tartani a bűnözést. (Arról – ebben a gondolatmenetben – nem szól a kérdés, hogy a bűnözés állított növekedése milyen viszonyban van a valósággal.)

Határozott bizonyíték van arra, hogy az új punitivitás mozgatja a kriminálpolitikát az USA-ban, és kisebb mértékben az Egyesült Királyságban, azon azonban vita van, hogy ez igaz-e más európai országokra.¹⁹¹ Az elmúlt években a kriminológiai szakirodalomban igen gyakran elemzik a „növekvő‖

vagy „új‖ punitivitást. Sonja Snacken vizsgálatai azt igazolják, hogy a punitivitás mértéke jelentősen különbözik az egyes országok között. A jóléti ellátórendszer színvonala és a gazdaság teljesítőképessége határozza meg, hogy a különböző demokratikus politikai struktúrákban kialakul-e populista büntetéspártiság és az emberi jogok és az emberi méltóság fontosságának eltérő értékelése.

Ez is azt támasztja alá, hogy a kriminálpolitika politikai döntések eredménye, s mint ilyen – mondja Snacken –, ha akarja, normatív érvvé tudja formálni a jóléti ellátással, a demokráciával, az emberi jogokkal kapcsolatos azon empirikus tapasztalatot, hogy ezek magas szintje mindig a punitivitás csökkent mértékével jár együtt.¹⁹² Michael Tonry¹⁹³ viszont úgy látja, hogy már a kérdésfeltevés is rossz, ugyanis a kriminálpolitika nem vált szigorúbbá. Ennek igazolására számba vette azokat a

„védő faktorokat‖, amelyek az európai büntetőpolitikákat megóvták attól, hogy az amerikai utat kövesse. Ilyen „védelem‖ például a frankofon országokban, hogy egy-egy állami ünnep még ma is széles körű amnesztiával párosul, még tapasztalható a hit a szakemberek felkészültségében, illetve,

190 Dinges, M. – Sack, F. (2000): Unsichere Grossstädte? In: Dinges, M. – Sack, F. (Hrsg.): Unsichere Grossstädte? Vom Mittelalter bis zur Postmoderne. Konstanz, pp. 9-66. Idézi: Albrect, H-J. (2000): A büntetőjog europaizálása és a belső biztonság Európában, Belügyi Szemle, 3.sz. 17–41. o.

191 Garland, D.(2001): The Culture of Control: Crime and Social Order in Contemporary Society, Chicago:

University of Chicago Press, p.194.; Morrison, W. (2005): Rethinking narratives of penal change in global context In: The new punitiveness, Trends, theories, perspectives (J. Pratt, D. Brown, M. Brown, S. Hallsworth, W. Morrison eds) Willan Publishing, pp. 290-307.

192 Sonja Snacken: Resisting punitiveness in Europe? Theoretical Criminology August 2010 vol. 14 no. 3, p.

273-292

193 Tonry, M.: Contemporary criminological theory and penal reality. Előadás az Európai Kriminológiai Társaság konferenciáján. Krakkó, 2005. szeptember 1.

URL: http://www.esc-eurocrim.org/files/ESC_5_Cracow_2005_Programme_100920.pdf

68

hogy az ügyészeket nem választják, mint az amerikai kontinensen. Tonry szerint azért kell óvatosan bánni az ilyen kérdésekkel, mert egy rossz kérdésfeltevés önbeteljesítő jóslattá válhat, ugyanis tovább rontja a közvélekedést, miközben a legfontosabb kérdés, hogy „milyen társadalmat akarunk?‖.

A konfliktuskezelés modern és alternatív formájaként a helyreállító igazságszolgáltatás megjelenése számos tényező egymásra hatásának eredménye volt. Felbukkanásában jelentős szerepe volt (1) a sértetti mozgalmaknak, (2) a börtönnépesség növekedése miatti költségvetési kiadásoknak, és (3) a hagyományos igazságszolgáltatás hatástalanságának a bűnelkövetés és a visszaesés valódi okainak kezelésére. A folyamatban fontos szerepe van annak, hogy a fejlett társadalmakban a „gondozó”

társadalomból a „biztonsági‖ társadalomba vezető átalakulás zajlik. A társadalmi kontroll intézményei arra törekszenek, hogy újabb és újabb megoldásokkal ellenőrizzék és szabályozzák a lehetségesen felmerülő veszélyek legszélesebb körét. A civilizálatlan magatartások és az enyhe súlyú jogsértő cselekmények elleni küzdelem témájának beemelése a politikai diskurzusba, és az ilyen magatartások fontosságának erősödése a jogi szabályozás területének kiterjedéséhez vezetett, s ugyanakkor – paradox módon – egyre több alkalmat is teremtett a helyreállító igazságszolgáltatás eszközrendszerének alkalmazására. Egyre több formális rendelet szabályozza a köz- és a magánélet területét, például a közterületek, az üzletek és a tömegközlekedés használatát. Ugyanakkor a kormányzati és az üzleti intézmények és szervezetek életét is egyre áthatóbban regulálják újabb és újabb viselkedési szabályok, gondoljunk csak a dohányzási tilalom bevezetésére. Ezek a változások kétségtelenül a kriminológia vizsgálódási területének kiterjedéséhez is vezetnek, ezeket azonban meg kell különböztetnünk a kriminológia olyan klasszikus vizsgálódási területétől, amellyel ez a tudományterület általában foglalkozik. A kérdés természetesen az, hogy profitál-e a kriminológia ebből a „terület-kiterjesztésből‖?

E mellett létezett egy további tényező is, amely azzal segítette jelentősen a helyreállító igazságszolgáltatási eszközök elterjedését, hogy formális keretet teremtett az alkalmazásra. A modern jogrendszerek mindegyike alkalmaz – pergazdaságossági okokból, illetve a nagyobb eredményesség elérése érdekében – a büntetőeljárás menetét „gyorsító‖ vagy a bizonyítás kötött rendszerét „lazító” olyan jogintézményeket, amelyek a terhelttel való „megegyezést‖ célozzák. Ilyen például a vádalku, vagy a beismerés szerepének különleges értékelése az angolszász rendszerekben. A sztrikt legalitás elvétől történő elmozdulás következtében az európai országok mindegyikében jelentősen csökkent a bíróságra kerülő ügyek száma. A széles variációs lehetőségek ellenére sajátos konvergencia tapasztalható Európában: egy oldalról azok az országok, amelyek hagyományosan a sztrikt legalitás elvét érvényesítették, egyre inkább eltérnek ettől és növelik büntető igazságszolgáltatási rendszerük flexibilitását, más oldalról pedig azokban az országokban, amelyekben az ügyészségi szervezetnek nem volt jelentős szerepe korábban, szisztematikusan növelik az

69

ügyészség szerepét és hatáskörét a büntető igazságszolgáltatás rendszerében.¹⁹⁴ A szankcióalkalmazási hatalom reallokációja az elmúlt évtizedek legjelentősebb változása. Az a folyamat, amelyben nem bírósági szervezeteket „kvázi-büntető‖ hatáskörrel (vagyis azzal a hatáskörrel, amely korábban csak a bíróságnak „dukált‖) ruház fel a jogalkotó, egyre erősebb.

Európában különösen azokban az országokban erős a szankcióalkalmazási hatalom ‘újraelosztása‘, ahol az ügyészségnek diszkrecionális joga van az eljárás megindítására (s különösen ott, ahol még a rendőrségnek is van ilyen joga, mint például Hollandia és Málta). Hazai példaként említhetjük a

„vádemelés elhalasztása‖ jogintézményét, amelyben az ügyészség határozata értelmében – a vádemelés elhalasztásának keretében – gyakorlatilag ugyanolyan pártfogó felügyelet alá kerül a gyanúsított, mint amikor a bíróság rendeli el a pártfogó felügyeletet. Felértékelődött a büntetőeljárás bemeneti szakasza, és jelentősen megerősödött az ügyész pozíciója. Voltaképpen ez tette lehetővé, hogy az 1980-as évek során elterjedjenek a rugalmas, és a sértett szempontjainak érvényesítésére különös hangsúlyt helyező diverziós formák: a helyreállítás, a jóvátétel, a kárpótlás, a sértett-áldozat egyezség.

A folyamat jól követhető a belga jogalkotásban és gyakorlatban. Belgiumban az 1970-es évektől komoly krízisben volt a bíróságok iránti bizalom. A jogalkotó ezt a bizalmi válságot úgy oldotta meg, hogy néhány új jogintézményt illesztett be az eljárásba, és ezek alkalmazását az ügyész hatáskörébe utalta. A közvádló tradicionális szerepe korábban annak eldöntésére korlátozódott, hogy az ügy vádemelésre alkalmas-e vagy sem. 1994-től kezdődően a belga ügyészeket a jogalkotó kiterjesztett hatalommal ruházta fel, és erős szerepük lett az ügyek bíróságon kívüli kezelésében, mindenekelőtt a jóvátételi eljárásokban. Ez az eljárás egy egyoldalú kötelezésre felszólítás, amelyben az ügyész azt javasolja az elkövetőnek, hogy meghatározott összeget, meghatározott időtartam alatt fizessen meg a sértettnek. Ebbe a körbe tartozik a bűnügyi mediációval kapcsolatos eljárás is, amelyben az ügyész javasolja a mediáció lefolytatását a tettesnek és az áldozatnak, és/vagy javasolja a tettesnek, hogy vesse alá magát kezelési eljárásnak, vagy kapcsolódjon be egy képzési programba. Ezek az eljárási elemek jól jellemzik a belga büntető igazságszolgáltatás átalakulását a „klasszikus” modellből a „részvételi, konszenzuális és szerződési” modellre. Mivel az új megoldásokban a részvétel, a beleegyezés és az egyezkedés döntő szerepet játszik, párbeszédes és résztvevő igazságszolgáltatásnak is nevezik.¹⁹⁵

Napjainkban tehát határozottan felerősödött a „megegyezés” elem a büntető igazságszolgáltatásban, és egyre erőteljesebb a civiljogi megoldások „beszivárgása” a

194 Jehle, J.M. (2000): Prosecution in Europe: Varying Structures, Convergent trends European Journal on Criminal Policy and Research 8: 27–41. Kluwer Academic Publishers, p. 27–41.

195 Raes, A.: The role of the public prosecutor in contemporary punishment. Előadás az Európai Kriminológiai Társaság konferenciáján, Panel 3.10.; Krakkó, 2005. szeptember 1. URL: http://www.esc-eurocrim.org/files/ESC_5_Cracow_Abstracts_100920.pdf

70

büntetőjog, illetve a büntetőeljárás-jog területére. Ezt a hatást tovább erősítik a helyreállító igazságszolgáltatás eszközei. A terhelt egyre gyakrabban élhet különféle „kedvezményekkel‖, és egyre erősebb az „alku-elem‖ az eljárásban, például, hogy mivel vádolja meg az ügyész, vagy milyen súlyú bűncselekményt tesz vád tárgyává, cserébe azért, hogy a gyanúsított ne tagadja a bűnösségét. Ez jelenik meg a francia jogban, amikor a francia bíró jóváhagyja az ügyész és az elkövető közötti egyezséget, vagy a lengyel jogban, amikor a bíróság abban dönt, hogy miként értékelje azt, hogy a vádlott „önkéntesen aláveti magát‖ annak a jogkövetkezménynek, amelyben az ügyésszel megállapodott,¹⁹⁶ de voltaképpen ilyen a hazai vádemelés elhalasztásánál a gyanúsított beismerésének megkövetelése is.

Egyre indokoltabbnak tűnt tehát, hogy az anyagi jog is tudomást vegyen az új fejleményekről és megtalálja a módját annak, hogy a helyreállító igazságszolgáltatás módszereit és technikáit

Egyre indokoltabbnak tűnt tehát, hogy az anyagi jog is tudomást vegyen az új fejleményekről és megtalálja a módját annak, hogy a helyreállító igazságszolgáltatás módszereit és technikáit

In document A KADÉMIAI D OKTORI É RTEKEZÉS (Pldal 63-72)