A HELYREÁLLÍTÓ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS TÖRTÉNETE

A büntető igazságszolgáltatás fókuszában a 11-12. századig nem a büntetés állt, hiszen a büntetés nem volt állami kézben, szokványosnak számított a sértett és az elkövető, valamint közösségeik

378 A kérdéssel már korábban is foglalkoztam, lásd: Kerezsi, K.: Kontroll vagy támogatás: az alternatív szankciók dilemmája, Complex, Budapest, 2006.; Kerezsi, K. (1995): Pártfogók "pórázon": A modern büntetőpolitika problémái Nagy-Britanniában. Kriminológiai Közlemények pp. 44-71.

379 Borbíró, A.: Kriminálpolitika és bűnmegelőzés a késő-modernitásban. Doktori értekezés, Kézirat. Budapest, 2011.

380 Borbíró, A.: Kriminálpolitika és bűnmegelőzés a késő-modernitásban. Doktori értekezés, Kézirat. Budapest, 2011.

136

egyezkedése a jóvátétel tekintetében. A büntető igazságszolgáltatás állami kézbe került, amikor I.

Henrik alatt olyan bűncselekményeket vezettek be, amelyek elkövetői a koronát sértették meg. A helyi közösségek és egyházak helyreállító technikáit a 11. század végére felváltotta a centralizálódó nemzetállamok büntetőpolitikája, amelyben a bűnt, mint az állam ellen elkövetett cselekményt értékelték. Ezzel a konfliktus, és így annak kezelése is kikerült az érintettek kontrollja alól, megfosztva az elkövetőt és az áldozatot, valamint szűkebb közösségüket a sérelem és a kár hatékony, közvetlen rendezésétől – tekinti át a igazságszolgáltatás kialakulásának történetét röviden Bárd Petra.³⁸¹

A természeti népek jelentős részénél azonban továbbra is megtalálható volt a hagyományokra épülő béketeremtő igazságszolgáltatás, pl. Kanadában, az USA-ban, Argentínában, Új-Zélandon és Ausztráliában. Ezt élesztették újra 1976-ban Kitchenerben (Ontario, USA), amikor megindították az első sértett-elkövető kiegyezési programot. Új-Zéland jogrendszere 1990-ben illesztette be a jogi megoldások közé a családi csoportkonferencia módszerét, amelyet a maori bennszülöttektől vettek át.

A kanadai navaho indiánok törzsi hagyományaiból átvett békítő körök is egyre szélesebb körben terjednek. E modellek mindegyike úgy tekint a bűncselekményre, mint amely lehetőséget teremt arra, hogy a közösség tagjainak segítségével oldódjanak meg a konfliktusok, és közösen dolgozzák ki a megegyezés formáit. A helyreállító igazságszolgáltatás a sérülések jóvátételét és a társadalmi kötelékek megerősítését szorgalmazza, a sértett gyógyulását és az elkövető felelősségvállalását ösztökéli.³⁸² Ebben a formában kapcsolódik a hagyományos béketeremtéshez, amelyet a természeti népek gyakorolnak.

A nyugati típusú igazságszolgáltatási rendszerek elterjedése meggyengítette azokat a konfliktusmegoldási módokat, amelyet a bennszülöttek, a maorik, az indiánok vallási tradícióik részeként évszázadokon keresztül gyakoroltak, a helyreállító igazságszolgáltatás feladata a béketeremtés revitalizálása, az emberek közötti erőszakmentes kapcsolatok erősítése.

Mielőtt megvizsgálnánk a hagyományos és a helyreállító igazságszolgáltatás konvergenciájának, illetve „békés/békétlen egymás mellett élésének‖ jellemzőit, érdemes a kutatások alapján beazonosítani a helyreállító igazságszolgáltatás kialakulási folyamatának három fázisát:

1. a konfliktusfeloldás korai gyakorlatát (amely mindig magában foglalta a reparáció valamilyen formáját, s leginkább a közösség békéjének helyreállítását szolgálta);

2. a büntető igazságszolgáltatás alternatív megoldásai iránt a 70-es években feléledő érdeklődést (amely elsősorban a kompenzációs programok elterjedésében nyilvánult meg: pl. a Criminal Injures Compensation Scheme /Anglia és Wales/, a tartományi programok Kanadában, de ide

381 Bárd, P. (2009): Helyreállító igazságszolgáltatás In: In: Kerezsi Klára, Borbíró Andrea (szerk.) A kriminálpolitika és a társadalmi bűnmegelőzés kézikönyve I. Budapest: Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium, 2009. pp. 191-221.

382 Lásd a történetről részletesen: Barabás, A.T. (1993): A bosszútól a kiegyezésig, Változó társadalmak, változó szankciók, Kriminológiai és kriminalisztikai évkönyv, 253-270

137

sorolható a közérdekű munka büntetőjogi szankció rendszerbe állítása, mint a közösségnek nyújtott kárpótlás egyik formája);

3. a konfliktusfeloldás eszközeinek megújítását az 1980-90-es években.

A helyreállító igazságszolgáltatás kanonizált elvei alapján csak a harmadik szakasz tekinthető a helyreállító igazságszolgáltatás valódi kibontakozásának. Előzménye – minden kétséget kizáróan – az a Nils Christie által megfogalmazott probléma, mely szerint a formális büntető igazságszolgáltatás elveszi a sértettől és az elkövetőtől, azt, ami az övék – a konfliktusaikat.³⁸³ Tehát már nem pusztán a bűncselekmény következményeit oldja, hanem másként gondolkodik a jelenség egészéről.

Megfontolandó szempontot emel ki Morvai is: „a jogrendszer szinte infantilizálja [az elkövetőt], hiszen nem neki kell megoldani a konfliktusát, hanem helyette oldják meg ‘mások‘ […] felmenti őt a bűncselekménnyel összefüggő emberi viszonnyal való szembesülés kötelezettsége alól, majd elítéli, mégpedig olyan szankciót alkalmazva, amely ezzel az emberi viszonnyal semmilyen összefüggésben nincs‖.³⁸⁴

A helyreállító igazságszolgáltatás elméleti gyökerei az 1970-es évekig nyúlnak vissza. Az akkori társadalmi és politikai feltételrendszer az informális igazságszolgáltatás és a konfliktusfeloldás új módozatainak kialakítását indokolta. Egyre határozottabban fogalmazódott meg a punitiv büntető rendszer elrettentő hatásával kapcsolatos szkepticizmus, és egyre határozottabb hangja lett a sértettsegítő mozgalomnak. McCold a folyamatban meghatározónak tartja a vallási kötődésű szervezetek igazságszolgáltatási reformkezdeményezéseit (presbiteriánus, kvéker, Prison Fellowship, stb.), amelyek korábbi gyakorlatokkal és a viktimológiai kutatások újonnan megjelent eredményeivel kapcsolódtak össze.³⁸⁵ Az 1990-es évek elejére úgy tűnt, hogy a helyreállító igazságszolgáltatás jelentheti azt a paradigmaváltást, amely a tradicionális igazságszolgáltatás területét átalakítja. Nagy számban indultak meg a helyreállítást célzó programok az USA-ban és Kanadában, de alapvetően a sértett-áldozat kiegyezés töltötte ki a helyreállító igazságszolgáltatás fogalmának kereteit. Az 1990-es évektől kezdve azonban újabb változás formálódott. 1989-ben Új-Zélandon hivatalos elismerést nyert, a fiatalkorú bűnelkövetők kezelőrendszerében a családi csoportkonferencia módszere, amellyel először intézményesült egy bennszülött konfliktuskezelési módszer az állami igazságszolgáltatás rendszerében. Ekkor jelent meg Braithwaite nagyhatású könyve a ‘Crime, Shame and Reintegration‘, és a hasonlóságok mellett a különbségek is egyre nyilvánvalóbbá váltak az új-zélandi, az ausztrál és az észak-amerikai megoldások között.

A helyreállító igazságszolgáltatás elvei konvencionális bölcsességeket és a józanész számára kézenfekvő megállapításokat tartalmaznak. Sikerét azonban nem csak a közérthetősége és

383 Christie, N. (1977): Conflicts as Property. British Journal of Criminology, 17(1): 1-15.

384 Morvai, K. (1989): Meditáció a mediációról – avagy gondolatok az elkövető és a sértett közötti konfliktus megoldásának új megközelítéséről. Magyar Jog, 2.sz.

385 McCold, P.: Restorative Justice – Variations on a theme In: Restorative justice for juveniles: potentialities, risks, and problems. L. Walgrave (ed.) Leuven University Press, Belgium, 1998, p.21.

138

morálisan vonzó tételei, hanem a kommunitárius mozgalom megerősödése is segítette, csakúgy, mint a feminista, az abolicionista és a kritikai kriminológia felbukkanása, amelynek követői szintén a helyreállító igazságszolgáltatás támogatóinak körét szélesítették. A helyreállító igazságszolgáltatás középszintű diszkurzív elméletként diszponálta magát, bár családfájának néhány leágazása a kritikai kriminológia felé is nyitott, és általánosabb rendszerelméletként fogalmazódott meg. Itt látszik azzak a tisztázatlan helyzetnek az előnye, hogy a helyreállító igazságszolgáltatás még mindig definíciós problémákkal küzd – így az elméleti kapcsolódásokat többféle irányba is meg lehet teremteni. A béketeremtő megközelítés filozófiai alapja extrém módon komplex – talán túlságosan is az – a bűnözéssel és a büntető igazságszolgáltatás morális kérdéseivel kapcsolatos álláspontja egyszerű.

Vitában áll napjaink „háborús‖ kriminálpolitikai megközelítéseivel, s nem ért egyet azzal, hogy a kriminálpolitika minden fronton háborúzik („war on crime‖, „war on drugs‖), és azzal érvel, hogy ez a háborús mentalitás dehumanizálja és az „ellenség‖ kategóriájába zárja a bűnelkövetőket. Ezzel nem éri el, hogy az elkövető felelősséget vállaljon a tettéért, de megmerevíti a társadalom egyenlőtlenségre épülő hatalmi viszonyait.

Mint már korábban is utaltam rá, a treatment összeomlásában jelentős szerepe volt annak a politikai felismerésnek, hogy az egyenlőtlenség ―társadalmilag beépített‖, s ezt az ―automatizmust‖ nehezen és jelentős költségekkel lehet csak befolyásolni, s erre a politika a gazdasági nehézségek időszakában nem vállalkozott. A „jog és rend‖ elveiben a konzervatív és liberális megközelítés összehangolása sem egyik pillanatról a másikra történt. A 80-as években még jól látható eltérő megközelítések, a 90-es évek során szóhasználatukban is egyre közelebb kerülnek egymáshoz. S ezzel az 50-60-as évek jóléti államának „anyaképű‖ problémakezelése a 90-es évek konzervativizmusának hatására már határozottan „apaképű‖ problémakezelési jellegzetességeket mutatott. Érdekes módon ebben az

„apaképű‖ bűnözéskezelési időszakban nyer egyre nagyobb teret a helyreállító igazságszolgáltatás eszközrendszere. Ennek ezért van jelentősége, mert a helyreállító igazságszolgáltatással kapcsolatosan létezik négy mítosz. (1) A helyreállító igazságszolgáltatás a megtorló igazságszolgáltatás ellentéte. (2) A helyreállító igazságszolgáltatás a bennszülöttek igazságszolgáltatási módszereit alkalmazza, és ezek voltak a jellemzők a pre-modern igazságszolgáltatásban. (3) A helyreállító igazságszolgáltatás

„gondozó‖ vagy „puha‖ eszközökkel operáló bűnözéskezelés, összehasonlítva a „kemény‖ vagy

„férfias‖ igazságszolgáltatással, és (4) a helyreállító igazságszolgáltatástól elvárt, hogy nagy változást érjen el az emberben. Kathleen Daly kutatásai azt is igazolták, hogy nem is kevés kapcsolat van a megtorlás és a helyreállítás vagy jóvátétel között, és a helyreállító igazságszolgáltatás semmiképpen nem nevezhető pre-modern „nőies‖ bűnözéskezelésnek.³⁸⁶

Nem csak a helyreállító igazságszolgáltatás, hanem a bűnmegelőzés is előtérbe kerül ebben az időszakban. Úgy tűnik, hogy a két terület megerősödése a hagyományos igazságszolgáltatás eltérő típusú hiátusaira reagált.

386 Daly, K. (2002): Restorative justice. The real story Punishment & Society January 2002 vol. 4 no. 1 55-79

139

1.) A bűnmegelőzés fontossá válása annak a felismerésnek volt köszönhető, hogy az elkövetett bűncselekmények és jogsértések száma igen messzire esik attól, amit a formális igazságszolgáltatás kezelni képes, s egyre élesebb kritikák fogalmazódtak meg a hagyományos igazságszolgáltatás kontrollfunkcióival kapcsolatosan.

2.) A helyreállító igazságszolgáltatás előtérbe kerülése viszont annak volt köszönhető, hogy nem volt kielégítő az a mód, ahogy a hagyományos igazságszolgáltatás eljárása zajlott, és ahogy a vitákat kezelte.³⁸⁷

A formális büntető igazságszolgáltatás teljesítményével való elégedetlenség, valamint Howard Zehr és John Braithwaite nézetei jelentős befolyást gyakoroltak a helyreállító paradigma terjedésére.

Zehr³⁸⁸ úgy értelmezte, hogy a két eltérő igazságszolgáltatási paradigma, különböző célok elérése érdekében alkalmaz eltérő megközelítést: a.) a „megtorló‖ modell indokolja az egyénnel kapcsolatos állami beavatkozást, és igazolja az állam büntető hatalmának érvényesítését a jogsértővel szemben; b.) a „helyreállító‖ modell viszont a bűncselekményt elsődlegesen egy másik személy megsértéseként fogja fel. Ez utóbbi megközelítést gondolta tovább Braithtwaite a ―befogadó megszégyenítés‖

(reintegrative shaming) fogalmának kidolgozásával, amelyben azt érzékeltette, hogy van lehetőség a cselekmény elkövetése miatt érzett felháborodás kifejezésére úgy is, hogy az ne jelentse egyben a cselekményt elkövető személy elutasítását is.³⁸⁹ E két új elem megfogalmazásával megerősített jelentőséget kapott a helyreállító igazságszolgáltatás felfogásában a közösség fogalma, a helyi együttműködések kialakítása, és a civil közösségek bevonása a bűncselekmény elkövetése miatti felelősségre vonás rendszerébe. A helyreállító igazságszolgáltatás nézetrendszerében a sértett központi helyet foglal el, reagálva arra, hogy a tradicionális igazságszolgáltatás nem vesz tudomást a sértettről, noha a közte és az elkövető közötti kapcsolat helyreállítása a sértett szükségleteinek kielégítését is szolgálná (pl. az érzelmi szembenállás csökkentése, a személyes megbocsátás).³⁹⁰ A sértett és a közösség részvétele tehát elengedhetetlen a mindenki számára kielégítő igazság szolgáltatásához.

A közösség fogalma azonban a bűnelkövető szempontjából is megjelenik a helyreállító igazságszolgáltatás eszmerendszerében, hiszen a (közösségi szankcióval sújtott) bűnelkövetők kezelése is a közösségben történik. Ezért a helyreállító igazságszolgáltatás eszközrendszere – közvetve – a szabadságvesztés alkalmazásának visszaszorítását is szolgálja.